Einstein tévedett: az W – a kozmológiai paraméter, amely képes meghatározni az univerzum jövőjét – létezik. Az univerzum sorsa a születésének első pillanatában eldőlt. Az Omega a világegyetem tágulásának és zsugorodásának állandója. Ha az Omega kisebb, mint egy, akkor a világegyetem nyitott lenne, és megállás nélkül növekedne; ha nagyobb, a világegyetem zárt lenne, és egyszer csak megállna a tágulása, aminek következtében a világegyetem rohamosan összeroskadna egyetlen ponttá, amely a zsugorodással párhuzamosan növekvő nyomásnak köszönhetően feltehetően újabb ősrobbanásban törne ki. Milyen hatással van a kozmológiai paraméter közvetlenül az emberiségre? Az első eset szerint semmi esély az élet kialakulására: ilyen sebességű tágulás mellett sosem állhattak volna össze a szétszéledő csillagporból lakható bolygók. Viszont a második esetben is kizárt a létezésünk, mivel az univerzum egyik életciklusában sem lenne idő a kialakulásunkra.

Ha a posteriori elfogadjuk azt, hogy létezünk (minthogy ezt a tapasztalatot nehéz lenne cáfolni), akkor azt is el kell fogadnunk: a világegyetem se nem nyitott, se nem zárt, tehát tökéletes egyensúlynak kell lennie a tágulás és zsugorodás között, aminek következtében az Omega értéke egyenlő kell, hogy legyen eggyel. Ebben az esetben viszont a folyamatos tágulás befejeztével beáll egy statikus állapot: a csillagok fűtőanyaga elfogy, és „meghal” az univerzum. Sajnos ez sem kecsegtet sok jóval az emberiség jövőjére nézve, és egyedül az enyhítheti az energia elmúlásának szörnyű gondolatát, hogy mire bekövetkezik, addigra az emberiség már nagy valószínűséggel rég ki fog halni.

A fizikusok eddigi mérései szerint a kozmológiai paraméter valóban közelít egyhez, viszont valami hiányzik ahhoz, hogy pontos eredményt kapjanak, mégpedig abból fakadóan, hogy a világegyetem hetven százaléka az emberiség számára megfigyelhetetlen. Az Omega értéke kiszámítható, de csak annak, aki ismeri a világmindenség tömegét. Viszont az univerzum tömegét csak akkor lehet megbecsülni, ha az univerzum egésze megfigyelhető: a megfigyelhetetlen sötét anyag tömegének ismerete nélkül érthetetlen az univerzum.

A regényben központi szerepet játszik a fenti (részben fiktív) kozmológiai elmélet: Paul Verhaeghen eme végső paraméter megmérését használja allegóriaként, mégpedig úgy, hogy megkísérli a huszadik század összes változóját az Omegára redukálni, és ennek a műveletnek a segítségével megírni a század „Nagy Egységesített Elméletét”. A regény történeti szimbólumok rendkívül gazdag tárát hívja segítségül, hogy a század változóit (a század sötét anyagát) reprezentálják. A sok esetben feltűnően sok forrásból merítkező keresztény, zsidó, védikus, buddhista, görög mitologikus szimbólumokat a regény egymásból következő lépésekben fejti ki és érvényteleníti, mintha a század többismeretlenes egyenletét oldaná meg, amíg el nem jut a végső állandóhoz, az Omegához.

Érdemes tisztáznunk az elméleti összefüggéseket. Egyrészt Verhaeghen szerint nincs lényegi különbség az emberi emlékezet és a történelmi emlékezet között: hasonlóan a világegyetemhez, a múlt eseményeinek legnagyobb százaléka számunkra hozzáférhetetlen. Viszont – a fizikusokkal egyetemben – a történetmesélő és az emlékező elme is mindig teljességre törekszik, ezért a hiányzó részletek helyét hamis párhuzamokkal, történelmi szimbólumokkal és becslésekkel töltik fel. Másrészt az író hangsúlyt fektet a racionalitás – lényegileg – bizonytalan voltára. Heisenberg óta a természettudósok számára is egyértelmű, hogy a biztos és tökéletes tudás az emberi megismerés számára megkérdőjelezhető: legjobb esetben is minden csak valószínű számunkra, még abban az esetben is, ha a tapasztalaton túli világ törvényei állandóak.

A regényben többször találkozhatunk több nézőpontból, egészen máshogy elmesélt, és meghamisított eseményekkel. Az egyik legszembeötlőbb dolog Verhaeghen történetmesélésében a megbízhatatlan narrátorok iránti rajongása: mihez képest torzít az, aki hamis történetet mond el? Közhely, hogy ha a racionalitás lényegi tulajdonsága a bizonytalanság, akkor a fikciótól való éles elkülönítése sem igazolt: sokszor a legjobb igazság csak egy köteg hazugság. Ki tudja, hogy milyen „sötét anyagokat” rejt a történelem sok hamis párhuzama és olcsó szimbóluma, de egyáltalán miért érdekelnek minket ezek, ha a csalások felfedése (a bizonyosság szükségszerű hiánya miatt) lehetetlen?

A további általánosságok helyett tekintsük át a szereplőket is (és a közöttük rejlő öszszefüggések egy részét): Paul Andermans (az író alteregója ez a „valaki más”), a flamand kognitív-pszichológus posztdok, aki „emlékezetben utazik” (értsd: egyrészt az emlékezet a kutatási területe, másrészt ez többet is jelent, lásd alább) az emlékezet városában, Berlinben és Potsdamban, közvetlenül a német újraegyesítés után. Andermans egy kellemetlen élmény (csúnyán elveri egy neonáci banda a villamoson) következtében a kórházban találkozik Joseph De Heerrel, az állandó hamiskártyás-bűvésszel, aki idős fejjel öngyilkosságot kísérelt meg. De Heer szívességet kér a fiatal pszichológustól: ha felépült, látogassa meg az otthonában, és jegyezze le az élettörténetét. Andermans (mivel pszichológiai kutatásában zsákutcába került) elvállalja, és hetente többször is meglátogatja. De Heer életrajzának főhőse, a „túlélő”, az Auschwitzot megjárt, majd az NDK-ban tevékenykedő „univerzális zsidó fiú”: ugyanis a bűvész élettörténete nem más, mint vendégszövegek (például Levi, Frankl, Semprun, Gay, Durlacher, Spiegelman és Wiesel) betanult, szerkesztett összessége (514.).

Az Andermans-szal egy munkahelyen dolgozó, szintén posztdok olasz fizikusnő, Donatella magát az Omegát keresi, miközben összeszűri a levet főnökével, a Manhattan-tervben résztvevő, Nobel-díjas certified genius Goldfarbbal, akit talán a huszadik századi zsidó fiúk másik univerzális szimbólumaként értelmezhetünk: ő az „elsőgenerációs amerikai zsidó tudós”. Goldfarb anyja sikeresen kimenekül a náci hatalom elől az Egyesült Államokba, aminek köszönhetően az ifjú Goldfarb nem lesz a holokauszt áldozata, hanem neves fizikussá cseperedik, akinek fiatalon sikerül részt vennie az atombomba (amelyet robbanáskor a jellegzetes W formájú gombafelhő kísér) kifejlesztésében, majd egy hatalmas nemzetközi összeesküvés összetartójaként segít Donatellának felfejteni az egyetlen valódi szimbólum, az Omega értékét. Természetesen kiderül, hogy a legtöbb szereplővel egyetemben Goldfarb is nagy történelemhamisító: egy kommunista összeesküvés részeként segít kiszolgáltatni az atombomba „receptjét”, emellett a Nobel-díjas kutatását ellopta egy doktoranduszától, ráadásul évtizedek óta képtelen valódi progresszív tudományos kutatást végezni. Goldfarb élete egy ideje (voltaképpen első szerelme, a szintén kommunista-amerikai-zsidó-fizikus Hannah halála óta) tudatos önbecsapások sorozata.

Érdekes mellékszál Hugo, a keletnémet származású neonáci bandavezér (ki lehet találni, melyik bandával került Andermans összetűzésbe) fiú története, aki egy rejtélyes keletnémet nyugdíjas, szintén történethamisító Liebenfels bábjaként tevékenykedik. Hugo szerelme, a neonáci fiatalokhoz csapódó, őket pornóvideók rendezéséből eltartó, gyönyörű Nebula, aki első filmjén dogozik, mellesleg a „bosszú angyala”: a lány „szabadidejében” rejtőzködő történelemhamisítókat, náci tiszteket kutat fel és végez ki, mivel édesanyja az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborban egy volt a Mengele által kísérleti alanyként fogva tartott gyermekek közül.

Megismerhetjük még a színésznő Helena Gunának, a náci Németország lecsúszott szexszimbólumának történetét, illetve fontos karakter még a Guna kosztümét viselő Wladimir, a zseniális bűvész (aki mellesleg De Heer mestere). Feltűnik még egy rejtélyes flamand SS-tiszt, egy még rejtélyesebb enviromental artist, illetve a huszadik század politikai és tudományos életének híres és hírhedt szereplői (a teljesség igénye nélkül): Heisenberg, Oppenheimer, Neumann, Teller, Szilárd, Feynman, Einstein, Speer, Himmler, Mengele, Hitler, Churchill, Honecker, and the list goes on. A szereplők mind egy rejtélyes „Terv”-hez kapcsolódnak, mindegyikük élete a végső paraméter felfedésében működik közre a regény kusza, több szálon futó cselekményében.

A könyv legnagyobb részét De Heer története teszi ki. Elképesztő plaszticitással szembesülhetünk a német zsidóság világának harmincas évekbeli entrópiájával, azzal hogyan némulnak el folyamatosan a zenész szülők, hogyan égetik el önszántukból a könyveiket, és ezzel együtt az egész kultúrájukat. A szülők elfogása után a fiú alámerül a háborús Berlin alvilágában, és a nagy bűvész Wladimir szárnysegédjeként tanulja meg a bűvészmesterség lényegét: a nyílt színen rejtőzködés alapelveit. Természetesen a fiú sem kerülheti el Auschwitz-Birkenaut, a Harmadik Birodalom Omegáját és De Heer szerinti egyetlen konklúzióját.

A náci „Reich” mindent átható magabiztossága és bizonyossága tökéletes ellentéte a tudomány és a racionalitás szükségszerű heisenbergi bizonytalanságának, tehát – De Heer tanulsága szerint – a birodalom végső célja sem lehetett más, mint a Holokauszt öncélú és minden moralitást érvénytelenítő erőszaka.

„Auschwitz után nincs költészet? Sokszor azt gondolom: Auschwitz után csak költészet van. Minden elmélet, minden fikció, minden emberi dráma erejét vesztette a gázkamra kicsempézett padlóján. Az egyetlen, amit még tehetünk, hogy bárha hiábavaló, megpróbáljuk hamisan kimódolt szavakba önteni, ami hétköznapi és megbocsáthatatlan örömeinkből még megmaradt.” (442.)

Az „univerzális európai zsidó fiú” történetén keresztül jutunk a történelemhamisítás már említett lényegéhez: a történelmi magyarázat mindig teljes narratívát akar adni, úgy, hogy a hiányzó részleteket üres párhuzamokkal és szimbólumokkal helyettesíti. Itt érhető tetten a nyilvánvaló párhuzam az emberi emlékezet kognitív működésével, amely szintén önkényes párhuzamokkal tölti fel a maga „sötét anyagát”, hogy teljes magyarázatot tudjon adni: az emlékezet Omegája a különböző réseket feltöltő önbecsapások mögötti igazságok alapján becsülhető, melyek megragadása éppolyan bizonytalansággal hajtható végre, mint amely a racionális magyarázatokat teszi egésszé.

Berlin ebből a szempontból az egyik legfontosabb szereplő. Az emlékezet városaként éppilyen örök bizonytalansággal áll fenn homoktalpazatán. Amint bizonyosságokhoz jut el a történelem (legyen az az Omega értéke vagy a Harmadik Birodalom képtelen konklúziója), a városnak össze kell omolnia, és ezek után csak az embereken múlik, hogy újjáépítik-e ezt a hatalmas szimbólumot (mint ahogy azt lehetővé tette De Heer a legnagyobb bűvésztrükkjével, a Fal felépítésével), vagy sem.

A szöveg – és a szöveg szerint az egész huszadik század – szimbólumai éppolyan nyílt színen elrejtett apró csalások, mint De Heer életrajza, vagy Goldfarb titkai: valami, amit ki kell fejteni, fel kell törni, amit meg kell oldani. Az Omega csehovi pisztolyként lebeg a regény fölött egészen a katartikus végső mutatványig, amikor minden apró részlet és összeesküvés feltárásának túlzott nyomása miatt elsül, és ezzel felszínre kerül mint az emberi tudomány végső bizonyossága, mely esemény paradox módon felülírja a racionalitás heisenbergi bizonytalanságát.

Végül nem maradhat más, csak az univerzum halálához való állandó közelítés, és a kaddis, amelyet inkább az élők javára mond az emberiség. Talán jobb az emberiségnek nem megszületni, de ha már létezik, érdemes kinyitnia a szemét. Ahogy az auschwitzi Katz rabbi egyszerű tanulsága is szól:

„[M]inden elrendeltetett, és az ember ajándékba kapta a szabadságot, ez nem paradoxon (…) íme, hogyan lehet pesszimizmust kovácsolni a nihilizmusból. Muszáj abban a világban élnünk, ahol életünk adatott, abban kell örömet találnunk, mert – bármennyire is fáj – ez mindenünk.” (426.)

Ha az Omega minort szokták is olyan európai nagymesterek műveihez hasonlítani, mint Günter Grass vagy W. G. Sebald, az elmondottak, illetve a szöveget szinte az összeesküvés-elmélet erejével szervező természettudományos tézis szerepe miatt talán közelebbi a rokonság az amerikai posztmodern nagyágyújával, Tomas Pynchonnel (és ugyanígy találhatunk kapcsolódási pontokat Richard Powers és Don DeLillo műveivel).

A Súlyszivárvánnyal való párhuzam több mint nyilvánvaló. Erről tanúskodnak a hatalmas nemzetközi összeesküvések; az eleinte teljesen széttartónak tűnő részletek finoman adagolt összekapcsolása addig a pontig, ameddig a paranoia át nem itatja a cselekmény minden apró részletét; a tudatmódosítókon átszűrt őrült tudománytörténet; a második világháború Németországa; az öncélú pornográfia; nem beszélve Pynchon állandóan visszatérő karakterének, Pig Bodine-nak a feltűnéséről (240.). Emellett tovább erősíti a párhuzamot a hihetetlenül energikus nyelvezet, amiről Verhaeghen Pynchon kapcsán egy interjúban úgy nyilatkozik, hogy „dübörög a lapokról, mint Hendrix a Marshalljából”.1

Az Omega minor optimistábbnak tűnik a Súlyszivárványnál. Míg Pynchon remekműve végén is elvesztik a jelentőségüket az egyes emberek, a hősök, a küldetések, a feladatok, a kapcsolatok, a politika, hasonlóan De Heer vagy Goldfarb történetéhez, az Omega minor legalább sugallja az örömkeresést: elveti a nihilizmust, hogy pesszimizmust kovácsoljon belőle. Ennyiben az Omega minor hasonlít DeLillo White Noise-ára, amelynek végkövetkeztetése a természettudományos, darwinista beállítottsága ellenére nem az – ezekkel a nézetekkel gyakran összekapcsolt – nihilista értékszemléletet képviseli: minden új generáció számára lesznek értékek, mert ezek tényleg léteznek, legalább mint instrumentális javak, amelyek segítik a túlélést.2

A mű nyelvi eszköztára rendkívül energikus, amelyet Fenyves Miklós magyar fordítása remekül őriz meg. Némely szójáték okozhat fennakadást, például mindjárt az első pár oldalon találkozunk egy önreferenciális haikuval, ami a magyar fordításban így szól:

Ez négy szótag.

Ez meg öt szótag.

Ez négy szótag.

A fennakadást az okozhatja, hogy aki ismeri a tradicionális haikuszerkezetet, az tudja, hogy azt 5-7-5 szótagos sorokba szokták rendezni – és az eredeti műben és az angol fordításban ezt Verhaeghen be is tartja –, tehát voltaképpen ez nem haiku, de a poén azért működik. Az persze más kérdés, hogy vissza lehetne-e ezt adni magyarul a tradicionális haikuszerkezettel. Kevés fejtörés után könnyű a haikuszerkezetnek megfelelő alternatívákat találni. Például: ez itt öt szótag; ez pedig már hét szótag. Viszont ehhez hasonló fennakadás ezen kívül alig található, a nyelvezet magyarul is gördülékeny, és viszonylag könnyedén vezeti át az olvasót az – egyébként nem könnyen követhető – elméleti háttéren és cselekményszálon.

Nehézséget okoz, hogy a regény kuszaságának következtében nem mindig követhető, ki éppen a narrátor, illetve néhány epizód leválik a történet egészéről, olykor pedig elvarratlanul marad, viszont a regény méretét tekintve (640 oldal kis betűmérettel szedve) ezek szinte kikerülhetetlen hibák. Mindamellett szerintem talán fele ennyi részletezett ejakulációval is működne a szöveg, de ez ízlés kérdése.

Habár az Omega minor közel sem hibátlan, a zsenialitása szerintem vitathatatlan. Létrehozni a huszadik század ilyen elképesztő sűrűségű szintézisét, mindezt egy ilyen borzasztóan szép és csavaros történetbe ágyazni, még a kitűzött célt bizonytalanul teljesítő végeredmény tekintetében is rendkívüli teljesítmény.