„… mert sokféle idő rakódott egymásra és létezik egymás mellett itt.”1

A Szaturnusz gyűrűi az alcím ellenére nem annyira a tér, mint inkább az idő regénye. Nem a lineáris időé, sokkal inkább a dolgokat egymás mellé helyező, mindig jelenlévő, a dolgokat folyamatos létezésükben szemlélő instanciáé. Sebald egy másik művében így ír az idő ilyesfajta felfogásáról: „Ha ma visszagondolok […], akkor úgy tűnik, mintha az idő minden irányba korlátlanul kiterjedt volna, sőt mintha még ma is, ezekben a sorokban is tartana.”2 Bár a cím útikönyvet ígér, a szöveg erőteljesen újraértelmezi az útleírás műfaját. A vándorlás során előhívott topografikus emlékezet időben és térben igencsak távoli szereplőket és eseményeket helyez egymás mellé. A mű alcíme, amellett, hogy bizonyos szempontból valóban megtévesztően hathat, több lényegi vonást megelőlegez: a zarándoklat szó egyszerre tartalmazza a térbeli mozgást, a találkozások fontosságát, melyeket a zarándoklat lehetővé tesz, a felsőbb erők hatalmának a megtapasztalását, és utal egyúttal valamiféle morális jelentőségre.

A kerettörténet cselekménye viszonylag röviden összefoglalható: a szöveg én-elbeszélője elindul az isten háta mögötti Suffolk grófságon át, hogy meneküljön „az üresség elől”, s sétái, vándorlásai során szembesüljön a „messzi múltba visszanyúló pusztulás nyomai”-val. Az így előtalált történetek viszont már szinte észrevétlenül folynak át egymásba, messzire távolodva a kiindulóponttól. Elkalandozó, néha szürreálisnak tűnő történetek sorát olvashatjuk a közeli vagy a messzi múltból – távoli asszociációk láncolataként formált szöveget, és megtörténik, hogy az olvasó figyelmét az elbeszélés egy ponton váratlanul visszarántja egy olyan történet továbbmesélésével, amelytől az olvasás közben már alig felmérhető messzeségbe került. Néhol váratlan hirtelenséggel zökken vissza a regény korábbi valóságába, és ezzel kijózanít, megdöbbent vagy épp időt ad a fellélegzésre, kiszabadítva bennünket valamelyik nyomasztó, mégis lebilincselő történetből, esetleg egy érdekes, tudományos hangú okfejtésből. Ez az elő- és feltűnés azonban nem a rendetlenség, inkább az összefüggések rejtett rendszerének képzetét hivatott kelteni a szöveg számos pontján elhelyezett utalásokkal.

Thomas Brown, a XVII. században Norwichban praktizáló orvos és – később ez fontos lesz – egy selyemkereskedő fia, akinek az elbeszélő elsőként ered a nyomába utazása során, még a következőképpen vélekedik a világban rejlő rendről: „Tanulmányozhatjuk ugyan a dolgok rendjét, ám a benne rejlő tervet […] nem tudjuk megragadni.” (27.) A kapcsolódások, rendszerek, a hálózatosság képeivel gyakran találkozunk a szövegben. Ezek néhol konkrét formában kerülnek elő, mint például az elbeszélő kórtermének ablakát fedő, képpel is illusztrált rácsok, az országokat átszelő vasúthálózat, avagy a Brown nevéhez fűződő, szabályos négyszögek alkotta rendszer, „melynek segítségével a formák látszólag végtelen sokféleségében visszatérő mintákat mutat ki.” (uo.) Más helyütt mindennapi életünkből hozva példát, az információs hálózatok láthatatlan rendszerét említi: a radarsugarakat, a földfelszín geometrikus felszabdaltságát, megint máshol egzotikus példákat említ. Ilyen az egykori dél-afrikai gyémántbányák áttekinthetetlenül bonyolult kötélzetrendszere, Robert Watson Watts radarkereső-rendszere, vagy a heringhalászok selyemből font hálója. De van példa arra is, hogy kifejezetten szürreális képeket fest az olvasó elé: „a tenger fölött odakinn fecskéket láttam cikázni […] úgy képzeltem, hogy a világot csakis az ő légtéren keresztül húzott pályáik tartják össze.” (84.) Sebald egy másik regényében is találkozhatunk ezekkel az összekötő fonalakkal: „ültem magam körül kiteregetett papírjaim és jegyzeteim között, és összekötő vonalakat húzgáltam olyan egymástól távol eső események közé, amelyek a szememben egyazon rendbe tartoznak.”3 Hasonlóan jár el az elbeszélő ebben a regényben, és ehhez a módszerhez folyamodik az olvasó is, ugyanis erre a szövegre sem jellemző a központi történetszál, sem pedig a lineáris történetvezetés. Sebald prózai művei közül ebben a tekintetben talán egyedül az Austerlitz a kivételes, amelyben fellelhető az egyenes vonalú narratív tendencia.

Azért is célszerű a regénnyel kapcsolatban a korábbiakban is alkalmazott topográfia kifejezést használni, mivel egyszerre idézi fel a térképen ábrázolt területet, valamint az emberi test tájait, és ez utóbbi szintén fontos szerepet játszik a szövegben. A könyv címében megidézett római isten, Saturnus egyrészt a magvetés, a könyörtelen idő és a végzet jelképe, aki egykor apja trónját megdöntve lett a legelső római istenek egyike, s akinek hatalmára, az aranykor időszakára nosztalgiával gondoltak az antik Róma lakói, és maga is a múltba, az emlékezet távolába süllyedt, míg aztán később őt is más istenek váltották fel, de pusztulásában is megmaradt jelenlévőnek. Ennyiben a cím reflektál a szövegben előhívott, időben távoli eseményekre. Ez a címben áttételesen szereplő Saturnus azonban, akit a hagyomány a görög mitológia Kronoszával azonosít, az idő kérdésén túl felidézi az olvasóban a test megcsonkításáról szóló mitikus történeteket is. Ez a téma kerül elő a könyv elején Rembrandt híres festményének, a Dr. Nicolaes Tulp anatómiai előadásának érdekes interpretációjában is, miszerint az itt ábrázolt nyilvános boncolás tulajdonképpen nem más, mint annak a korábban bevett szokásnak a festészeti megjelenítése, melynek keretében a bűnös testet megfosztják a végtagoktól. A test és a test halál utáni sorsának kiszámíthatatlansága, illetve az, hogy semmiféle befolyással sem vagyunk arra, hogy mi történik utólag a csontjainkkal, hamvainkkal, szintén fontos motívuma a szövegvezetésnek. Vissza-visszatér a könyvben a bűnös ember testének büntetése, megcsonkítása, meggyalázása. A regényt egymással bizonyos pontokon érintkező – jobbára motivikus – hálók szövik át, és mintha mindegyik azt lenne hivatott bizonyítani, hogy bármerre is indulunk el, bárhova nézünk, bármely tetszőlegesen kiválasztott jelenség alkalmas arra, hogy rajta keresztül vezessük le a gonoszság, a pusztulás, a véres felemelkedések és a legalább ilyen véres történelmi bukások állandó körforgásban lévő szövevényét. Mindegy, hogy a kiindulópont a selyemhernyó-tenyésztés vagy valami más, az olvasó elindul a szöveggel az úton, és anélkül, hogy észrevette volna, milyen messzire is kalandozott, menthetetlenül eltéved. Ahova azonban a történetek kifutnak, illetve még pontosabban: ahova újra meg újra visszatérnek, az a pusztulás és a – többnyire értelmetlen és tömeges – gyilkosság, a halál. Az emberi erőfeszítés arra, hogy valami nagyszerűt, utolérhetetlent alkosson, majd a mindezek megsemmisítésére irányuló törekvés. Ezzel pedig elválaszthatatlan egységet alkot az emberi munkaerő kizsákmányolása, a felkelések véres leverése, a háborúk mészárlásai, a kolóniákon történt esztelen öldöklések. A történetvezetés mintha csak azt a tételt kívánná igazolni, hogy „minden egyes ember, minden közösség és az egész világ története nem egy folyamatosan és szépen fellendülő ívet jár be, hanem egy olyan pályát, amely a delelőt elérvén a sötétbe vezet le.” (32.) Ha a történelemről van szó, különösen, ha az angol kolonializmus idejébe tévedünk, vagy abba a nagystílű életformába pillanthatunk be, amit az iparosodás korának pénzarisztokráciája folytatott, gyakran nehéz ellenállni a nosztalgiának, a Kivándoroltak című mű elbeszélője például nem is tud lemondani a nosztalgikus megnyilvánulásoktól. A tárgyalt könyv azonban ritkán nosztalgikus, a visszatekintés sokkal gyakrabban kegyetlen, kiábrándult, keserű alaphangulatú. A visszatekintés sebészi – vagy kórboncnoki – pontosságú, az aprólékosan összegyűjtött adatok, tények mesévé szövésével. A kényszeresen végzett dokumentálásban a rendszeresség, a totalitásra irányuló – bevallottan hiábavaló – törekvés mutatkozik meg. Az eltévedés a történelmi események kibogozhatatlan végtelenjében, a tényanyagok végtelen tárházában – minthogy a szöveg hemzseg a változatos műfajú vendégszövegektől – mégis garantált. A szöveg sokféle, nagyon eltérő műfajú anyagból építkezik: tévéműsorok, olvasmányok, mintakönyvek, múzeumi tárlók információs anyaga, festmények, történelmi szakmunkák, személyes megfigyelések, ismerősök és ismeretlenek beszámolói, illetve történetei, legendák, újságcikkek stb. – ezeket a látszólag összefüggéstelen, távoli szövegegységeket úgy fűzi egybe az elbeszélő egyetlen egységgé, ahogyan a fecskék tartják össze a körszínházat egy, az elbeszélő által olvasott könyvben. A jobb híján regénynek nevezett szöveg inkább amolyan irodalmi Flickwerk, azaz foltmunka. A szövegnek az a tulajdonsága, hogy vegyíti a legendákat, a tényeket a személyes élményekkel, hogy számos idegen nyelvű (angol és francia) betoldást tartalmaz, illetve hogy stilisztikailag nagyon változatosak a felhasznált, esetenként nagyon eltérő műfajú (riport, társalgási kézikönyv, brosúraszöveg, történelemkönyv, tudományos ismeretterjesztő művek, bibliai szövegek, zoológiai szakmunkák stb.) szövegek, egyáltalán nem könnyíti meg a fordító, Blaschtik Éva dolgát, aki egyébként az Austerlitz, illetve a Szédület. Érzés. című Sebald-regények magyar fordítója is. A hatalmas feladat, amit egy ilyen változatos regényszöveg és a beemelésekkel dolgozó szövegépítési stratégia jelent, nem fogott ki a fordítón, a regény magyarul is megőrizte sokszínűségét, visszaadja az eredeti szöveg hol melankolikus, hol kíméletlenül tárgyilagos alaphangulatát, poétikusságát, és a megfelelő helyeken nyelvi humorát is, élvezetes olvasmánnyá téve a magyar szöveget. Személyes kedvencem egy állítólagos, 1844-ben íródott kézikönyv selyemhernyó-tenyésztésről szóló része, amit kifejezetten élmény olvasni sajátságos, archaikus szókincse, stílusa, régies nyelvhasználata miatt. Ennek magyar nyelvre ültetését a fordító sebaldi módszerrel oldotta meg, remekül felhasználva és a regénybe illesztve egy korban ide illő lexikonszöveget, illetve a témával foglalkozó újságcikkeket.

Az egymásra rakódó történetek sajátságosan írják újra a mitológiát, a hétköznapi alakokból metaforikus figurák lesznek, ahogyan az Ashbury család három lánytestvére, akik „akár valami gonosz átokkal sújtott óriásgyerekek” ültek a családi kastély egyik szobájában, és selyemdarabokból készítettek művészi szépségű alkotásokat, pókhálószerűen körbefont menyasszonyi ruhát, de „amit egyik nap megvarrtak, azt másnap vagy harmadnap rendszerint szétbontották.” (247.) A történet egyszerre idézi fel Pénelopé és a párkák, avagy a moirák történetét, és illeszkedik bele a regényen végigvonuló motívumhálózatba, amely a selyem történetét dolgozza fel. Alec Garrard, a regény egyik különös figurájának munkamódszere a regényíróéra is alkalmazható: „mert az egész munka végső soron nem máson alapul, mint gondolatokon, olyan gondolatokon, amelyek az idők során folyton változnak, és ezért nemegyszer arra kényszerítik az embert, hogy amit korábban befejezettnek vélt, lebontsa, és ismét újrakezdje”. Az idősíkokat egyesítő történet egyébként is gyakran eltávolodik a profán világtól, de legalábbis sejtet egy, a valóság fölött húzódó, a behatárolt emberi érzékelésen túl fellelhető struktúrát. Egy elhagyott katonai létesítményben sétálva a zarándok a következőképp elmélkedik: „Mennél közelebb jutottam a romokhoz, annál inkább szűnt az a benyomásom, hogy valami rejtélyes holtak szigetén járok, és inkább saját, valami eljövendő katasztrófában elpusztult civilizációm maradványai között éreztem magam.” (275.)

Az egész regény az emlékezés aktusára épül – hiszen „mégis mik lennénk emlékek nélkül? A legegyszerűbb gondolatainkat sem lennénk képesek rendezni […] és nyoma sem volna többé a múltnak” (218.) –, a textuális, a történelmi, a kollektív és az egyéni, a személyes emlékezésre. Mr. Squirrel, akinek hiányzik az emlékezőtehetsége, és aki koporsóvivőként a halottak világához tartozik, a regény egyik csodabogara. A regény szereplőinek többsége azonban rendelkezik emlékezettel, és Suffolk grófságban zarándokolva az elbeszélő megidézi a hivatásos emlékező, Chateaubriand ezen a tájon töltött éveit is. Az irodalom több helyütt is vissza-visszaköszön a regényben, hol említés szintjén – Kafka, Diderot, Stendhal, Ovidius Átváltozásai –, hol kidolgozott történetek formájában: Swinburne, Joseph Conrad.

Utóbbi története, amire egy átaludt BBC-adást követő nyomozás ad okot, elmeséli a lengyel felkelést, a korabeli Európa viszonyait, az operák világát, majd Conrad utazásai nyomán – a regényben nem először – eljutunk Kongóba, ahol a gyarmati világ egyik legszégyenletesebb népirtásának érzékletes leírását kapjuk. A regényen fontos cselekményszálként húzódnak végig a különféle, a világ más-más tájain, időben egymástól távoli, de mindenhol és minden korban jelen lévő kivégzések, a mészárlások, tömeggyilkosságok, csonkítások, az etnikai tisztogatások, az elnyomás és rabszolgatartás gyalázatos történetei. Az elbeszélő hol a történész érdeklődésével, hol dühvel, hol döbbent értetlenséggel, hol részvéttel fordul a leírt események felé, melyek egy részéhez képi dokumentációt is csatol, például Bergen Belsenről vagy a jasenovaci táborban történt kivégzésekről, ahol „az összeterelt, népidegen szerbeket, zsidókat és bosnyákokat akasztották föl sorban, mint a varjakat.” (117.) De nem maradhatnak ki – hogy mást ne is említsünk – az első világháború, a napóleoni csaták, a kínai háborúk, az írországi vallásüldözések sem, melyek „az erőszakos halálnak minden elképzelhető formáját bemutatták.” (113.)

Ebben a kontextusban az egyik legnagyobb bűn az emlékezés mellőzése, a felejtés, ha nem veszünk tudomást mindarról, ami megtörtént, ha a múltat lezártnak tekintjük. Ahogy az elbeszélő fogalmaz: „A múló idő ópiumára nincsen gyógyír.” (32.) Ahogy más műveiben – Austerlitz, Kivándoroltak, Szédület. Érzés – a német identitással vet számot az elbeszélő,4 itt a brittel teszi ugyanezt. Nagyszerű írói stílusa mellett ez a műveiben megjelenő morális érzékenység az egyik oka, hogy Sebaldot időnként az irodalmi Nobel-díj esélyesei közt is emlegették, a díjat azonban soha nem ítélték oda neki, talán váratlanul és túl korán bekövetkező halála is szerepet játszott ebben. Ezeknél a spekulációknál azonban jóval érdekesebb az a tény, hogy bár az Angliában élő és oktató Sebald regényeit németül írta, a német irodalmi közvélemény csak jóval később, a már ignorálhatatlan méreteket öltő angliai sikert követően volt hajlandó tudomást venni róla. Ám akkor sem tudott mit kezdeni vele, csak mostanában, jóval a halála után került az irodalmi érdeklődés középpontjába, és jelennek meg róla monográfiák német nyelven. Kétségtelen, hogy ez az írásmód, amely a tényeket legendákkal és szürreális történetekkel kombinálja, nem áll közel a kortárs német irodalom fősodrát jellemző elbeszélői stílushoz – leginkább talán az (Írországban élő) osztrák Christoph Ransmayr írásaival rokonítható –, ám az emlékezés tematikája mégis szorosan köti hozzá. És végső soron „nem az-e a lényeg, hogy a tiszta irrealitáson keresztül idővel valamilyen új valósághoz jussunk?”

-----