„Csűrös Miklós dolgozata majdnem egy ív terjedelemben elkészült, s a Somogy következő számának fénypontja lesz. Azt hiszem, kevesen írtak Rólad ilyen alaposan, ilyen átéléssel és hozzáértéssel. Tele van az írás fölfedező újdonságokkal. Hol olvashattunk például arról az igazságról, hogy T. Gy. a magyar szintaxis mestere?”1 Ezeket az elismerő szavakat harminchét évvel ezelőtt, 1975-ben vetette papírra Fodor András egyik Takáts Gyulához írt levelében az akkor fiatal kritikusról, irodalomtörténészről. Csűrös Miklós azóta több mint tíz könyvvel igazolta a költő egykori megállapításának hitelét. Nemrég megjelent két újabb kötete, amelyek jelen írásunk tárgyát képezik, változatlanul érvényesnek láttatják velünk Fodor András minősítő szavait: a bennük foglalt tanulmányok „alaposan” kimunkáltak, „hozzáértéssel”, egyszersmind „átéléssel” készültek, és „fölfedező újdonságokkal” gazdagítják olvasóikat.

Mielőtt a két könyv tüzetesebb bírálatába fognánk, meg kell vizsgálnunk, mi jellemzi a szerző irodalomszemléletét, a most kötetekben publikált szövegekből miféle elemzői karakter tűnik elénk. Sűrítve így előlegezhetjük a választ: filológiai megalapozottság, értékközpontú felfogás és a mű mögött az író alakját kutató pillantás, a szöveg és annak szerzője között szoros összefüggést, korrelatív viszonyt feltételező elképzelés. Csűrös tiszteletre méltó következetességgel kitart elemzői horizontjának e támpontjai mellett, amelyeket korábbi munkáiban is képviselt, bár nyilván jól tudja, hogy az újabb elméleti kutatások e posztulátumokat eléggé aláaknázták. Ám a módszert végső soron nem az minősíti, hogy mennyire felel meg az aktuális vélekedéseknek, vagy hogyan simul az alakulóban lévő diskurzushoz, hanem az, hogy általa megláthatók-e a vizsgálat alá vont művekben „fölfedező újdonságok”. (Ha szabad példálóznunk: Csehov egyik novellájában egy tudós a legkorszerűbb tudományos módszerekkel arra a következtetésre jut, hogy a Holdon emberek élnek. Ellenfele viszont a maga hagyományos észjárásával azt állítja, hogy ez nem lehetséges, mert azok a holdbeli emberek, ha lennének, onnan föntről okvetlenül lepotyognának. És neki volt [van!] igaza.) Csűrös Miklós mellett szól metódusának a hagyomány által kölcsönzött tekintélye és vizsgálatának bőséges hozadéka.

A szerző filológiai alaposságára nézve csupán két elemzésére hivatkozunk, de példáink sorát folytathatnánk. Szanatóriumi elégiák című elemzését, amely Kálnoky László (róla a tanulmányíró már publikált egy könyvet) Tandori Dezsőre gyakorolt hatását vizsgálja, így kezdi: „Kíváncsiságból föllapoztam a Petőfi Irodalmi Múzeumban elhelyezett kéziratos Kálnoky-hagyatékot s benne találtam meg a Tandori Dezső föliratú dossziét (2002/52/152.). Leveleket, képeslapokat, mellékleteket tartalmaz 1974. február és 1985. március közötti keltezéssel, csak az egyik oldalról dokumentálja az írásban rögzített kapcsolatot, hiszen Kálnoky küldeményeit nem tartalmazhatja, rájuk legföljebb Tandori válaszaiból következtethetünk.”2 Hát, igen. Akár régi szövegekről van szó, akár újabbakról, vissza kell menni az eredeti forrásokhoz. Szerzőnk ezt teszi, s ezért mi rögtön tudjuk, hogy hihetünk neki. Tüskés Tibor Kodolányi-monográfiájának második kiadásáról szólva pedig, amely 1999-ben változatlan formában közölte az első kiadás (1974) szövegét, Csűrös azért fogalmaz meg kifogásokat (noha a korábbi megjelenéskor elismeréssel mutatott rá Tüskés művének értékeire), mert a két edíció között eltelt negyedszázadban mind a Kodolányiról szóló szövegek gazdagodása, mind a felgyülemlett olvasói tapasztalat gyarapodása az eredeti monográfia-szöveg átigazítását és a hivatkozási apparátus bővítését tette volna szükségessé. Csűrös itt a vizsgálat időtényezőjét a Kodolányi-életművel kapcsolatos szekunder és peremszövegek kontextusában értelmezi. Más esetben is ezt teszi, s ez ugyancsak a vizsgálódás hitelességét biztosítja. Ez pedig azért fontos, mert ő maga, széleskörű tudásából következően, nemcsak finoman interpretál, hanem ily módon megalapozottan is. Meggyőzően érvel többek között amellett, hogy Kodolányi nőkről alkotott állítólagos rossz véleménye, amely feltételezés eléggé elterjedt az íróval kapcsolatos diskurzusban, életrajzi tényként lehetséges ugyan, de nem érvényes az írói gyakorlatra nézve, legalábbis nem terjeszthető ki a művek egészére. Példaként a Szép Zsuzska összetett nőábrázolására és a Jehuda bar Simon Judithjának „bájos és tragikus” egyediségére hivatkozik. Kodolányi regionális, Ormánsággal kapcsolatos kötődésének többeknél megfigyelhető túlhangsúlyozásával szemben pedig a Kodolányi-hősök motorikus természetét, folyamatos úton levését, a művek erőteljes vándorlás-motívumát hangsúlyozza. (Ezt azért is említjük, mert a szerző e két könyvében a dunántúli, pécsi témák előtérbe helyezése is a tárgykezelés távolodó mozgásával, az elemzői gondolkodás dinamikájával, általánosító erejével társul. „A vidékiség és az univerzalitás nem zárja ki egymást, hanem korrelációt, összetartozást feltételez” – írja könyvének előszavában.3) Szerzőnkből (igen méltánylandóan) akkor is a filológus bújik elő, amikor nem feledkezik meg Takáts Gyula buzgólkodásáról Phaedrus-fordító felmenője, Mocsy Antal és a két hajdani somogyi poetria, Kisfaludy Atala és Szalay Fruzsina ügyében.

A filológiai „mélyépítészet” mellett, mint jeleztük, Csűrös Miklós irodalomlátásának fontos jellemzője az író és a mű közötti szoros kapcsolat feltételezése. A Takáts Gyulával foglalkozó írások legfőbb célja a szerzői portré megrajzolása, Rába Györggyel foglalkozva pedig a költőhöz (és a Babits-monográfia szerzőjéhez) hasonlóan ő maga is problematikusnak tartja az olvasói jelentéstulajdonítás előtérbe kerülését, s egyetért a „tévelygő recepció” kritikájával. Persze, jól tudja, hogy Barthes és Foucault után ez a felfogás legalábbis nem vitathatatlan, s az író szerepével kapcsolatos álláspontját bizonyára ezért tágítja a szerzői funkció óvatos átértelmezésével. Erről tanúskodik az Egy vers előtt című Takáts-költemény remek elemzése, amely szerint a poétával kapcsolatos hagyományos rituális utalások (lant, térdelés, fény, délidő) ezúttal éppen a költő-szerep dekonstrukciójaként értelmezhetők, amely a vers utolsó sorában érhető közvetlenül tetten: „De hát, ki írta azt a költeményt?”4 Az elemző, módszerei összetettsége folytán, szükségképpen szembesül szakmája egyik legfontosabb és leggyötrőbb problémájával. A kutatást, ahogyan két szerző párhuzamos vizsgálatával kapcsolatosan, de tágabb összefüggésben is érvényesen írja, „egyszerre kell folytatni az életrajz és a filológia szintjén, meg az intellektuális és lelki rokonság vagy ellentét mélyebb-magasabb rétegeiben. A kétféle összehasonlítás eredménye szinte mindig divergál”.5 Az elemzői szempontok divergenciájának tapasztalata, hogy olykor mást tanúsít az életrajz, mást üzen a szöveg, s ezek az üzenetek is elkülönülnek az egyes értelmezői közösségek befogadói közegében, különösen megnehezíti az interpretáló feladatát. E feladat megoldása során segít az értékorientáció.

Csűrös szemléletének legrokonszenvesebb, ám egyszersmind legproblematikusabb eleme az értékközpontúság. Amire hivatkozik, a humánum vagy a nemzet, történetileg alakuló, változó fogalmak (a valóság bizonytalan szemantikájáról nem is beszélve), s a velük kapcsolatos, nevükben érvelő képviseleti beszédmód is változó artikulációjú. A problémakör árnyalására a szerző kétségkívül tesz figyelemre méltó kísérletet – ezt igazolja, többek között, A tanulmányíró Szabó Dezső című dolgozat –, de e téren sok a feladat, a szakma egészét tekintve is. A „Takáts Gyula-i »hasznos szép«“ pedig – gyakorlati inspirációjának elismerése mellett – elméleti reflektálásra szorul.

Rátérve most már a két kötet közelebbi vizsgálatára, a pontos, lényegre törő címadás mellett az alcímek megfontolt szóválasztására is felfigyelhetünk, az írások tágabb, lazább és az irodalmi tanulmányok szigorúbb, szakmaszerűbb üzenetére. „A teljes részei”. Írások Takáts Gyuláról című kötet tizennégy, 1975 és 2009 között keletkezett elemzést tartalmaz. Nemcsak a költő, hanem az elemző szellemi biográfiáját is kiolvashatjuk belőle. E szövegek centrumában, igen következetesen, két problémakör áll: Takáts Gyula sokak által (hol dicséretképpen, hol elmarasztalva) emlegetett regionalizmusának – szerintünk – a költő természetszemléletével összefüggő kérdése és sajátos költői nyelvkezelésének vizsgálata. Ami az előbbit, a „tájbűvöletből fakadó motivikus egyöntetűséget”,6 a hegyháti mikrokozmoszt, a becehegyi életeszményt illeti (lám, ismét a „provinciátus kötődéshez” jutottunk, ahogy Csűrös Csányi Lászlót idézve nevezi), a tanulmányíró mindig figyelmeztet az idillre árnyékot vető baljós perspektíva jelenlétére, s arra, hogy a táj e versekben mindig áttetszővé válik. A látvány mintegy belső káprázat által vízióvá alakul, s ebben a mitikus utalások (forrás, oszlop, kultikus fa) kétségkívül fontos szerepet játszanak. „A reflexióból indul ki, és a konkrét, ellenőrizhető látványból, de két-három sor után már átsuhan a látomásos képzelet világába, egyszerűbben szólva, legtermészetesebb képei válnak vízióvá. […] A megfigyelésnek, a látvány metafizikai tartalmának, a kicsiben a nagyot észlelő érzékelésnek, a reálisban a mitikus észrevevésnek a sok évezredes emberi kultúrából táplálkozó sajátossága mutatkozik meg” Takáts verseiben, állítja az elemző.7 Takáts Gyula maga is mindig tiltakozott a regionalizmus, a tájköltészet címkéje (szerinte bélyege) ellen. Így írt erről Fodor Andrásnak már 1955-ben: „nem vagyok tájköltő […], nem vagyok vidéki költő. […] Az én tájaim azok maga a költészet. Egy életstílusból indul ki a költészetem, melynek alapja a föld, az a föld, amelyről a lábamat nem akarom levenni, és az aszfaltra tenni. […] Versek ezek és nem horgászás, és a víz sem víz, hanem költemény-elem, habár a négy elem közé tartozik.”8 Később, egy 1981-ben papírra vetett naplójegyzetében pedig így summázza álláspontját: „nincs tájlíra. A táj bár fizikai, de lényege a teremtett táj, a szellemi.”9

A látvány metafizikája, ezt Csűrös pontosan érzékeli, egy transzcendens kommunikáció jegyében bontakozik ki. Eszerint a természet szövegként fogható fel, vagyis a jelenségek jelekként értelmeződnek. E gondolat, persze, nem új, de interpretációja nagyon is új lehet. Rokon azzal, amit Alfred North Whitehead „érzéki felismerésnek” nevez. Felvetnénk és megfontolásra ajánlanánk azt az állításunkat, hogy Takáts természetélményének, tágabban: a huszadik századi lírai természetábrázolás egy típusának megértéséhez szemnyitó segítséggel szolgálhat Whitehead A természet fogalma című könyvének gondolatmenete. Ebben, egy fejtegetés záró szakaszaként, ezt olvassuk: „E hosszas fejtegetés elvezet minket a végső következtetéshez, amely szerint a természet konkrét tényei olyan események, melyek egy bizonyos szerkezetet mutatnak fel kölcsönös kapcsolataikban.”10 És most lapozzuk fel Takáts Gyula Egy gondolat sejtrendszere című versét, amelyben ezt olvassuk: „És mint az üzenet – egy magasabb / és messzi képlet lényege, / ahogy érinti –, kirepül / az anyagból a szerkezet ege. // Együtt ragyog a sok külön, / de oly rövid…”11 A fogalmi nyelv rokonságán és a tájelemek eseményként való felfogásán túl a szerkezet egének felismerése az a közös pont, amelynek alapján feltételezhetjük, hogy Takáts tájlírájának interpretációjában segíthetnek bennünket Whitehead gondolatai, nyilvánvalóan anélkül, hogy (jelenlegi tudásunk szerint) szó lehetne e természetfilozófia ismeretéről a költőnél. E bölcselet mentén véljük értelmezhetőnek, más Takáts-szövegek mellett, A rendről ejtve néha szót és a pécsi vonatkozású, Várkonyi Nándor emlékének ajánlott Az erdei Apollinaire című költeményeket. E képzetkör a kései Drangalag-versekben teljesedik ki, az ironikus Csu Fu alakmással mint költőszereppel együtt. Ezeket olvasva nem tartjuk eléggé pontosnak és találónak a Takáts-lírának „avantgárd utáni” jelenségként történő megjelölését,12 amelyet legfeljebb kronológiai tényként tudunk elfogadni, semmint tipológiai értelemben. Annak ellenére így vélekedünk, hogy Takáts, mint több kortársa a Nyugat harmadik nemzedékéből, lírájába vonta a szürrealizmus jó néhány elemét. Az avantgárd szellemiségéhez és radikális poétikájához azonban ennek kevés köze van. Nem könnyű feladat ezt az egyéni hangú, gazdag, sokszínű lírát az irányzatok és iskolák hálózatában elhelyezni.

A Drangalag-versek felől visszanézve mégiscsak összeállhat a kép. A természet konkrét tényeit eseményhálózatba rendező szemlélet, a látványt vízióvá átváltoztató formaképzés szülte meg, hozta működésbe azt a nyelvi ösztönt, amely a modern magyar poézis sajátos, egyéni lektusát, nyelvi világát teremtette meg. Ennek a lingvisztikai aktusnak fontos jellemzője az a formai darabosság és hiányos szemantika, amelyet Csűrös igen érzékenyen elemez. Ez a verbális közeg – a széttört szintagmákkal, éles kompozíciós vágásokkal, mellérendelő szintaxissal és kihagyásos formaépítő logikával – a vers jelentését az élményt idéző konkrétumoktól egyre határozottabban a jelszerűség felé mozdította el. Ehhez képest jelentenek további előrelépést a „drangalagi versek”, amelyekben Takáts Gyula a késő modern poézis jegyében a szerzői éntől elválasztott maszk beszédét avatta költészetté.

A Félmúlt és jelen. Irodalmi tanulmányok című kötet tizennyolc szöveget tartalmaz egy-egy témakör szerint két ciklusba rendezve. (A kötet tartalomjegyzéke hiányos, nem tartalmazza az alcímeket, és nem jelöli a több részből álló tanulmányok belső tagolódását.) Az Idős arcok című rész a kései líra és az öregség élményvilágával foglalkozik, a Dokumentumok és esszék címen összefoglalt tanulmányfüzér pedig az írói kapcsolatok kérdéskörét tárgyalja. Csűrös a rá jellemző érzékenységgel és rétegzettséggel elemzi Arany János és Illyés Gyula kései szövegeinek hasonló és eltérő (szerintünk inkább eltérő) jegyeit, és irodalomtörténeti műgonddal tárja fel annak a feszültségektől nem mentes írói viszonyhálózatnak a tényeit, amely kapcsolatrendszert a maga részéről a Pécshez köthető huszadik századi irodalmi műveltség két jelentős alakja, Kodolányi János és Fülep Lajos felől közelít meg.

Az öregség problémáját irodalmi témaként történeti, metafizikai és lélektani kontextusba helyezi. Elemzései az összetett látópontból adódóan gazdagok és árnyaltak, teljesíti azt, amit vállalt. Megjegyeznénk azonban, hogy az életkorok hagyományos, még az antikvitásban gyökerező struktúrájának módosulása kivált a senex-szerepre vonatkozóan, továbbá az életviszonyok átalakulása és nem utolsósorban a kimondhatóság határainak tágulása több reflexiót igényel. A senex-szerep módosulása újabban olyan szövegeket eredményezett (hirtelen Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején és Martin Walser Egy szerelmes férfi című könyve jut eszünkbe, és természetesen Örkény Macskajátéka), amelyek módosítják az öregkor hagyományos megítélését, például abban, hogy az öregség problémája sokszor nem az, hogy valaki öreg, hanem hogy fiatal (vagy úgy véli, hogy az).

A Kodolányiról szóló elemzések hátterében olyan bőséges tudást látunk körvonalazódni, amelynek alapján feltételezhetjük, hogy Rajnai László és Tüskés Tibor után Csűrös Miklós lehetne hivatott egy új Kodolányi-monográfia megírására. A Fülep Lajost tárgyul választó írások más szempontból tanulságosak. A „komor géniusz” robusztus egyénisége nem csupán környezetére hatott elemi erővel (erről tanúskodik Fodor András kétkötetes naplója, az Ezer este Fülep Lajossal, és Kettős rekviem című versciklusa), hanem utóélete is vitákkal, olykor indulatokkal telített. Ennek legkritikusabb tényezője, pro és kontra, az F. Csanak Dóra által hét kötetben publikált levelezés. Csűrös könyvének erről szóló lapjain kettős fénytörésben vethetünk pillantást e hatalmas korpuszra, kivált akkor, amikor Vekerdi László tanulmányát elemzi (Értelem, szolidaritás, barátság). E dolgozat szövegének palimpszeszt jellege azért kitűnő megoldás, mert ez az áttetszőség az életművel kapcsolatos fő kérdést (elkészült-e a legendás „Művészetfilozófia”?), s annak lehetséges megválaszolását modellezi. „Vekerdi tételes kinyilatkoztatástól tartózkodva azt sugallja – írja Csűrös –, hogy a nagy szellemi teljesítmény létrejött, megvan, ha nem is a szó akadémiai-tudományos létmódja és értelmezése szerint, hanem eleven tanításként, a példakövetésre sarkalló attitűdben, érett művek és szóbeli tanítás egységében, gondolatokkal körülbástyázott és gyakorlatban igazolt egzisztenciális hitelességben.”13 Ami a textológia nyelvén azt jelenti, hogy befejezett műként, zárt szövegként nincs meg a „Művészetfilozófia”, de a levelezés és más szövegek kézirattornya (Pierre-Marc de Biasitól véve a terminust) vertikálisan bejárható, genetikusan feltárható, azaz a mű nyitott, a befogadó által összerakható szövegként mégiscsak létezik, pontosabban szólva létezhet.14 Ez esetben a „leletmentés” a mindenkori olvasó feladata.

Csűrös Miklósnak kétségkívül igaza van, amikor irodalmi életünk „felejtési mechanizmusát” emlegeti, s a forrásokkal kapcsolatos feltáró munka fontosságáról beszél. Itt elsősorban a levelezési hagyatékok jöhetnek szóba. A kérdés: teljes vagy részleges publikáció jöjjön-e létre? A választ a sajtó alá rendezőnek, illetve a kiadónak kell megadnia, s ez nyilvánvalóan komoly felelősséget jelent. Nem kétséges, hogy Fülep Lajos esetében teljes publikáció szükséges. Hasonló a helyzet Mészöly Miklós levélhagyatéka ügyében, ez valóban rászolgál „a hézagmentes kiadásra és a filológiai lelkiismeretességre”, ahogy Csűrös fogalmazott a Volt idő. Mészöly Miklós és Tüskés Tibor levelezése (Pécs, Pro Pannonia, 2005) című kötetről szólva.15 Ám létezik pozitív szelekció is, ami a hagyomány tehermentesítését szolgálja. A „…hűséges baráti ölelésemet küldöm…” Csorba Győző és Fodor András levelezése 1947–1994 (Pécs, Pro Pannonia, 2005) című összeállítással foglalkozva Csűrös felveti „a teljességigény túlzásából” fakadó aggályait, amivel egyet kell értenünk. (Ezzel összefüggésben megnéztük a Fodor András és Takáts Gyula levelezése 1948–1997 címen publikált kötetet [ezt is a Pro Pannonia adta ki 2007-ben, Pintér László szerkesztésében és Tüskés Tibor előszavával], amely 535 lapon 501 levelet foglal magában. Tájékozódásunkat segítő, ismereteinket bővítő információkhoz jutottunk általa, s ezekből a tárgyunkhoz tartozókat fel is használtuk ebben az írásban. Mégis úgy véljük, hogy ennek a hatalmas anyagnak csak egy része látszik irodalomtörténeti szempontból hasznosíthatónak. Egy tapintatos szelekció a könyv javára vált volna.16 Persze, nem lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy egykor majd melyik információnak milyen értéke lesz. Ezért természetesen a kihagyásra ítélt leveleket is meg kell őrizni valamelyik levéltárban vagy közgyűjteményben, biztosítva a hozzáférés lehetőségét.)

Az eddigiekből talán kitűnt, hogy Csűrös Miklós könyveit érdeklődéssel és elismeréssel olvasgattuk, sokat tanultunk belőlük. Súlyos kifogásunk nincs, de véleményünk néhány kérdésben eltér a szerzőétől, mivel azonban a tévedés kockázata kölcsönös, ez nem valamiféle szembenállás, inkább csak az övével párhuzamos töprengés. Ezek közül kettőről szólnánk befejezésül. Az egyik kérdés a Lovász Pál-hagyaték bővülésének, nevezetesen a Tisza Pál néven írt versek előkerülésének megítélése. Csűrös erről a Lovász Pál pályaképe című dolgozatában ír Szirtes Gábor Két szólamban című, 2008-ban megjelent monográfiáját értékelve. Le kell szögezni, hogy két dologban egyetértünk: Lovász Pál általunk is becsült költő és irodalomszervező, Szirtes Gábor könyve pedig intenzív szövegfeltáró kutatómunkán alapuló értékes mű. A Janus Pannonius Társaság létrejötte 1931-ben, amelynek Lovász a titkára és mindenese volt, új fejezetet jelentett a pécsi irodalmi műveltség történetében, ha nem is korszakhatár, mint Csűrös véli, mert az inkább 1923 volt, amikor a pozsonyi egyetemet befogadta Pécs városa, de ez most mellékes. Viszont vitatkozunk Csűrös azon megállapításával, miszerint Lovász Pál és Tisza Pál „ugyanaz a személy, ugyanaz a szerző”.17 (A szerzőséggel kapcsolatos problémákat most félreteszszük, Szirtes Gábor érvei szilárdnak látszanak.) Pszichológiai szempontból ellenben a két személy azonosítása sem egyértelmű, a két szerző pedig (a biográfiai éntől elválasztva) mint a szövegekben megképződő persona és mint működő funkció bizonyosan nem ugyanaz. És nem értünk egyet a Lovász Pál-kép gazdagodásának tézisével sem (még ha a bővülés tényét nem vitatjuk is), mert a Tisza Pál-versek poétikai színvonala messze elmarad a Lovász-versekként ismert szövegek nívójától. Sőt, ezek a versek a Kosztolányi által egykor „rezzenékeny léleknek” nevezett választékos, „debussys” hangú poéta arcképének rongálását eredményezik. Ezek a versek, mint a korabeli mozgalmi szövegek negatív lenyomatai, a kommunista diktatúra elleni titkos, orális diskurzust képviselik, a suttogó véleményeknek adnak hangot, ami kétségkívül becset kölcsönöz e szövegeknek, ez azonban nem poétikai, hanem szociológiai természetű, érzülettörténeti jellegű.18

Szintén másként látjuk Bertók László kései lírájának helyzetét az életműben és a mai magyar költészet kontextusában. Ezek a versek az öregség-toposz hagyományos tematikájához kötődnek („a romlás konstatálása”), hogy annál élesebben érvényesüljön bennük, mint Csűrös írja, „az intellektuális felajzottság ihlete”.19 Ebben egyetértünk. A kései kötetek s a kiemelt versek elemzése árnyalt, érzékeny, „fölfedező újdonságokkal” teli. De a szövegek mélyén (vagy mögött?) mi mást is sejtünk. Szerintünk a Bertók-vers a nyelvkritikai attitűddel kapcsolatos, olyan kommunikatív aktus, amely (néhány posztmodern jelenségtől eltérően) nem jelent radikális bizalmatlanságot a szavakkal szemben (még ha „a szavak alatti való” sejtelme egyre inkább erősödik is), de határozott belátását tükrözi a nyelvi determinációnak („a nyelv van benne legalul”), és a közlési lehetőségek következetes vizsgálatával, a beszélő töprengésével, a hang örökös vallatásával jár. A hagyományos én-arculat szétbontása, a médium-szerep vállalása után (ez a korai versek egyik vívmánya volt), és egy polifon, elliptikus versszerkezet kialakítását követően (ez a szonettekben teljesedett ki) a kései versek újabb poétikai fejleményt jelentenek. Az önmegszólító diskurzussal és a szöveg zártságának felbontásával, alakulóban lévő természetének, befejezés előtti állapotának dinamikájával ezek a szövegek immár a befogadó, az olvasó szerepét értelmezik át, bevonva őt az alkotási folyamatba (a befejezés esélyével vagy a befejezhetetlenség beláttatásával). Az eredmény: az irodalmi alapviszony mindhárom elemének, a beszélőnek, a szövegnek és a megszólítottnak folyamatos átértelmezése. Így jött létre a bertóki nyelv kimunkált alakzata a lírai kommunikációs viszony egészében. A magunk részéről ebben az összefüggésben értelmeznénk mindazt, amit Csűrös Miklós is észrevesz: a „kifogyhatatlan kérdezés” technikáját, a zárójelek, kérdőjelek és szinonimák halmozását és a „nem véglegesség”, a „behelyettesíthetőség” alakzatait. És ez már nem is vita, inkább a gondolatok izgalmas csereberéje.

A kései Bertók László című tanulmány, mint a vizsgált két kötet minden írása, meggyőzően igazolja, hogy a témaválasztást inspiráló speciális érdeklődés, a „provinciátus” kötődés félmúltban és jelenben alkalmasint a jövőnek is szól. Általa a magyar irodalom egészére vonatkozó fontos információk birtokosai lettünk.

-----