Radnóti Sándor 2006-ban A fagyott kutya lába megjelenése kapcsán az ÉS hasábjain azt latolgatta, Parti Nagy vajon megírja-e az elkövetkező évtizedben azokat a nagy műveket, amelyekre életkora, szerzői életműve és tehetsége jogosítja – ha nem egyenesen kötelezi –, vagy csupán a korábbi bravúrok ügyes variációjával, ismétlésével és újabb művekbe történő átmentésével kell megelégednünk.1

A Radnóti által említett évtizednek épp a felénél járunk, és 2011-ben új kötettel (Az étkezés ártalmasságáról) jelentkezett a szerző. Vajon merre tart, milyen irányt vett Parti Nagy írásművészete, milyen elmozdulások, váltások figyelhetők meg az életművön belül az utóbbi években?

Parti Nagy műveiről általában meleg hangú ismertetéseket, komolyabb elmarasztalásoktól mentes értékeléseket olvashatunk az irodalmi sajtóban. A legnagyobb megbecsülés költészetét illeti, melyet 2003-ban legutolsó verseskötete, a grafitnesz kapcsán épp e folyóiratban nevezett Keresztesi József „a kortárs magyar líra egyik legkarakteresebb és legnagyobb elismerés övezte teljesítményé”-nek.2 E kötetet a kritika szinte egyöntetűen a Parti Nagy-oeuvre egyik legjelentősebb darabjaként, az elmúlt és az elkövetkező évek magyar lírájának meghatározó alkotásaként tartja számon.3

Prózájának megítélése már nem ennyire egységes. Rövidprózáját – mely jobbára tárcaírói munkásságából nőtt ki – magas színvonalúnak tartják, A fagyott kutya lába bizonyos novellái – mint a címadó írás vagy a Van baj mindenhol – még a szigorúbb értékelőket is meggyőzték. A novellával szemben azonban a magyar irodalmi gondolkodásban a prózafordulat óta mindenképp, de korábban is a regény tett szert különös jelentőségre, hiszen a regény jelenti a nagy művet, a regény rendelkezik a legerősebb kánonfenntartó erővel, miként arra többek között Dérczy Péter is figyelmeztet A novella esete a regénnyel és más csábítókkal című írásában.4 Azonban Parti Nagy regénye, a Hősöm tere – melyet az életművön belül a legtöbb bírálat ért – nem volt képes betölteni ezt a szerepet.

A recenzensek véleménye szerint a szerző az elmúlt néhány évben csupa „kisművet” adott ki. 2007-ben jelent meg A vak murmutér kötet, amely korábban már megjelent írásokat tartalmaz. A Café Bábel folyóirat négy elemről szóló tematikus lapszámainak bevezető szócikkei ezek. Szellemes és szórakoztató írások, de nem többek nyelvi erőpróbánál, ujjgyakorlatként, közönség jelenlétében zajló, nyilvános hangolásként értelmezhetők. Kálmán C. György az Egy földikutya nézetei a világról című bírálatában összességében igen elismerően nyilatkozik, de seregszemleként, írói szempontból fontos nyersanyaggyűjteményként értékeli a kötetet: „a Nagy Esemény megtörténte előtt körbetekintünk azon: mink van, hogyan is állunk, mit tudnánk mozgósítani.”5 Végül felteszi a kérdést: hol helyezhető el a szöveg Parti Nagy életművében? Feltételezi, hogy jelentősége a jövőbeli, remélt nagy műhöz viszonyítva határozható meg: „megkockáztathatjuk (mibe kerül?), hogy valamit megelőlegez; a líra, a lírai ciklus, a kispróza, a regény, a dráma és drámafordítások-átírások után mintha Parti Nagy keresné, hogy merre fordulhatna, s ezért a műfajnélküliség és nyelvi burjánzás területén pihen meg.”6 Hasonlóképp a maga nemében remek írás a 2008-as Pecsenyehattyúk és más mesék tizenhárom mulatságos meseátirata is.

Az, hogy az értékelők Az étkezés ártalmasságáról címet viselő szöveggel sem lesznek maradéktalanul elégedettek, már a Jelenkor 50 éves jubileumi lapszámában megjelent ízelítőből is sejthető volt. Parti Nagy a közlés végjegyzetében maga is bizonytalankodik: „Hogy pontosan mi ez az írás, alighanem akkor derül ki majd, ha kész lesz. Mondhatnám, ezért írom, ezért dolgozom vele. Könyv lesz, ha el nem faragom.”7

Egyik első recenzense, Sántha József kritikájában valóban elhibázott alkotásnak tartja, és egyenesen „egy írói látásmód csődjé”-nek nevezi8 – későbbi értelmezői azonban nem voltak ennyire szigorúak. Sántha olvasatában a mű „merő aktualitás”, miszerint korunk testkultuszának, illetve a tudomány mindenhatóságába vetett hitnek állít torztükröt. A főszereplő hangjának primitívségét, humorának egyszerűségét bírálja, poénjait kimódoltnak és sikerületlennek érzi, s mindebből arra következtet, hogy „a szerző elveszítette az arányérzékét”, illetve, hogy „nyelvi kecsességét”, „eredetiségét” az „ócskapiacon” értékesíti, vesztegeti el. Sántha interpretációja némiképp félrevezető, hiszen azonosítja a szerzőt a hőssel, Fibingert Parti Nagy szócsöveként kezeli, és bár előbbi cseppet sem szimpatikus, modoros, keserű és szellemtelen figura, mindezért nem érdemes a szerzőt hibáztatni. Fibinger beszédáradata sokkal összetettebb annál, mintsem primitívként jellemezhető lenne, az alacsonyrendű mellett egyéb regiszterekben is képes megszólalni. Mondandóját latin kifejezésekkel, orvosi és táplálkozástudományos terminusokkal teszi hitelesebbé. Naprakész abból a szempontból, hogy képes a wellness-ipar nyelvén is szólni, emellett a reklámokra vagy marketingelőadásokra jellemző fordulatokat alkalmaz, és hogy ráadásként még iskolázottságát is fitogtassa, az átlag magyar olvasó műveltségének legfontosabb (vers)idézeteivel fűszerezi mindezt. Így válhat szlogenné például József Attila egy sora is: „A szenvedés itt van belül, de kívül van a magyarázat a ruhatár mellett, az én kis Ilikémnél.” (115.) A számos szólamot egyesítő nyelv idomtalansága és esetlensége megfelel tehát a karakternek, továbbá az interpretáció sem szorítkozhat csupán aktualizáló olvasatra.

Az étkezés ártalmasságáról egyrészt különböző színházi szövegek felől, másrészt színházi szövegként válik értelmezhetővé. Ha Radnóti Sándor meglátása szerint A fagyott kutya lába nem más, mint a „költészet együttállása az epikával”,9 úgy Az étkezés ártalmasságáról esetében a színházi szöveg és az epika kerül szoros viszonyba egymással. Alcíme szerint műfaja előadás, ennek következtében szövege egy jövőbeli színpadra állítás – monodráma vagy kamaradarab – alapját is képezheti.

Parti Nagy Lajos drámafordító, drámaátíró munkássága saját drámáinak megjelenésével egy időben, 1996-ban egy osztrák darab, az Elnöknők magyarításával indult. Műfordítás helyett helyénvalóbb lenne átiratokról, adaptációkról, bizonyos esetekben pedig adoptációkról beszélni, hiszen a forrásmű csupán mintaként vagy nyersanyagként szolgál, melynek „nyomán”, „alapján”, „felhasználásával”, „mentén” készül az új változat. Parti Nagy életművének kevéssé feltűnő, láthatatlan egységét alkotja ez a szövegkorpusz annak ellenére, hogy mára csaknem harminc írást foglal magába. A kínálat igen bőséges és változatos – a klasszikustól a bulvárdarabig, a zenéstől a monodrámáig terjed –, jóllehet nem mindegyikük egyformán jelentős alkotás. Az életmű-kánon műfaji értékhierarchiájában munkásságának ez a része tűnik a legalacsonyabb presztízsűnek.

Való igaz – és ezt már korábbi recenzensek is megjegyezték a kötettel kapcsolatban –, hogy Parti Nagy olyan megszállott, rögeszmés figurát állít elénk, mint Thomas Bernhard monomániás alakjai (többek között A színházcsináló vagy A szokás hatalma című drámákban), illetve, hogy a cím és az ötlet – valamint a szöveg néhány mondata – Csehovtól származik. Az elődszövegnek tekinthető A dohányzás ártalmasságáról is egyetlen monológ, melyben a felesleges ember, Nyuhin egy jótékony célú szabadelőadás ürügyén végre elpanaszolhatja élete sivárságát, és azt, hogy mennyire fél a feleségétől, aki a színfalak mögött vár rá. Az alapszituáció Parti Nagynál is hasonló: a Figaszter Bt. képviseletében a kórosan elhízott Fibinger ahelyett, hogy a magyarság táplálkozásáról tartana előadást, illetve a saját fejlesztésű méregtelenítő csodaszerüket népszerűsítené, sorsáról és Ilikével való kapcsolatáról siránkozik, kiteregeti a családi szennyest, miközben élettársa a büfében mindezt végighallgatja. A helyszín is majdnem azonos: Csehov egy „vidéki társaskör színpada”-ként jelöli meg, Parti Nagy pedig egy szovjet laktanyából átalakított vidéki kultúrházként. Nyuhin úgyszintén műkedvelő előadó: „Professzor ugyan nem vagyok, tudósként sem tartanak nyilván” – állítja magáról. Fibinger sem doktor („Úgyhogy ne tessék doktorurazni itten”) [13.], csak „szaknévsorképes természetgyógyász”, akinek viszont „szabályos neve van a bariátriában” (14.), vagyis az elhízottakat kezelő orvosszakmában. Csehov figurája is, akárcsak Parti Nagyé, hiteltelenné teszi mondandóját: Nyuhin dohányzik, és így (nem) érvel ellene, míg Fibinger morbid obezként, vagyis kórosan elhízottként beszél a túlsúlyosság ellen.

Mindezek mellett Parti Nagy korábbi műveivel is vonhatók párhuzamok. A kötet témája ugyanúgy a kövérség, mint a Zsírvasárnap vagy A hullámzó Balaton című novelláknak. Az előbbiben egy házaspárra, Jocira és Ilire, a „két túlsúlyos, koraöreg galamb”-ra ijeszt rá a halál egy „ólomboldog” vasárnap délelőtt, míg az utóbbiban egy versenyevő mesél életéről és különös sportkarrierjéről. Az egyes szám első személyű elbeszélő alkalmazása pedig többek között a Mint az eszkimók, a Vadhuss vagy a Kis brutáliák című írásokat hívhatja elő.

Parti Nagy legújabb művét egyes korábbi színházi átirataihoz is szoros kapcsolat fűzi. A monologizálás, a minden mást elnyomó egyetlen hang a két osztrák kabarettista, Carl Merz és Helmut Qualtinger Der Herr Karlját idézik. Az ügyeskedő bécsi kisember, az antipatikus Karl úr monológját Parti Nagy 2005-ben fordította le.10 A színpadi helyzet megformálásához, valamint a szöveg in medias res felütéséhez talán Eberhard Streul A kellékes című egyszemélyes darabja adhatott ötletet. Az alaphelyzet szerint az elmaradt előadás helyett a kellékeket begyűjteni érkező Binder József igyekszik szórakoztatni a közönséget, hisz eljött az ő nagy pillanata, kiléphet a kulisszák világából, és szóhoz juthat végre.

A drámai feszültség Fibinger fizikai és lelki életének konfliktusából származik. Élete hazugságra épül, folyton alakoskodni, leplezni, színészkedni kényszerül. Fibinger tipikus Parti Nagy-figura. Az Ibusárbeli Sárbogárdi Jolán vagy Morosgoványi (A fagyott kutya lába) rokona, valamennyien más sorsot, életkörülményeket álmodtak maguknak, helyzetük és vágyaik között azonban kibékíthetetlen az ellentét. S míg Jolán vágyai egy operett librettójában teljesednek be, addig Morosgoványi nyomorúsága „baszdühhé” torzul, Fibingeré pedig „eszdühhé vastagodik.” (73.) E hosszúra nyúlt monológban Fibinger tulajdonképpen önnön „jonhóját” tárja fel, melyet a formátlanná hízott test eddig kitakart. Nem csupán gyomrát, beleit teszi közszemlére, hanem legbelsőbb lényét: vágyait, csalódásait, félelmeit. Monológjában a lélek kér szót, mely „nem kövér, csak nagyon szomorú.” (43.) „Nekem az anyám kebele óta nem volt egy perc jókedvem” – vallja meg mindjárt a legelején. (6.) „Ami azt illeti, én kizárólag magamtól vagyok megsértve” – teszi hozzá. „Meg vagyok sértve a körülményeimtől. Az életpályámtól. […] A tisztelt hovajutottságomtól.” (6.) De folytathatnánk is a sort: amorffá kövéredett testétől, attól, hogy ez a test nap mint nap megalázó helyzetekbe kényszeríti, hogy az emberek látványosságként bámulják meg. „Mintha én lennék a háromfejű borjú. A fitneszi szörny. Rám lehet nézni, én már tudom, hogy bámulnak.” (18.) Majd így szólítja meg Tömpemizsér közönségét, egy csapatra való „homó kukkolensist”: „Lehet bámulni nyugodtan. Van rutinom, hajaj, mekkora van az ilyesmiben!” (23.) Továbbá meg van sértve attól is, hogy „tartós kapcsolata” zátonyra futott, hogy elhidegültek egymástól még a táplálkozás területén is, hiszen Ilike boldog kéjevőből idővel bűntudatos bulimiássá vált. De amiatt is sértett, hogy saját szakmai felkészültségét kell egy vidéki kultúrházban, méltatlan körülmények között bizonygatnia.

A főhős nem nevettetni akar, hanem az étkezés hasznáról és káráról kíván értekezni, érvekkel akar a közönségre hatni. Célját azonban elvéti, s helyette a résztvevők érzelmeire hat, nevetség tárgyává válik. Rajta nevetnek: buborékként szétpukkanó lózungjain, vagy azon a kabaréba illő szituáción, hogy az előadói pulpitusba szorulva lassan teljesen elázik a méregtelenítő csodaszerként árult ukrán kannás unikumtól, és hogy magánéletének minden, inkább elhallgatnivaló részletét kifecsegi.

Fibinger olyan, amilyen általában az emberek, „az összes többi rohadék” (57.) nem akarnak lenni. Tragikomikus figura, hiszen nyomorúságos helyzete ironikus módon nem szánakozást, hanem megkönnyebbülést vált ki belőlünk. A közönség fellélegzik, „mintha mentőt látna elhúzni, hogy átmenetileg megúszta.” (57.) Fibinger tragédiája a saját identitása, hiszen kénytelen beletörődni helyzetébe: „vagyok, amennyi vagyok.” (61.) Életének egyetlen eredménye, ha nem is sikere, saját bevallása szerint ez az élhetetlen test. Már nem menekül, nem hárít. „Nekem már semmi sem sikerül, megöregedtem, elbutultam”11 – jelenti ki Nyuhin szikáran, prózában. „Én, kérem, egész életemben túl akartam lenni rajtam” (7.) – emeli e torz mondatban költészetté a csendes, rezignált önmegvetést Fibinger.

Körülményeiből, fizikai létéből nem menekülhet, hiszen ez egyet jelentene énjének felszámolódásával, a halállal, melybe a test magával rántja a lelket is, és nincs sem megváltás, sem túlvilági élet. Hiszen „az ember, akit magunkban tisztelhetünk, egy szomorú, rossz kipárolgású köz.” (61.) Az élet pedig „a teremtés legmeddőbb anyagmozgatása” az „inkubátortól a kolumbáriumig és vissza.” (85.) Életének kereteit a sötétség jelenti: előadásának elején mintha csak a szülőcsatornában vagy a vastagbél kanyarulataiban bolyongana, úgy botorkál a kultúrház színpadára vezető folyósón, hogy szereplése végén, a szónoki pulpitusba szorulva maga könyörögjön a teljes elsötétítésért. „Vagy legalább csináljanak sötétet! Legalább sötétet kérek!” (150.) – rimánkodása még akár ironikus módon Goethe állítólagos utolsó mondatát is felidézheti. Önmagát, testi valóját azonban természetesen legfeljebb csak képzeletben vetheti le – mint egy búvárruhát. E „nagy, szomorú ballon”, „zsírkonténer”, „lipidbuborék” vagy „hájbólya” úgy takarja ki a lelket, Fibinger valóját, ahogy orátori szólama nyom el másokat. Nem engedi látni a lényeget: „egyesek kizárólag a külsőséget bámulják, a bőr alatt rengő, fortyogó látvány-hájat, a kinézeti testet, az emberi szubsztancia egyik felét […], mert a lélek az le van ejtve.” (38.)

Fibinger monológja írássá merevített vagy írásként rögzített beszéd. Mint minden előadás vagy szónoklat esetében, a nyelv egyszerre az érvelés eszköze, és ugyanakkor nyersanyag, megformált, „ékesített nyelv” (lingua figurata) is.12 A beszélő igyekszik „szépen beszélni”, tudatosan kerüli a trágár kifejezéseket: „És igenis nem fogok trágárkodni az elveim ellenére” (8.), gyűlölöm „a mosdatlan beszédet kívül-belül” (118.) – hangsúlyozza. Ha mégis szükségét érzi, az obszcén szavak hangalakját (baszmati, hogy a micsurinba’), más esetben viszont szerkezetét (az anyám vargányás könyökébe) idéző fordulatokat használ.

Fibinger orátori szólama más szólamot már nem enged érvényesülni. Ennek ellenére mégis kapcsolatot próbál kiépíteni hallgatóságával: kiszól, reakciókat vár („Nos?”), költői kérdéseket tesz fel („Netán tévedek?”), szeretné tudni, hogy követik-e gondolatmenetét („Nem értik, ugye?”), vagy hogy pontosan értik-e szavait („ha mond ez még valamit”). A válasz azonban (kínos) csend és hallgatás.

Az előadás nagy részét közhelyek, semmitmondó, tautologikus állítások teszik ki. Vannak köztük kevésbé szellemesek, mint „[a]z életet úgy tudjuk meghosszabbítani, ha nem rövidítjük meg” (28.), de akad néhány emlékezetes lelemény is, mint „[a]z igazság olyan, mint a meggymag, vagy van a befőttben, vagy nincs.” (53.)

Az étkezés ártalmasságáról esetében is igaz Radnóti Sándor állítása, mely szerint Parti Nagy prózájának „költői magjai” vannak. Továbbra is költőnek tartja Parti Nagyot, és idézett kritikájában arra tesz javaslatot, hogy olvassuk költészetként A fagyott kutya lába szövegeit, tartalomjegyzékét pedig szabadversek gyűjteményének tekinti, mivel „kirostálják a prózát, kivonják az epikai összefüggéseket, s a szöveg mondataiból, mondatrészeiből, nyelvjátékaiból, neveiből kihagyásos költői sűrítményt készítenek.”13 Az étkezés ártalmasságáról nyelvébe is költői, képszerű szakaszok vegyülnek, gyakran alkalmaz metaforákat, hasonlatokat, akár a képzavarig menően. A közönség bámulása nem más, mint „az orvosi tartósítás after shave-je, a metsző formalinszag” (18.), az ember utolsó „zsírkönnye” „patakzó halotti gyertya” (40.), míg szemfedője a „fúlt hájfodormány” (91.), vére pedig „folyékony, büszke lobogó.” (116.) A színpadias, hatásvadász nyelvi ripacskodás remek példái a gyomorról szóló részek, melyben e „Tiborcné” áldozatos munkájáról emlékezik meg: „egy kupleráj, […] egy műsoros klozet szomorú takarítónője a gyomor, aki nyel és tűr, kinek sósav az éjjele, domesztosz a nappala”, akinek „eres és agyonmarta kezét” Fibinger szeretné megcsókolni, ha lenne rá módja. (117.)

Mind stilisztikailag, mind grammatikailag meglehetősen terheltek Fibinger mondatai – mintha a szerző a Sárbogárdi-féle nyelvhez hasonlóan ismét azt próbálgatná, mennyit bír el egy-egy megszólalás, mennyit lehet még egy szuszra elmondani. A következő idézetben azon siránkozik, hogy a falat mily kevés időt is tölt a szájban. „[A] vérrel megszentelt falat elhanyagoltan és kielégületlenül lépi át a Rubicont, még föl se serdült, de már bájtalan, hűtlen és kedvtelen kéjnővé lesz, […] s oly hálátlan gyorsasággal hussan alá legfőbb oralitási szentélyünkből, a szánkból, mint a tavasz, mint az első szerelem. Hát ne még, várj még, te, mondanánk nyeltünkben, felakadt lélegzettel, teli szájjal, […] hát hová sietsz, mondanánk kárvallottjai és kiszolgáltatottjai az ideges perisztaltikának, de nem vár, egy mozdulat vagy kettő, maximum három, és lenn van. […] El se akarjuk hinni, hát mindösszesen ennyi voltál, egy meleg sikoly és egy lehengeredés, egy reggeli libamájas pirosa, semmi több?” (103-104.)

A szövegben számos poétikus giccsre lelhetünk: például miszerint „elomló ágyasa vagyunk önnön mohó érzékeinknek.” (105.) De remek a következő is: „Az obez embertárs űzött és harapós. […] Az obez embertárs bő izzadása folytonos bőrzokogás, verítéke csörgő koporsószeg, kéjalapú, végtelen étvágya merő kétségbeesés.” (64.) Az olyan szólelemény, mint a „bőrzokogás” a Szódalovaglás című kötet kontextusában elismerésre méltónak hatna, ebben a szövegkörnyezetben inkább önparódia.

Fibinger monológjának lendülete talán nem tart ki a szöveg végéig, talán kifullad, talán elunja az olvasó, mert Az étkezés ártalmasságáról nem annyira olvasására szánt alkotás. Inkább tűnik szövegkönyvnek, ennek következtében felolvasva már inkább képes hatni, s feltételezhető, hogy végső formáját majd a színpadon éri el. A jól ismert Parti Nagy-féle nyelv újabb mesteri változata szólal meg, továbbá bumfordi humora, esetlen líraisága miatt még akkor is figyelemre méltó alkotás, ha a nagy mű kívánalmainak nem tesz eleget. Jól jelzi Parti Nagy munkásságának irányváltását.

-----

1 Vö. Radnóti Sándor: Szép Róza a válaszúton. Élet és Irodalom, 2006. december 15.

2 Keresztesi József: Precíz tükördara. Parti Nagy Lajos: grafitnesz. Jelenkor, 2003/10. 990.

3 Vö. Borbély Szilárd: Kádáriában éltem én is! (Parti Nagy Lajos: grafitnesz). Élet és Irodalom, 2003. június 20.

4 Dérczy Péter: A novella esete a regénnyel és más csábítókkal. Élet és Irodalom, 2010. június 18.

5 Kálmán C. György: Egy földikutya nézetei a világról. Jelenkor, 2008/7-8., 882.

6 Uo.

7 Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról (Cédulák egy előadásból.-hoz). Jelenkor, 2008/10., 1056.

8 Sántha József: Kényszersült. http://www.revizoronline.com/hu/cikk/3355/parti-nagy-lajos-az-etkezes-artalmassagarol/ [utolsó letöltés: 2011. december 10.]

9 Radnóti, i. m.

10 Carl Merz – Helmut Qualtinger: Karl úr. Fordította: Parti Nagy Lajos. Budapest, Kortina Kiadó, 2005.

11 Anton Csehov: A dohányzás ártalmasságáról. Fordította Sík Endre. Anton Csehov: Drámák. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1978. 545.

12 Vö. Szabó G. Zoltán – Szörényi László: Kis magyar retorika (Bevezetés az irodalmi retorikába). Budapest, Tankönyvkiadó, 1988. 8.

13 Radnóti, i. m.