Én megpróbáltam. Megpróbáltam jóindulatúan olvasni, problémafelvetésnek, személyes megközelítésnek tekinteni, kiindulásul egy tisztességes párbeszédhez – de nem látok mást, csak elfogult ingerültséget, gúnyt, már a címmel is hangsúlyozott önös provokációt. Természetes arroganciát. Minél többször olvasom, annál inkább szembetűnőek a tendenciózus csúsztatások (erről később) és a lekezelő, értetlen, jó esetben is csak vállveregető szófordulatok – nem sarkítok, csak kiemelek: ha férfias, akkor a kezében a „hatalom”, akkor ő a „pók”, a „pártvezér”, a verse „bosszantóan katonás”, pozíciója „holtbiztos skatulya”; ha nőies, akkor viszont „irigy”, felismeri „világa korlátait”, meggyőzik a férfi költőtársak „intelmei”, „aszexuális”, „meddő”, „komolykodó”; élete merő „kozmetikázás”, „ideges rejtekezés”, sőt, „takarítás”. (Nyuszika, van rajtad sapka?) A futólag emlegetett esszéken kívül semmi sem állja ki a próbát: egész költészete „hideglelős és steril”, „nagynak mondott” versei patetikusak, az „imágó” „képmutatás”, személyének állandóan „szembenállás-pszichózisa” van, az egyenes beszédtől „visszahőköl”, „megijed”, „visszakozik” (vagyis: gyáva – roppant bátorság ezt ma kimondani). Na persze vannak azért – hisz Térey nem süket, csak tetteti – dicséretes darabjai „ennek a nőnek” (talán nem véletlen, hogy a kevésbé rétegzett, a szerző elmélyült ismeretét nem feltételező, első olvasásra is könnyen értelmezhető prózaversek között). Térey a biztonság kedvéért lazán lefut néhány tiszteletkört, mert látszólag nem harcol, csak problémákat vet fel. Méghozzá tényleg fontos problémákat – ha nem csak durván végigtaposna rajtuk, az írása maradandó is lehetne. Valójában azonban nem rákérdez, hanem megkérdőjelez.

Nem mindegy, hogy egy életműhöz – bármilyen ízlés- vagy felfogásbeli különbség akadályozzon minket – érteni vágyó figyelemmel vagy berzenkedve, előítéletekkel közelítünk: odaadás és erőfeszítés híján csak az éppen divatos frázisokat sorolhatjuk fel, a kánonteremtés vagy kánonrombolás boldog illúziójával. Amit Térey mond, az benne van a levegőben, sokaknál és sok helyen felmerül ma – tehát nyugodtan beszélhet, nincs egyedül azzal az ítéletével vagy sugallatával, miszerint (és most tényleg sarkítok, de néha nem árt) a tárgyias líra hideg és követhetetlen – mi több, szörnyű pátosztól zengő klasszikus verseszménye teljes nemzedékeket fertőzött meg és tett vak követővé; hogy Babits idegbaja („fóbiás-szorongásos pedantériája”) fontosabb, mint az életműve; és hogy Nemes Nagy szűkszavúsága valami szörnyű titkot, sőt élethazugságot hivatott leplezni. Persze megspórolható némi erőfeszítés, ha a figyelmes és érdeklődő újraolvasás, ismételt újraértelmezés helyett nagyjából ugyanazt mondja el az ember (néha szó szerint), amit a női írás hagyományáról szóló Rózsaszín szemüveg című beszélgetés-sorozat Nemes Nagy estjén elmondott, át-átemelve és továbbfejlesztve pár szemléletes szófordulatot – nyilván így lesz az egészséges irodalmi életből és a folyóirat-szerkesztésből „networking”, amely hálóban kizárólag Nemes Nagy Ágnes les prédára, mint a mások életét és vérét elszívó pók.

Igen, nagyon sok múlik a megközelítésen. A megértés szándékának hasznát éppen Téreynek a Literán megjelent remek Vas István-esszéje (Utolsó sorok bölcselete) bizonyítja szemléletesen: itt is megpróbálja néhány oldalba belezsúfolni, egy szuszra letudni az egész életművet, de szembetűnő a stílusbeli különbség, és ennek egyik oka láthatóan Térey rokonszenve (mint elmondja, személyesen ismerte és tisztelte Vas Istvánt – a Nemes Nagyhoz való személyes viszonyáról azonban nem tudunk meg semmit). A szöveg egységes, nyugodt és logikus, ellentétben a Nemes Nagyról szóló írás zaklatott, ide-oda ugráló, indulatos fésületlenségével, kimondatlan elvárásaival. A Vas-esszéből legalább végre kiderül, hogy mi az, amit dicsérni lehet az életműben: „a fölforrósodó személyesség, a közvetlen megszólalás élvez előnyt mindenekelőtt”; „erotizmusa is nagyon eleven”. Igen, de Vas számára ez természetes nézőpont, életének, és persze verseinek-prózájának is egyik tartóeleme (olyan szeme van rá, hogy még a Toldiból is képes kiszűrni a közvetlenül megnyilvánuló szenvedélyt az Arany erotikájáról szóló kajánul izgalmas eszszéjében). Ez tehát önmagában nem erény, csak tulajdonság (az erény az, hogy ennyire saját hangon tud írni róla). Megfordítva a dolgot: bűnös elfojtás vagy gyávaság-e, ha valakinél ez az erotika-központú személyesség nem, vagy csak áttételesen jelenik meg? És hazugság-e, ha kiderül, hogy a hagyatékában mégis felfedezhető? Meghamisítja-e az alkotó önmagát? Vagyis: képmutató-e? Térey szerint igen.

„Üres álca ő, a »reprezentáció« maszkja, maga a hamis szerep, akiben nincs egy csipetnyi emberi érzés: szeretet, szerelem, részvét, düh, szenvedés, szenvedély.” De erről már Nádas Péter ír Thomas Mannról a naplók kapcsán, pontosabban Nemes Nagy Ágnes foglalja össze ekképpen válasz-esszéjében (Thomas Mann mint álarc). Nemes Nagy viszont önazonosnak tartja Thomas Mannt, „korántsem személye, hanem művei alapján”. Nagyon is tisztában volt tehát a problémával, de éppen azért nem tartotta problematikusnak, mert az állítólagos elfojtások Thomas Mann publikált műveiben is szóba kerülnek. (Érdemes újraolvasni ebből a szempontból a Nemes Nagy életművet is.) „Ami pedig az »elfojtás« fogalmát illeti, nagy kár, hogy már kitalálójától, Freudtól kezdve elsősorban pejoratív, nem helyeslendő érzelmi udvarral került bele a 20. századi kultúrába. Kultúránknak ugyanis, sőt egész társadalmunknak nemcsak fennállása, de létrejötte sem képzelhető el az »elfojtás« – magyarul: önfegyelem, önkorlátozás – léte és gyakorlata nélkül” – írja ugyanitt. Persze az elméletet Nemes Nagy önmagához, saját fegyelméhez igazítja – nála az elfojtás is tudatos, sőt, nagyon is reflektált (negatívan is: „minek ez a görcsös takarózás?” – írja egy naplójegyzetében.) A változtathatatlan költői alaptermészetről mondja az Írószobám című interjúban (Mezei Andrásnak) hogy „azonos vagyok”, vagyis, hogy életében (amióta a költői eszét tudta) mindig az volt, aki, vagyis a látása és a hangja alapjaiban nem változott. „Nem fosztom én meg magam az égegyvilágon semmitől, amikor szikárra próbálom faragni a verseimet, mert én arra vágyom, nekem az az örömöm, én azzal fejezem ki magamat. Hogyha én a maga mintája szerint engedném szabadon, a világba hömpölyögni a belső monológomat, az nekem nem volna kielégítő. Úgy érezném, hogy ez nem én vagyok.”

Az elfojtás gondolata nem hagyja nyugodni Téreyt – egyszerűen mindenről az jut eszébe. Még a hit kérdéséről is. Továbbra sem Téreyt idézem, hanem ismét a Nádasra reflektáló Nemes Nagyot: ha azt hinnénk, hogy „csupán a szexusát elfojtó, képmutató ál-nagyember jelenik meg, az tévedne. Nemcsak a szexusról van itt szó, bár az »szenzációs« mivoltában erősen felhívja magára a figyelmet. A kritika oly alaposan elveri a port [a szerzőn], hogy ép folt nem marad rajta. Nem elégíti ki például [a szerző] vallásos érdeklődése sem”. Már hogyan is elégíthetné ki?

Térey a saját tapasztalataiból kiindulva azt állítja, hogy Nemes Nagy bűnös képmutatásával szemben a kálvinizmus „nem elfojtó”, hanem „éppenséggel szókimondó”. Anélkül, hogy megkérdőjelezném Térey templomi tapasztalatainak hitelességét (magam is olvastam-hallottam remek prédikációkat), szeretném felhívni a figyelmét a „felszabadító” kálvinizmus abszolút hittételére: „nyomorúságunkból minden érdem nélkül, egyedül kegyelemből” szabadulunk meg. Személyes szabadság helyett predesztináció – nem mindenkinek segít. Ha valaki másképp gondolja el az Istenhez való viszonyt, vagy rákérdez saját hitére, kizáratik mind a közösségből, mind pedig az üdvösségből. Idézem a heidelbergi kátét:

Figyeljünk jól: „átkozott minden”. Hadd legyek most én is személyes: gyerekkoromban ki nem állhattam a heidelbergi káté dogmatikusan kérlelhetetlen szigorát, és különös kegyelemnek tartom, hogy – abszolút szabálytalanul – Szent Pál szeretethimnuszát mondhattam el a konfirmációmon. Pedig én nem voltam kiszolgáltatva a vallásomnak, ellentétben mondjuk a (bármennyire is felvilágosult) protestáns leányiskolába járó, első verseit egy református diáklapban publikáló Nemes Nagy Ágnessel (megtetézve egy presbiter apával, egy bigott anyával és egy családi könyvtárral, amely tele volt az inkvizíció kínzásairól szóló könyvekkel). Minden adott volt hát, hogy „jól nevelt, s minden kellemekkel bíró leányka” váljék belőle (ahogy Dukay Takách Juditról írták volt). Nem ő akart elfojtani: belé akarták fojtani a szót:

Ha valaki nem a szabott úton kívánja megtalálni a szabadságot, az többfelé próbálkozhat:

például „a nemiség felé kitörni: ez nőnek eléggé adott, leplezetten helyesebb magatartás. A kurva mint szabadságeszme” (szintén a Család című írásból) – de Nemes Nagy ettől berzenkedett. (Ez az értelmezés is benne lehet a Térey-emlegette másik, publikálatlan Nem akarok című versben: ha egy úrilányt egy rendőr is összetéveszthet egy utcalánnyal, akkor az nemcsak szégyen, hanem egy abszolút új korszak kezdete.) Ha viszont bámulatos bátorsággal a szabadság belső útját választja, vagyis lemond a katekizmus által megkívánt „igaz hithez” szükséges „biztos ismeretről” („Az igaz hit nemcsak biztos ismeret, amelynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az ő Igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind szívbeli bizodalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem”), ha tehát lemond róla a személyes megismerés jegyében – az bizodalom híján csak retteghet, hisz elveszített mindent – nemcsak a közösségből vettetik ki, hanem az örök életből is:

Hogy a jó hagyomány módosítható volna, ahogy Térey írja? Vagy akár csak: módosítható volt-e akkor, a húszas-harmincas években, különösképpen egy nőnek? Szabó Magda így ír a korabeli lányok iskolai neveltetéséről az Abigélben: „Alkalmazkodni kell, mert ez a rend. […] Az ember nem kérdez, anélkül engedelmeskedik.” És: „az ügyeletes minden étkezés közben felolvas valami irtózatos svájci pap könyvéből olyan történeteket, amelyekből kiderül, hogy kell élni, hogy az ember igazi keresztyén lány legyen.”

Persze Térey szerint (és sajna ebben sem egyedül ő diktálja a divatot) Szabó Magda „édeskés nemes lektűr”. (Hm. Talán elkél még egy kis református tanítás: „Senkit könynyen és meghallgatás nélkül meg ne ítéljek, se ne segítsek elítélni.”) Nem is beszélve arról, hogy nyilván azóta minden megváltozott, különösen a nők és az egyház viszonya. Nem akarom – akár a költészet terepéhez hasonlítva sem – szimbolikussá emelni, mégis hozok egy példát. Egy cikk a Transindexen, 2005, Kolozsvár: az egyház „összesen 19 férfi és 3 női helyet írt ki a Teológiai Intézetbe. A női és a férfi helyek előre meghatározottak: a felvételin a nők csak nőkkel, a férfiak csak férfiakkal vannak versenyben. Minthogy a nők számára kijelölt helyek száma jelentősen kevesebb, olyan nő jelentkezők esnek ki a vizsgán, akik jobb, vagy jelentősen magasabb jegyátlagot érnek el a felvételin, mint az utolsónak felvett férfi jelentkezők.” Egyházi reagálás: a „protestáns egyház a legliberálisabb Európában”, az egész csak „ünneprontó egyházellenes támadás” és „provokáció”. (Hozzátartozik, hogy mégis volt olyan fiatal pap, történetesen éppen egy barátom, aki kiállt az igazság és a jog mellett.)

Nagyon nem mindegy, hogy ki az, aki diktál és ki az, akinek diktálnak. („Hatalma van”. „Viszolyogtató”.) Ebből a szempontból minden csak pozícióharc. Úgy látszik, ha Téreyn múlna, akkor Szép Ernő, Dsida, Jékely és Áprily nem a tankönyvben (férfiasan dohányozva) diadalmaskodó Nemes Nagy Ágnes mellett, hanem inkább helyette szerepelne a köztudatban. Ez mélységesen igazságtalan. (Bárcsak tévednék Térey hozzáállását illetően.) Nemes Nagyon és Lengyel Balázson (és Latoron és az Újholdon) biztosan nem múlik az ő ismertségük: írtak róluk, alaposan, szeretettel és sokat. Tapasztalatból tudom, hogy ha nyilván nem is eléggé, de az olvasók ismerik a felsorolt szerzőket – Erdélyben, ha Jékelynek talán (még) kevésbé, de Dsidának és Áprilynak biztosan kultusza van, evidenciák. A figyelmet azért nem árt felhívni rájuk újra és újra – ez Térey felelőssége is, örvendetes, hogy odafigyel. Hátha eljön az idő, amikor nem lesz aktuális Lator László kérdése, hogy vajon „mostanában illik-e hivatkozni” Jékelyre, és Dsidát is ismét „kitünteti figyelmével a finnyás tudomány” (Pókháló-esztétika). (Amikor annak idején az egyetemen Áprilyról írtam dolgozatot, még fanyalgás fogadta a témát.) Igen, sokan vannak, akiket érdemes lenne újra felfedezni. Itt van mindjárt a Nemes Nagy által is (szövegpárhuzamokkal igazolhatóan) példának tekintett Hajnal Anna – de ő nyilván nem illik a bele a férfias kánonba, mert sokkal hajlékonyabb annál, és túl könnyű a gyöngédséget összetéveszteni a gyöngeséggel. (Azt írja például Füst Milánnak árulkodó című versében, A költőnő szólban: „Biztonság, mester? Akarat?/ Hogy tudjam én hogy mit akarjak? / Hogy mit titkoljak, mit takarjak?” Vagy tán mégis ez az a női hang, amit Térey hallani kíván?)

Felesleges megbotránkozni „a férfiak konzervativizmusán, mert […] soha nem volt még a földön hatalmi csoport, amelyik szívesen osztotta volna meg a jogait. […] Bevallottan vagy tudat alatt – idegenkednek, félnek a konkurenciától.” Nem én mondom, Nemes Nagy mondja (Földes Anna interjújában). Nem is nemi, inkább hatalmi szerepek ezek: „az embernek cseléd kell és nem parancsnok” (Ottlik: Buda). Arra, aki, Térey szavával, kizárólag a „konyhában vagy a kandalló mellett” töltheti az időt, arra ebben a rendszerben csak felülről lehet nézni, Gyulai Páltól Arany Jánoson át Füst Milánig szép hagyománya van ennek. (Ottlik: „A megoldás, hogy mindenki legyen cseléd. Senki parancsnok.”)

„Megvallom” folytatja Nemes Nagy, „ezen a téren még a képmutatást is eredménynek érzem. Ha valaki nem meri bevallani, hogy alacsonyabb rendűnek tartja a nőket. Azt jelenti, hogy a társadalomban már megérett az ellenkező felfogás kimondásának, vállalásának feltétele. És hogy az illető felismeri, vagy legalább sejti ezt.” Vajon miért hangsúlyozza külön Térey, hogy „férfielőítélet nélkül” dicséri a férfiasnak vagy éppen nemtelennek tekintett verseket? De ha ez az ideálja, akkor miért ragaszkodik az elfojtás-elmélet igazához, és mit ért azalatt, hogy „a hagyományos női szerep, illetve annak pozitív elgondolása, az erről való beszéd”?

Mit vár? Gyengeséget? „Erő nélkül egy hullatag-rózsaszirom-verssort sem lehet leírni” írja jegyzetében Nemes Nagy (Száraz Györgyhöz, Holmi, 2008/április). Alázatot? Nemes Nagy csak Istennel szemben alázatos, ha muszáj. Nyílt beszédet a testről? Az is akad, a korai publikált versekben is (Térey még idéz is a Szomjból). Mindenesetre a testiség témája talán a legproblematikusabb része Térey esszéjének, mert itt határozottan (szándékosan?) csúsztat: sorra-rendre félreidézi a verseket, a maga koncepciója szerint használja fel őket. Először is A reményhez. Miért lenne „az ifjú szív” „fölfokozott, tüzes töltetű szókapcsolat”, amelytől a költő „visszahőköl”? Hiszen a mondat nem a szexualitásról szól. Ha Nemes Nagy Ágnes érzékien akar beszélni, akkor nem riad vissza, megteszi – az elvontságon is átsugárzik a test. Ugyanebben a kötetben olvasható:

(Kevesebb-e ez, rejtőzködőbb-e, mint bármelyik Plath?) Ha testet akar leírni, megteszi – kicsit sem igazságosan éppen férfitestet adva az igazságnak:

Azt mondtam, nem igazságosan – de a tapasztalatát tekintve érthetően. A magyarázat ott van a címben: A halottak. A Nem akarok című versben (amely érdekes párja a hagyománynyal szembeszegülő, azonos című, de voltaképpen hasonló irányultságú, életében publikálatlan szövegnek) pontosan benne van ez a kép, a középkorú meztelen katonahalottak az utcán: „temettem pucér németet”. A test igazsága: a halál. „Nem akarok meghalni, nem.”

Egy pillanatra nem árt visszatérni a vallási hagyománytól való elszakadás kérdésére: nagyon fontos, hogy a feltámadás reménye nélkül a test csak potenciális hulla, „mosogatólé-ízű, zsíros, emberszagú tó”. A vers címe nem véletlenül Bűn. Aki a háború valóságát látta, és ezután már nem mondja a Hiszekeggyel, hogy hiszi „testünknek feltámadását és az örök életet”, az valóban elmondhatja magáról, hogy a vallási felfogás szerint bűnös: „mind megölted a halottakat” – vagyis elvette tőlük az örök élet lehetőségét is. Sőt, a költészet is bűn, mert „szótagokkal” méri az időt, „órájaként a folyton-pusztulásnak”.

Az örök kárhozat és örök halál előterében a test öröme is félelmetes – ez a magyarázata annak, hogy az ismét egyirányban gondolkodó Téreyvel ellentétben én nem szexuális gátlást látok amögött, hogy „A rémülettől görcsösen szeretlek” (Félelem) – én inkább egzisztenciális gátlásnak mondanám, ha volna ilyen szókapcsolat. Amikor az eleven testre állandóan csontváz fényképeződik (mint Szántó Piroska képein), akkor nehéz öntudatlan boldogsággal szemlélni: nehéz belefeledkezni a (nemcsak szexuális, hanem esztétikai, sőt metafizikai) gyönyörűségbe. Ez a vers az 1957-ben megjelent Szárazvillám kötetben található, a „Hét esztendeje szeretlek, szerelmem” sorból kiszámítható, hogy 1949-ben íródhatott, az ötvenes évek előszobájában: „készülődöm még iszonyúbb koromra”. Nemes Nagy nemcsak a gyerekkora inkvizíciós képeskönyveiben látta a testi kín ábrázolását: a történelem megtanította, mi várhat az emberre. Legjobb barátnőjét megverték, elhurcolták, bele is halt; látta Szerb Antalt halála előtt, munkaszolgálatosként; a háború alatti konspirációkban, az ostromélet idején mindennap kockára tette az életét; tudta, hogy mi jön egy újabb rendőrállamban. Ilyen körülmények között a test – azt akartam mondani: leértékelődik, pedig dehogyis. Még fontosabb lesz, mint valaha: „simogatom sovány, meleg karod”.

Úgy érzem, közel vagyunk ahhoz, ami az egyik oka lehet Nemes Nagy Ágnes Lengyel Balázs által is emlegetett „sebzettségének”: ő éppen a test miatt vesztette el a hitét a lélekben. De a rettegését nem fojtja el, hanem éppenséggel kimondja.

Ezért nem tekinthető az Istenről című vers vége sem megalkuvásnak, vagy ahogy Térey mondja „bocsánatkérő vagy udvarias visszakozásnak”. Mivel a vers (és ez nyilván nem véletlen) szövegszerű és indulati párhuzamokat mutat Jób könyvével, érdemes innen is értelmezni ezt a végső – nem, nem elfogadást, nem meghátrálást: – kétségbeesést. Jób azt mondja a felfoghatatlan és emberi ésszel megérthetetlen Istennek: „Ímé, én parányi vagyok, mit feleljek néked? Kezemet a szájamra teszem. Egyszer szóltam, de már nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé!” (Jób 39. 35, 37-37) Én ezt nem tudom visszavonásnak értelmezni, ugyanúgy, ahogy az Istenről végén sem azt, hogy „Egy szót se szóltam.”

Ehhez a tragikus léttapasztalathoz nyilván hozzá kell számítanunk a korábban már felidézett körülményeket: az „igazi keresztyén leányok” döbbenetét, amikor az élet valóságával szembesültek. Nem hagyhatjuk ki egy másik református növendék, Rab Zsuzsa pontos leírását a testtel való találkozásról a megtévesztő című Meztelen férfi versben:

Nemes Nagy Ágnes 1945-ben, egy cím nélküli, publikálatlan versben írja:

Azt viszont egyszerűen nem értem, hogyan (de persze értem, hogy miért) olvassa Térey szexuális félelmeket megszólaltató versnek a Sorok szakaszait, hiszen a vers már első olvasásra is az írás aszályáról, ember és Isten viszonyáról szól (az „impotencia” szó etimológiája szerint gyengeség, kontrollvesztés – a legrosszabb, ami egy fegyelmezett és szenvedélyes elmével történhet.) Az igazság kedvéért azért olvassuk végig a maguk teljességében az idézett versrészleteket:

Ha az ember mindenképpen a szexualitásról való beszédet keresné a „női” írásban, megtalálhatja a kortársak szövegeiben – és nemcsak Erdős Renéeben, hanem Szabó Magdában (az Ókút és a Régimódi történet a közösüléstől kezdve a frigiditásig alaposan körüljárja a témát), Szántó Piroskában (felejthetetlen például az Akt férfitest-leírása), és persze Polcz Alaine fájdalmasan tárgyszerű háborús trauma-ábrázolásában (Asszony a fronton). Hajnal Anna is sokat ír a testről, a saját testéről és a férfiéről is. És ha figyelmesen végigolvassa a Nemes Nagy-kötetet, akkor nemcsak a hagyatékban maradt versekben fog szenvedélyesen gyöngéd test-leírásokat találni:

Mégsem csak a halálé a test, de a szerelemé is – ezt Nemes Nagy soha nem tagadta, nem fojtotta el, csak nem a szexualitás érdekelte a legjobban a szerelemből: „Nem születtem arra, hogy a világ szerelmi ügyeivel foglalkozzam. Ép vagyok, egészséges vagyok, mindig hittem, hogy a szerelem egyike a három-négy legfontosabb dolognak a világon, de sohasem tudtam célnak tartani. Ki nem állhatom az úgynevezett szerelmi bonyodalmakat. Ki nem állhatom azokat a lelki finomságokat, hogy az egyik szereti a másikat, de mégsem szereti; hogy a másik nem szereti; hogy nem szereti, de mégis; és így tovább. Ennél én sokkal egyszerűbb vagyok. Én a tökéletes, a sírig tartó szerelemről hiszem azt, hogy reménytelen – ennél alább nem adhatom” írja a hagyatékból a Holmiban publikált Szerelem, nemiség című esszéjében. Reménytelen, mert – az öröklét viszonylagosságának a szellemében – nem lehet örök. Pedig „az örök üdvösséget én / nem unnám” (A csak-jó).

Külön tanulmányt érdemelne Nemes Nagy generációjának szerelem-képe, női és férfi oldalról egyaránt. A Nyugat írópárjai után ez volt a második majdnem egészséges öntudatú és önérzetű nő-generáció, mert nemcsak az egyenlőséget vette komolyan, de a választást és az értelmes szerelmet is: a fájdalmak és csalódások ellenére is kitartottak íróilag és emberileg is életük párja mellett. Többen ezt témává is emelték: Nemes Nagy mellett Polcz Alaine, Károlyi Amy, Szántó Piroska, Hajnal Anna például – és párkapcsolataik erőteljesen befolyásolták és gazdagították mindkét (házas)fél életművét.

A tiszteletemből fakadó túlzás talán, de megkockáztatom: lehet, hogy az Újholdat részben ezért a nehezen megközelíthető-megismételhető emberi, politikai és művészi tartásért, kitartásért és a versben való konok hitért (ahogy A hitetlenben írja Nemes Nagy: „Miben bízik hát a hitetlen? / A versben és a szerelemben”), a ma már sokak szemében pátosznak érzékelt szenvedély izzásáért tartják követhetetlen hagyománynak; talán ez is „irritálhatja” (Krusovszky Dénes szava) a kevesebbet tapasztalt, a megfogalmazás megváltó erejében már alig-alig bízó újabb nemzedékeket. (Nyilván annak idején épp ez a kétely lendítette túl az Újholdat a Nyugat utánzásán).

Azt viszont a magam részéről (persze húsz évi intenzív Nemes Nagy-szövegolvasás után) nehéz megértenem, hogy miért tartják éppen Nemes Nagy költészetét nyomasztóan hidegnek, ember nélkülinek és megközelíthetetlennek – mintha nem ugyanazt a szöveget olvasnánk. Én metafizikusan telített, de mégis tárgyiasan érzéki (sőt, sokszor gyöngéd) verseket látok – nem ismerek szenvedélyesebben kétségbeesett, következetesebben szabad, forróbban aktuális lírát – de ez nyilván alkati vonzódás, választás és jórészt nem objektív szem, hanem személyes ízlés kérdése. A Nemes Nagyra reflektáló idegenkedés vagy tartózkodás ugyanakkor megismétli a Babits költészete (és részben személye) körüli ellentéteket. Ennek tudatában mégis azt mondom, hogy Nemes Nagy sokrétű és valóban nehéz, ám világszínvonalon is maradandó líráját oda nem figyelésből, puszta ellenszenvből nem érteni, vagy legalább nem tenni szenvedélyes és ismételt kísérleteket a megértésére: az nemcsak méltánytalanság, de egyszerű lustaság is. Különösen, ha sarkos ítéletekkel párosul és hatalmi harc eszköze lesz. Szeretni nem muszáj, de olvasni igen. Méghozzá azt olvasni, ami oda van írva.