A kutyasétáltatásról
PDF-ben
Arany János szobra hazug-e attól, hogy nem látható a költő köldöke? Kérdés. Egy Buddha-szobor esetében nem lenne az. Vannak ilyen és olyan szobrok, vannak ilyen és olyan költők. Köldökkel vagy köldök nélkül hitelesek. Kérdés, hogy lényegük a kitakartság, vagy éppen lepleik. Lepleik, melyek ezer okból takarhatják, amit takarnak. Tapintatból, félelemből, ünnepélyesség okán, akár hiúságból is.
Térey János Nemes Nagy Ágnes szobra körül sétál.
És számon kéri a szobron a pőreség hiányát. Alaposan körbejárja – művészettörténeti alapvetés, hogy térbeli művet minden perspektívából meg kell szemlélni –, mégsem érti, hová kerültek a szobor faragása közben lehulló forgácsok, és még inkább hová a míves részletek, amiket a szobrász a kompozíció szerkezetének teljessége miatt végül oda nem illőnek vélt. A szobrász, jelen esetben maga Nemes Nagy Ágnes.
Számonkérés akad még több is. Miért faragott eleven szobrot életművéből a költő? Miért van „komoly kozmetikázással” dolgunk az életmű, vagyis a szobor esetében? Miért nem azonos életrajzi önmagával Nemes Nagy Ágnes szoborköltészete? Miért nem áll elő őszintén, miért nem képes szembesülni saját női mivoltából eredő kérdéseivel? „Nem képmutatás ez a túlzott kamuflázs? Ez a saját szobor?” – kérdezi Térey.
Nem – felelem én. Több okból sem az. Egyfelől épp az lenne képmutatás, „kozmetikázás”, ha az a bizonyos hátrahagyott fiók, benne a hátrahagyott versekkel, üresen tátongott volna.
Nem feltétlenül költészeti kérdés, hogy Nemes Nagy Ágnes miért tétovázott életében meg nem jelentetett versei kiadásával kapcsolatban. A gyengébb versek esetében persze nem okoz problémát a válasz. De a többi, a néhány Térey által is erősnek tartott fiókvers esetében, azt hiszem, azt kell belátnunk, hogy a költő (aki sose lódít), görcsei, szemérme, gátlásossága, neveltetése ellenére, nem dobta ki, amit nem dobott ki. Meghagyta nekünk. Tudva, hogy a velük megajándékozott utókor boncasztalán már nem okoznak neki újabb fájdalmat. Mert fájdalom nem csupán az élveboncolással jár – ahogy ezt a Sylvia Plath-ra jellemző módszert a hátrahagyott verseken Térey János számon kéri –, hanem az élvefaragással is. Aminek sokkal több köze van ahhoz a holtig tartó öncsiszolást megkívánó protestáns etikához, ami Nemes Nagy Ágnes tartását adta. Amiből egyébként az is következik, hogy vendéget, már csak az iránta való tiszteletből és szeretetből is, pironkodás nélkül, csak takarítás után fogadunk a lakásba.
„Objektív líraeszménye kivetette anyagából a túlontúl személyes vonatkozásokat.” – olvashatjuk a pontos megállapítást Térey esszéjében. Kivetette bizony. De az elhallgatott, a kihagyott sorok is beszélnek, a hallgatás jel-értéke sokszor erősebb a kimondott, a leírt szavakénál.
A legmeghökkentőbb kérdés azonban talán mégis ez: „…szültek volna-e ezek a nők egy számukra optimálisabb korban?” „Ezek a nők” alatt Nemes Nagy Ágnes mellett Szabó Magdát érti Térey János. Tudjuk, hogy a „Mi lett volna ha…”-féle kérdésfelvetés eleve értelmetlen, de tekintsünk el ettől. Kíváncsinak még lehet lenni, és Térey János kíváncsi erre. De miért? Mi lett volna, ha Nemes Nagy Ágnes nem szobrot farag önnön költői életművéből, ami egy optimálisnak valóban nem nevezhető korban született, hanem felhőtlen kedvvel pelenkáz és gügyög a bölcső fölé hajolva a boldog békeidőkben? Vajon akkor nem írt volna verseket? Valószínűleg akkor is írt volna. Lehet, hogy másmilyen verseket? Valószínűleg. Nem tudom. De azt hiszem, ennek a kérdésnek a megválaszolása teljesen lényegtelen a Nemes Nagy-életmű megítélése szempontjából. A többihez pedig, hogy is mondjam csak, egyszerűen nincs közünk.
A szobrok sorsa, hogy fejüket idővel bepiszkítják a madarak. Rendjén is van ez így.
De azért, ha a parkban sétálunk, ügyelünk arra, hogy amikor kutyánk a dolgát végzi, ne egy szobor tövében tegye.