Hadd kezdjem a személyessel. Éppen avval, amitől ő, legalábbis a költészetében, annyira ódzkodott. A hetvenes évek végén, még angol-francia szakos egyetemistaként találkoztam vele először. A francia tanszéken tartott verstani szemináriumot, magyarul. Játékos volt, odaadó és kíváncsi, ránk, huszonévesekre. Hogy mit tudunk kezdeni egy verssel. Egy akármilyen verssel. Például, tőle hallottam először Walt Whitmanről (az angol szakon még csak valahol az Erzsébet-kori drámáknál kullogtunk, kronológia, drágáim, kronológia!), arról, hogy ő használt először Amerikában szabadverset, meg egyáltalán, hogy mitől vers a szabadvers. Nem hinném, hogy a hatalmas óradíj miatt vállalta volna. Érződött egyfajta hamisítatlan tanári lelkesedés, kíváncsiság és nyitottság, amit láthatóan frissen őrzött meg a Petőfi Gimnáziumban töltött éveiből. A kívülről jövők friss levegője, szabadsága, pezsgése érződött rajta. Az, hogy itt ő azt mond, amit akar, hiszen nyilvánvalóan kegyet gyakorolt, hogy elvállalta ezt a feladatot, amit viszont láthatóan élvezett. Nekünk meg olyan volt, mintha hirtelen felrántották volna az összes ablakot abban a fülledt, áporodott teremben. Zúdult be a friss levegő, mi meg csak kapkodtuk a fejünket, hogy így is lehet. Később, többször is volt alkalmam beszélgetni vele Királyhágó utcai lakásában, miután 1989-ben megjelent egy esszém az Újhold Évkönyvben. Akkor is ugyanazt éreztem benne, amit korábban, abban a sötét, alagsori, francia tanszéki tanteremben: a kíváncsiságot, az odafordulást. Nem fölülről beszélt, nem a Nagyasszony ült ott, abban a karosszékben (persze ő, de nem úgy), hanem valaki, akiről úgy tűnt, tényleg érdekli az, aki vele szemben ül. Amitől az embernek végül mégiscsak megoldódott a nyelve. Amitől lehetett vele, számomra máig maradandó élményként, beszélgetni.

Róla szóló esszéjében Térey János több, fontos témakört érint. Ilyen, egyebek között, az öncenzúra, az irodalmi (illetve életbeli) női szerep, a műfajproblematika, a líraeszmény, illetve az imázsépítés kérdése. Nemes Nagy Ágnest mindig ellenpéldaként szokták felhozni azokban a vitákban, amelyekben arról esik szó, hogy miért van olyan látványosan kevés nő – még mindig, a mai napig – a magyar irodalomban, s még kevesebb az úgynevezett irodalmi kánonban (noha, egyesek szerint, már nem egy kánon van, hanem több – ám a több-ben sem fordul elő több nő, mint az egyben). Persze, erős ellenpélda, mert irodalmi nagyságához nem férhet kétség – ám épp e nagyság milyensége, természete biztosította számára megkérdőjelezhetetlen helyét, s hogy ő ennek mennyire tudatában volt, az épp abból látszik, ahogyan publikálásra szánt korpuszát alakította, illetve másfelől nézve – különösen a halála után kiadott, összegyűjtött (ám ahogy Térey helyesen megjegyzi, Lengyel Balázs által válogatott) műveit tekintve –, ahogyan az öncenzúra gyakorlatát alkalmazta. Láthatóvá, tapinthatóvá válik az a Térey által is érzékelt állandó kozmetikázás, harc, védekezés, elhallgatás és igen, a sértettség is – ami alighanem abból táplálkozott, hogy erre kényszerült. „Nem képmutatás ez a túlzott kamuflázs? Ez a saját szobor? Ez a hűséges és merev ragaszkodás jól fölépített szerepéhez?”, teszi fel a kérdést Térey. S nem, nem gondolom, hogy képmutatás lett volna a részéről. Mert a szocializáció – s ez alól nem kivétel az irodalmi szocializáció sem – nagyon erős mintákat ad, amelyeket épp olyan könnyen és öntudatlanul (tehát bizonyos fénytörésben: őszintén) lehet interiorizálni, mint azt, hogy késsel-villával eszünk, nem beszélünk tele szájjal, illetve hiszünk-e istenben, és ha igen, hányban. (S persze éppolyan természetességgel lehet lázadni is ellene – de akkor számolni kell a következményekkel, s bizonyos áldozatokkal.) A babitsi líraeszmény, amelyen Nemes Nagy nevelkedett, ugyanilyen erős, kizárólagos erejű minta volt, s hasonló erejű – s főleg hatalmú – női minta nemigen adódott a magyar irodalomban. Mert igen, a hatalom kérdése persze elkerülhetetlen, s e témát általában épp azok szeretik kerülgetni, bagatellizálni, akik hatalmi pozícióban, vagy annak közelében vannak. Azok, akik a feminista szempontú irodalom-, illetve művészetkritikát ún. „művészeten kívüli szempontokat” dédelgető irányzatnak tekintik, rendre figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az állítólagos „tisztán” esztétikai produktumot milyen körülmények befolyásolhatják. Mintha egy gyerekre, s aztán az abból felcseperedő felnőttre azt mondanák, hogy az, amilyenné lett, pusztán az árapály váltakozásából, meg az északi szélből adódik. S minden, ami ezen túl van, az „individuumon kívüli” szempontnak tekintendő.

„…mégsem tette közzé őket, talán mert nem szándékozott kibújni kényelmetlen-utált, de mégiscsak holtbiztos skatulyájából”, írja Térey Nemes Nagy publikálatlan műveivel kapcsolatban. A kívülről, szocializáció útján ránkosztott, ám elfogadott szerep, skatulya, szabályrendszer könnyen lehet (akár tudatosan, akár öntudatlanul) egyszersmind kényelmetlen-utált. A holtbiztos skatulyát azonban az adott irodalmi közeggel kart karba öltve építette ki magának, s éppen ezért volt holtbiztos, mert közös erőfeszítés eredménye volt. És ez nem feltétlenül szándék kérdése, hanem az adott mátrix kínálta lehetőségeké. (Illetve persze, ha ezzel szembemenő szándéké, akkor viselni kell az esetleges következményeket: azaz a pozícióvesztést.) S Nemes Nagy, úgy tűnik, elég pontosan felmérte a számára adott lehetőségeket a magyar irodalom hierarchikus, férfiközegén belül. A hierarchizáltság egyébként a műfajokra nézve legalább annyira érvényes volt – s ma is az –, mint az egyéni pozíciókra nézve (lásd például, Nemes Nagynál az útikönyvek fiókban tartását, ami nálunk sohasem volt elismert, szépirodalmi műfaj – szemben például az angolszász irodalommal. De említhetném az életművében másik csúcspontként elismert esszéket is – azonban ha „csak” esszéket írt volna, soha nem lehetett volna az, aki, a magyar irodalomban). Sőt, alighanem még saját, kivételes fizikai adottságai – azaz megdöbbentő szépsége – ellenében is kellett munkálkodnia, s puritánabbnak, keményebbnek lennie a keménynél. Nehogy a női szépség árnyéka rávetüljön a művére. S ebből következően a másfajta női szerepek távoltartása is kívánatos volt – például, az anyaszerepé. Mindig gyanús az olyasfajta „magyarázat”, mint amilyet Térey Szabó Magdától idéz: „Egyikőjük sem adott úgymond »zsarolási potenciált« a hatalom kezébe, ez legalábbis Szabó Magda magyarázata, pódiumbeszélgetésen hangzott el. Nem tették ki erkölcsi megsarcolásnak sem a gyermekük, sem a maguk életét.” Nők nemigen szoktak ilyen okokból tartózkodni a szüléstől. Ennyi erővel a fenyegető atomtámadásra vagy a világvégére is lehetne hivatkozni. Legtöbbször más okok állnak a háttérben, amelyek elhallgatása vagy azért indokolt mert nagyon magántermészetű és többnyire tabu alá eső (lásd pl. a női, s még inkább a férfi meddőség kérdését), vagy azért, mert szembemegy a társadalmilag elfogadott női szereppel. S Térey utóbb jogosan teszi fel a kérdést, hogy vajon szültek volna-e egy számukra optimális korban. A válasz, gyanítom, az, hogy nem. Akár azért, hogy az adott, irodalmi közegben nemkívánatos, sztereotip női szerepek egyikét távoltartsák maguktól, akár egyszerűen azért, mert egy gyerek idő, sok írással nem töltött idő.

S ha már Szabó Magda, a másik Nagyasszony neve is – óhatatlanul – belekerült a történetbe, s ha már arról esik szó, ki mennyire „látott a pályán”, hadd idézzem azt az ebből a szempontból hihetetlenül tanulságos levélrészletet, amelyet Réz Pál jóvoltából olvashattunk a Holmiban, s amelyet, más levélrészletekkel együtt, Szabó Magda halálakor tett közzé, mintegy nekrológ helyett:

1994. július 2. – „…Mindketten jót akarunk, akkor úgy járjon el: adja férfinek bírálatra ennek a nagyon tehetséges lánynak a verseit. Maga nem tudja, milyen úgy alkotónak lenni a szakmában, hogy az ember neme miatt kikerülhetetlenül felelőssé válik részint elődei, részint kortársai bűnéért. Zsuzsa vidéki, mint én, minden irrealitása tömény és igazolhatóan reális, csak dicsérni tudnám, épp csak ez hiányoznék lehetetlenné tételéhez: ecce, működésbe lépett a női szabadkőművesség, amelyet még az élet vicceként az éltes kritikus ifjú kollegája olvastán aktivizálódó emlékképei is tarkítanak. Nem, Pali, ne ártsunk neki, 1945 óta, mióta az Újhold működni kezdett, tudtuk és felismertük Ágnessel, sose próbáljuk egymást hivatalosan elemezni. Az értékelést mondja ki csak a kollega, aki eleve gyanakodva néz bennünket, mióta szegény jó Boriskánk meghonosította prózánkban a bugyi szót, ami csak Emicinek járt, vagy ha másnak, hát mindenképpen férfinek. Ez a költő vállalja önmaga nemét, anyagából nem száműzte mindazt, ami távoltartására az előtte jártak gondosan ügyeltek. Hallgasson rám, elég régen vagyok nőként a szakmában, hogy büntetőjogi felelősségem tudatában figyelmeztessem: hagyja, hogy ezt a lányt férfi dicsérje meg.