A társadalmi nem nyelvi megjelenésére és az értelmiségi magatartásválasztásra vonatkozó kérdésekkel közelíteni Nemes Nagy Ágnes költészetéhez nemcsak indokolt, de szükséges is. Nálunk, késve ugyan, a társadalmi nemmel való hangsúlyos foglalkozás tette nyilvánvalóvá a zárt esztétikai elveket követő kánon tarthatatlanságát. Emellett újra közvetlenül átélhetővé, és ami a választás kényszerét illeti, újra aktuálissá vált annak a szerepkészletnek a felülvizsgálata, kritikus újragondolása, amelyet a Kádár-rendszer szellemi elitje hagyott ránk. A szexualitás, a hatalommal fenntartott kapcsolat és az írói identifikáció kérdései sokszorosan egymásba fonódnak.

Térey János Nemes Nagyról szóló esszéje azonban, jóllehet egyetértek a főbb megállapításaival, nem viszi előrébb az erről szóló gondolkodást. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy esszéjének kérdéseit és válaszait mások már évekkel korábban megfogalmazták. A kérdések és a válaszok megismétlése persze időnként nem árt. Ha jól értem azokat az árnyalásbeli finomságokat, amelyekre Térey János javaslatot tesz, azok számomra nem meggyőzőek. Nem érzékelem Nemes Nagy „hívő alapállásának” nyomait. Az elfojtások okai közül nem zárnám ki a protestáns etika pszichológiai hatását, igaz nem is vélem meghatározó jelentőségűnek. Az okok keresése során viszont nem tekintenék el a kartéziánus univerzalizmus szerepétől. Ezek azonban részletkérdések. Ha a társadalmi nem alakulástörténetét vizsgáljuk, alaposan szemügyre kellene vennünk, mennyiben voltak adottak a feltételek a hatvanas, hetvenes években másfajta női szerepek kialakításához, ráadásul egy olyan költő esetében, aki nő létére elsőként vált a háború utáni magyar irodalom befolyásos alakítójává. Az elsőség azt is jelenti, hogy nem álltak rendelkezésére olyan szerepminták, amelyekhez képest kialakíthatta volna a magáét.

A másik és fontosabbik ok, amiért egyetértésembe hiányérzet vegyül, hogy az esszé véleményem szerint elnagyolt képet fest Nemes Nagy értelmiségi magatartásának történetéről. Az egész pályára kivetíti a félreállítottságnak azt az öntudatát, amely Nemes Nagyra az 50-es években volt jellemző. Igaz, maga a költőnő sem reflektált kellőképpen arra a tényre, hogy a hatalomhoz fűződő viszonya nyilvánvalóan megváltozott. Attól kezdve, hogy fiatal pályatársak (Székely Magda, Gergely Ágnes, Tóth Judit stb.) jelentek meg a környezetében, hűséges ragaszkodást várt el tőlük, és immár nem csak nemzedéktársaival szemben vett fel időnként ítélkező pozíciót, ami lerombolta kapcsolatait, hanem a fiatalabbakkal szemben is. Még lényegesebb, hogy a 60-as évek elejétől kezdve semmi jele annak, hogy Nemes Nagy szemben állt volna a Kádár-rendszer alapelveivel. 1957-ben nem csatlakozott ahhoz a 251 íróhoz, akik tiltakoztak az ENSZ ötös-bizottságának felállítása ellen. Később sem lépett be a pártba, és nem enyhültek korábbi ellenszenvei a rendszer egyes prominensei iránt (Király István, Pándi Pál, Lukács György stb.). De a 60-as évek elejétől a rendszer egészét ő sem utasította el. Olyannyira nem, hogy amikor a Charta 77 melletti szolidaritási nyilatkozat megszövegezői felkeresték, a Kádár-rendszer komparatív előnyeit ecsetelve utasította el őket. Tudomásom szerint később sem vett részt semmilyen ellenzéki megmozdulásban. (Ezt tényként említem, nem kívánom mérceként alkalmazni, hogy valaki aláírta-e a tiltakozó íveket. Mellesleg Nemes Nagyhoz hasonlóan viselkedett például Vas István is.) Eközben nehezményezte, hogy bár korábban megérdemelte volna, csak 1983-ban kapott Kossuth-díjat.

Amint fentebb utaltam rá, mind sürgetőbbnek érzem, hogy alapos, levéltári adatokkal igazolt, és az oral history tudásanyagát is kritikusan bevonó képünk alakuljon ki a 60-as, 70-es, 80-as évek szellemi elitjének identitásalakításáról, személyes politikájáról. A témával kapcsolatban sok kutatási eredmény áll már most is a rendelkezésünkre, de nagyon sok, az értelmiségi elit mai helyzetének megértése szempontjából túl sok munkát nem végeztünk el. A hiánnyal nem Térey János esszéje szembesített, de újólag emlékeztet rá.