Az Egy családregény vége újraolvasójának (ez esetben e sorok írójának) kínos, zavarbaejtő élményekben lehet része; kellemetlen kérdéseket kell föltennie, és kétségbeesve, de talán hiába keresi a válaszokat.

Az első (csaknem kortársi) olvasás számára a regény két szólam elképesztően egységesre csiszolt egymáshoz illesztésének látszott: a nagyapa meséinek és az unoka gyermeki dadogásának, kavargó megfigyeléseinek, reflektálatlan és történetmondásra alig-alig képes beszédének együttállásának, amelyek közül beszédesen hiányzott az apa nemzedéke. Ez a szerkezet volt akkor a meghatározója – az értelmezhetőség hihetetlen változatossága ellenére – a regény kérdéseinek; bármilyen eredményre jusson is az értelmező (csak jelzészerűen: hogy hanyatlástörténetről van szó, ahol a gyermeknél beteljesül a családregény vége, a legendák eltűnnek, és egyáltalán, a történelem megszűnik; vagy hogy Simon Péternek éppen az lesz a sorsa – már túl a történeten – hogy a Krisztusra találásban befejezi a szenvedések végtelen láncolatát; és így tovább), világosak az értékviszonyok: a nagyapa áradó meséje, finoman kidolgozott és ismétlődésekkel átszőtt, nagy megjelenítő erejű elbeszélése áll szemben azzal a felfoghatatlan világgal, amelyben a gyermek Simon Péter csak alávetett, értetlen szemlélődő lehet, s az apa megszólalásaival, amelyekből a történet hiányzik – vagy ha mégis megvan, az csak méltatlan és hazug lehet.

Nádas gesztusa radikálisan (és csaknem avantgárd módon) anti-avantgárdista volt: a szöveg azt sugallta, hogy a múlt, az örökség, a történelem nyomasztóan meghatározó (és vállalandó, el- és megkerülhetetlen, formáló és továbbadandó) erő, ami elől nem menekülhetünk, ami önazonosságunk alapja és alakítója. A nagyapa – minden esendősége ellenére, még ha teste romlandó és akár taszító is, még ha viselkedés Simon Péter szemében olykor érthetetlen is – letéteményese és közvetítője ennek a múltnak; történetei arra hivatottak, hogy az egész család pozícióját, szenvedéseinek forrását és értelmét, s talán a család sorsának beteljesülését is megvilágítsák. Ez a történet egyszerre célelvű és körkörös. Célelvű, mert kezdetén – és a nagyapa elgondolása szerint a végén is – ott áll a Krisztus-történet, ahová a történet egyes fázisai majd (újra) el fognak jutni; és körkörös, éppen mert a Krisztus-történet a kezdetnél és a végnél is ott van, s mert az üldöztetés, a tűz és a menekülés, a nevek ismétlődése tagolja. Simon Péter története némileg hasonlóképpen: ha nem célelvű is, de vonalszerű, amennyiben valahonnan valahová eljut és lezárul, de sok elemében körkörös is, mert a gyermek-elbeszélő nem tartja ellenőrzése alatt az elbeszélt időt - események vissza-visszatérnek, kavarognak és egymásra úsznak.

Az értelmezésnek ebben a körében a fő kérdések a történelem felívelő, hanyatló vagy vissza-visszatérő jellege körül, a beteljesülés és a dicstelen vég körül, a kisszerű mai világ és a legendák nagyszerű világának ellentéte körül forognak. Vajon az a hamis messianizmus, amelynek nevében az apa oly dicstelen szerepet vállal, kioltja-e semmivé teszi-e, vagy épp ironikusan felülírja a nagyapa várakozásait? Az a (nagy) történelmen kívüli, de nagyon is valóságosan történelmi világ, amelynek az apa és Péter foglya, csak egy fázisa-e szenvedés- vagy megváltástörténetnek (avagy a család körkörös történetének), vagy pedig vége, a kör megszakítása, a formát adó edény széttöretése?

És így tovább.

Ahhoz, hogy ezek a kérdések élesen (vagy kevésbé élesen) feltevődjenek, az olvasás sok mindent elsimít, felold, figyelmen kívül hagy. Összecsiszoltnak láttatja azt, ami durván szemben áll, szemet huny a hangok tisztázatlan viszonya felett, félretolja a szerkezet szétfeszülését, és átadja magát az (adottnak vett) értékszerkezetnek; ahol a megcsinált, megformált (sőt: a koholt) magasabb rendű a nyersnél, a földhözragadtnál, az eviláginál (mely formátlan, esendő, múlandó, halandó). (Persze, hogy ezt teszi: minden értelmezés mindig igyekszik betömni a repedéseket, felfüggeszt és félretol, összefércel és vak marad. Az újraolvasás ezt észreveheti a régiben, és számon is kérheti rajta, de bizonyára ugyanez érvényes magára is.)

A nagyapa és az unoka világának legdrámaibb összeütközése a szavakkal való játék pillanata. A nagypapa felidézi saját nagyapját, akinek meséje közben homlokára hullott egy szeder; s innen eszébe jut az a játék, amit gyerekkorában eszeltek ki, a szederfa alatt. A „Széder este kivirágzott szederfa" mondatot addig facsarták, míg a kissé németes hangzású „DER EKISZÉ EST DER SZEFAZOTT" hangsorhoz jutottak, s szaladtak a nagypapához - „ez mit jelent?" A nagypapa megválaszol, ismeri a játékot, saját gyermekkorából: „Wir haben dasselbe Spiel gemacht, als meine Grossvater diesen Baum setzte." Simon Péter, a bölcs nagyapa unokájának unokája örül, hogy ő is tud hasonlót: „»Nagypapa, én is tudok ilyet!« A nagypapa nem válaszolt… Miért nem? Mert nem ilyet szeretett volna hallani, hanem ezt. Az unokáknak ezt kellene játszaniuk. Mert ez az, amit a hagyomány megszentelt (még ha nem szent szöveg is), ezt kell hagyományozni, ennek van története - nem ilyennek. És azért nem, mert nem reakciót, hanem akciót várt volna. Ráébred, hogy azzal: elmondta a játékos szófacsarás történetét, lehetetlenné tette, hogy az ő unokája magától megtegye azt, amit gyermekkorában ő tett. Beleszólt az ismétlések rendjébe, beavatkozott a rítusba, s ezzel talán ő maga szakította meg a hagyományt. „A nagypapa nem válaszolt, de én azért mondtam: »PATYA RATYA TYATYA RA ARA TYATYA TYARAPA! Ez mit jelent? Nagyapa ez mit jelent, tudod?« A nagyapa hallgatott."

A nagyapa ismét hallgat. Ez a mondóka nyilvánvalóan értelmetlen, nem kiforgatása valami értelmesnek, jelentésesnek, hanem jelentés nélkülinek készült. Nem az a fajta játék, ami neki akkora örömöt okozott gyermekkorában. Ráadásul készen kapott („Gábor az iskolában tanulta"), hiányzik belőle a megcsinálás, teremtés élvezete.

Hosszú és kínos hallgatás szakítja meg az elbeszélést. „Csak a cipőjét néztem, de nem mozdult a cipője sem. Nem tudtam, miért nem nevet, miért nem válaszol, miért nem tetszik ez is neki és olyan csönd volt és csöndben zúgtak a legyek és még hallani lehetett azt a hülyeséget, amit én mondtam és a Gábor az iskolában tanulta valakitől, hogy ezt gyorsan kell mondani. »Ezt nem is lehet tudni nagypapa, mert ennek egyáltalán nincsen értelme, ez nem jelent semmit. Semmit se jelent.«" Péternek el kell gondolkodnia azon, amit mondott. Méltatlan, olcsó, érthetetlen szavak. Amelyeknek nincs közük sem az ünnephez (széder), sem a családhoz, otthonossághoz (a nagyapa nagyapja ültette fához). És talán ez az első pillanat, amikor a nagypapában felmerül a kétely - „Tévedtem volna?" - , ahogyan később majd újra meg újra, mániákusan kérdi magától. Átadható a hagyomány? Folytatásra, örökösre lel? Termékeny földbe hull minden elhintett mag?

Az újraolvasás számára azonban a nagypapa akár erőszakosnak, akaratosnak, dialógusképtelennek, rögeszmésnek is tetszhet. A csönd után azonnal folytatja elbeszélését Rufusról, apróra beszámol a csaknem kétezer évvel ezelőtti események minden részletéről, kedvvel időz az apróságoknál. Kitalál, újrateremt, játszik. És ki tudja, mennyi az, amennyit valóban örökségül kapott, és mennyit tesz hozzá? Mennyi a hagyomány, mennyi a koholmány? És egyáltalán: a hagyomány nem koholmány? A koholás hagyománya nem hagyomány? Miért tekinti természetesnek, magától értetődőnek, hogy az ő legendáinak helyük van ebben a világban?

És az (újra)olvasónak vajon feltétel nélkül, természetesen, magától értetődően a nagyapa (és a nagyapai legendák) oldalán a helye? Nem gyanús egy kicsit ez a hely? Túlságosan kényelmesen berendezett, szigorú szabályok szerint tagolt hely: a fontosabb szereplők mind megvannak, üres helyek, sötét lukak, feltáratlan zugok nincsenek, és megszabott irányban halad minden. „Mert a történetnek hét köre van" - szögezi le ellentmondást nem tűrően a nagypapa, ahogyan hét a főbűn, és ahogyan Chaszdai történetében („az értelem körében") „minden a hetes szám uralma alatt történik majd velük".

Mindez nagyon ki van találva, minden illeszkedik, minden kerek - higgyük el? Ez volna a hagyomány? Ilyen isteni mű, amelyben a számok és a törvények rendje uralkodik? Miért ne gondoljuk inkább azt, hogy egy pihent agyú vénember fantáziálása? Hogy elmejáték, unaloműző kirakós, az a terep, ahol a család elől magába fordult öreg otthonosan berendezkedik, elvan? Hiteles? Igaz? Mély értelmű? Miért ne nevezhetnénk csalárdnak, koholtnak, sekélyes példázatnak? Miért ne volnának Simon Péter fantáziái, játékai, félelmei, szenvedései és örömei igazabbak, igazibbak, jelentősebbek? És higgyük el a leszármazás, az öröklés, a vér legendáját? Ugyan miért? Nem a keresztény világba végül beolvasó zsidó bonyodalmasan önigazoló mítosza ez? S ha hinnénk mindebben - akkor mire magyarázzuk az apa (és Simon Péter) eltévelyedését, kilépését a láncolatból? Vagy - nem a történet a hagyomány, hanem a történetmondás maga? Hogy így, ilyen régi törvényekre tekintettel, ilyen célelvűséggel, ilyen érzéki részletezéssel kell történetet mondani - ezúttal tehát nem ezt, hanem ilyet - ; hogy a nagypapa valóságos hagyatéka nem a történet, hanem a történetmondás? (Szemben az apa történeteivel - mesét mondani nem tud, amikor tanúvallomást tesz, akkor hazudik.) Ekkor viszont nem válik viszonylagossá éppen az a történet, amely a nagypapa számára annyira szent?

Eléri-e a nagypapa elbeszélése Simon Pétert? Baj-e, ha nem éri el - hiszen talán nem is a történet maga a fontos? Szent-e a hagyomány, vagy viszonyulhatunk-e hozzá ironikusan? Lerázhatjuk-e magunkról, bennünk van-e, szükségképpen, vagy magunknak kell (Simon Péternek, majd, ha nagypapa lesz) újrateremtenünk?

A hagyomány, az örökség, a múlt volna a fény, a jelen a sötét?

Hogyan értelmezzük a mottót, János mondatát? Az, hogy a világosság a sötétségben fénylik, banalitás - a fényt csak a sötétben, ahhoz képest láthatjuk. De ha a sötétség nem fogadja be a világosságot? Annyira sötét van, hogy a fény nem tudja bevilágítani? Akkor ki látja? Ki tudja, hogy fény van, ha nem világíthat? A könyvnek egészen pontosan a felénél, a közepén látunk egy fényt: „...akkor a nagy sötétségben, amiben fuldokol, felsejlik ennek a pillantásnak a fénye, de nem érti a fényt; Simon nem érti, sötétsége a fényt nem tudja befogadni, pedig a fény a sötétségben világít; abba kéne kapaszkodnia, abba a fénybe, de ő nem érti és világosságért imádkozik az úrhoz, de közben nem veszi észre a fényt, annak a tekintetnek a fényét, amit az Úr elküldött." Ez volna a kulcs? A mai Simon - Simon Péter - képtelen észrevenni a megváltás fényét? Vagy annak a történetnek a fényét, amely az észre nem vett fénytől (a megváltástól) indul, és vége a megváltás volna? A regény utolsó mondataiban fény („szétszikrázás") és sötét egyaránt szerepel - a sötét hangsúlyosabban. Az utolsó szó - „Nem" - pedig mintha végleg lezárná az utat - a fény és a hagyomány útját.

De hova kellene ennek a fénynek világítania? Ki beszél itt?

Simon Péter beszél? A fiú, aki gyermeki nyelven szól - küzd a kifejezéssel, álom és ébrenlét, hiedelem és tudás, mese és valóság, játék és fájdalom határán, aki nem tudja ellenőrzése alatt tartani az idő linearitását, akinek beszéde az utolsó mondatokban már teljesen szétesik, aki ismétel, újrakezd és félbehagy, aki semmi módon nem örököse a nagyapai elbeszélés mesterségének? A koholás, formálás, cizellálás tudományának? Hogyan kerül bele ebbe a beszédbe a nagypapáé, hogyan lehet része ennek a beszédnek az apa kicentizett és bemagolt tanúvallomása - még a leginkább a nagymama meséje illeszkedik bele? Simon Péter valamiféle színpad volna, amelyen megjelennek - tőle csaknem függetlenül - szereplők, akiknek ő csak helyet ad, de komolyabb közének nem kell lennie hozzájuk? Olyan sötétség ő, amelybe behatol a fény, de ő maga nem vesz tudomást róla? Valami rejtélyes módon beleégnek ebbe a tudatlan gyermeki tudatba olyan dolgok (szavak, történetek, beszédek), amelyek ugyanakkor az egészet érintetlenül hagyják? Nincs itt valamilyen megmagyarázhatatlan törés? Hogyan higgyük el a gyermek Simon Péternek, hogy így meg tud szólalni nagyapja nyelvén? vagy hogyan higgyük el az elbeszélőnek, hogy ha nem épp a nagypapa nyelvén szól, akkor visszazuhan a gyermeki tudatlanság, naivitás, értetlenség állapotába?

És mire véljük a jelek elképesztő halmazát? Széder, húsvét, hal, árulás - és persze zsidóság és kereszténység. Valamennyi mozog, funkcionál, pozíciók és jelentést vált, időre és ünnepre utal, a lineáris idő eseményeire és a rítus ismétlődéseire. De nem sok? Hal, a hal áthelyezése, kiugrása a mosdóból, végül megölése, az emberhalász Simon, és igy tovább - biztos, hogy végig tudjuk követni valamennyit? Eljuttatnak valahová? Az újraolvasónak az a benyomása: nem rendjük van, amely valahova visz, valamilyen értelemmel kecsegtet, ha jól interpretáljuk őket, hanem halmozott jelenlétüknek van jelentősége, mintegy felmutatódnak az „eszközök", azok a kulcsszavak, amelyek mindenféle tévutakra is vezethetnek; az újraolvasó nem biztos benne, hogy valaha is egyértelmű (vagy akár több, egyformán egyértelmű) szerkezetbe állnak össze. Ami annakidején a legkomolyabb, legsúlyosabb (hitbéli, az életigazságot érintő, a múlttal való elszámolásra vonatkozó) kérdések fonalának látszott, ma már talán csillogó, villózó, de végig nem követhető szál, amely fényt ad, de csak pontokat világít be, nem „fénylik" a „sötétségben".

Nádas Péter könyve - csalárd regény. Az újraolvasás zaklatott, repedezett, kétségbeesetten kérdező szöveget talál a régi (egységes, csiszolt, válaszokat kínáló) mű helyén, az értékek viszonylagosságát, az elbeszélő kérdésességét. Nagy regény helyén egy másként nagy regényt.

* Az írás nem tudta kivonni magát Vári György kiváló tanulmányának hatása alól („És beszéld el fiaidnak…" Az Egy családregény vége zsidó olvasata. Kézirat.). Olykor egyetértőleg, olykor vitázva utalok rá.