Nagyasszony. Ízlelgetem ezt a kemény szót, mert van benne valami viszolyogtató is. Például hatalom. Hatalma, őneki? Igen. Fölkészült, kimért, feszes és feszült ember – ilyen értelemben Babits Mihály fóbiás-szorongásos pedantériájának örököse –, írásai tömörek és szárazak. Nyugtalanságát fegyelmező nagyasszony, aki elfojt, mondatokat és gesztusokat takarít meg. „Be jó is annak, aki spontán”, mondja irigyen, ő, a méltóságteljes és görcsös nő (Őszinteség). Öncenzúrát gyakorolt akkor is, amikor műve nem csekély részét – versei mintegy felét, Az öt fenyő című művészregényt, erdélyi és amerikai útijegyzeteket stb. – árnyékban hagyta, azaz fiókban tartotta életében. Önkritikából? Hiszen akadnak e versfolyamban nem osztó-szorzó zsengék is, mint a „kézzel írt füzet” java része; habár meglepő villanásokkal itt is, mint például a Lovamhoz. Külső nyomás, kiadói lektorok és férfi költőtársak óvatoskodó intelmei győzték volna meg? Legjobb verseinek nívóján mozog például a szép című Fiskalitáshuta (alias Mátraszentlászló, véletlenül bukkantam rá a régi falunévre a térképen), sőt, akár a Ha láttad volna, hogy rohantak! kezdetű töredék is, s ezeknek még csak a témája se kényes. Bár vitatható álláspont, elképzelhető az is, hogy nem óhajtotta tönkretenni a róla kialakult képet, mint például a negyvenes évekbeli Szerelem vadóc strófáival („Én nem fogok rohadni! / Ágyakba vért fakadni, / s amíg vihog a hadfi, / új katonákat adni!”), melyben nemcsak világa korlátait fogalmazta meg – mint amúgy publikált verseiben is –, de általában a „klasszikus” anyaszerepnek is hadat üzent. Objektív líraeszménye kivetette anyagából a túlontúl személyes vonatkozásokat. Bár ezeket a kihagyott verseket sem jellemzi a Sylvia Plath élveboncoló módszerére emlékeztető radikalizmus, életében mégsem tette közzé őket, talán mert nem szándékozott kibújni kényelmetlen-utált, de mégiscsak holtbiztos skatulyájából.

Nemes Nagy Ágnes felnőttkorától fogva, a politika szorongatása idején, saját úgynevezett „hallgatása” alatt is rendszeres szereplője volt az irodalmi életnek. Mivel ez a nő – nagyon helyesen – sohasem hallgatott, pörös száját nem fogta be. Finoman szólva sem az a kimondott „írófeleség” a konyhából vagy a kandalló mellől, hanem jóval híresebb és főként tehetségesebb, mint esztéta és irodalomszervező férje, Lengyel Balázs, akivel 1946-ban megalapították az Újhold folyóiratot. „A Baktérítő homloka világol / faragva hitből és politikából” (Tavasz felé). Irodalmi társasjátékot játszottak a szétlőtt Budapest romjain, a csodaváró koalíciós időkben, majd a diktatúra prése alatt is. Ha a nyolcvanas évek testes, világító színű Újhold Évkönyveire gondolok, látnivaló, hogy azok szerkesztésekor is valamiféle networking érvényesült. „Ágnes” mint a magyar irodalom akkor élő hatásközpontja, ténylegesen egy szakmai és kapcsolati hálózatot működtetett. Pók a hálója közepén; Vas István egyenesen „pártvezérnek” mondja egy neki címzett magánlevelében: „a divat irányítói közé tartoztok, legalábbis ebben a provinciában”. Alkalom volt ez a szalonélet nem csupán az asztalhoz hívásra, de a kicsinylő vagy bosszús kirekesztésre is. S aki a szalonbeli kánonból – a nagybetűs Ízlés okán – kiszorult, az nem került be a nagybetűs Évkönyvbe. Mert a testes kötetek sorozata igenis formálta a magyar irodalom 1990 körüli önképét, sőt, némiképpen a jelenlegi irodalmat is. De hogy az évkönyv lázas munkálatait milyen szellemi és emberi nélkülözések előzték meg, az köztudott: a Rákosi-korszak szakadéka tátongott Nemes Nagyék ifjúságának háttereként. „Idővel játszol, s a közjó nem ád / védőlevelet magánbűneidnek” (Bűn). Aztán a késő Kádár-kor tisztelete ugyan elérkezett hozzá, díjak és elismerések formájában (szerepelt továbbá a rádióban, bár érzése szerint nem elégszer), ami persze nem kárpótolhatta azért az aszályért, amelyet fiatalkorában el kellett szenvednie – teljes szerencsétlen-kivételes nemzedékével egyetemben. Valóságos életaszály volt az, amikor „Nincs mód a tettre” (Eszmélet). Eljött az utazások és állami elismerések ideje is – soká, megkésve, túl majdnem mindenen, mégsem kívül az életidőn.

Életében – érettségim évében, 1989-ben – gimnáziumi tananyag volt. Szerepelt a fotója a tankönyvben, micsoda szó. Noch dazu, dohányzott a képen. Hagyománya azóta is töretlen, élő. Nem tételezem föl, hogy a Nemes Nagy Ágnes név iskolázott ember fülében ismeretlenül hangzana, s ha tudnak róla, nem csupán az óvodában megismert Bors néni kapcsán. Hanem például fölemlegetik az ő bosszantóan katonás téli fáit. Továbbélő költészetről van tehát szó. Sok költő, aki számomra evidenciákat adott – Szép, Dsida, Jékely, Áprily – egyáltalán nem örvend közismertségnek, az utca embere nem szajkózza a verseiket, de még csak nem is hallott róluk soha.

Szokás pedzegetni Nemes Nagy hívő alapállásának ambivalenciáját, ami ősizgalmával engem is megragad. Bár hitünk nem külsődleges ismérv, hiszen áthatja cselekedeteinket is, a művészet világában nincs önértéke. Nemes Nagy Ágnes református. Címkéje és lelke legmélye egyszersmind a reformátusság? Mert ugyanakkor Nemes Nagy költészete hideglelős és steril költészet. És a reformáció díszlete hűvös ugyan, de bárhogyan is: nem steril. Se nem meddő, se nem elfojtó a kálvinizmus. Éppenséggel szókimondó. A legszínesebb és legmerészebb, határokat feszegető igehirdetéseket mindig kálvinista templomban hallottam. A református ugyan puritán felekezet, a templomok falát sima fehérre meszelték, de… Kérdezhetné valaki – mint ahogy Vári György tette –, hogy az elfojtásban az „Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák” (Őseimhez) hagyományának, a protestáns családi hagyomány puritanizmusának is komoly szerepe volna? Én azt alig hiszem. Amikor a vallás támaszt adó egyházszervezetet épít, akkor valamilyen kezdetben családias, baráti rendet intézményessé emel; ámde a hagyomány – ha jó hagyomány – módosítható, gyarapítható, egyénre alkalmazható. Ebben pedig nem mutat túl nagy rugalmasságot Nemes Nagy Ágnes. Pusztán a „vallásával”, pláne felekezetével nem magyarázható a gátlásossága. Hiszen a szó hagyományos értelmében nem is mondható vallásosnak: „Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned, / csak nincs kivel szót váltanom” (Kiáltva). Emlékezete kincstárában, öntudatában fölsorakoznak ugyan a hősies prédikátor, gályarab ősök, de nemzedéke már túl van a huszadik század traumáin, a megtöretés szépségén és mocskán. Maradt a tartás mindenekfölött, megélt hittel, de végső bizonyosság híján.

Nemes Nagy rendkívül szemérmes a szexualitásról szóló beszéd tekintetében. Kihallani fiatalkori verséből, hogy szinte visszahőköl egy fölfokozott, tüzes töltetű szókapcsolattól, rá is kérdez „az ifjú szív”-re (A reményhez). „A rémülettől görcsösen szeretlek” (Félelem). Igencsak visszafogottan, növényi metaforákkal beszél mintegy a közös vegetációról, avagy a szaporodásról. Milyen borzongó, ideges és aszexuális még A szomj című híres, párzó gerjedelemtől lüktető szerelmes verse is! Pedig ebben a versben azért egy húsevő növény lakmározik…

Vagy éppenséggel az együttlét súlyos problematikusságáról szól: a konkrét együttlétekről szóló versek beszélője sorban megemlékezik a kudarcairól („az impotencia / a félelem fia”, „már nem kellek? Felelj, mi baj?”, Sorok). „Nyomorékot szerettem”, vallja máshol. Biológiából vett képei élesek és pontosak, de aztán megijed a túl égető témától, visszakozik. Jelentékeny félsz érhető itt tetten. Komoly kozmetikázással van dolgunk. Egyfajta lelki meddőség ez. A tartózkodó emberi pozíciót mi sem világítja meg erősebben, mint az a tény, hogy összegyűjtött (nota bene, valójában Lengyel Balázs által válogatott!) verseinek gyűjteménye két nagy – könyvészeti, szerkesztési, tartalmi, fölfogásbeli stb. értelemben határozottan elkülönülő – egységből áll. Tehát nem csupán lemaradó, vonal alattinak bizonyuló bökversek, zsengék, vázlatok stb. kerülnek „hátra”, hanem részben első osztályú anyag is.

A hátrahagyott versek fejezete sokkal sebezhetőbb és sebzettebb, s főleg sértettebb embert mutat. Létezik egy kimunkált, kemény, komolykodó figura a nagynak mondott, „emblematikus” költeményekben: ez a nemes nagyasszony patetikusan szól hozzánk, folytonosan védekező állásban van, szembenállás-pszichózis sújtja… (Vegyük észre, a stilizáció, a fölfokozottság, az ellenségkép stb. értelmében ez a beszélő mégiscsak rokona a költőnőnk által meghaladni kívánt romantikus vers-Énnek!) Ám ez a folytonos harci helyzet gyönyörűen artikulálódik, nagyon pontosan kiépített képekben. Ugyanakkor látható, hogy ideges rejtekezés zajlik, s a második rész tökéletesen megvilágítja, a szerző mit rejtett el és hová. Nem égette el, nem dobta ki a „szabálytalan” darabokat. Nem illeszkedtek az akkori kánonkovácsolók ízléséhez? Oké. De a sajátjához sem? És kidobni azért mégse?…

A hátrahagyott versek egy része par excellence alanyi költészetet képvisel, ahogy Lengyel Balázs is rögzíti utószavában. Alanyi, vagyis inkább „alanyibb”, minél is? Hát az „imágójánál”. Szemben az általa mutatni kívánt arcéllel, amelyik kiváltképpen nem alanyi: a szobrokat hajón hordozó alkotó apoteózisával (Szobrokat vittem). Szemben az embert alig, csak mutatóba szerepeltető verstájaival (a nagyszerű Októberben legalább egy makk-ászként guggoló munkást helyez az útjavító gép mellé…). Nem képmutatás ez a túlzott kamuflázs? Ez a saját szobor? Ez a hűséges és merev ragaszkodás jól fölépített szerepéhez?

A fennkölten sprőd babitsi magatartásminta egyértelműen tetten érhető verselemzéseiben, így a Rilke alakját körbejáró alapvető írásokban és Babits-emlékművében is, A hegyi költőben. Nemes Nagyról igazán elmondható, hogy minden csínját-bínját tudja, minden atomját felgöngyölíti a Versnek, sugalmazó és ösztönző erővel. A mostani folyóiratokban csak nyomokban létezik ez az útmutató tradíció. A magyar esszéhagyomány sűrítő képessége, arányérzéke, igényessége, amely Nemes Nagy sajátja volt, komoly érvénnyel nincs jelen.

Nagyon fontos vonatkozás Nemes Nagy Ágnessel és íróbarátnőjével, Szabó Magdával kapcsolatban egy párhuzam: egyikőjük sem vállalt gyermeket. Egyikőjük sem adott úgymond „zsarolási potenciált” a hatalom kezébe, ez legalábbis Szabó Magda magyarázata, pódiumbeszélgetésen hangzott el. Nem tették ki erkölcsi megsarcolásnak sem a gyermekük, sem a maguk életét. Ugyanakkor kíváncsi vagyok, szültek volna-e ezek a nők egy számukra optimális korban?

Mindkettőjük élete a protestáns munkaetika jegyében központosodott és bonyolódott; mindehhez hihetetlen munkabírásuk volt. Szabó Magda életműve mennyiségre is rendkívül tekintélyes, sőt, bizonyos munkáira egyenesen azt kell mondanom, hogy leginkább mennyiségre tekintélyesek (és bár az aranyfedezetük ezeknek a regényeknek megvan ugyan, de sok a sallang, a gőgös kinövés, s ott a nyelvünk hegyén a „nemes lektűr” édeskés íze). Nemes Nagy opusa sokkal elegánsabb. Tehát ilyen értelemben takarékos: a lírai anyag, amit életében közrebocsátott, mindössze százhatvan oldal; és ennek alig kétszerese, amit azóta publikáltak tőle. Esszéi csatlakoznak még két vaskos kötetbe rendezve, pompás gyermekversek, fordítások, ezekkel együtt is az egész nagyon elegáns és udvarias életmű. Kevés ilyenünk van, Füst Milán költői korpusza, Berzsenyié, a nyugatos Nagy Zoltáné, Pilinszkyé, Székely Magdáé, s a két István, Baka és Kormos műve is.

És a család? Túl az összeköltözésen és esküvő napján… Az, hogy egyáltalán miféle („igazi?”) család bontakozott volna Nemes Nagy körül, egyáltalán kibontakozhatott volna-e: nagy kérdés. Mindig élet volt körülötte, ha játszottak társasjátékot, ha nem: az Újhold egykori köréhez a nyolcvanas években fiatalok csatlakoztak. De a hagyományos női szerep, illetve annak pozitív elgondolása, az erről való beszéd szembetűnően hiányzik. „…e női tájban mit tegyek”, kérdezi huszonévesen önmaga viruló nőiességére csodálkozva, igencsak tanácstalanul.

A Reggeli egy dán kocsmában tárgyias tündöklete Dánia tényleges megtapasztalása nélkül született, csoda. Tökéletes az Állatok is. A csúcsművek közül több – férfielőítélet nélkül rögzítem ezt – bizonyosan teljesen mentes a női, avagy „nőies” szereptől. Mindenekelőtt a méltóságos Ekhnáton-ciklus férfiverseire gondolok, amelyekben az egyistenhívő fáraó beszél. A Villamos-végállomás című vers, mondhatni, „semlegesnemű”. A halottnak tűnő, lyukas falú, „viktoriánus” állomást kihagyásos-szaggatott prózasorok jelenítik meg. Egy pár beszélget, de igazából az objektumról van szó végig, a működésről, a működés megszűntéről. „Vidéki veranda őszi napban.” Amely vagy van, vagy nincs. Talán egy imaginárius Zugligetben járunk. A sziklát a bizonytalan ösvénnyel, amely alatt bonyolódik a jelenet, végül nem másszák meg. A vers közeli rokona az Amerikai állomás. Nem csupán a rozsdás vaspálya, hanem a lét utolsó pontja ez a hely. Az állomás elhagyott épülete, mely ugyancsak nem kell senkinek, személyhez szóló üzenet, mégpedig a Grand Canyonban. De lehetne bárhol. Talált tárgy, József Attila után – és a Nemes Nagy-tanítvány Tandori Dezső 1973-as kötetével körülbelül egy időben, mondanám; de rájövök, hogy szintén után: Nemes Nagyék 1979-ben jártak az USA-ban. A kihalt állomásépületnek életre szóló üzenete van, s az a jó, hogy nem tudni, praktikusan mi volna az. Csomag, amit nem lehet fölbontani.

Nemes Nagy „érdeklődése magához a peremhez kötődik, macskákhoz, a gyakorlott sebesült budai Várhoz, elhagyott állomásokhoz”, írta róla a fiatal Schein Gábor. (A macskákat végletesen szeretni különben is jellegzetes mizantróp-tulajdonság, teszem hozzá.)

A másik vers a publikálatlan részleghez tartozik, Istenről (Hiánybetegségeink legnagyobbika) a címe. Kötetbeli, „bújtatott” elhelyezkedéséből világosan látszik, milyen elképesztő volt az az önfegyelem, az az éthosz, amellyel ezt a művet létrehozta. Ugyanis ezt is kihagyta a törzsanyagból. Látható, túl tökéletesen járt el, ha ezt az utóbbi nagy költeményt saját életében nem tette közzé. Halála után jelent meg a Holmiban. A női (vagy nem női) pozíció szerepe közömbös e versben. Bár az indulatos beszélő, aki a teremtés tökéletlenségét kéri számon Istentől, kicsit kiszámíthatóvá válik a vers végén bocsánatkérő, álszerény vagy éppen jegesen udvarias visszakozásával („Egy szót se szóltam”), ám legyen. Az egyik legfontosabb Nemes Nagy-költemény. Definitív értékű női verse több is létezik ugyan, de világában mégsem ezek a darabok a legerősebbek: mindig láthatóvá válik bennük valami zavaró hárító, védekező mechanizmus. És érezhető a sértettség pátosza.