Ágoston Zoltán: A bemutatandó könyv, Az étkezés ártalmasságáról a Magvetőnél jelent meg az Ünnepi Könyvhétre, a közönség nagy része biztosan olvasta már. A szöveg egyetlen monológ, amely szokatlan módon „mérőpoharakkal” tagolódik. A poharakat egy fitnesz-csodaszert propagáló Fibinger nevű egyén emelgeti, elég sűrűn. Vajon van-e, kinek ez a név nem ismerős? Gondoljunk csak a Csehszlovák Népköztársaság iszonyatos termetű súlylökőasszonyára, Fibingerovára…

De mielőtt belemennénk a részletekbe, beszéljünk egy kicsit ennek a műnek a geneziséről. Aki kézbe vette a Jelenkor alapításának ötvenedik évfordulójára emlékező számát, a 2008. októberit, az olvashatott ebből a műből részleteket. Ezek sejtettek már valamit, de még csupán „cédulái” voltak egy előadásnak, a véglegeshez képest eltérő sorrendben. Lábjegyzetet is csatoltál ehhez a közléshez, íme: „Hogy pontosan mi ez az írás, alighanem akkor derül ki majd, ha kész lesz. Mondhatnám, ezért írom, ezért dolgozom vele. Könyv lesz, ha el nem faragom.” (A másik részét majd később idézem.) Egy interjúdban beszéltél arról, hogy e Jelenkor-beli közlésnél is sokkal régebbi a mű magva. A kérdés adódik: miért tartott ilyen sokáig, amíg kiderült, mit is írsz voltaképpen.

Parti Nagy Lajos: Mindig sokáig tart, ha nem is ennyire. Ahogy idézted, voltaképpen addig, amíg kész nem lesz. 2000 őszén egyszerre jutott eszembe a könyv címe és a figura. Hogy meg kellene írni. Láttam az erős képet, ahogy egy morbidobez, vagyis halálosan kövér ember egy pulpitusba szorulva beszél valami lepukkant kultúrházi színpadon. Adta magát, hogy színpadi mű legyen, konkrétan monodráma, hisz egy közönség előtti előadás a tárgya – mi más lenne a végső formája, mint színházi előadás? Az én hősömnek be nem áll a szája, orvosilag regisztrált beszédkényszere van, s miközben pro forma A magyarság táplálkozásáról, illetve, Az étkezés ártalmasságáról ad elő – a fikció szerint ezek volnának a kigyakorolt előadásai – kifecseg sok mindent a saját nyomorúságáról, testi-lelki terheiről, a 300 kiló fölötti létezésről. Ebből indultam, tudtam, hogy minden más számomra is munka közben derül majd ki. 2001 tavaszán egyszer végigírtam, tulajdonképpen addig a végkifejletig, ami a könyvben is olvasható. Nem voltam elégedett, semennyire se, hol kevésnek tűnt, hol soknak. De legalább láttam már, hogy mi az, amivel ezer bajom van. Ha akkor tovább dolgozom vele, ha megmarad harmadennyi terjedelemben monodrámának, és bemutatják, játsszák egy darabig, rég túlkerültem volna rajta. De én inkább hagytam pihenni, jöttek egyéb munkák, s mikor, évek múlva, hozzányúltam, elkezdett prózásodni. Miközben a színpadon történt, elkezdett távolodni a színpadtól, noha fölléptettem más szereplőket, próbálkoztam, szétírtam és össze, mindenféle dolgokat műveltem vele. És a szöveg is velem. Olyan variánsa is készült, amikor valaki leírja harmadik személyben, mint általa látott-hallott esetet. Egyszóval: nagy csúszkálás volt. Végül arra jutottam, egy dolog érdekel, az, ami mindig: mennyi beszédet, mennyi nyelvet bír el ez a fikció, ha színpadi, ha nem. Ki tudom-e tartani ezt a hangot, ezt a tébolyba hajló zakatolást ekkora terjedelemben. A terjedelem adott volt, az a reális idő, amit, a botrány reményében, még kibír a tömpemizséri kultúrház közönsége, anélkül, hogy csapatosan hagyná el a termet. Ez erős három óra, nem több. Ezért lett pont ekkora ez a könyv. Volt ennél hosszabb és volt rövidebb is. A lábjegyzetre visszatérve: nem tudom, mikor van kész. Hogy kész van-e, amikor kiadom a kezemből. Egyszer csak úgy döntöttem, nyilván a hősöm unszolására, hogy befejezem. Számomra ez most kész van, nem gondolom, hogy még egyszer hozzányúlok, nem mintha nem lehetne nyomatni tovább, hisz a halálos frusztráltsággal és nárcizmussal erezett beszédkényszer nagyobb betegsége hősömnek a kövérségnél.

– Sajátos eset lehetett, mert nem hiszem, hogy mindegyik műveddel kapcsolatban ekkora volt a „hezit”, hogy partinagyul szóljak…

– …mert itt volt időm hezitálni, nem volt külső kényszer, határidő. Magamnak rontottam el és javítottam ki – szóval volt módom kivárni, mi is akarna lenni.

– A monológ a próza és a színház határvidékén mozog. Meglepő, amit az előbb mondtál, hogy ehhez már nem akarsz hozzányúlni, mert korábban egy interjúdban azt nyilatkoztad, hogy ebből a szövegből színházi előadás készül. Ez azt jelenti, hogy azt más fogja csinálni?

– Nem. Pontatlanul fogalmaztam. Tovább ragozni, dúsítani nem fogom, így értettem. A színházi átirat más. Ott húznom, zsugorítanom kell a szöveget olyan terjedelműre, amit egy valódi színházi helyzet, valódi színházi este és színész elbír. Azaz körülbelül a felére. És ezt nekem kell megtennem. Egyébként már körvonalazódik az előadás, Csuja Imre lesz Fibinger, Máthé Zsolt rendezi, a jövő évadban lesz a bemutató. Szóval elkezdem kihúzgálni a díszeket, Fibinger ismétléseit, melizmáit, ezek helyére Csuja arca, hangja, játéka lép. Hagyok helyet a színésznek, így is mondhatnám. Volt már monodráma-terjedelmű, mért épp az ne lett volna. Közben eltelt egy évtized. Gondolnád, hogy a „szakirodalmat” 2001-ben még egyáltalán nem az internetről vettem, hanem különféle könyvekből jegyzeteltem ki, és írtam be utóbb a gépbe? Volt tehát egy jó erős fél év resersírozás, ahogy a francia-német mondja. Imádtam ezzel mancsolni…

– …látszik, hogy nagyon alaposan megvan a téma…

– Nekem elég volt. Később persze ellenőrzésképpen begugliztam az adataimat, miközben a hálón töménytelen anyag, jó és rossz bukkant fel. Ez a hatalmas, sokágú fitneszipar a tíz év alatt nagyon átalakult. Ahogy a közfogyasztónak az étkezéshez való viszonya is. Még több habzsolás, még több öröm és még több bűntudat. Még krémesebb halálfélelem. Persze bennem is sok minden változott közben. Ahányszor hozzányúltam, mindig az volt az érzésem, hogy kezdhetem elölről. Csak a szöveg tere volt állandó: az a pulpitus, amit – a szó minden értelmében – ki kellett tölteni.

– Millenniumi közegben indult útjára ez a munka, ez konkrét szöveghelyeken meg is jelenik benne. Aztán kapott egy „fitneszkritikai” karaktert, hogy téged idézzelek. Érdekes, hogy ez kerül az előtérbe, ez lesz a Vorgrund, erről beszél egyfolytában a figura, miközben a műnek ez a melléktémája, ahogy azt mondtad is egy helyütt. Ám emögött igen sok mögöttes tartomány van, annak ellenére, hogy sokan bizonyára csak ezt az előtérbe hozott, mulatságos vonásokkal is bíró témát érzékelik. Mennyire jutnak el hozzád olyan vélemények, amelyek visszaigazolják az eredeti fő csapásirányodat? Azaz hogy ez az ember mennyire kiszolgáltatott. Vagy amit máshol mondtál, hogy a szenvedély miként deformálja a személyiséget. Vagy hogy állandó halálfélelem bujkál amögött a vicces nyelvi horror mögött, amit Fibingertől hallunk.

– Van, akinek átjön, van, akinek nem. Mikor, a második vagy harmadik végigíráskor rájöttem, hogy a hősöm és a hősném tulajdonképpen a termékbemutatót álcázza az ismeretterjesztéssel, tehát amikor színre lépett az Emese Acapulco Gyógyíró, akkor erősödött fel ez a fitneszezés. Úgy is fogalmazhatnék, egyre jobban megismertem őket, Ilikét, az élettársat is. Lehet, hogy a „fitneszkritika” túlságosan ránő, legalábbis könnyen ráértődik a könyvre, azért is, mert nagyon benne van a levegőben. Ez a fogadtatás karakterét is meghatározta. Több nem éppen irodalmi, illetve közéleti laptól, kerestek, hogy adjak interjút, olyan lapoktól, akik más könyveimnél nem. Én már a telefonban próbáltam tisztázni, hogy persze, lehet róla szó, csak hát tetszett-e olvasni a könyvet, nemcsak a címet, mert nem biztos, hogy a profiljukba fogna vágni. Olvasták, hangzott a válasz, ami hol igaz volt, hol nem. Az más kérdés, hogy ebből a nézőpontból ki mire ment vele.

– Életmódmagazinokról beszélsz?

– Igen. És persze mindenki megkérdezte, hogy hát akkor miről szól a könyv, ha nem az étkezés ártalmasságáról. Na, erre nagyon nehéz válaszolni egy mondatban. Mert nyilván nem, de akkor miről. Illetve voltaképpen igen, de mégsem. S itt jön a képbe Csehov, a címadó. Már az első pillanatban világos volt, ha akarnék se tehetek úgy, mintha ennek a dolognak nem lenne köze A dohányzás ártalmasságáról című Csehov-egyfelvonásoshoz. És ezt a „közt”, viszonyrendszert, allúziós mezőt létre kellett hozni. Hogy miben hasonlít a hősöm ehhez a Nyuhinhoz, aki a dohányzásról gyakorlatilag egy árva szót sem ejt azon kívül, hogy dohányozni nem szép dolog. Adta volna magát, hogy Fibinger se beszél a tárgyáról, de ez kivitelezhetetlen volt, viszont ő az előadást magát, az adatokkal teli „szakszerűséget” tartja maga előtt, mint valami pajzsot, legalábbis transzparenst, ami mögül aztán – előbb szemérmesebben, aztán egyre nyíltabban – beszélni tud a saját végtelenül elrontott életéről.

– És ő is a távol lévő feleségének beszél, ahogy valamiképp a Csehov-hős.

– Azzal a különbséggel, hogy Nyuhin beszél a feleségéről, de nem szólítja meg, Fibinger viszont – abból a fikcióból kiindulva, hogy a nő kint van valahol, a büfében, és a mikroport révén úgyis hallja, amit ő mond – közvetlenül hozzá szól. De ez technikai kérdés, nekem szükségem volt a közvetlen megszólíthatásra, kellett a közönségen, a névtelen „önök”-ön kívül még valaki, akinek Fibinger beszél, mégpedig azért, mert ettől jobban mozog, hullámzik a szöveg. És tagolódik is a más-más megszólítottak szerint, hiszen a mérőpohárról nagyon sokáig szó sem volt. A legvégén éreztem csak, hogy hullámzás ide vagy oda, fel kell darabolnom ezt a nagy szövegtestet, méghozzá az ivás ritmusát figyelembe véve. Erre akkor már módom és okom volt, hisz ahogy fejlődött, bomlott ki és szét a monológ, úgy lett egyre fontosabb szereplő a borzalmas életelixír. Ezek a gondok mind nem jelentkeztek volna, ha egy lendületből, tíz éve megírom, illetve egyszerre jelentkeztek volna, nem újra és újra kihűlő anyaggal, időben ennyire szétterítve. Viszont akkor ezzel a kínzó hassliebe, gyűlölve-szeretni érzéssel nem találkoztam volna. Azzal, hogy halálosan elegem van a könyvemből, szeretnék rajta túl lenni, de kihordani immár csak természetesen tudom. Végül is örülök, hogy megírtam, de fura sorsú könyv, az biztos.

– Említetted az imént, hogy gondban voltál, amikor meg kellett volna mondanod röviden, hogy miről is szól a könyv. Ezzel én is így voltam, amikor a beszélgetésre készülve megpróbáltam néhány slágvortban felvázolni. Nagyon koncentráltam például, amikor – valahol a 11. mérőpohár környékén – Fibinger azzal áll elő, hogy most aztán in medias res, belevág a témába. Nem lettem okosabb. („Nevem Fibinger, a többit látják.” – mondja ekkor.) Állandóan váltogatja a témáit, és bár vannak ugyan visszatérő pontok, mint az étkezés ártalmassága vagy „a magyarság táplálkozása”, de valójában nem más ez, mint egyetlen nagy kitartott ária, és ez a lényeg.

– Igen, ez a lényeg. Ha nem adja magát a szürke, tárgyilagos és kellően kétértelmű „előadás”, biztosan ez lett volna az alcím, hogy „nagyária”. Utólag azt gondolom – persze hol igen, hol nem –, hogy még őrültebbre, még rapszodikusabbra kellett volna zilálnom az anyagot, de tekintettel kellett lennem hősöm közönségére is, nem hagyhatták ott korábban, mint amikor arcra bukik a szószékével együtt.

– Fibinger tébolyult beszédének egyik fontos jellemzője a millennium, a magyarság stb. szavak gyakori és indokolatlan emlegetése, amiből éles elmével arra következtethetünk, hogy az írónak elege volt az efféléből, amikor írta.

– Persze, ez is benne van. A látványmagyarkodás a sírvigánd öblögetés kulisszáriuma az ezredfordulón, az, amiről az ember szerette volna hinni, hogy kevesbedni fog, és nem növekedni, mint ahogy most látjuk. Ha innen nézem kétezer óta millennium van. Persze ez az én hősöm legfőképpen marketing-magyar, részéről a magyarkodás üzleti fogás. Jó érzékkel kapcsolja össze a fitneszséget meg az ősmagyarságot, vagy a, tudom is én, pártus-kínai-hun rokonságot – a „legújabb” genetikai kutatások tükrében. Ha ebben látja az üzletet, akkor erre teszi a hangsúlyt a tömpemizséri kultúrházban. De ez ennyi, mert a könyv semennyire nem szól a magyarság táplálkozásáról. Mert hát mi is az? Fibinger maga is becsületesen bevallja, hogy lényegében nem nagyon különbözik a nemmagyarság táplálkozásától. Az eredményét tekintve semmiképpen nem.

– Fantasztikus megállapításokat hallhatunk a hősödtől, gyönyörű abszurd mondatokat. Például: „a magyarság táplálkozása egyidős a magyarsággal, sőt”. Ez egyfajta „nem-euklidészi” logika…

– Az én hősöm, ugye, „szaknévsorképes természetgyógyász”, jártasnak véli magát ilyen ügyekben, ezért okoskodik annyit. Minél előrébb haladtam a szövegben, annál idegesítőbb lett számomra ez a Fibinger. Kezdetben inkább szánandó volt, részvétet, együttérzést éreztem, ha a szerző mondhat ilyeneket, aztán ez elmúlt, s nemcsak azért, mert a könyv iránti ingerültségemet vetítettem ki rá. Egyre inkább megvolt a saját nehézkedése, inkább figyeltem, mintsem irányítottam. Viszolyogtam a pöffeszkedő rinyájától – noha természetesen én tettem ilyenné. Persze ez nem baj, amúgy sincs teli rokonszenves, pláne pozitív hősökkel az irodalom. De legyek pontosabb, engem íróilag kevésbé érdekelnek az eszményi, példakép-szerű alakok.

– Ahogy halad előre a szöveg, egyre gátlástalanabb a beszélő, ami valószínűleg összefüggésben lehet azzal, hogy az életelixír, amit töltöget magának előadás közben, nos ez gyaníthatóan kannás unikum…

– …az, mégpedig ukrán…

– …Hogy tehát az amerikai és magyar tudósok több évtizedes együttműködésének gyümölcseként reklámozott csodaelixír valójában a magyar-ukrán határ csempészeinek csodálatos együttműködéséből született kannás unikum.

– Igen. Fibinger egyszerre szolidáris a „tartós kapcsolatával”, aki a menedzsere, és egyszerre dühös rá. A kiváltó ok, hogy, mint általában, összevesztek az öltözőben fellépés előtt, csak utolsó csepp a mérőpohárban. Nyilvánosan akarja a porba alázni ezt a nézők számára nem létező nőt, aki, minden emberi számítás szerint, hasonlóképp alázta le évtizedeken át, tán nem ennyire élesen és nem közönség előtt, de hát az arányosság az ilyen viszonyokban eléggé fehér holló.

– Érdekes, hogy az általam elolvasott – valóban irodalmi, tehát nem magazinokban megjelent – kritikák némelyikében fölbukkan ugyan, de véleményem szerint nem kap elég nagy hangsúlyt a mű sötét antropológiája. Úgy gondolom, nem szabad szem elől téveszteni, hogy miközben sok vicces, abszurd és tragikomikus elemmel találkozunk az olvasás során, amin mulatni tudunk, a mű felületi síkja mögött a testi létezést illetően roppant komor szerzői antropológia bontakozik ki.
A testi létezés totális szörnyűsége. Én legalábbis így olvastam. Az elején sokkal többet nevettem, ahogy haladtam előre a szövegben, úgy egyre kevesebbet. (A kritikák közül egyébként Angyalosi Gergelyé volt az, amely bátran filozófiai perspektívában elemezte a művet.) Egészében azért meglepett engem ez a szerzői világkép a mostani könyvedben… Hogy is mondjam: Nádas Péter Párhuzamos történetekje esetében nem voltam meglepődve…

– Nádas zseniális monstruma ott tornyosul immár minden test-könyv, test-leírás fölött, viszont az Étkezés máshogyan sötét, tragikomikusan, már-már abszurd módon. Hőse tipikus antihős, nagypofájú, de halálosan reménytelen alak. Az öngyűlölés ilyen spiráljából aligha létezik emberi kiút. És minél csilivilibb, elérhetőbb a szájon áti megváltás 0-24 órán át, interneten, utánvéttel, annál reménytelenebb. Aki ilyen végletesen elveszik a – hogy Nádasnál maradjak – teste templomában, az elveszik a társas életében is. Hogy a teste romlik hozzá, vagy ő a testéhez, olykor alig kibogozható. Persze ez óriási közhely, semmi újdonság nincs benne, magát a jelenséget, a spirált rengetegen leírták a freudizmus előtt is, utána is, magában a fitnesziparban, illetve fitneszirodalomban is. Valóban lehet onnan is olvasni, ahonnan Angyalosi olvassa, örülök is ennek, és nyilván lehet egész máshonnan, könnyedén, tükör nélkül, homályosan. Volt olvasó, aki mesélte, akármennyire is nem akart törődni Fibinger adataival, a tényekkel, amikkel villog az előadásaiban, folyton utánanézett, utánaszámolt, hogy stimmel-e vagy csupán az előadó újabb őrültsége. Nagyjából stimmel, annyira, amennyire egy ilyen szaknévsorképes természetgyógyász össze tudja a tényeket gereblyézni – persze attól, hogy rendszer, attól még egészében őrület marad. Az előadását hajdan összeállító Fibinger nem fikcionált, nem próbált konfabulálni, tehát nem nagyon van olyan, amit ő tényként állít, és teljes egészében én találtam volna ki. Van egyfajta kényszerítő ereje az ellenőrizhetőségnek, attól kezdve, hogy hány méter hosszú a vékonybél, egész addig, hogy Amerikában, a legutóbbi adatok alapján, hány százalék az obezek aránya. Egy idő után a teljesen kamu adatokat kiveti magából a szöveg. Ezt csak azért mondom, hogy lehet efelől is közelíteni, ez is a „Vorgrund” része. Persze lehet kabaréként, a furcsát, az ismeretlent, a bizarrt kinevetve is olvasni. Az viszont meglepett, hogy volt olyan kritika, amelyik egy az egyben azonosította az írót és a beszélőt, vagyis az én számlámra írta, hogy milyen rossz poénokat mond a hősöm. Azokról a borzalmas poénokról, ócska szellemeskedésekről beszélek, amiket az előadó a közönség aktivizálására, merő „parasztvakításból” használ. Olcsó dolog lenne a Gombrowicz-i „nem én, nem én, nem én”-re hivatkozni, mert tetszik, nem tetszik, én vagyok Fibinger, ahogy, teszem azt, Sárbogárdi Jolán is, mégse életszerű az ő stilémáit, helyesírási hibáit, rossz rímeit a nyakamba varrni.

– Én is olvastam ezt a kritikát, akartalak is kérdezni vele kapcsolatban. Arról, amikor azt írja, hogy az író nem tudja, mit akar. Ezzel az állítással párhuzamos az, hogy ez a tévelygő, téveteg, tárgyát pontosan meg nem lelő beszély, ez a hatalmas retorikus folyam, ami rengeteg törmeléket, salakot görget – hogy ez tehát azt jelentené, hogy az író nem tudja, mit akar. Ahogy az előbb nem tudtuk meghatározni, hogy mi a központi témája a műnek, akkor ez is azt jelentené, hogy az író nem tudja, mit akar.

– Attól függ, mi ez a mit. Ha egy megírt képlet, egy egyenlet, aminek az egyetlen helyes megoldása a mű, akkor tényleg nem tudja előre az író, hogy mit akar, legalábbis szerintem. Amit akar: körbeírni, letapogatni azt a valamit, a lehető legpontosabban vagy árnyaltabban, ami foglalkoztatja. Nevet, neveket akar neki adni. Az persze kérdés, ergo föl lehet vetni, hogy tart-e valahova ez a beszéd, ez a figura a könyv idejében és terében. Erre meg nem tudok mást mondani, mint hogy én úgy éreztem, tart. A saját bukása felé. Vélelmezhetően ott hal meg a színpadon. Inkább igen, mint nem, ezt nyitva kellett hagynom, mert nem tudom. De az az este, amikor Fibingerrel találkozik az olvasó, már a végjáték. Persze lehet, hogy ez a mánia- és áriabeszéd, ez a retorikai öntorlasz nem visz semmiféle katarzis irányába. Ezt nem nekem kell megítélni. Ahány olvasó, annyi olvasat. Sőt. Én ahányszor végigolvastam a tíz év alatt, annyiszor gondoltam róla jót és rosszat. Hogy sajátossága vagy hibája a görgetett salak és törmelék? Hrabalnál micsoda a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című monológ roppant vehiculuma? Vagy Pepin bácsi áriáinak anyaga. Sajátosság vagy hiba? De ezt abba is hagyom, mielőtt védekezésnek, magyarázatnak álcázott magyarázkodásnak hat.

– Akkor már a Thomas Bernhard-féle kényszeres beszéd motívumát is megemlíthetjük Fibingerrel kapcsolatban…

– De meg ám! Annyira ott van, hogy a munka kezdetén A színházcsináló tán méginkább kiindulópont, inspirációs bázis volt, mint A dohányzás ártalmasságáról. Utána aztán leülepedett a szöveg mélyére, beleülepedett a hanghordozásba, a modorba, legalábbis remélem, de Bernhard hősének áriás, sértett világundora az én hősömnek is meghatározó vonása. Azt nem merném állítani, hogy nincs a szövegben mondat, ami nagyon hasonlít A színházcsináló egy-egy mondatára, mert eleinte terveztem, hogy félreérthetetlenül rájátszom, hogy beépítem, idézem, de erre nem volt szükség. Egyetlenegy ponton található egy kétsoros, azt hiszem, szószerinti passzus a Csehov-szövegből. Azt benne hagytam hommage-ként, ha már a címet tőle vettem. Több ilyenre nem emlékszem, a kölcsönzött mondatok kikoptak vagy megváltoztak. Persze precízebb könyveléssel, ha az ember minden egyes félmondat első változatánál dokumentálná, hogy honnan vette, akkor itt is meg tudnám mondani, melyik mondat honnan hová lett. Azt hiszem, mindegy.

– A beszélő és a közönsége közti szituációt meghatározó viszonylat pedig Gogol „Magatokon röhögtök” helyzetét idézi, el is hangzik erre a konkrét utalás.

– Hát persze. Nem valami különleges alaphelyzet hogy valaki összevész a színpadról a közönségével. Nemigen lehet radikálisan új helyzeteket kitalálni.

– Ha már a félreértések is megjelentek itt a beszélgetésben, akkor azt kérdezem, attól nem tartottál-e – említetted, hogy életmódmagazinok is megkerestek –, hogy a kövérség ilyen megjelenítése a politikai korrektség oldaláról támadásokat vált ki. Hogy úgy olvassák majd, hogy te a kövérséget itt pellengérre állítod.

– Nem a morbidobezeket állítom pellengérre, noha, persze, ilyen olvasat is lehetséges. De látod, ez a szempont eszembe sem jutott. Ha végiggondoljuk, a könyv nem inkább védőbeszéd vagy legalábbis panaszbeszéd a morbidobezek kirekesztése, hátrányos helyzete kapcsán? Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy valaki azt mondja, ez a szöveg nem píszí.

– Azt mondhatják, hogy nevetségessé teszed…

– Akkor az író egy sort sem írhatna le, mert az irodalom olykor nevetségessé, kritika tárgyává tesz sok embert, mármint típust, magatartást, stb. Sok orrot, hogy Gogolnál maradjunk, nemcsak obezekét vagy dilettánsokét. Ezen az alapon, ezzel az ad absurdum vitt píszível én a tizenvalahány könyvem alapján életem végéig börtönben ülhetnék. Gondolod, mondjuk Amerikában, lenne, aki egy ilyen könyvet beperelne? Nem hiszem. De jó, hogy szólsz.

– Hát igen, a gyanú hermeneutikája. Igyekszem újabb szempontokat adni a további alkotáshoz… De térjünk vissza egy kicsit oda, amikor arról beszéltünk, hogy az egyéni lét, a testi lét elviselhetetlensége milyen hangsúlyos a hősöd előadásában. A Fibinger által festett kép azonban nem csak ezen a szinten, hanem társadalmi síkon is nagyon „noáros”. Az egész Magyarország-képe nagyon sötét. Ahhoz hasonlóan, amit árul, a nyelvi produkciója is elfuserált, buherált, nem más, mint átverés, csalás, hazugság. Ugyanígy a közönségreflexek. Minden, a mai magyar társadalmi életre tett utalás nagyon súlyos állapotot tükröz.

– Egyrészt, mert magam sem látom súlytalannak az állapotot. Másrészt, ne felejtsd el, ez is a végtelenül frusztrált hősöm véleménye. Nincs nézőpont az övén kívül. Tehát ő értékeli ilyennek, ő látja bele a közönségbe, amit belelát. Az persze kétségtelen, hogy mindezt én hagyom így, tehát ez nem a „ki mondja a poénokat” esete, a felelősség az enyém. Ebben a könyvben minden túlhúzott, túl- és elrajzolt, egészen az abszurd határáig. Bár ezen a határon, azt hiszem, nem megy túl. Ilyen értelemben karikaturisztikus, ahogy sok más írásom is. Vagy nevezhetjük paródiának. Tehát nem arra törekszem, hogy a „valóságnak megfelelően” ábrázoljam ezt a közeget. Akkor tompább lenne és unalmasabb. Valódibb, de, remélem, nem igazabb. Mindegy. Ez ilyen. Alul a víznek noárja…

– Az mindenképpen rokonítja Fibingert Sárbogárdi Jolánnal, hogy mindegyikük megpróbál olyan nyelvi és kulturális szintet megcélozni, amelyet nem tud teljesíteni, amellyel szemben nagyon mulatságos módon marad alul. Bár, ahogy mondtam már, ez esetben sokkal sötétebb a könyv humora. Aztán újabb hasonlóság a két figura közt, hogy a fejükben ott harangozik egy csomó „gesunkenes Kulturgut”, azaz a „lesüllyedt kultúrjavak”, jól összerázva, akárcsak egy koktélban…

– …Csak az ő fejükben? Hát kiében nem?

– Persze, nyilvánvalóan… Ám azért az ember mégiscsak igyekszik nem olyan latin közmondást elkezdeni, aminek nem tudja a végét. Én legalábbis így vagyok ezzel.

– Én is. De mi van, ha az ember rosszul tudja a végét? Ha rosszul vésődött, ágyazódott be hajdan a memoriter, mint egy mitesszer vagy egy hibásan összeforrt csont… Mi van, ha makacsul, évtizedeken át rosszul emlékszünk valamire? Ezek a kis rontások, kopások nem fontos részei a tudatunknak, az emlékezetünknek?

– És az olyan típusú megoldások, például, amikor Fibinger a maga által feltett kérdésre, hogy mire szomjaznak az emberek, azt válaszolja: „vérre és circenses”?

– Tán mert a panemmel nehezebb mit kezdeni, különben is hizlal. És ne felejtsük el, hogy Sárbogárdi Jolánhoz hasonlóan, ez a figura is súlyosan közléskényszeres. Éjjel-nappal beszélni, közölni akar, többet, mint ami a fizikai és szellemi keresztmetszetén kifér. Csak míg Jolán művészetben utazik, a „szépben”, hogy úgy mondjam, addig Fibinger a maga módján tudományban, legalábbis ismeretterjesztésben. Amiben „eredményesebb”, mint Jolán az irodalomban. Jolán viszont szerethető. És ha már a regényhőseimet méricskélem össze, akkor Fibinger műveltebb is, illetve több műveltséganyagot vellázik ide-oda a produkció érdekében, mint Jolán, aki „csak” a szívét meg a lelkét. De hát hatalmas van neki.

– Ezek szerint, ahogy említetted is, itt már tudatosan kerülted – miután kiképezted magad az obezitás témakörében és a fitneszkultúrában – a hősöd szövegében a hamis információkat. Mert Sárbogárdi Jolánnál még előfordult olyan, hogy amikor a lány kinéz az ablakon, szemben látja a Hiltont, mellette pedig a tihanyi apátság kettős tornyát… Jolán elbeszélése tehát megenged ilyen apróbb tárgyi tévedéseket.

– A test angyalát épp az ilyenfajta tévedések generálják. Itt meg a tények teljesen indifferens használatáról van szó. Talán ez a különbség tehető köztük… Annyit még a tényekről, hogy ha valaki az interneten eltölt pár órát ebben a végtelenül szomorú, és mégis exhibicionista nyilvánosságra és ismertségre áhítozó szcénában, rájön, hogy nincsenek tények. Hogy ugyanarról a dologról minden és mindennek az ellenkezője igaz. Eleinte meglepett, hogy a nyolc-tíz évvel ezelőtt innen-onnan összeolvasott példáim fönt vannak ugyan a hálón, de ezerféleképpen. Szóval fikcionálhattam volna bátran adatokat, a szcéna eléggé süppedékeny igazságtartalmú, hogy Jolánozzak egy leheletnyit. Persze ez a hálóra általában is érvényes.

– A saját életműved felől igen sok nyomot találhatunk, hogy ez a könyv hogyan, milyen elemekből épült föl. Ilyenek például a monológok, melyek a korábbi prózaköteteidben olvashatók. Csak zárójelben jegyzem meg, amikor az egyik legemlékezetesebb, a Vadhuss a Magyar Naplóban megjelent a kilencvenes évek elején, akkor az előző héten a fiatal írók József Attila Körének tatai tábora zajlott, és azt hiszem ott voltam, amikor a mintát az életből vetted…

– Ha nem is az előző héten, de igen, volt egy konkrét figura, akinek – nem mondom, hogy a valóban elhangzott monológjából, mert abból egy foszlány se maradt, de – az érzetéből indultam ki. Éjszakai pincér volt, elkezdett dumálni, és nem tudta abbahagyni a panaszkodást. Egy idő után már senki nem emlékezett arra, hogy mit mondott, csak arra, ahogyan mondta. Csapongott ez a monológ, mint valami seregélyhad, nem a tömegét, csupán a formáját, a kontúrjait váltogatta. Felcsapódott, aztán odább lebbent, kihámozhatatlan volt, hogy – a létezés panaszán túl – miről is szól, hogy is csinálja, de szőlő egy szem nem maradt a végére. Tulajdonképpen engem azóta izgat, íróilag talán mindennél jobban, hogy miképpen lehet egy embert úgy beszéltetni, tehát nyelvet adni a szájába, hogy elárulja magáról azt, amit még se ő, se én sem tudok róla. Ezt sokkal izgalmasabbnak tartom, mint események korrekt elbeszélését. Nyilván azért, mert ezt tudom, kiindulni a nyelvből. Ezzel együtt, így vagy úgy, történeteket írok, noha utálok történeteket kitalálni.

– Visszatérve a már emlegetett rontott idézetekhez, a Diletták egész sorozata volt olvasható a második kötetedben, a Csuklógyakorlatban. Az egyes darabok címeként, illetve zárósorként olyan mondatok álltak ott, mint „sic itur Adacsra”, „navigare neszesszer est”, valamint „nem varietas, de laktat”. Hogyan alakultak ezek ilyen programszerűen egész ciklussá a fejedben? Egyszerűen ilyen srófra jár az agyad, hogy a meglévő nyelvi paneleket kiforgatod és azokból építkezel? Ez már akkor is fontos poétikai eszközöd volt költőként…

– Szerintem akkor volt igazán fontos. A nyolcvanas évek elején-közepén a nyelvjáték, a rontás, kifacsarás, stb. még nem számított, például, a sajtóban bevett címadási módszernek, se a bulvár-, se a nem bulvár lapok esetében. A Magyar Narancsnak vagy a „naran-csoid” újságírásnak híre-hamva sem volt még, tehát az ilyen módon rontott beszédnek nagyobb volt a retorikai súlya, az újdonságértéke. Aztán erre a módszerre, attitűdre nagyon sokféle alkalmazott irodalom épült rá. De ez így van rendjén. Én, legalábbis remélem, sose gyártottam efféléket szakmányban, használtam, de eszköz volt, nem cél, hogy ilyen vulgárisan fogalmazzak. Így alkalmaztam a közhelyet a Lautréamont-féle esernyő és a varrógép találkozásáról a boncasztalon. A művészetben semmi különös újdonságot nem jelent, ha két egymástól távol álló dolgot összetorlaszt az ember. Hogy ezt klasszikus idézetekkel teszi, azt sem mondanám nagy nóvumnak, hiszen a deákos oskolákban, gimnáziumokban ha nem is a stúdiumokon, de mellettük és alattuk mindig volt tónaludátusz, áldeákos verses játék – a nyelvvel, a kultúrgúttal. Én egy olyan összecsúsztatást, hogy „sic itur Adacsra”, erősnek, pontosnak gondoltam. Jellemzőnek arra a korra. Mondjuk, erre is az.

– Eltávolodnék a mostani kötetedtől, bár épp ez juttatta eszembe a következő kérdést azzal, hogy ilyen sokára látott napvilágot. Nyilatkoztál már úgy, hogy három városod van: Pécs, Budapest és Berlin. Tudható, hogy a számítógépedben egy terjedelmes szöveg lapul, ami Berlinről szól. Miért és mennyi ideig érlelődik ez a műved, és mikor olvasható kötetként?

– Azt hiszem, hogy soha. Ez egy hatalmas jegyzetanyag. Éveken át győzködtem magam, hogy „meg lehet írni, meg lehet írni”. Pillanatnyilag nem tudom, hogyan. Olyan könyvnek szántam, ami a maga, a magam módján bédekker is. Akkoriban ebből még hiány volt. Mára Berlin fel lett fedezve. Mondhatnám, elírták előlem, de ez nem igaz. Az én Berlinem túlságosan leülepedett bennem. Azt az élményt és hosszú tapasztalatot, hogy milyen az ember idegensége, az idegenség ott, ahol otthon van, illetve otthon érzi magát, nos, azt, úgy tűnik, az én „berlintárgyam” már nem nagyon hordozza. Már nem az hordozza, noha rengeteg jegyzetem van, napló és nemnapló. Nyersanyagom, a szó legszorosabb értelmében. Tények, sétalejegyzések, egy részük még diktafonon. Egyszerűen nincs hozzá formám, és ami még rosszabb, nincs olyan transzparens formátlanságom sem, amelyikbe ezt bele lehetne önteni, és azt lehetne mondani, hogy íme, egy „halmazat”, egy „cédulázmány”. Ott van a gépemben, de még olyan állapotban sincs, hogy érjen, dolgozzon magán, vagyishogy a múló idő dolgozzon vele. Vannak olyan szövegeim, elég sok, amiket évek óta tárolok a gépben, ezek egyszer megjelentek folyóiratban, most várakoznak. Ezekről azt hiszem, szeretem azt hinni, hogy érlelődnek, előbb-utóbb megtalálják egymást, és könyv lesz belőlük. Hogy a Berlin-anyagból könyv legyen, ahhoz két-három évet kellene dolgoznom rajta, de annál fontosabb megírnivalóim vannak. Így ebből, emberi számítás szerint, nem lesz semmi.

– És ez nem rossz érzés? Hogy tudod magadnak megmagyarázni?

– Nem olyan jó… Végső soron a mindenképpen rövid élettel kéne magyaráznom. Ez nem Az étkezés ártalmasságáról esete, ahol már az elején megvolt a mű, csak nem készült el. Itt volt egy nagy, boldog resersírolás, a kerete, a munka-programja a Berlinben töltött egy évemnek, amivel a magam számára is igazoltam, hogy miért vagyok ott egyáltalán. Utána viszont, ezer okból, nem kezdtem el úgy dolgozni vele, hogy könyv lehessen belőle. Ki volt találva de nem tartott még sehol. Ami fontos belőle, biztos, hogy valahova, majd egyszer beépül. Legalábbis ott van, hatodik hintergrundként. Ez nem olyan kudarc, mintha az Étkezést nem csináltam volna meg. Az Étkezés épp fordított eset, régen megvan, csak épp nem volt kitalálva.

– Sohasem volt olyan állapota a Berlin-szövegnek, amikor tudtad volna, hogy ebből esszé lesz-e vagy esszépróza vagy fikciós mű?

– Dehogynem. Van egy félkötetnyi írás, ami itt-ott darabokban már megjelent. Lehetne azt mondani egyszer, hogy akkor ez egy Berlin-könyv, csak nem az lenne, amit akartam. Azt se mondom, hogy soha nem lesz könyv. Nem tudom. De az, amit akkoriban szerettem volna írni, ez a belső bédekker, hogy hogyan járom be magamnak a várost, amíg kiderül, hogy mindig is idegen maradok benne, de nemcsak ott, hanem mindenhol – az már egy másik történet. Ezt már ezen a tárgyon nem fogom megírni. Tehát könyv lehet belőle, de hogy mű, azt nem hiszem.

– Időközben hatalmas irodalma lett annak, hogy a várost hogyan lehet jelként olvasni. Mind az irodalom felől, mind az építészet, az urbanisztika felől számos szöveg jelent meg ilyen felfogásban Magyarországon és külföldön is.

– Igen, ha valahogyan, akkor talán ennek mentén lehetne megírni, hogy is van az ember a terekkel, a városokkal. De erről én szívesebben olvasok. Ahhoz meg kellene találni valami nagyon szubjektív, nagyon kézreálló, nyelvi formát. Az, hogy az ember okoskodjon, hogy létező tényeket picit elmozdítson, nekem kevésnek tűnik akkor, amikor ezeket a tudásokat elég régóta görgeti maga előtt a városirodalom.

– Akkor mit csinálsz, ha nem ezt? Tudom, hogy írtál egy darabot Udvaros Dorottyának…

– Igen, ez a Bandy lányok című, Hernádinak és Udvarosnak írott, mondjuk úgy, dalfüzér az Andrew Sisters hajdani világslágereire írott teljesen új szövegekkel, amit Ascher rendezett. Télre elkészül egy lemez, Presser Gábor készít vadonatúj CD-t, harmincnyolc versszövegemből. Ő válogatta ki őket, és írt hozzájuk zenét. Már nagyon jól állt vele, amikor megmutatta. Akkor egy kicsit beledolgoztam én is, beleírtam itt-ott. Jövőre pedig, Ascher Tamás kérésére, írok – kicsit az Örkényben játszott Jó gyerekek képeskönyve előadáson felbuzdulva – egy felnőtt „Pinocchiót”, valamiféle fejlődési thrillert. Ezután Dés Lászlóval lesz egy egész esténk az Örkényben, szöveget írok a dalaihoz, hogy mi lesz belőle, meglátjuk. Íródnak a Magyar mesék az ÉS-ben. És van sok tervem, persze. A Dumpf Endre-versek például lassan csinálódnak megebb és megebb, ezek mindig ott vannak a kezem ügyében. Meg van egy csomó novella vagy félnovella a gépben, amiket össze kell
állítani egyszer. Legalább három könyvnyi „kész” szöveg van, csak ki kellene őket szabadítani, könyvekké kellene formálni. Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy, néha nekem is, tűnik. Egyébként meg nem kell állandóan könyveket írni. Előbb-utóbb úgy is megjelennek. Hogy nyomtatott könyvben vagy egy virtuális térben, azt nem tudom.

– Ha azzal indult a beszélgetés, hogy felolvastam az első részét annak a lábjegyzetnek, amit a kötetnek a Jelenkorban megjelent részleteihez írtál, akkor most bezárom a keretet a jegyzet második felével. Tehát ott tartunk, hogy az ötvenedik évforduló alkalmával a Jelenkorról kellene írnod, de most az Étkezés cetlijeit adod. „Ötven év elég sok idő, bizonyos fokig az én időm is: nem volt még 13 éves a folyóirat, mikor először megjelentek itt a verseim, 21 éves volt, mikor odakerültem szerkesztőnek, 28, mikor elhagytam. Sok időm van benne, és sok ideje bennem. Túl sok ahhoz, hogy most belefogjak. Inkább felteszem, hogy lesz időm megírni egyszer, hisz csak öt rövidke évvel vagyok idősebb a Jelenkornál, akit – amit? amelyet? – éltessen nagyon soká a folyóiratok szűkmarkú, szerencsefüggő, elbizonytalanodott istene.” Akarsz-e ehhez hozzátenni valamit?

– Azt, hogy ez az isten most visszavonulni látszik a sötét egekbe, és nemcsak a folyóiratokat, hanem az egész magyar kultúra intézményrendszerét magára hagyja. A gondolkodókat, írókat, fiatalokat meg idősebbeket kevésbé, hisz ettől még írni és gondolkodni fognak, legföljebb folyóiratpapír nem lesz vagy kevesebb lesz, amelyen megjelennének a műveik. Amíg létezik az internet, léteznek világos egek, oda fel lehet költözni. Nagyon rossz a kultúra helyzete, de talán volt rosszabb is, noha ez nem vigasz. S mért ne legyek naiv, tán egyszer rájönnek a döntéshozók, hogy minőségi kultúra, minőségi oktatás nélkül végképp rémesen sivár ez az ország.

 

-----

A 2011. október 5-én Pécsett, a Művészetek és Irodalom Házában lezajlott beszélgetés szerkesztett változata