Az igazgatónő

 

az igazgató néni csak egyszer jön be majd

az osztályba. alacsony lesz, kövér, öreg, csúnya

és ráncos, nagy fülbevaló lóg a nagy fülében,

nyakán vastag bizsu, és vörös lesz a szája. moso-

lyog, mézesmázosan beszél, sárga kapafogain

szétkenődik a rúzs, s ettől még hülyébben

néz ki. azt mondja majd, gyerekek, kérdezek

valamit, és ti válaszoljatok. hány lába van

a kecskének? négy, zengi a gyerekkórus, mire ő

csodálkozva: a fecskének? kettő. a kecskének?

négy. és ez így megy jó darabig, ő álmélkodik:

milyen kis buták vagytok! hát azt se tudjátok,

hány lába van a fecskének?! a tanító néni

mosolyog, s mi is mosolygunk majd, milyen

vicces az igazgató néni. de lehet, hogy csak

azért, mert a tanító néni is mosolyog. vagy

egyszerűen megkönnyebbülünk, mert az igazgató

nénitől azért kicsit majd félünk. vagy valami

ilyesmi. a végén kacagni fog az osztály,

a tanító néni meg az igazgató néni is – lám,

milyen boldogan múlik a hatvanas évek!

de azért a nagy vidámságban fészket rak

a nyugtalanság. csak egy kicsit, épp egy fecske-

fészeknyit, s abba beleköltözik egy kis sárga-

torkú szorongás, hogy az igazgató néninek

mindent szabad: szigorúnak lenni és tréfásnak,

kiabálhat, amikor a kedve tartja, s ha neki

úgy lesz jó, hát mosolyoghat is, és fölényeskedhet

velünk a kecskéivel és a fecskéivel, és nekünk

mindig alkalmazkodnunk kell a tanító nénihez,

az igazgató nénihez, a felnőttekhez. aztán, amikor

felnövök, és épp ezt a verset írom, rádöbbenek,

hogy az igazgatónő bugyuta játékát én is

eljátszom a fiaimmal, amikor majd kicsik lesznek,

s akik akkor egyszerre nevetnek és bosszankodnak,

én pedig fölényesen cserélgetem a két mással-

hangzót, amíg bele nem fáradunk. amikor majd

ezt a verset írom, elgondolkodom a helyzetek

és nézőpontok viszonylagosságán, és zavarni fog

a felismerés, hogy hasonlóan cselekszem, mint

az igazgatónő. aztán azon töprengek majd, vajon

a gyerekeim ugyanolyan szeszélyes felnőttnek

látnak akkor, mint ahogyan én fogom látni

az igazgató nénit a versidőnél negyven évvel

mélyebben, egy kora őszi délután. aztán arra is

gondolok, vajon a családban több dolgot

megbocsátunk-e egymásnak, mint iskolai,

munkahelyi, életbeli főnökeinknek, akik

mégiscsak a hatalmat jelentik – márpedig

a hatalmat utálni fogom, talán éppen az olyan

pillanatoktól, mint amikor az igazgató néni

két hangzó fölcserélésével úgy szórakozik

velünk, hogy azon nevetnünk illik. aztán ha majd

ezt a verset írom, az is eszembe jut, hogy egyszer

az igazgatónő is volt gyerek. végezetül pedig

arra fogok gondolni: hiába lesz az igazgatónő

olyan öreg, valakik biztosan vele is

szórakoznak.