Azokban a napokban úgy éreztem, megbolondulok. Mintha egyedül maradtam volna a világon.

Sötét szakadék peremén jártam, egyre csak vonzott. Féltem, előbb-utóbb belezuhanok, ezért minden pillanatban egyensúlyoznom kellett. Hullámokban tört rám a rettegés. Az erkélyre se mertem kimenni. Összegömbölyödve feküdtem az ágyon, éreztem, felzabál a kétségbeesés, és egyetlen választásom: hagyni, hogy az őrület falja fel maradék életerőm és öntudatom, vagy elébe menni a pusztulásnak. A nyugtatók és az altató ellenére esténként nem mertem lefeküdni: féltem az elalvástól és az álmaimtól is. Az ébrenlét és az öntudatlanság határán megint zuhanni kezdtem, és mindig felriadtam. Ha ébren voltam és egyedül, Sárival beszéltem képzeletben. Mindez teljesen kimerített.

Kezdetben telefonáltam neki, de beszélgetéseink során egy ponton falakba ütköztem: túlságosan friss volt az új kapcsolata. Leveleket fogalmaztam és téptem szét. Barátaink türelemre intettek. Azt mondták, hogy a fiú, akivel Sári öszszejött, nem az a típus, akivel egy életet le lehet élni, szükségmegoldás csupán, menekülési kísérlet, adjak neki időt. Sári nem tudott semmi egyebet mondani, mint azt, fogalma sincs, mi a jövő, egyelőre jól érzi vele magát, könnyebb és szórakoztatóbb az élete, és ami a legfontosabb: nincsenek viták, amelyek annyira megviselték korábban. Most nem tudja elképzelni, hogy visszajöjjön hozzám, bár úgy érzi, engem is szeret. Igyekeztem türelmesnek mutatkozni, de beszélgetéseink végén mégis mindig oda lyukadtam ki: mondja meg, mikorra dől el végre, hogy mit akar. Nem tudja, mondta, értsem meg.

Olykor csak álltam az utcán egy kereszteződésben vagy a villamosmegállóban, és nem tudtam, merre tovább és miért. Délelőtt elindultam az uszodába, de félútig se jutottam. A Körútról kétségbeesetten hívtam fel Sárit, akit érezhetően megviselt az állapotom. Végighallgatott és rávett, hogy mégis menjek ki úszni. Gépiesen szót fogadtam neki, hátha a mozgás tényleg segít, de hiába jutottam el a Sportuszodába, levetkőzni már nem tudtam. Ültem egy darabig az öltözőben, magam elé meredve, azután elindultam hazafelé, de már az uszoda kijáratánál rám tört a pánik, mihez kezdek otthon. Értelmetlennek láttam, hogy bármit tegyek. Üres voltam, az életem céltalan.

A megbolondulástól való félelem és reb Slojme intelme vett rá, hogy szakemberhez forduljak. Gyógyszert adott, hetente egyszer végighallgatott, és türelemre intett. Akár várok Sárira, mondta, akár megpróbálok elszakadni tőle, időbe telik. Kémiai folyamatok játszódnak le szervezetünkben az elválás során, és időt kell adni a gyásznak is.

– De mit tegyek, ha gyötör a vágy, hogy legalább a hangját halljam?

– Tegye azt, amire vágyik – mondta a doktor.

– És mi van, ha a pasija veszi fel a telefont? Vagy ha nem akar velem beszélni?

Nem felelt.

– Akkor leteszem – válaszoltam magamnak.

Képtelen voltam rászánni magam, hogy elszakadjak, noha elmagyarázta, ha megérlelődik bennem a döntés, van olyan módszer, amellyel megindítható, illetve gyorsítható a leválás.

– Akár egy műtét? – kérdeztem, s ő bólogatott, ám amikor elkezdtük volna a dolgot, meghátráltam.

Ki akarja purgálni belőlem Sárit. De mi lesz, ha Sári épp akkor jönne vissza hozzám, mikor már kigyógyított a hozzá fűződő érzésekből? Amikor ezt kérdeztem, a doktor csak hallgatott.

Visszarettentem.

Hetek teltek el. Nem akartam látni Sárit, se beszélni vele. Sértett voltam, méltóságot akartam volna tettetni, hagyni, hadd menjen, miközben sóvárogtam utána, és nem tudtam mit kezdeni az ellentmondással. Szedtem a felírt gyógyszereket, próbáltam végezni a munkám, és mindenkinek állandóan róla beszéltem.

– Ne lássák a gyengeséged, mert visszaélnek vele! – mondta anyám és apám, akikkel nem szívesen társalogtam állapotomról. Férfiatlannak mondták a szenvedésem, én pedig úgy láttam, azért, mert rettegnek bármiféle érzelemtől. Apám szidta Sárit, aki ellenséggé változott a szemében. Nyughatatlannak, labilisnak nevezte, bár korábban, tudtam, imponált neki rátermettsége, önállósága – mindaz, ami szerintük belőlem hiányzott. Családi ebédeken legalább volt kivel és miről beszélgetniük, mert Sári szívesen mesélt a munkájáról is, barátairól is. Ha együtt voltunk, általában köztük folyt a szó, mintha ott se lettem volna. Néha valóban úgy éreztem magam, mintha ott se lennék.

– Nem volt a dologban perspektíva – mondta most apám. – Úgyis külföldre akart menni.

Apám nem tudta közvetlenül kifejezni együttérzését, csak úgy, hogy bántotta azt, aki megbántott. Féltettek, de úgy éreztem, semmit nem értenek az érzéseimből. Több mint harminc éve éltek házasságban. Ha voltak is valaha az életükben szerelmi drámák azelőtt, igyekeztek elfelejteni őket.

– Fiatal vagy – mondták –, van szép lakásod, jó állásod. Értelmes vagy, jó külsejű. Ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel! És ne mutasd ki az érzéseidet! Jön majd másik lány, akár minden ujjadra akad egy – ismételgették, mintha egy lestrapált cipőt kellett volna eldobnom, és nem a nőt akartam volna visszaszerezni, akit szerettem.

Reb Slojme megdöbbent, amikor meglátta, milyen állapotban vagyok.

– Nem is gondoltam, hogy maga képes ilyen érzelmekre – nézett rám orrára csúszott szemüvege mögül, szomorúan.

– Miért, mit gondolt?

– Sose mutatta, hogy így szereti azt a lányt.

– Nem mondtam magának épp elégszer?

– De sose beszélt a problémáikról. Sose panaszkodott. Sose aggódott, vagy féltékenykedett. Legalábbis nem mondta. És soha nem utazott el vele. Amióta ismerem, az a lány vagy fél tucatszor utazott külföldre, hol ösztöndíjakkal, hol csak úgy, hobbiból. Maga egyszer se ment vele.

– Kétszer utaztam vele. Nem szeretem az utazással járó macerát. A hátizsákos életet, a diákszállókat, hogy estéről-estére máshol kell aludni. Csak vitatkoztunk volna. Ha elmegyek, olyan furcsa érzésem van, mintha mindaz, amit itthon hagyok, megszűnne létezni.

– Hát akkor lehet, hogy egyszerűen nem illettek össze. Más a hobbijuk.

– Ilyen egyszerű az egész? Nem egyforma a hobbink, akkor kész, vége?

– Ezért vitatkoztak állandóan. Más volt fontos maguknak. Maga író, nyugalomra van szüksége a munkájához. Sárinak talán ugyanazt jelenti az utazás, amit magának az írás. Kaland, szenvedély. Megjegyzem, magának se ártana, ha világot látna. Íróasztal mellett nem lehet élményeket gyűjteni. Maga túl fiatal még, hogy csak írjon. A Thomas Mann megtehette. Reggeltől délutánig csak ült az íróasztalánál, de utána ő is elment otthonról kávéházba, vagy este jöttek a barátok, vendégek. Magának is ez kéne. És utazni. Ahogy a Mann is utazott. Olvasta a Halál Velencébent, nem?

– Persze, hogy olvastam. Azt viszont nem értem, miért mondta, hogy nem mutattam eléggé, hogy szeretem. Nekem ez a lány nagyon fontos volt.

– Volt? – kérdezte, miközben elindult a konyhába. Gépiesen mentem utána.

– Ma is az.

– Neki is megmondta? – kérdezte. Közben már egy szardíniakonzervvel küzdött. Nem nyílt ki.

– Számtalanszor.

Éppen hogy ő nem tudta kifejezni az érzéseit, pedig szenvedélyes volt, mindenben. Mindenkit szeretett, csak egyetlen emberhez nem tudott tartozni. Azért kellett annyi barát és barátnő, vagy akár kóbor kutya. Nem merte egy emberre rábízni magát, mert az anyja egyszer csak eltűnt. Levegővé vált. Amikor veszekedtünk, egy ponton mindig azt kiabálta, hagyj el, keress valaki mást! Lehet, hogy azért ment el, mert félt, hogy én hagyom el.

– Szörnyű ez az egész! – vettem ki a kezéből a szardíniát. Jólesett belevájni a konzervnyitót, és dühös mozdulatokkal felhasítani a fémdoboz tetejét.

– És most mihez kezd? – kérdezte az öreg, miközben kettévágott egy zsemlét, és kiskanállal kezdte enni a halat.

– Hogy érti?

– Úgy értem, van már valakije?

– Volt valaki, de utána még rosszabb lett. Üres vagyok Sári nélkül. Nincs értelme felkelni. Csak aludni lenne jó. Aludni viszont nem tudok. Csak altatóval.

– Mikor költözött el magától a Sári?

– Két és fél hónapja.

– Mondja, Miklós, nem kéne magának egy pszichiáter?

– Már van.

– Akkor járjon szorgalmasan és várjon. Az idő begyógyítja a sebeket.

– Maga mennyi ideje is jár?

– Úgy negyven éve. De az én esetem kicsit más. Higgye el, lesz még maga szerelmes.

– Így senkit nem fogok tudni szeretni.

– Hát akkor máshogy szeret majd. Nem kér egy kis szardíniát? Van paradicsom és paprika is a hűtőben.

– Köszönöm, nem. Nem vagyok éhes.

– Ennie kell. Maga egészen le van fogyva. Ne krenkolja magát. Egyen velem. Van joghurt is.

– Nem kérek.

– Mit tud arról a másik fiúról?

– Akivel a Sári…

– Arról.

– Annyit mondott róla, hogy könnyed, praktikus ember.

– Az mit jelent?

– Jól lehet vele utazni. Megveszi a repülőjegyet, lefoglalja a szállást, és nem aggódik semmin.

– Nem lehet egy életen át utazni, Miklós. Rá fog unni a maga Sárija arra a fiúra, nyugodjon meg.

– Ezt ő is tudja, de most még kitart mellette.

– Nőzzön addig kicsit maga is. Szoktak beszélni egymással?

– Ritkán. Ha nem bírom ki, felhívom. Eléggé felzaklat. Ő nem mer hívni, épp emiatt. Utána mindig rosszabbul vagyok. Ha meg nem hívom, úgy érzem, elveszítem.

– Tudja, én is nagyon szerettem a feleségem.

– Miért vált el magától, reb Slojme?

– Egy fiatal nő élni akar, szórakozni, táncolni járni, flörtölni. Szereti, ha teszik neki a szépet, még ha nem is akarja megcsalni magát. Jólesik, ha udvarolnak neki. Engem meg csak a könyvek érdekeltek.

– Sári egyedül akart járni szórakozni. A barátnőivel.

– Maga jól megvolt azokkal a lányokkal?

– Hát, változóan.

– Mert úgy érezte, hogy többet van velük, mint magával, és féltékeny volt rájuk.

– Honnan tudja?

– Nem annyira bonyolult az élet, Miklós, mint azt most maga látja. Nézze egy kicsit derűsebben. A nők kéretik, kelletik magukat, és szeretik, ha kiismerhetetlennek látszanak. Mert olyan egyforma minden. Megszületünk, megházasodunk, gyerekeink lesznek, aztán meghalunk. Lehet, hogy a maga Sárija is csak azt akarja, hogy egy kicsit jobban figyeljen rá. Egy kicsit fontosabbnak tartsa őt, mint a munkáját, vagy a zsidóságot. Ne legyen annyira komoly.

– De miért állít választás elé?

– Biztos, hogy választania kell? Nem lenne elég egy kicsit könnyebben venni a dolgokat? Néha elvinni táncolni azt a lányt. Udvarolni neki. Kedveskedni a barátnőinek. Utazni vele ide-oda. Aztán pedig megkérni a kezét, és gyereket csinálni neki.

– Nem akar férjhez menni, mondta.

– Megkérte a kezét?

– Nem, csak beszélgettünk a házasságról.

– És mit vár, hogy ő kérje meg a maga kezét?

– Ugyan dehogy, csak tudom, hogy nem akar se házasságot, se gyereket.

– Honnan veszi?

– Tőle. Mondta.

– És maga mondta, hogy akar tőle gyereket?

– Amikor elkezdődött a kapcsolatunk, tisztáztuk, hogy nem akarunk. Ő a karrierje miatt. Lehet, hogy máshol akar majd élni.

– De előbb maga mondta, nem?

– Igen.

– És csodálkozik, hogy a Sári nem akar? Csak azt mondta, amit maga szeretett volna hallani. Nem gondolt arra, hogy szereti magát? Hogy nem merte mondani, mert nem akarta magát elveszíteni?

– Nem olyan lány az.

– Maga tudja – kapargatta ki a szardíniásdoboz aljáról a maradékot, és felfordítva lenyalta a kanalat.

Hazamentem, de ahogy magamra maradtam, újra rámtört a félelem. Nem tudtam egy helyben ülni, olvasni, kezdődött a szorongás. Az esti gyógyszert, ami után valamivel mindig jobban lettem, még nem vehettem be. Úgy számoltam, minél később kezd hatni, annál tovább tudok majd hajnalban aludni, ezért húztam az időt. Ilyenkor általában telefonálgattam a barátoknak, hogy újra és újra elmondhassam, mi mindenre jöttem rá Sári kapcsán, s ők megértően hallgattak, végül már én fáradtam bele a tucatszor elismételt mondatokba. Járkáltam a lakásban, kapcsolgattam a tévéállomások között, de még a pornócsatorna se kötötte le a figyelmem. Vágyat se éreztem.

Késő este megcsörrent a telefon. Mióta Sári elment, minden zajra összerezzentem: az emeleten megálló lift nyikorgására, behallatszó kulcscsörgésre és minden telefonra, mert azt hittem, ő az. De nem ő volt. Reb Slojme hívott.

– Miklós, el kell mondjak magának valamit. Én beszéltem a maga Sárijával.

Megdöbbentem. Mit gondolt? Hogy közbenjárására Sári kidobja a pasiját, és visszaköltözik? Különben is, ki kérte, hogy tegyen bármit?

– Nem maga miatt hívtam, csak azért, mert régen nem hallottam róla. Elvégre ő is járt hozzám tanulni, magától függetlenül. Se azt nem akarom, hogy úgy érezze, neheztelek rá, mert ez a dolog a kettejük ügye, se azt nem szeretném, ha ő haragudna rám. Ért engem, ugye? Megkérdeztem, hogy sikerült az utazása, satöbbi.

– És beszélt rólam?

– Elmondta, hogy elköltözött.

– Említette a pasiját is?

– Nem. Arról nem beszélt.

– Nyilván kínos neki maga előtt.

– Vagy lehetséges, hogy nem tartja olyan fontosnak. Nem tudom. Mindenesetre meghívtam Sárit is széderre. Nem tudom, maga hol széderezik, de ha van kedve… A Hannában1 foglalok egy asztalt.

– A Sárival?

– Többen leszünk, és ő csak feltételesen fogadta el a meghívást. Azzal, hogyha magának nincs ellenére. Ha maga nem szeretné, nem jön el.

– Kedves tőle.

– Komolyan mondta. Gondolkodjon. Van még ideje, hogy eldöntse, akar-e vele találkozni. Két hét múlva lesz pészach.

– Kicsit perverz dolog együtt széderezni, majd ő hazamegy, és…

– Ugyan már. Örül, hogy láthatja magát. Azt mondta, maga nem akar találkozni vele.

– Hát hogy a fenébe akarnék találkozni vele, ha már mással kavar?

– Miért kell feltétlenül gyűlölni a másikat, csak azért, mert éppen kissé meg van zavarodva? Bárkivel megeshet az ilyesmi. Elutazott, összejött valakivel, aki éppen ott volt, de nem eszik olyan forrón a kását. Tudja, aki elutazik, az kicsit az egójából is kilép.

– …

– Mondja Miklós, milyen volt maguk között a szex? Már ha nem tartja tapintatlankodásnak.

– Hogy jön ez ide? De elég jó.

– Elég jó? Mi az, hogy elég jó? Jó, rossz, közepes, vagy nagyon jó? Egy író fogalmazzon precízen. Hát csak van összehasonlítási alapja?

– Mit akar hallani?

– Az igazat.

– Nekem nagyon jó volt, na. És azt hiszem, egy jó ideig neki is.

– Csak azért, mert az sokat számít. Többször bújik az ember ágyba, mint amennyit utazik. És merje kimondani azt is, ha valami jó volt. Azt nem veheti el magától senki. Du blájbt men! Maradjunk ennyiben. Reb Eizik az újhelyi jesi-vában mindig ezt mondta a tanulás végén. Gondolkodjon a széderen, és ne krenkolja magát! Nem érdemes.

Másnap Hédi hívott fel, az öreg egyik munkatársa és lelki mindenese, aki a széderjegyeket intézte. Nagyon reméltem, nem kérdezi meg, hogy vagyok, mert nemigen tudtam tartani a szám. Egy váratlan ötlettől vezérelve én kezdtem kérdezgetni, tud-e valamit az öreg válásáról. Fanyar, mindig ironikus hangján csak annyit mondott:

– Ez gyenge pontja. Talán az mond valamit, hogy a későbbi nőket az életében mind Editnek szólította.

Sejtettem, hogy többet tud, mint amennyit elmond. Nem akartam faggatni, pedig talán éppen erre várt. Különös, gondoltam, ismerjük egymást évek óta, de ha nem az öregnél találkozunk, nemigen beszélünk egymással. S ott is inkább csak akkor, ha másokkal együtt körbeüljük az asztalt, és reb Slojme beszéltet bennünket.

Eltelt egy hét, és én még mindig nem tudtam válaszolni, akarok-e együtt széderezni Sárival. Megüzentem Hédin keresztül, hogy ő csak nyugodtan ünnepeljen reb Slojméval, nekem van más lehetőségem is, de ha tudok és lesz erőm, odamegyek. Csak azon múlott, legyőzöm-e zűrzavaros érzéseimet.

– Ugyan mit kell legyőznie és miért? – kérdezte tőlem a doktor a következő terápián.

– A zavaromat.

– Mi ez a zavar?

– Vágy, hogy lássam, és félelem ugyanettől. Harag, hogy elhagyott és düh, hogy még mindig szeretem és vágyom rá, annak ellenére, hogy összeállt valakivel.

– És miért baj, ha zavarban van? Nem szabad zavarban lennie?

Ezen gondolkodnom kellett.

– Kérdezze meg azt is magától – tette hozzá –, ki szerint és miért is kell haragudnia saját magára?

Elnevettem magam, pedig egyáltalán nem voltam vicces kedvemben. Értettem, amit mond.

Mindig mindent azonnal tudni, és dönteni. Száműzni a kétségeket, résen lenni, mert a másik bizonyára rosszindulatú, és átver. Legyőzni mindent és mindenkit, beleértve saját, bizonytalan érzéseimet is, végső fokon azt, aki volnék. Ezért mindig hűvösen, racionálisan cselekedni, és nem kérdezni, ki vagyok, mire vágyom valójában, s mi végre ez a rohanás. Nem mutatni persze érzéseket senkinek, mert visszaélnek vele. Feltűnés nélkül élni, mert élni életveszélyes – ezt ismertem otthonról.

Sírnom kellett volna, csakhogy épp sírni nem tudtam, mert azt sem lehetett. Nincs hiszti, tessék abbahagyni a hüppögést! – derengett fel valahonnan mélyről, távolról.

Egy pillanatra megértettem, vesztesként is győzhetek, ha legalább megengedem magamnak, hogy érezzem a veszteséget, s hogy az esélytelenek nyugalmával küzdjek, hátha mégis visszaszerezhetem, amit elvesztettem. Hogy az úgynevezett méltóságnál is fontosabb, hogy azt tegyem, amire vágyom. Hogy egyáltalán vágyjak valamire. S akkor elhatároztam, hogy együtt töltöm a szédert Sárival.

Egyedül felkészülni az ünnepre, kitakarítani a lakást, felkutatni az utolsó morzsákat is, kicsomagolni a pészachi edényeket és kikóserezni azt, ami tavaly óta tréflivé válhatott – lehangoló és nyomasztó volt. Értelmetlennek tűnt mindaz, ami máskor feszült szellemi és fizikai munkát jelentett, de önmagában hordozta jutalmát. Az előkészületek nyomán úgy érezhettük, mi magunk is készen állunk a kivonulásra, akárcsak őseink, évszázadokon át. Ha a rendnek bármi értelme volt számomra, ez volt az.

Máskor, széder reggelén, első utam a zsinagógába vezetett. Az elsőszülöttek ilyenkor szokásos böjtjét megváltandó, talesz-tfilinben2 nemcsak imádkoztam, de együtt is tanultam másokkal egy szakaszt a talmudból. Utána a mikvébe mentem, az udvaron elégetni a lakásban összegyűjtött homecot,3 majd megmerültem a fürdőben, hogy a kivonulás éjszakája előtt testben-lélekben egyaránt megtisztulva készüljek a nagy útra. Onnan a kóser tejért mentem, s hazavittem egyúttal a nyolc napra összevásárolt pészachi élelmiszert. Ironizáló barátainknak minden évben el kellett magyaráznom, hogy ez is egyfajta kivonulás. Éppen arra szolgál, hogy hétköznapi életünktől eltávolodva jelezzük: készen állunk a kivonulásra, mintha mi magunk is ott lettünk volna őseinkkel Egyiptomban. Legyintettek, és kinevettek, olyan is akadt, aki emiatt eltávolodott tőlünk. Sárit megviselte a veszteség, én pedig arra gondoltam, kevés kívülálló barátom inkább némi tisztelettel néz arra, amire zsidó ismerőseink iróniával legyintenek. Gyanítottam, a lenézés és a lekezelés mögött némi lelkiismeret-furdalás is lapul.

Korábban még arra is jutott időm az ünnepet megelőző reggeleken, hogy amíg kovászosat lehet fogyasztani, beüljek az Eckermann kávéházba, s magánrítusként elfogyasszak egy túrós batyut és egy tejeskávét. Ezen a reggelen azonban nem mentem imádkozni, nem mentem mikvébe és nem mentem az Eckermannba se túrósbatyut enni és kávézni, csak bénultan végeztem a legszükségesebb teendőket, míg a takarítónő helyettem is dolgozott. Semmi másra nem voltam képes ezen a reggelen, mint várni, hogy múljék a kínosan lassú idő.

Az ünnep előtt, délután még át kellett mennem az öreghez az általa kiadott haggada4 példányaiért. Szerette volna, ha este abból olvassuk fel az egyiptomi kivonulás történetét, és szerette volna biztonságban tudni a könyvecskéket, nehogy elfelejtse magával hozni őket.

Ideges voltam az esti találkozás miatt. Nem érdekelt a taktika. Órák választottak el attól, hogy Sárit hetek múltán újra lássam, és féltem. Nem tudtam, mit akarok, mitől tartok és miben reménykedem, csak érezni akartam, hogy Sárinak elmondhatom, bármi kavarog is bennem. Tudtam, hogy nem tesz rá jó benyomást, ha érzi gyengeségem, de nem érdekelt a szülői jó tanács.

– Szeretnék egyet telefonálni, reb Slojme – mondtam. – Sárinak.

– Csak tessék! – mutatott a készülékre. – Nekem úgyis dolgom van a konyhában.

– Nem abszurd ez az egész? – kérdeztem remegve az izgalomtól.

– Miklós, nyugodjon meg, és vegye komolyan magát. A saját érzéseiről beszél. Tegye azt, amit a szíve diktál. Okosabbat nem tehet – mondta, és udvariasan magamra hagyott.

Tárcsáztam Sári számát, és beledadogtam a telefonba. Hallottam a saját hangom, a saját szavaim, tudtam, hogy hülyeségeket beszélek – azt kérdeztem, vajon este mellettem ül-e majd –, de ez jött belőlem.

– Persze – mondta. – Ki mellé ülnék, ha nem melléd, Miki?

Őrület, gondoltam, pasija van, és így beszél velem. Mint ahogy az is őrület, amit dadogok. Olyan vagyok, akár egy gyerek, akit megbüntettek, mert rossz fát tett a tűzre, és megpróbálja kiengesztelni anyukát. Miközben ő csalt meg, ő hagyott el, és nem fordítva. Ráadásul úgy próbálom visszahódítani, hogy elesettnek mutatom magam, amire apám csak fintorogna, és a fejét rázná. De hát nem mutatom én sehogy magam, ez vagyok, ilyen vagyok, még ha rémes is hallani, amiket mondok. Még jó, hogy nem azt éneklem neki: „Ha megversz is, imádlak én”. Apám és anyám persze azt mondaná: viselkedj közönyösen, ne keresd, ne mutasd ki, mennyire fontos, akkor majd ő jelentkezik. Én pedig nem tudok taktikázni, nem tudom letenni a kagylót, vagy nem akarom, noha nincs nagyon miről beszélni, csak érezni akarom a jelenlétét, hallani, ahogy lélegzik, miközben attól sem csillapul a hiányérzetem.

Dél elmúlt már, de az este még mindig végtelenül távolinak tűnt. Nem tudtam elképzelni, hogy békésen ülünk egymás mellett a széderasztalnál, mint éveken át. Csak tartottam a kezemben a telefont, és nem tudtam mit mondani. Néha megkérdeztem, vagy inkább kijelentettem:

– Biztos hülyének nézel.

Ő pedig azt mondta: – Szó sincs róla.

– Tudunk találkozni egy kicsit korábban? – kérdeztem.

– Nekem bármi jó. Nincs már dolgom estig, kitakarítottam.

– Nyolckor van a széder, találkozzunk egy órával korábban.

– Rendben.

Küzdött bennem a megsértett méltóság és a szenvedély. Sári-függő voltam, be kellett látnom két hónap különélés és egy futó viszony után. Egyelőre nem tudtam, illetve – ahogy a doktor felhívta rá a figyelmem – valószínűleg nem akartam lemondani róla. Ha visszagondoltam együtt töltött éveinkre, nem hihettem benne, hogy kapcsolatunk vidám volt és könnyed, azt sem, hogy mindenben összeillettünk volna, de reméltem, hogyha folytatódik, okulunk a történtekből, és másként lesz. Szenvedély fűzött Sárihoz, ami erősebb volt sértettségnél és méltóságnál, elmosta a józan mérlegelés szempontjait.

Reb Slojméval megbeszéltem, hogy a Hannában találkozunk.

– Maga nem jön előtte imádkozni? – kérdezte. – Megmutatnám magának a Kazinczy5 közönségét. Ilyenkor, pészachkor sok a külföldi. Ki milyen ruhát visel, hogy beszél, mikor ment el Magyarországról, ez mind fontos adalék. Vannak strájmlis6 haszidok, vannak, akik felperdülő bársonykalapot viselnek, és vannak olyanok, mint én, egyszerű sötét öltönyben, szürke kalapban. És a történeteik! Magának ott kellene forgolódnia közöttük. Hihetetlen irodalmi alapanyag – lelkesedett, és próbált engem is lelkesíteni.

– Nincs türelmem az imához. Képtelen volnék koncentrálni.

– Isten egyik attribútuma, hogy ismeri a lelkek útját. Ha maga megérti magát, Miklós, hogy átmenetileg nem imádkozik, odafent is tudomásul veszik. Én se mindig imádkoztam. Előttem nem kell szégyellnie. Habár lehet, hogy éppen segít...

– De maga legalább megért, nem?

Kitartóan figyelt bifokális szemüvege mögül, ami abból a szögből, ahonnan én láttam, hatalmasnak mutatta a szemét. Néztem a tágra nyílt, nedvesen csillogó és aprókat rezdülő szempárba, s úgy éreztem, koncentrálnom kell minden pillanatban, hogy ne veszítsem el a józan eszem. Nemigen segített a Xanax. Nyugodtan szólalt meg, mint aki figyel rá, hogy ne tetézze idegességem.

– Egy Hanina ben Dosza nevű rabbi azt mondja a Misna7 szerint… Vagy mondtam már ezt magának? Szenilis vagyok, csak arra emlékszem, mi volt a háború előtt, de arra, hogy mi volt tegnap, arra már nem.

– Szóval, mit mondott Hanina ben Dosza?

– Ha a súlyos betegért mondott ima könnyen jött az ajkára, onnan tudta, hogy az imája meghallgatásra talált. Ha nem ment az ima, akkor nem.

– Finom pszichológia. De nem istentagadás ez? A tudattalan általi összeköttetés a mindenséggel. Ha jól megy az ima, jól megy minden. Épp akkor nem működik az ima, amikor leginkább kéne! – dühöngtem.

– Isten nem önkiszolgálóbolt, Miklós. És ne felejtse itt a haggadákat! – figyelmeztetett. Bólintottam.

– Miklós – szólt utánam, ahogy lehajtott fejjel indultam kifelé a lakásból. – Tudja, hogy mit jelent a széder kifejezés?

– Ne froclizzon! Nem vagyok túl jó kedvemben.

– De tudja, mit jelent? – tartotta erősen az ajtót, amit behúztam volna magam után.

– Igen. Azt jelenti: rend.

– Nahát! Azért van, hogy betartsuk. És épp azért kell, mert egyébként nincs más a világban, mint rendetlenség és káosz. Amivel szintén nincs semmi baj, az is a teremtés része, csak tudni kell, hogy mi mire szolgál.

– Jó.

– Mindennek megvan a maga rendje. Ismeri a mondást?

– Ideje.

– Micsoda?

– Mindennek megvan a maga ideje. Így szól a mondás.

– Akkor este. Du blájbt men. Maradjunk ennyiben. Tudja…

– …így köszönt el mindig reb Eizik az újhelyi jesivában… – ismételtem gúnyosan az ezerszer hallott történetet.

– Na, ne szemtelenkedjen! Este találkozunk.

Korábban érkeztem, mint minden találkozóra, hogy aztán idegesen járkáljak fel és alá, türelmetlenkedve és dühöngve, hogy a másik késik, mert ha én előbb jövök, akkor a másik nyilvánvalóan később érkezik, akár időben jön, akár nem. Ez persze elég ahhoz, hogy átmenetileg úgy érezzem, nem is jön el, hogy megalázzon, hogy ezzel is kifejezze, mennyire nem érdekli, mit érzek, az sem, hogy egyáltalán létezem.

Míg ott sétáltam a Kazinczy és a Dob utca sarkán, ezerszer megbántam, hogy ide beszéltünk meg randevút. Mondhattam volna neki a Klauzál teret is, vagy bármi mást, hogy ne itt kelljen szobroznom, fekete öltönyben, fehér ingben, fekete sapkában. Úgy néztem ki, mint Percsik, a kiugrott jesivabócher és forradalmár a Hegedűs a háztetőn filmváltozatában. Sári késett, de csak néhány percet. Lendületes léptekkel tűnt fel az utca túloldalán, magas sarkú cipőben, fekete harisnyában, oldalt felsliccelt szoknyában végződő fekete ruhában, amit a nyaka körül megkötött, színes selyemsál egészített ki.

Frissen mosott, hullámos haja nagyokat libbent, ahogy közeledett, ajkát dacosan összenyomta, az orrát beszippantva felfelé tartotta. Tűsarkúban majdnem olyan magas volt, mint én, kecsesen telt és robbanékony. Amikor megpillantott, elmosolyodott.

– Szia, Miki! – érintette meg a sapkám sildjét. Nem tudtam, megjátssza-e magát, vagy tényleg ilyen könnyed és vidám. Adott két puszit, én meg azt figyeltem a válla fölött, nem lát-e bennünket valaki.

– Menjünk innen! – mondtam.

– Jó, de hová? – kérdezte.

– A Klauzál térre. Ott legalább le tudunk ülni egy padra.

Elindultunk, én pedig nem tudtam, mivel kezdjem, annyi minden kavargott a fejemben. Idestova két hónapja nem találkoztunk. Néhány percig tartottam magam, semleges dolgokról fecsegtünk, ki kivel találkozott, hogy vannak a másik által nem látott ismerősök, utána viszont elkezdett ömleni belőlem a szó az élet értelmetlenségéről, amivel szemben számomra csak az írás és a szerelem adhat vigaszt. Míg beszéltem, Sári pillanatonként finoman elhelyezett vallomásokat hallhatott, amit finom szempillarezdülésekkel és mosolyra rebbenő ajakkal nyugtázott, de nem reagált rá.

– És a vallás, a zsidóság? – vetette közbe.

– Mi van vele?

– Nem a teremtés és általa maga az élet ad értelmet a létezésnek?

– Hogy érted ezt? – kérdeztem megütközve, elsősorban azon, hogy ő mondta ki, s nem nekem jutott az eszembe.

– A vallás szerint a lét minden átélt perce isteni csoda, amiért hálát kell adnunk. Vagyis minden ajándékba kapott percet élveznünk kell.

– Ezt mondod majd a végén is?

– Igyekszem tartalmasan élni.

– Folyamatosan a halál tudatával élni nem ajándék, hanem filozófiai probléma. Még akkor is, ha hiszünk a teremtésben. Az öntudat, ha eltekintenénk isteni eredetétől, inkább olyasminek tűnik, mint egy genetikus meghibásodás. Gonosz vicc.

– Vallásos ember ilyet nem mondhat! – ironizált.

– Hát akkor nem vagyok elég vallásos! – vetettem oda. – Neked különben még ez is sok volt.

– Látod, már megint veszekszünk – mondta sokatmondó arccal.

– Ugyan, csak vitatkozunk az élet értelméről. Ne mondd, hogy ezt nem szeretted bennem! – mosolyogtam kényszeredetten, miközben én is ugyanazt gondoltam, mint ő. Fájt a halántékom az erőltetett vidámságtól és az erőfeszítéstől, hogy résen legyek, mit beszélek. Miközben vissza akartam szerezni őt, tudtam, hogy a lét értelme vagy értelmetlensége nem a legszerencsésebb téma, amivel visszahódíthatom. Nem is értettem, hogy keveredhettünk ide, de ha szóba hozta, nem tudtam mást mondani, mint amit gondolok.

Fintort vágva ő is elmosolyodott. – Tudod, hogy mennyire szeretem az agyadat.

– Csak az agyamat, vagy az ágyamat is? – szellemeskedtem. Nem szólt, csak felhúzta az orrát.

Nem jutott eszembe semmi, amivel folytathattam volna a beszélgetést. Néztem őt, úgy, hogy észrevegye, szerelmesen nézem. Bizonyára látta, de nem reagált rá.

– Nem jut eszembe semmi – mondtam. – Egyszerűen jó veled együtt lenni.

– Nem kell mindig mondani valamit. Én is jól érzem magam veled.

– De akkor miért nem vagyunk együtt?

– Muszáj ezt?

– Szerinted nem kéne legalább megérteni? – pattantam fel a padról, és lekaptam a sapkám. Nem bírtam tovább ülve maradni.

– Sétáljunk? – kérdezte együtt érzőn, de láttam, ő is ideges.

– Nem kell – ráztam a fejem. Hol őt néztem, hol a teret fürkésztem. Mostanáig Sárin kívül semmi mást nem láttam. Néhány kutyasétáltató és kergetőző gyerek volt rajunk kívül a parkban. Eszembe jutott a novella egy kutyáról: az ötvenes években mindig ide vonszolta a gazdáját. Kapart és nyüszített. Évekkel később kiderült, tömegsír fölé épült a játszótér: a gettó idején temettek itt.

– Azért nem vagyunk együtt, mert nekem van valakim – mondta Sári.

– Hát ez kurva jó válasz! – fakadt ki belőlem.

– Nem tudnám megbántani. Néha úgy gondolom, az volna az egyetlen megoldás, ha hirtelen eltűnne.

– Micsoda? – öntött el a forróság. Visszaültem.

– Ha most visszamennék hozzád, az egy életre szólna – nézett rám kétségbeesetten.

– És?

– Nem biztos, hogy képes vagyok rá.

– Össze vagy zavarodva – fogtam meg a kezét, de ő nem szorította meg az enyémet. Hidegek voltak az ujjai.

– Mással is lehet élni, Miki, hidd el.

El kellett indulnunk, s mire beléptünk az ortodox hitközség udvarára, a zsinagógából már jöttek ki az emberek. Akik otthon ülték meg a szédert, jó ünnepet kívánva búcsúzkodtak, akik maradtak, lassan beszivárogtak a Hannába, a hitközség éttermébe. Jiddisül beszélő haszidok selyemkaftánban, bíberkalapban, terebélyes, sápadt asszonyaik, merev szabású kosztümben, fejükön feltűnő parókával. Horgolt kipás, izraeli modern ortodoxok, kigombolt nyakú, fehér ingeikben és szandáljaikban, és elegáns amerikaiak öltönyben, jól karbantartott, kortalanná varázsolt feleségeikkel. Ahogy egymás mellett lépkedtünk Sárival, többen végigmértek. Sehová sem sorolható sapkám, vagy talán Sári szépsége tűnhetett fel nekik.

Reb Slojme már odabent sertepertélt egy hosszú asztal mellett. Fel-alá járkált, izgatottan mutogatta, kinek hová kell ülnie. Amikor meglátott bennünket, elmosolyodott.

– Örülök, hogy eljött, Sári. Itt van a maga Miklósa is – mondta nyomatékosan, mint aki nem tudja, hogy együtt érkeztünk. – Üljenek le, én most nem érek rá magukkal foglalkozni – integetett, és tovább sürgölődött, túlnyomórészt idős vendégei körül.

Jó félórás késéssel kezdtük a szédert. Boldogan ültem Sári mellett, mintha az este örökké tarthatna. Olyan vidáman hallgattuk reb Slojme kommentárjait, olvastuk a haggadát, fokozódó hangulatban úgy énekeltük a jól ismert dalokat, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Xanaxra nem akartam inni. Az én boromat is Sári itta meg, bár menet közben elmondta, ő is szed valami nyugtatót. A vacsora végére, jó fél liter bor után, önfeledten vidámnak tűnt. Odaült reb Slojméhoz, mosolyogva beszélgettek, majd visszajött. Először csak a kezét érintettem meg, majd amikor megsimogattam, ő is megsimogatott. Később az sem zavarta, hogy az asztal alatt megfogom a lábát. A felsliccelt szoknya hasítékában először csak óvatosan megérintettem, majd amikor kitapintottam, hogy csipkés szegélyű combfix van rajta, feljebb csúszott a kezem. Szemrehányóan és vágyakozón néztem rá.

– Hányszor kértem, hogy hordj ilyen harisnyát, de te sosem vettél fel, csak szexhez.

– Nem igaz! – húzta fel megint az orrát, és csillogott a szeme. – Csak mindig lecsúszik, azért hordom ritkán.

Az asztalterítő jótékony rejtekében beférkőztem ujjaimmal a feszes harisnya és ruganyos, ám belső combfalán selymesen besüppedő húsa közé, és a helyzethez nem illő ajzottsággal, egyre nagyobbakat markoltam belé, hogy össze kellett szorítania a lábát. Ujjaim ottrekedtek, a közelben éreztem öle forróságát.

– Meddig érsz rá? – kérdeztem. Hülye kérdés volt. Mást jelentett, mint a benne foglalt szavak, s még csak nem is azt, ahogy félreérthette.

– Bármeddig – vonta meg a vállát. Ezek szerint nem alszik nála a pasas – reménykedtem.

Az Echád, mi jodéá-t8 tele szájjal, egyre gyorsabban, egyre hangosabban, egymást túlkiabálva, versengve énekeltük, a Chad gadjá-nak9 a dallamát nem tudtuk, inkább csendben hallgattuk az öreget, amint egyedül mondja, dúdolja a keleties melódiát, de ő sem énekelte végig. Csendben elbúcsúztunk tőle, s igyekeztünk minél kisebb feltűnéssel távozni.

Úgy indultunk el, mintha hazamennénk, hozzám, habár ő másfelé lakott. Egy darabig kart karba öltve sétáltunk tempós léptekkel, aztán hirtelen megállt a Király utca és a Kazinczy utca sarkán lévő játszótér mellett.

– Hová megyünk tulajdonképpen?

Bíztam benne, hogy nem teszi fel a kérdést, olyan magától értetődő volt, hogy kimegyünk a körútra, és balra fordulunk.

– Haza – mondtam, és igyekeztem a legsármosabb, kisfiúsan vágyakozó mosolyomat elővenni.

– Ne, az nem lesz jó – mondta.

Megsértődtem. Nem értettem semmit.

– Akkor miért indultál el velem? Minek ez az egész színjáték?

– Miféle színjáték? Miről beszélsz?

– Ez az egész! – léptem hátrébb, karom kitárva.

– Gyere, üljünk le ide egy kicsit – mutatott egy padra.

– Nem akarok leülni! Nem akarok hosszasan és fájdalmasan búcsúzkodni! Akkor inkább hagyjuk a fenébe az egészet! – gesztikuláltam.

– Ülj már le egy kicsit! – húzott vissza a kezemnél fogva.

– Tudod milyen szar ez így nekem?

– Azt hiszem, tudom.

– Morzsákért könyörögni abból, ami nemrég még… – Félbehagytam a mondatot. Nem akartam kockáztatni, hogy visszautasítsa a birtokviszonyt.

Nem válaszolt, csak nézett, kíváncsian, vágyakozóan, amitől zavarba jöttem, és elnevettem magam. – Mit bámulsz?

– Téged.

– Na, és mi jár a fejedben? Hogy mi vonzott régebben ehhez a pasashoz?

– Tudom, hogy mi vonzott „ehhez a pasashoz”.

– Na, és mi vonzott?

– Ugyanaz, ami most is vonz – suttogta, megfogta a zakóm hajtókáját, magához húzott és csókolni kezdett. Csókolt, szenvedélyesen, és rövid idő múlva már engem sem érdekelt, hogy láthatnak. Öleltem, szorítottam, belemarkoltam.

Amikor lihegve kibontakoztunk, én éreztem úgy, hogy nem értek semmit.

– Van valakid, s közben itt csókolózol velem egy padon. Akkor miért nem megyünk haza, és folytatjuk ott, ahol abbamaradt?

– Éppen azért, mert van valakim.

– Akkor miért csinálod ezt?

– Mit miért csinálok?

– Egyáltalán, ki az az ember? És miben jobb, amire én alkalmatlan vagyok? Utazásban, síelésben, ejtőernyőzésben? – gúnyolódtam.

– Nem jobb, csak más – mondta.

– És az ágyban?

– Ne kérdezz ilyeneket! – fordult el.

– Mert ott is?

– Ilyesmiről nem lehet beszélni.

– Miért nem? Mert kínos megmondani?

Hallgatott.

– Most jobb, vagy nem jobb? – faggattam.

– Hagyjál már... Ha tudni akarod, hiányzik a tested. És hiányzik, hogy beszélgessek veled, és hiányzik, hogy megérints. Nem erről van szó.

– Hanem miről?

– Mondtam már a telefonban is. Ő más. Könnyed, praktikus ember. Nyugalmasabb vele az élet. Tud segíteni a gondjaimban, nem kell mellette szorongani.

– De te magad mellett is szorongsz, nemcsak mellettem.

Ezt nem kellett volna, éreztem. Még ha igaz is, nem taktikus. De mintha nem is hallotta volna, amit mondtam, Sári folytatta:

– Nem akarok állandóan harcolni, és nem akarom állandóan azt érezni, hogy nem felelek meg.

– Én sem – replikáztam önkéntelenül.

– Miért olyan fontos neked a vallás? – kérdezte. – Miért kell ennyire szigorúan venned?

– Nem tudom. Kapaszkodó. Az egyetlen biztos pont az életemben.

– És még? Más nincs az életedben?

– Mit akarsz? Mit gondolsz, milyen az, amikor választanom kell a hitem és a szerelmem között? – csattantam fel. – Téged is akarlak, és a vallás is fontos. Hogy kényszeríthetsz választásra? Nem tudom megtagadni önmagam egy darabját.

– Megváltoztál. Mintha nem is te lennél. Én ezt nem tudom követni, pedig nekem is fontos a zsidóság, hidd el. És most is szeretlek, de a Tomit is. Nem tudok mit tenni, ezt érzem.

– Csak azért másztál bele, hogy te is azt mondhasd: nem tudok választani – mondtam gúnyosan, de mire a mondat végére értem, éreztem, hogy marhaság. A dolgok ennél egyszerűbbek. Legyintettem, ő meg csak a fejét rázva jelezte, hogy nem értek semmit.

Izgatta, hogy küzdök érte, és kezében a döntés. Nem ellenkezett, amikor az arcához hajoltam.

Úgy csókolóztunk a padon, mint szerelmünk hajnalán a Volkswagenben, félúton hazafelé a Balatonról. Nem érdekelt bennünket senki és semmi. Úgy nyúltam szoknyája alá, félrehúzva az átnedvesedett bugyit, s értem síkos öléhez, hogy tudtam, valóban őrület, amit teszünk, de nagyobb erő vezérelt, hogysem képes lettem volna ellenállni neki. Ritkán adódott olyan pillanat az életemben, amikor tudtam, nem ésszerű, amit teszek, ennek ellenére mégis megtettem. Most viszont, gondoltam, épp azért történt minden, hogy ez bekövetkezhessen, akár ésszerű, akár nem. Ezért hívott el az öreg, ezért jött el Sári, s én magam is ezért vállaltam félelmem ellenére, hogy együtt töltsük az ünnepet.

Sári keze lábam közé siklott.

– Menjünk fel hozzám – suttogtam. Úgy éreztem, felrobban az ágyékom. Körbefont, finoman megszorított, egy pillanatra sem engedett el. Mint aki játszik. Lefogtam a kezét.

– Te csak szórakozol velem – mondtam keserűen.

– Nem – rázta a fejét. Könnyes volt a szeme. – Hidd el, hogy nem.

– Nagyon kívánlak.

– Én is.

– Hát akkor?

Egy pillanatra tétovázott. A lelkiismeret, gondoltam. Most bezzeg hűséges. Máshoz. A rohadt kurva.

– Farewell fucking – mondta, vagy inkább kérdezte halvány mosollyal a szája sarkában. Nem volt egyértelmű a hangsúlyából.

– Azt már nem! Nem kell a szánalmad! – húzódtam volna tőle távolabb, de elgyengültem a mozdulataitól. – Nem akarok kegyelem-szexet. És nem akarok búcsúzni, mert tudom, hogy hülyeséget csinálsz! – fejeztem be halkabban és szelídebben a mondatot, mert Sári részeg volt és ellenállhatatlan. Dolgozott benne a nyugtató és a bor.

– Na, gyere, menjünk! – lihegtem a fülébe. Elöntött a vágy. Felálltam lassan, és magamhoz húztam. – Még menet közben is meggondolhatod magad – mondtam taktikusan, de nem gondoltam komolyan.

Egy darabig féltem, hogy ismét megáll és visszafordul, azután elkezdtem hinni benne, hogy meggyőztem. Mentem mellette megkönnyebbülten, olykor kezét szorongattam, olykor átöleltem, de ahogy oldódott az előző feszültség, eszembe jutott, hogy ha levetkőzöm előtte, észre fogja venni a ciceszt10, amit akkor kezdtem el hordani, amikor elhagyott.

Úgy éreztem, szükségem van valamire, ami által több vagyok, mint azelőtt. Mi sem volt egyszerűbb, mint olyasvalamit tenni, amit addig nem tehettem, mert féltem, hogy elveszítem. A kóserságot az én elhatározásom nyomán kezdtük el, miután az ő biztatására lemondtam a disznóhúsról, de nem láttam értelmét félig-meddig tartani magam a szokásokhoz. Szombaton ő nem utazott először, én követtem, majd kifarolt. A sapkánál, kipánál már ódzkodott, de én kitartottam, ám ahogy a ciceszt reggelente felöltve belenéztem a tükörbe, nem voltam elégedett: úgy éreztem, nem az „ég nevének kedvéért”, hanem dacból viselem, mintha önmagam egy darabjától akartak volna megfosztani, s ez ellen védekeznék. Mert ha nem imádkozom naponta, hogy „legyen nektek szemlélőrojtul és nézzétek azt, és emlékezzetek az Örökkévaló parancsolataira és tegyétek meg azokat”, akkor talán nem is érdemes minden nap hordanom, még ha az egyik parancsolat megszegése nem érvényteleníti is a másik megtartását.

Mióta elment, a gyakran egyedül töltött péntek esték miatt magányosan cipelt teherré váltak a szombatok. Nincs nagyobb magány, mint vallástalan zsidók között vallásosnak lenni, írják a bölcsek. Nincs fájóbb gúny, mint az ő élcelődésük. Barátaim többsége vallástalan volt, mint ahogy a zsidók többsége, így a bőrömön tapasztaltam meg, mit jelent mindez – egyedül. Néhány hét múltán már csak ünnepkor hordtam a szemlélőrojtot, és amikor imádkozni mentem. Most azonban éppen ingem alatt viseltem, és átsuhant rajtam, mit fog szólni, ha meglátja. Perceken át nem tudtam másra gondolni, miközben persze fecsegtem tovább, szellemesen és lelkesen, mert láttam rajta, hogy ez hat rá. Közben azonban elkeseredtem. Érdemes próbálkozni, ha nem támogat abban, amivé lenni vágyom, hanem éppen akadályoz és megaláz? És ha nem is ez az oka konfliktusainknak, csak éppen nem visel el olyannak, amilyen vagyok, és ebben keres kifogást? Egyre megy.

Ha nem kellek neki így, úgy is jó, gondoltam dacosan. Pillanatonként változtak vele kapcsolatos érzéseim, ezt korábban is észleltem magamon, mióta elhagyott, de tudtam, ezt is el kell fogadnom. Beléptünk a lakásba, s míg én az ajtóval babráltam, ő úgy álldogált az előszobában, mintha először járna nálam, s nem lakott volna itt, apró tárgyaival, ötleteivel formálva közös otthonunkat, melyben így is szüntelen felfedezte az előző nő nyomait. Ám ahogy odaléptem hozzá, és átöleltem, ajka egyszerre feszesen és puhán tapadt az enyémre, karja a nyakamba fonódott, ölét az enyémnek nyomta. Csókra nyíló szája sarkában mindig felsejlett egy különösen izgató vonás, ám csak most ismertem fel, immár a magam érzéseinek keveredése nyomán, az egymásba hajló szenvedélyt és a szenvedést.

Ingem rángatta a nadrágomból, s miközben egymás ajkát harapdálva bevonszoltuk, lökdöstük egymást a hálószobába, pillanatokon belül a cicesz rojtjai is előtűntek. Egy meglepett és kíváncsi mosolyon túl, mintha nem is érdekelte volna.

Képmutató, gondoltam. Úgy tesz, mintha mindez mit se számítana.

Hirtelen megfordítottam, felsőtestét magamhoz szorítottam, és az ölemet a fenekéhez nyomtam. Attól, hogy két hónap után először voltam vele, vagy hogy bosszút állhatok azon, aki elhódította tőlem, és naponta részesülhet testéből, netán attól, hogy úgy éreztem, vadságommal őt is megbüntethetem, szándékosan durva mozdulattal gyűrtem fel a szoknyáját. Másik kezemmel már a bugyit téptem, sodortam le széles csípőjéről, majd végül türelmetlenül csak a fenekébe sikló vékony pántot rántottam félre, úgy hatoltam hátulról belé. Forró és síkos volt az öle, izgatóan selymes, pedig kézzel nem is nyúltam hozzá. Mintha őt is a helyzet izgatta volna fel, nem a közvetlen érintés. Ahogy benne voltam, elengedtem a szoknyát, és mindkét kezemmel hullámos hajába kapaszkodtam. Haja érintése azonban amellett, hogy simogatott, és altestem egyre gyorsabb mozgásra késztette, lágyságával és simaságával el is andalított. A testem emlékezett mindarra, amiben mellette valaha részem volt. Tehetetlenül magamhoz húztam a hajánál fogva, és a hajzuhatagba fúrtam arcomat. Lehúztam hátán a cipzárt, jobbommal hátulról átöleltem, a válláról lerántott ruhából és a párnás melltartóból kibúvó mellét a tenyerembe fogtam, s miközben így mozogtam benne, és csiklandó érzéseket csalt elő belőlem ölünk minden apró dörzsölődése és csuszatolódása, hallottam jól ismert, izgató nyögéseit. Valami hiányzott azonban, jöttem rá, és döbbenten fékeztem le mozdulataimat.

Nem mondta, hogy vegyek fel gumit. Nem aggódott, mint régebben. Meghőköltem, mintha csapdába léptem volna. Vajon miért hagyná most, hogy akár bele is élvezzek? Mert részeg, és megfeledkezett magáról? Vagy csak egyszerűen a véletlenre bízná a sorsát? Mi lesz, ha nem tudja, melyikünktől van a gyerek? Mi lesz egyáltalán, ha teherbe esik?

Kicsusszantam belőle, és az ágyra dőltünk.

– Ne vegyek gumit?

– Nem kell – fordult meg. Tágra nyílt a szeme.

– Gyógyszert szedsz? – kérdeztem dühösen. Régebben nem szedett.

– Nem.

Talán állapotos, és rám akarja kenni az apaságot. Nyilván ezért volt hajlandó egyáltalán találkozni velem.

– Terhes vagy? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Dehogy!

– Ne vegyek gumit? – kérdeztem újra, és megfogtam az arcát. Forró volt, szinte égetett.

– Ahogy akarod – suttogta.

Nem értettem semmit. Némán néztük és simogattuk egymást a félhomályban, majd lassan, bizonytalanul megmozdultam, és az éjjeliszekrény fiókjában tapogatóztam óvszer után.

Régen ő húzta fel, gyengéden, közben is izgatva, a játék részévé téve e mozdulatokat. Nem engedett el egy pillanatra sem, úgy vont magába. Most nekem kellett cselekednem.

Amikor ismét beléhatoltam, úgy éreztem, a vékony óvszeren át is felismerem öle finom bőrredőit. Felzaklatott az ismerős érzés. Nem akartam hamar elélvezni. Ahogy a falnak támaszkodva térdelt előttem, s minden lökésemre megadóan nyomta ölemhez fenekét, hogy amennyire fizikailag lehetséges, teste mélyéig hatoljak, az összeszokott mozdulatok a kéj mellett végtelen keserűséget facsartak belőlem, mintha csak azért lehetne minden mozdulat olyan tökéletes, mert immár semmiféle felelősség nem terheli, ám egyszersmind semmiféle remény sem tapad hozzá. Farewell fucking – jutott eszembe ebben a pillanatban, és bármennyire banálisnak éreztem, amikor az orgazmustól még remegő testében magam is elélveztem, hangtalan, könnytelen sírás tört fel belőlem, amit ő csak szaggatott légzésnek hallhatott. Mire visszafordult, elmúlt. A sötétben nem is láthatott semmit.

Korábban nem volt türelmem hosszan heverni mellette, simogatni, és fogadni a simogatását, vagy élvezni a mozdulatlan ölelkezés oly ritka perceit, az ejtőzést félálomban, a semmittevést, a puszta vegetatív létezést. Mindig én moccantam meg előbb, forró lélegzetünk és testünk összekeveredő páráiból én kerestem szabadulást. Elvontam magam teste közelségéből, s miután betakartam, az íróasztalomhoz mentem. Most azonban én nyújtottam volna az időt, s ő viselkedett úgy, mintha vészcsengő szólalt volna meg benne. Felült, és szedelőzködni kezdett.

– Hová sietsz? – kérdeztem.

– Mennem kell – mondta, mint aki kijózanodott, és a hangja engem is kijózanított. Megtette, amire vágyott, vagy amit én akartam, de most bűntudata volt.

– Akkor mire volt jó ez az egész? – kérdeztem.

– Nem tudom – rázta a fejét. Végtelenül zavarodottnak láttam, mint magamat, alig egy nappal korábban. Ahogy a fürdőszoba felé indult, úgy húzta maga után a földön ruháját, akár egy döglött állat tetemét.

Nem értettem semmit. Csak a testem kellett? Mert a másikkal nem olyan jó? Sértve éreztem magam, akár egy szűzlány, akit meghágnak és otthagynak, de tiszta volt a fejem. Elégtételt éreztem, hogy megcsalta velem a másikat, s hogy láthatóan kívánta és élvezte velem a szexet, miközben megalázó volt, hogy szeretője lettem a nőnek, akivel éveket éltem, s akit, hiába is próbáltam volna tagadni, még mindig szerettem.

Nem értettem semmit. Bénultan vártam, míg felöltözik, kijön a fürdőszobából, és némán kísértem az ajtóhoz.

– Mondja, maga milyen viszonyban volt a válásuk után a feleségével? – kérdeztem másnap délelőtt suttogva reb Slojmét, az ima alatt. Ő nem kérdezett az estéről. Intett, hogy várjak, míg a főimát mondja, azután közelebb hajolt, úgy válaszolt. Néhány padsor választott el bennünket a többiektől, idősebbektől és koravén fiataloktól, akik hozzám hasonlóan, felnőtt fejjel tértek vissza a valláshoz. Akadt, aki családot alapított, és otthonra lelt, de akadtak olyanok is, akik nem találták sem önmagukat, sem a kapcsolatot másokkal, s ahogy vallásosak lettek, noha egymás társaságában közösségre leltek, egyben el is szigetelődtek a külvilágtól. Suttogásunkra rosszallóan hátrafordultak, maguk is pisszegtek, és a fejüket ingatták.

– Őrülten féltékeny voltam – mondta az öreg. – Különösen, amikor megtudtam, hogy már tart egy ideje a viszonya. Gyönyörű nő volt a feleségem. Meg tudtam volna ölni azt a pasast, akivel összeszűrte a levet.

– És próbálkozott, hogy visszahódítsa?

– Egy darabig próbálkozik az ember, de van méltósága is.