Claretta esténként a filmnovellájával foglalkozik. A darab cselekménye a német blokád alá vont Leningrádban játszódik, ahol az ostrom ideje alatt mintegy egymillióan haltak éhen. Különlegesen jó estéken tíz-tizenöt bekezdést is előrehalad, pedig nem híve a penzum szerinti írásnak. Most is eszébe jutott egy hatásos jelenet. Az ostromlott városban egy család rákényszerül arra, hogy elfogyassza kedvencét, egy gyönyörű tengerimalacot. Claretta hallja a gyerekek sírását, miközben szépen sorban megcsókolják az állatot. Aztán a családfő elvonul a konyhába a házi kedvenccel. Remeg a keze, miközben megmarkolja a konyhakés nyelét, felötlik benne, hogy ez szinte kannibalizmus. Aztán mégis határozottan cselekszik. Snitt.

A Szkókón él, a szüleitől örökölt családi házban. Itt kapaszkodik fel a város a Mecsekre. Clarettának két utcányit kell lefelé sétálnia az első vegyesboltig. Szakmai ártalom nála, hogy a periférikus látásával észrevétlenül és gondosan megfigyeli, ki mit vásárol. Közben pakol a maga kosarába, és kiértékeli megfigyeléseit. A kasszánál a pultra helyezi a kiválasztott árukat. Várja, hogy lehúzzák a kódokat és nyújtja az olvasójegyét. Csak az eladó döbbent tekintetének hatására tudatosodik benne, hogy ezúttal nem könyvtárban van. Fél kiló kenyeret, három tejfölt és egy doboz narancslevet nem szokás kölcsönözni.

Már előző lakhelyén, egy uránvárosi panelházban is a lehető legvalószínűtlenebb – ám tagadhatatlanul létező – veszélyektől rettegett. Mint az úgynevezett spontán égés, amikor feltehetőleg az emberi testben keletkezik egy gömbvillám. Esténként nem mert elaludni, félt, hogy álmában égeti el a jelenség. Ha felébresztette férjét nyugtalan forgolódásával, az durván, megértés nélkül dörrent rá, Claretta édesapjának holdkóros faszát emlegette, mielőtt ismét álomba merült. A nő ilyenkor kióvakodott a konyhába, megnyugtatta ott a burátlan villanykörte vakító fénye és a cigarettafüst. Olykor a fia is utánaosont és átölelte vállát, bár ő sem tudott hozzászólni anyja félelmeihez. Kettejük különleges kapcsolata akkoriban kezdődött.

Tizenkét év is eltelt a válás és költözés óta, számtalanszor elbuszozott abba a városrészbe, ahol egykori házuk áll, mégis csak pár hónapja mert bekéretőzni régi lakásába. A házmester respektálja a nosztalgiázókat, azonkívül Claretta kannás bort is vitt neki, a világoskék szakiköpenyt viselő férfi bejuttatta hát elhagyott otthonába. A háziak éppen nyaralni voltak, ha úgy tartja kedve, Claretta könyékig turkálhatott volna az életükben. De ő azonnal az idegen szagokkal betöltött ismerős konyhába sietett; az ablakhoz, amelyen éjjelente annyiszor kinézett annak idején. A Magasház változatlanul várta a messzeségben halálos ítéletének végrehajtását. Kellett a visszaemlékezéshez az állandóságnak ez a szimbóluma. Mintha most is együtt révednének a fiával kifelé, miközben fejük búbjára ömlik a lámpafény. Claretta tudta: ha egyszer, a nem túl távoli jövőben eltűnik a lakhatatlan épület, ő ugyanúgy hiányolni fogja, mint a New York-iak a WTC ikertornyait.

– Szent Mihály! – vágta rá a fia, amikor a Dzsámi egyik káplánja hittanórán megkérdezte tőle, melyik a kedvenc szentje. – Ő az arkangyalok között a domináns hím… – fűzte hozzá ártatlan arccal. Ötévesen már koravén volt. Különleges kapcsolatuk Clarettával akkor változott meg, amikor a fiú Norvégiába ment szerencsét próbálni. Anyja megpróbálta tartóztatni, de ő hajthatatlan volt. – Megfulladok ebben a városban, értsd meg! – hajtogatta. Tengeri olajfúrótorony mellett akart dolgozni, de hiányzott hozzá a nyelvtudása. Most mérnöki diplomával a zsebében portás egy bányatelepen a Spitzbergákon, ahol októbertől márciusig nem jön fel a Nap. Küldött haza két fényképet; egyiken a szigetek kormányzója, a Sysselman ráz vele kezet, a másikon ebéd utáni sétát tesz a holdfényben. Amióta a nappalok és az éjszakák közötti különbségek eltűntek, arról panaszkodik anyjának, hogy egyre életszerűbbek az álmai és értelemszerűen egyre álomszerűbb az élete. Már bele sem mer csípni a karjába, mert fél, hogy ébren sem fog fájni.

Claretta viszont éppen onnan tudja, hogy tegnapelőtt néhány másodpercig halálos veszedelemben forgott az élete, mert élesen emlékezik egy álmára. A volán mögött aludt el Kozármisleny határában és a nagyapja mosolyát látta. Annyit tud nagyapjáról, hogy feketeinges volt a harmincas években Olaszországban, és tőle kapta a becenevét, ami aztán rajta ragadt. Hogy ennek az elnevezésnek alighanem története van, azt csak mostanában kezdte el megsejteni, a végső bizonyosságot pedig egy férfi szolgáltatta rá. Pécset némelyek „a nők városának” nevezik, nem teljesen alaptalanul. Ez a titulus még abból az időből származik, amikor a lakosság jó része a bányászatból élt. A férfiak egész nap a tárnákban melóztak, az unatkozó feleségek pedig vadászkörútra indultak. Kifinomult csábítási technikák születtek ebben a miliőben, amelyeket természetesen Claretta is ismert. De csupán magányának mélypontján ült ki a Pannónia teraszára felsliccelt miniszoknyában, bugyi nélkül. A kedvező alkalom nem is váratott sokáig magára, egy szemüveges-szakállas egyetemi docens képében érkezett. Rengeteg fölösleges dologról tudomása volt. Claretta hálószobájában, a sokadik orgazmust követően a férfi elmesélte, hogy Mussolini becézte Clarettának a szeretőjét, és kivégzésük után a milánói Piazza Lorettón mindkettejük tetemét közszemlére tették. A nő megborzongott. Ettől a pillanattól kezdve úgy tekintett önnön nevére, mint súlyos örökségre, mint egy rá hagyományozódott óriási bűnre, melyet neki kell jóvá tennie.

Ezt a telefonban elmondja a fiának is. Nem szaporíthatja a világban a szenvedést, át fogja írni a filmnovelláját. Mielőtt a leningrádi család rászánja magát szörnyű tettére, az utolsó pillanatban híre jön, hogy a befagyott Ladoga-tavon keresztül a Vörös Hadsereg élelmiszer-utánpótlást juttatott el a lakossághoz.

A fiú talányosan hallgat. Aztán ki tudja, miért, elmeséli anyjának, hogy egy rendelkezés értelmében a Spitzbergákon nem szabad meghalni. A gyógyíthatatlan betegeket, öregeket, haldoklókat elszállítják a szigetekről.

Miután Claretta letette a telefont, hosszú percekig mered maga elé. Aztán behúzza a függönyöket, kikapcsolja az ajtócsengőt és ruhástól leheveredik a nappaliban a rekaméra. Nem megy le a vegyesboltba vásárolni, nem buszozik el az Uránvárosba, nem ül ki a Pannónia teraszára újabb áldozatra várva. Erősen gondolkodik rajta, hogy itthagyja a nők városát és a fia után megy.

Elvégre Claretta köztudottan törvénytisztelő állampolgár. Ahol tilos meghalni, ott ő engedelmesen örökké élni fog.