A londoni kocsmákat nem szeretem. És az már majdnem egybeesik egy város nem-szeretetével. Ha London ennek ellenére volt szerethető, akkor London sokkal szerethetőbb, mint azok a városok, ahol eleddig életemben jártam. Vannak városok, ahol szeretem a kocsmákat. De nem ölelem magamhoz a várost. Annak ellenére nem rajongok a városért, hogy szeretem a kocsmáit.

jó, most megtudtam önről, hogy járt angliában, és a kontinensen is sokfelé. nem azért, mert számos példát hozott volna, az a dicsekvésnek még az arckifejezésénél is visszatetszőbb változata lett volna, inkább az történt, hogy annyi pluralist használ, és oly kevés szinonímát: ismételget folyton, hogy azzal valami mennyiségi hatást érjen el. na, idefigyeljen, mondok én önnek. magának akkor, ha úgy szereti. valamit. ebből az írásrészletből nem az derült ki, hogy alkalmas-e bármilyen munkára, pláne erre nem, amiért most itt van, hanem az, hogy alkoholista, néhanap külföldre dobja a szerencséje és borzasztó a jelleme. ezért olvastam föl magának, hogy tanuljon magáról valamit.

hogy ide felvesznek-e, az már nem volt kérdés. mert nem vesznek fel. de erre nyilván rájöttél. nem nagyon szeretem a likőröket, az a helyzet. de a csinált pálinkákat se, azokat a szeszes italokat, amik mostanában a kocsmapultok mögött sorakoznak tükörhátú polcokon. és rettegek a kocsmák boraitól – már ha nem ismerem a helyet. ha ismerem, akkor általában nem kérek. mert akkor úgyis tudom, hogy szar. akkor meg mit. a sört mondanád, az a legmegbízhatóbb ital, ha kocsmában vagy. csapoltat kérsz elsőre, ha mersz kicsit kockáztatni, de a menekülő kacsintás ott van a hűtőpultban, zöld üvegekben. nem szeretem a sört. nem az ízét, hanem sört inni nem szeretek valahogy.

hát mi a szart csináljak most már. ez volt az utolsó álláslehetőség a tarsolyomban. az utolsó interjú. mit gondoltál, mi, hogy újságírónak vagy valami kiadó segédszerkesztőjének, korrektornak, vagy minek jelentkeztem? nincs is olyan már. annyi van, hogy vagy belekötött valaki abba a melóba, mint a beton, aztán azt csinálja, vagy dehogy, hanem beszámláz, ismerős, nyomorult szabadúszó, de azért kapcsolatai vannak, arra elegendő, hogy megéljen hónapról hónapra. filmbe laksz vagy regénybe, ha azt hiszed, a kattogó nyomdagépek között sétáltam be a szivarfüstös szobába, üvegtáblás ajtón, nagy szerkesztői asztal mögött ült a koma, eszterházi-kockás pantallóban, bőrcipőben, de műanyagtalppal, onnan tudom, hogy fönn a lába az asztalon, aztán dünnyög vagy nagy hangon beszél, gyomros, öblös hangon, nagyokat szuszog, és ha felröhög valamin, az egész teste rázkódik bele. hát ilyen világba akarsz te lakni. és látni engem. és rakni bele ezt a történetet. és erről én is írnék hosszasan. hogy a thompsonnak mekkora egy rohadt szerencséje volt. i’m from connecticut, még a sellők is amerikaiak. hát nem ez volt a helyzet, haver. egy biztosítónak írt motivációs levelet cizelláltam túl, mert annyira volt kedvem írni, a betűkhöz volt kedvem, és abban reménykedtem, hogy a nyelvtudásomra is rákérdeznek azután – volt tehát londonban, nagyszerű, az angolja rendben? – így képzeltem, és hogy az előnyt jelent, ha már a mérlegelésnél tartunk. de el se jutottam a kurva mérlegig. vigyázz a metaforákkal, nem fegyverek, amiket az ellenségeidre szegezel, hanem kis balfasz izék, amik összevissza csapódnak a szoba falaihoz, röpdösnek, aztán vagy elkapnak, vagy nem, vagy a fickót kapják el, vagy téged. de ez az ő szobája volt, úgy rakva benne a polcok, falak, nyílászárók és drapériák, hogy minden azt a kényelmetlen székbe ültetett majmot találja el. engem.

jól kiszúrta a fazon. lövésem nincs a számokhoz. se a százalékokhoz. és nem szeretem az öltönyt. a nyakkendőt még csak-csak. mert az olyan a ruhadarabok közt, mint én embernek. felesleges holmi. semmire se jó, ha praktikusan szemléled. nem melegít, csak körbe van tekerve a nyakadon, van a gigádnál a trükkös csomója, aztán lóg lefele, és csak elbaszni tudod vele azt, ahogyan kinézel: félrecsúszott a csomó, haver, vagy nincs az ingnyak begombolva, vagy nem illik a színe, a mintája, az anyaga, a szélessége a holmihoz, ami körülötte van: ing, zakó, cipő, zokni.

így nem illek én semmihez se. de vigyél csak el engem valahová, máris emelem a fényed. az a te haverod, együtt jöttetek, ilyeneket kérdeznek majd tőled, beszélgetni akarnak veled, és én jó leszek témának, igazi nyitótéma vagyok, kapudrog a társaságban, rajtam át jutsz szavakhoz, italhoz, állófogadáson szalvétához. neked tartogatják az utolsó somlóit, maradt még a pörköltből, uram, és már húzhatsz is hátra a konyhába, és kapod nagytányéron, pedig kinn csak süteményesek vannak, hogy ne egyenek annyit ingyen. ha felismernek, akkor azért vagyok jó neked, ha nem, akkor azért. hogy ki ez a fickó, ismerős valahonnan. ilyen, valahogy ilyen ismerős ábrázatom van. amire ha ránézel, nem azt érzed, hogy sose láttam, hanem azt, hogy láttam már, hogyan is felejthettem el. és persze, hogy nem láttak, hol a faszba láthattak volna, nem utaznak ezek tömegközlekedésen, nem járkálnak céltalanul az utcákon, nem ülnek városi padokon a májusi napfényben. persze, hogy nem láttak, de van valami olyan bennem, hogy azt hiszik, találkoztak már velem. és jó emléket kötnek valahogy hozzám. a nemlátásom emléke valami jót buzogtat fel bennük. ez a buzgó forrás vagyok a múltjuk bidéjében, ami langyos vízzel körbenyalja a seggüket, nekik meg az az érzésük, hogy engem megszólítani nem nagyon lehet, mert az azt is jelentené, hogy onnan kell kezdeni a beszélgetést, ahol abbahagytuk, de ők nem emlékeznek, csak a kellemes bizsergésre, arra, amikor velem találkoztak, azaz, amikor nem, de úgy rémlik nekik, vagy új témát kell nyitniuk, az meg nehogy elbassza már a hangulatot, mert olyan kiszámíthatatlanná válik a helyzet. hogy ki tudja, mit mondanék arra, amit ők mondanak. lehet, hogy olyat, mondjuk, hogy miért említi ezt fel nekem, uram, múltkor már megegyeztünk abban, hogy - - -. és ha így kezdődne a mondatom, az mégis azt jelentené, hogy nem emlékeznek. vagy azt, hogy emlékeznek, és nem hallgattak rám. hát erre meg nekik igazán nincs szükségük. a kellemes emléket kellemetlenre cserélni. na, ezért barátkoznak veled. ezért lógatod bele minden nő picsájába a farkad, ezért mosolyognak a komoly emberek, és ezért kapod nagytányéron a pörköltet.

most mondd meg nekem, ki választott akkor jól barátot. hát, tutira nem én. jó, bejáratos vagy ilyen-olyan helyekre, intézel nekem állást, azt hajtogatod. de azok, akik ott vannak az ilyen-olyan helyeken, sosem azok, akik aztán olvassák a cv-met, és nem is azok, akikkel aztán beszélgetek. nem ezek fogadnak interjúra. és még csak nem is kérdeznek utánam. én nekik nem vagyok, a kellemes emléküket meg nem fogják elcseszni azzal, hogy intézkednek. utánamnyúlnak. inkább megteszik azokat az óvintézkedéseket, amiket ilyenkor szokás: nem arra a részlegre javasolják a felvételt neked, amelyik az ő irodájukkal bármilyen kapcsolatban volna. hogy miért jó ez, hát azért, ha már így megkérdezted, mert akkor a fogadásokon találkozunk ugyan, de nincs munkaügyben fennforgás, nincs semmi, ami közös volna. ha én, felteszem, egy szaros üzletkötő vagyok – és messziről lerí, hogy én sosem leszek a legjobb. nem az én ügyfeleimből épít székházat a cég, nem engem utaztatnak másodmagammal párizsi jutalomútra, nem lesz kinn a nevem bronztáblán a központi irodaházban. – na, ha én üzletkötő vagyok, rohadványügynök szar zakóban, szar verdával, vagy annak ott, látod, a cégénél csinálok valamit: területi képviselő vagyok, töltöm fel a kurva kávéautomatákat a benzinkutakon, mondjuk, és akkor felejtsd el az öltönyt, a nyakkendőt, akkor tweedpulcsit képzelj, sosem divatbavágó és sosem divatjamúlt nadrágot, sportos utcai cipőt, mindig sportzoknival, kérsz friss kávét? kérdezi a csaj a kúton, én meg, jóhogy, hülye lennék ezt a szart inni, és összemosolygunk, most szedi le magáról az ügyfélmosolyt, akkor figyelem, merre indul a szája szeglete. mert abból már lehet tudni, hogy visszapattan, amit tolok, vagy célba érek valahogy. nem az, hogy megdugom, mondjuk, hanem annak a lehetősége, hogy bármi legyen. odáig eljutni a valami, és az is a kalandja az egésznek. utána már engem hidegen hagy, mi van. hogy most az olajraktárban lesz valami, vagy a kutas – a férfi, aki kinn reszket a kurvahidegben, és szélvédőt mos meg tankol, na hogy azelől hová rejtőzünk néhány percre. vagy milyen dumát löksz ki neki a hidegbe. hogy elugrunk, tartsd a frontot, vagy mit mond a nő, a kérdésed nélkül: a főnök bármelyik percben itt lehet, én meg hogy fordulok még kettőt, de innen megyek a pályára. érted, ezek már nem lényegesek, a legtöbbször nem kell megtörténniük. megtörténni nem ennek kell, hanem annak, ami idáig elvisz. látod, mint a nyakkendő, olyan vagyok, szerinted ez a rész a tök fölösleges, legszívesebben átugranád, hagynád ki az egészet, csak már odajuss. de aztán mi van. a nagy semmi van, a nihil faszán ülsz, fogod a fejed, rágyújtasz. megvolt. nekem meg a dédelgetése a meglehetnek, a végeláthatatlan variációja a valaminek. neked meg a pont a végén. kezdhetsz új mondatot.

hát ez ül az ábrázatomra, azt hiszem, és ezért hisz mindenki ismerősnek. jó emléknek. mert nem kell a falnak támaszkodniuk, ha rámnéznek, ha elmegyek mellettük, nem fordulnak szembe, nehogy seggbe basszam őket. észrevetted, hogy mindenkivel szembenállsz? a térben, úgy értem. szembefordulnak veled, úgy beszélnek. hátrálva köszönnek el. és az emberek általában is így csinálnak. szembe. vagy leülnek, egymással szembe: dupla picsavédő taktika.

na, haver, ezért van, hogy ma nem vettek fel megint. mert tudta a fickó, hogy ahhoz a melóhoz, amit ő csinál, kell ez a seggnéző ösztön, kell ez a kínálkozó lehetőségekre való ráugrás, kell szeretni, szeretni kell, nem is, hinni kell egy ilyen világban, azt kell továbbépíteni. és az látszott, hogy nekem ez sehogy se fog menni. úgyhogy foghattam az ismerős ábrázatomat, és vihettem kifele, a vendégkártyát meg leadtam a portán. na, amilyenek itt a portán, a faszom se akarná ezeket látni nap mint nap. vagy hetente, vagy ahogyan ide be kell járni a papírmunkát intézni, új űrlapokat felvenni, az új táblázatokat. meg a béna fantázianevű új termékek leírásait. hogy aztán laptopot nyitogassak, vagy táblagépet – nem, azt nem, mondom, az a legmenőbbeknek van, azt meg tisztáztuk, ha fel is vettek volna, a menőség az úgyis bukta – hogy mutatni tudjam a grafikonokat, nézze, a befektetése így alakul, és majd évfordulónál átgondoljuk a részvénycsomagjait. aztán beszélek a távolkeletről, kínáról, indiáról, meg a középafrikai zsugázásról, úgy, hogy, persze, jártam már londonban, de inkább a candemi kocsmákban, és kurvára nem a cityben, pláne nem a tőzsdén, azt se tudom, hogyan ejtik az elemző cégek neveit, milyen számokkal operálnak, hogy mi a fasz van a richmondi fickók fejében. de ez, hidd el, ha tudnám, se változtatna a dolgon. azon legalábbis, hogy ülök az ember nappalijában, aztán mondom, hogy milyen jó kis konstrukciót raktam össze neki, csak neki, hogy az algoritmust rájuk szabtam. persze, kitöltöttem a helyeket a kurva felületen, ahol a kurzor villog, mert az ugrik tovább automatikusan, apám, semmit se kell csinálnod vele, aztán már köpi is az univerzális megoldást. egy-két flikk-flakk még az a4-es lapon. a koordinátatengelyek mindig elvarázsolják az embereket, olyankor még a matektanárok is kisgyerekké válnak, vagy jobb esetben azt érzik, hogy végre valaki megérti őket, valaki, itt a saját nappalijukban, aki a koordinátarendszerben szívesen tanyát ver, na, az ilyen pillanatokban kurva gyorsan kell kimondani a számot és intézni az első befizetést, vagy beállítani a törlesztéshez a kényes opciót. mert ebben a szent pillanatban eltűnik a pénz az emberek szeme elől. ők olyankor az univerzum közepe, te vagy a tanácsadója az univerzum urának, ő meg hagyja, hogy mondjad. ezt kell az ügynöknek elérni. ezt a szent pillanatot. és ez marha rövid pillanat, úgyhogy észnél kell lenni ilyenkor. ha nem fog a tollad, baszhatod, ha nem tudsz váltani, baszhatod, ha elcseszted a születési dátumot és azt mondod, itt csak írja alá biankó az újat, én majd a helyes adatokkal újratöltöm, baszhatod, ha akkor lép be az unokabáty, na, akkor tényleg baszhatod. csak, tudod, mondtam az előbb, úgy vagyok ezzel, ezzel a szent pillanattal, mint a benzinkutas lány szája szegletével. ha megmozdul, akkor megcsináltam. hát én ilyenkor felállnék, és elbúcsúznék, megköszönném a háziaszszonynak a teát, a nagyszerű nappalit még egyszer megdicsérném, a kényelmes garnitúrára vetnék elismerő pillantást, és bele a cúgos cipőbe a küszöbnél, amibe oly könnyedén csúszna az ezüstszálas zoknim, és a viszontlátás. na, ezt látta az a manuskám, ott, a felvételi asztala mögött. tudta, hogy nem fogok egyetlen aláírást se produkálni, nem lesznek ügyfeleim, mert nekem nem arra van szimatom. nem a szerzésre, hanem csak a lehetőségére, az érdekel. de ezt meg már mondtam. tudok egy helyet, tűrhető a bor. itt van nem messze.