Sokan munkálkodtak rajta, hogy ez a könyv megjelenhessen. Szerkesztők, segítők, támogatók, kurátorok, barátok és örökösök, valamint előfizetők és szimpatizánsok, akik mind fontosnak és érdemesnek tartották, hogy Benda Balázs művei hozzáférhetővé váljanak a reménybeli olvasók számára. Magam is vártam a könyv megjelenését. S most, hogy végre megvan, reménykedve, bár kissé szorongva nézek bele: mit ér, vagy pontosabban, mit jelent mindez ma, 2011-ben?

Nemzedéki ügyről van szó, persze. Benda Balázs (1965–1992) a rendszerváltás körüli évek jellegzetes figurája volt. Szegeden élt, ahol néhány évig egyetemre járt, aztán inkább csak a városban lézengett; író volt, de alig-alig publikált, ám azt nem lehet mondani, hogy tétlen lett volna, hiszen ontotta az ötleteket (melyekből csak keveset dolgozott ki). Műveiben és személyében egyaránt volt valami egyszerre vonzó és taszító nonkonformizmus. Benda dühödten szabad volt, a zaklatott, veszélyes szelídek módján.

Ez egyébként nagyon jól megmutatkozik a könyvben is. Sőt. Rajzai rémítőek: torz testek, tagok és szervek, kéjgyilkosságok, fekália, sérülések, kampók. Vannak ugyan olyan képzelt lényei és szociofigurái is, akik nem ürítkeznek, nem sérülnek, nem roncsolnak, de ezekből a képekből is valami groteszk erő árad. Az ősbizalom elvesztésének és vissza nem nyerésének színházias látványvilága ez. Skicc-torturológiájával, mely Georg Groszt és a pszichiáterek által elemzett képi dokumentumokat egyaránt felidézi, összhangban vannak írásai. Baleseteket, élet elleni cselekményeket, testi sérüléseket bőséggel sorakoztató szövegek ezek. Mintha minden leírt, lerajzolt testi sérülés a belső, lelki pendantjáról tanúskodna. Van ugyanakkor egy olyan aspektusa is mindennek, amely kifejezetten korhoz kötött: a húsz év előtti magyar kultúrszcénán más ismeretek és reflexek érvényesültek, és nyilvánvalóan nagyobbat szólt egy-egy ilyen normaszegés, mint ma. Másként működött jelszerűségében is. És nem is biztos, hogy mindent komolyan kell venni: vagyis másként kell komolyan venni.

Benda szövegeinek jelentős része parodikus: a tömegkultúrából merítve, annak kliséit kiforgatva írja meg például „Az Aleut-szigetek gyomrának titka” című folytatásos sorozatát, melynek darabjai egyenként is és összefűzve is aláássák a kalandregény (és tévésorozat) műfaji követelményeit. Ugyanez a helyzet a szociografikus elemeket halmozó írásaival. A morbid burjánzás nem (vagy nemcsak) személyes, hanem közösségi-kulturális kényszerképzeteket is színre visz, ebből nyerve irodalmi lehetőségeket. Vagy csak utólag, épp az elmúlt két évtized fejleményeinek ismeretében tűnik így? Időn kívüli olvasás persze nem létezik, hiába is vágynánk rá. Az időn kívüli írás vágyát azonban mégis színre viszi számunkra a Benda-könyv. Ahol a szavakat összefűző, mondatokat egymáshoz illesztő szerző függetlenné válna minden kötöttségtől. Vajon mégis intézmények kérdése ez? Vagy formáké?

Bendát utolsó életévében befogadta a Pompeji és a Magyar Napló, s felvették a JAK-ba és a Fiatal Művészek Klubjába. Csak néhány műve látott napvilágot. Ez akkor alig számított, dühödten írt és rajzolt. Figyelmet keltett. Ma már talán nincsen is olyan, hogy valaki nem publikál, a neten egyszerűen átcsúszik a lejegyzett beszéd a nyilvánosság egyik formájából a másikba, és ehhez képest többé-kevésbé másodlagos, hogy a megnyilatkozások milyen intézménye ad erre lehetőséget. (Na jó, ez azért csúsztatás.) Ezzel szemben Benda Balázs olyan korban élt, amikor a közlés közegei zártak és formálisak voltak, éppen csak eltörölték a tévében a hétfői műsorszünetet, hogy majd földcsuszamlást idézzen elő a lelkekben az első kereskedelmi csatorna megjelenése. Amikor a rózsaszín füzetek, a véres kalandtörténetek és a pornómagazinok felszabadították az érzékeket és becsatornázták az elméket. A friss szabadság világában akarva-akaratlanul a hosszú, makacs közelmúltnak rugaszkodó ellenállás eszköze volt a közlés. Még a dadaista hévben is volt egy adag önkéntelen társadalomkritika, ugyanakkor megdöbbentően érdekesnek bizonyultak a legdebilebb mosószerreklámok is. A cenzúra eltörlése és az öncenzúra akkori formáinak összeomlása pedig írásforradalmat hozott. Ki emlékszik már erre? (Mi is alig.) Ezért ajánlott olvasmány a mai nyafogók számára (számunkra is) a Benda-könyv. A komolytalan magánszamizdatok, a médiumparódiák és íráspróbák a véres-kalandos történetektől az üzemi újságig sok mindent kipróbálnak. Kedvencem a Deák Botonddal készült interjú, amelyben riporter és riportalany többször is szerepet cserélnek. De főleg Balázs beszél.

Majdnem reménytelen az ilyesmit lekottázni, ezúttal mégis sikerült. A (leírt) beszéd itt az íráshoz való viszonyt is reprezentálja. Az ötletért feláldozott, kiforgatott és szerteszaggatott forma, a performatívumokkal való állandó visszaélés, az ellenbeszéd és ellenírás folytonos gyakorlata. Garaczi László – például – valami hasonlóból indult ki korábban, és csakhamar nagyszerű íróvá, kanonizált szerzővé vált. Nem tudhatjuk: Bendának sikerült volna-e? Nem dolgozott túl intenzíven az írószerepen.

Akárhogy is, az írással kezdődött, és azzal is végződött a történet.

Egy másik, ezúttal hagyományos interjúból – Solymosi Bálint beszélgetése – kiderül, hogy Balázs komoly bajba került 1983. március 15-én. A spontán megemlékezés tilos volt, a negyedikes gimnazista főiskolás ismerőseivel közösen mégis gyertyákat helyezett el a szegedi Petőfi-szobornál és az Aradi vértanúk terén – a Kossuth-szobornál már nem sikerült az akció, a rendőrök megakadályozták. Nem lehetett gyertyát gyújtani. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem a 12 pont Balázs által korszerűsített változata, melyet több helyütt kifüggesztett a belvárosban, olyan követelésekkel, mint „sajtószabadság, a cenzúra eltörlése”, „demokratikus többpártrendszer”, „alkotószabadság” és „nemzeti ünnepeink méltó megünneplése”. A következmény: letartóztatás, két évre felfüggesztett hat havi börtönbüntetés, valamint kizáratás Csongrád megye összes középiskolájából. További részletekről lásd Szijj Ferenc emlékbeszé-dét az ÉS 2001. július 6-i, valamint Soós Mihály tanulmányát a Tiszatáj 2008/2. számában (innen egyébként azt is megtudhatjuk, hogy az egyik főiskolás ismerős Darvasi László volt).

A 12 pont ott látható a Kalandos történet 177. oldalán: bumfordi kézírás egy papírlapon, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának hitelesítő pecsétjével. A jobb felső sarkában a 13-as szám olvasható. Vajon hány példány készülhetett ebből a félelmetes, rendszerbomlasztó dokumentumból?

Alkotószabadság. Ez is teljesült a követelésekből. De ez a szamizdatszerű műhelymunkán keveset változtatott. Írni hajnalban, cetlire, kölcsönírógépen, ülni a gép fölött, figyelni, ahogyan szöveg kerekedik a megivott és elfüstölt életből, idegen lakásban; hajnalban érkezni, reggel távozni, ottfelejtve a kéziratot, szétszórva mindenütt egy lehetséges életmű szilánkjait. Ezt csinálta, ezt tudta. (Nem félek. Most már nem félek tőletek, mondta nekünk Botondéknál, s ottfelejtette a kéziratot.)

És egyszer, dühében, az ablakon át távozott a panel-akárhányadikról. Váratlanul.

Csak hát az a bizonyos Pán Péteres szöveg… Ide másolom az elejét:

Itt lehet látni, hogy Benda végül mégis elfogadta a művésszerepet, és azt is, hogy jól tudott írni. Már nem ijedt meg az elsőre sziruposnak tűnő mondatoktól sem, mert beletörődött abba, amit például Kosztolányi is tudott, hogy az írás: kommunikáció, és lehet fogadni rá, vagy mondjuk bízni benne, hogy célba ér. És felfüggesztette az ellenírást. (Felfüggesztette, mint állampárti bíróság a börtönbüntetést. Függőben hagyta, mint telefonfülkén a 12 pontot. A Hősök Kapuja mellett. Meg a nyilvános vécé csempéjén, az Aradi Vértanúk terén.) És sajnos ezzel véget is ér a kalandos történet.

Legenda lett, életmű nem, csak rajzok és szövegek. Hagyaték. Hozzá kell olvasni a Keresztesi Józseffel készült interjút a Literán (2008. április 4.), és hozzá kellene olvasni még más emlékezéseket és magyarázatokat – amelyeket előbb meg kellene írniuk valakiknek, persze. De ez már egy másik projekt.