„Június közepe volt, amikor Innstetten és Effi között ez a beszélgetés elhangzott. Ettől kezdve minden nap meghozta a maga szaporulatát, és mint mindig, az évnek ebben a szakában, a kessiniek napi foglalatosságai közé tartozott, hogy kisétáljanak a rakpartra, és várják a gőzhajó érkezését. Effinek erről persze le kellett mondania, mert Instetten nem kísérhette el, de legalább megvolt az az öröme, hogy láthatta, amint megélénkül a tengerpart és a parti szálloda felé vezető, egyébként annyira néptelen utca, és hogy ennek újra és újra tanúja lehessen, a szokásosnál sokkal többet tartózkodott hálószobájában, mert annak ablakaiból lehetett mindent a legjobban megfigyelni. Ilyenkor Johanna mellette állt, és körülbelül mindenre megfelelt, amit Effi tudni akart, mert hiszen a legtöbb vendég minden évben visszatért Kessinbe, és így a lány nemcsak a nevüket tudta elsorolni, hanem olykor egy-egy történetet is hozzáfűzött." E bekezdésben, amelyet nem egészen találomra választottam ki Theodor Fontane Effi Briest című regényéből, első olvasásra talán fel sem tűnik, a határozók sora milyen bonyolultan tagolt térbeli és időbeli viszonyokat hoz létre, a közel és a távol világos rendjét, amely valamelyest mégis bizonytalan, hiszen e mondatok mintegy tíznapnyi időt fognak át. Az Effiről és a júniusi Kessinről szóló takarékos közlések az olvasó képzeletében megszülető teljes kép határtalan térbeli és időbeli összefüggésébe illeszkednek, amelyet a Briest család és Instetten szűkebb és tágabb környezetének számtalan adata szimbolizál. Mindeközben maga az elbeszélt történet is csupán gazdag és eleven jelképe egy nála is bonyolultabb, immár nemcsak alá-, hanem mellérendelésekből is építkező, kimeríthetetlen történetegyüttesnek. Jelenetünkben Johanna éppen e bizonyára számos meglepő fordulat, szomorúság, komédia és talán még több unalmas egyformaság emlékét őrző nagy elbeszélés néhány részletébe avatja be Instetten báró ifjú feleségét. Ablakuk alatt a korabeli Kessin többnyire Berlinből érkező vendégei vonulnak el. A történetből tehát kilátás nyílik sok-sok más, számunkra ismeretlen történetre is, amelyek Effit mulattatták és felvidították. Johanna úgy viselkedik, mintha maga is Fontane kollégája lenne, sőt a realista író eszményképe. Emberek és helyzetek szemléletes képeivel fizet hallgatójának kíváncsiságáért és türelméért, elfeledtetvén vele, hogy valami egészen mást kap, mondatokat, mondatokat. Fontanénak azonban nincsen szüksége Johanna tudására, neki elég az a történet, amelyben kollégája is szereplő, még ha csupán mellékszereplő is, hiszen az olvasó képzeletében megszülető teljes kép egyetlen részlete, Effi szerencsétlen házasságának meséje, pontosan utal a kép egészére, a nyáron Kessinbe költöző berliniek tablójára.

Ugyanilyen teljes kép épülhet azonban egészen más eljárással is. Mi lenne, ha Effi kilépne az utcára, csavarogna egy kicsit? Nézegetné az arcokat, a boltok feliratait, újságot olvasna, elmerülne a fürdőhely nyáriasan álmos, pletykákkal és vágyakkal teli forgatagában. És a szöveg követné lépteit, felszívná mindazt, amit Effi lát, gondol és hall, elszigetelt tapasztalatokból alkotva meg a töredékek végtelen folyamát. Effinek azonban, mint tudjuk, erről le kellett mondania. Instetten nélkül nem léphetett a társaságba, márpedig az utca társasági hely. Tekintete és gondolatai a házasságkötés napján a férjére származtak át. Van azonban Fontanénak olyan hőse is, akinek a társaság, az utca olyannyira lételeme, hogy flamand hangzású nevébe mindez bele is íródik. Van der Straaten kereskedelmi tanácsosra gondolok, a L’Adultera című kisregény felszarvazott férjére, „aki egyike volt a főváros legismertebb pénzembereinek, és ezen a tényen vajmi keveset változtatott az, hogy inkább üzleti, mint személyes tekintélynek örvendett". Ám azok után, hogy Fontane ezt tudtunkra adja, bezárja Van der Straatent Grosse Petristrasse 4. alatt lévő lakásába, ahol kínosabbnál kínosabb beszélgetéseket átélve végül magára marad. Fontane realizmusa hőseinek tökéletes elszigetelésével alkotja meg szimbólumait. Minden rokonszenve, szeretete és sajnálata Effié, módszerével azonban Instetten báró példáját követi.

Amit Effi nem tehet meg, azt teszi Joyce Leopold Bloomja. Átkel Dublinon, és a szöveg követi őt helyről helyre, miközben a látvány a kulturális utalások labirintusában összefolyik mindazzal, ami Mr. Bloomnak éppen az eszébe jut, amit gondol, elképzel, amire emlékezik és amit olvas az újságban. Mr. Bloom ablaka mozgó ablak. Karját átfűzi a kartartó hevederen, és egy recsegő batár nyitott ablakából „serioso" szemléli az utcát. „Gázművek. Szamárköhögésre jó. Mázli Molly sose kapta meg. Szegény gyerekek! Kétrét görnyedeznek, és kékek meg feketék a rohamtól. Gyalázat az ilyesmi, hogy van. Aránylag szárazon megúszta a betegségeket. Csak a kanyaró. Lenmagtea. Skarlát, influenzajárvány. Haláltoborzás. El ne mulassza az alkalmat. Ott az Ebek Menháza. Szegény öreg Athos! Jó legyél Athoshoz! Leopold, az utolsó kívánságom. Meglesz az akaratod. A síron túl is. Haldokló ákombákoma. Szívére vette, bánatába beledöglött. Csendes állat volt. Öregurak kutyái rendszerint." És az Ebek Menhelye után következik egy népiskola, a Meade raktárja, egy konflisállás, koncerttermek, a Szent Márk-templom, egy vasúti híd, végig egész Dublin. De a szöveg nem a külső tapasztalatokat közvetíti, hanem a tudat és a szabad áramlássá alakuló kultúrák idejének mellérendeléseken nyugvó rendjét. És az olvasó ugyanúgy halad előre, tér vissza elhagyott bekezdésekhez a könyvben, mint akit követ, Mr. Bloom a maga városában.

Most azonban maradjunk az ablakoknál. Az ablak, pontosabban az ablakon áthatoló tekintet Fonatene és Joyce regényében is kameraként viselkedik, vagyis minden „a vizibilitás végzetes modalitásában" ölt testet, a gondolat a szemgolyóban keletkezik. De amíg Fontane regénye elhallgatja Johanna történeteit, Joyce megmutatja, milyen lehet Dublin más ablakokon át nézve. Ám ő is egységet épít, amelynek végessége számos látószöget kizár az elbeszélésből, nem tehetvén másként, hiszen minden alkotás feltétele az anyagban rejlő határok felismerése. Miközben Mr. Bloom batárja útnak indul, a közelből egy másik szempár is kémleli az utcát, majdnem úgy, ahogyan Effi tette Kessinben: „Egy öreg asszony nézgelődött a félrehúzott redőny mögül, orra fehéren rálapítva az üvegre." Mr. Bloomot tehát mintha Effi tekintete kísérné, legalábbis addig a rövid pillanatig, amíg ablaka előtt elkocsizik. Joyce regényének triádjaiban más-más elbeszélőket megszólaltatva nem csupán váltogatja a kamerákat, hanem bizonyos mértékig ki is adja kezéből az elbeszélés uralmát, utat enged a tárgyak átváltozásra kész alakulásának, miközben az önmagukban esetleges változások egy prizmaszerű kulturális-politikai mátrixba illeszkednek. Effi és Mr. Bloom tekintete mégis rokonabb egymással, mint hinnénk. Ne feledjük persze, hogy amíg Effi Instetten feleségeként nagyon is beleillik környezetébe, Leopold Bloom, ez az írországi magyar zsidó, a legkevésbé sem. A szó modern értelmében nincs identitása, története nem közvetíthető azokkal a történetekkel, amelyekkel érintkezik, miként az is kétséges, hogy azok a hagyományok, amelyek alakjában találkoznak, az ír katolicizmusé, a homéroszi görögségé és a közép-európai zsidóságé, akár csak romjaikban is átjárhatóvá tehetőek-e egymással, vagy csupán ironikus, nagyszerű tréfákba hajló tükrözésük lehetséges. Mr. Bloom mindenesetre szabadabb Instetten báró feleségénél, tere és ideje nemcsak szélesebb, hanem izgalmasan összetettebb is. De ő is el van zárva a ráirányuló tekintetektől, az ablak, amelyen át néz, egyszersmind határ is, és ezt leginkább James Joyce tudja, aki Dublin bejárásakor a mű második felében „a vizibilitás modalitását" is gyakran maga mögött hagyja.

Mi azonban ne tegyük ezt. Mit jelent az, amiről a harmadik fejezet első bekezdésében olvasunk? „A vizibilitás végzetes modalitása: legalább ennyi, ha több nem, a gondolat a szemgolyómban. Minden dolgok kézírása, itt amit mind látnom kell, mélyvízi porontyok és roncsok, a közelgő dagály, romcipőm. Takonyzöld, kékezüst, rozsdaarany: színes pecsétek. Az átlátszóság limesei. De ő hozzáteszi: testekben. Akkor viszont tudatában volt ezeknek a testeknek, mielőtt még színesek lettek volna. Hogyan? Koponyája koppan rajtuk, biztos. Járjunk békével. Kopasz volt és milljomos, maestro de color che sanno. Az áttetszőség limese belül. Miért belül? Transzparencia, obszkurancia. Ha öt ujjad átdughatod rajta, kapu, ha nem, ajtó. Hunyd le szemed és láss." Joyce-nál a láthatóság mindig a dolgok átváltozások sorában megnyíló elkülönböződésének lehetőségére is utal, a testek egyszerre esetleges, bizonytalan és kezdettől meglévő valóságára. Alakjai és elbeszélői mintha egyszerre néznének nyitott és csukott szemmel, a realitás és a fikció, a gondolat és a tárgy eldönthetetlenségében: „Most nyisd ki a szemedet. Igen. Pillanatra. Azóta mind eltűnt? Ha kinyitom, és örökké a fekete obszkuranciában maradok? Basta! Majd meglátom, ha látok. Láss most! Minden előtted megvolt nélküled: és minden mindörökké, a világ ámentelen végtelen." Az Ulysses nyelve tehát mindig katakrétikus, egyszerre jelzi egy tárgy, egy személy azonosságát és végtelen másságát, mindazt, amivé válhat a kifejezhetőségen túl. E paradoxon, amely Joyce nagy művének poétikáját meghatározza, hasonló ahhoz, amelyről Wittgenstein beszélt Logikai-filozófiai értekezésében: „nyelvem határai világom határai", ugyanakkor „létezik a kimondhatatlan". A transzparencia és az obskuritás, amelynek határhelyzetet jelölő kettősségére a katakrézis alakzata mutat rá, a tudásnak és a nemtudásnak olyan törése, amely végighúzódik a nyelven. Amit feltár, azt egyszersmind el is fedi. A beszéd átláthatóságának és homályosságának játszmái a szólamok és az elbeszélői perspektívák mindegyikét áthatják. A „tisztán látás", azaz a tudás lehetősége ezek ellentétében nyílik meg, és miközben összefügg a perspektívák nyitottságával, valami nem tudottra utal. Mert a nyelv mindig „valami mást" is mond, mint amit az interpretáció megértettnek tekint, és alteritásában előreszaladva a racionális beláthatóság pragmatikáját is áttöri.

E határtudás rezignációja szólalt meg már az Effi Briest híres, csak megközelítően lefordítható utolsó mondatában is: „Ach, Luise lass…das ist ein zu weites Feld…" De Fontane művében az elbeszélés határtapasztalata még inkább pszichológiai jellegű, míg az Ulyssesben poétikai és ismeretelméleti. És persze a két mű teherbírása is különböző: Fontane megáll a határon, csupán utal arra, ami mögötte van („ein zu weites Feld"), Joyce hőseinek útja, különösen Stephen Dedalusé, folytonos határjárás: „Stephen lehunyta szemét, hogy hallja: cipője csikorog csámpás csigákon és kagylókon. Megtaposódnának akárkiahogyis. Vagyok léptenként. Az időtáv rendkívül szűken metszi a távolság idejét. Öt, hat: a nacheinander. Halálos pontosan: a hallható kikerülhetetlen modalitása. Nyisd ki szemed. Nem. Jézusom! Ha most lezuhannék egy szirtperemről, mely talpának tetőzete, a nebeneinanderen kellene keresztülesnem kikerülhetetlenül. Hőköletlen megyek előre szépen a sötétben."

Az ablak mögötti világ valamennyire mindig homályos, ugyanakkor az ablak átlátható marad. Így az üveg felületére rákopírozódik a látó arca is: önmagunkat látjuk és magunk mögött a tárgyakat. A kamera még mindig kameraként működik, de közben tükör is, homályos tükör. Nádas Péter Ein zu weites Feld című esszéjében, amely a Talált cetli lapjain olvasható, Fontane regényének határjelölő zárómondatát logikusnak nevezi egy olyan regényben, amelynek anyaga tudott dolog. Majd hozzáfűzi: „És ennél a mondatnál is meg kell maradnom. A naiv tapasztalatnak ez a mondata teszi még mindig lehetővé, hogy ne csak arról beszéljek, amit tudok vagy nem tudok, hanem egyenesen azoknak a dolgoknak a tudatában beszéljek a még mindig tudottról, amiről még mindig nem tudok. A nemtudás szempontjából kell visszatekintenem a tudásra, s nem a tudás szempontjából rácsodálkoznom a nemtudásra." E mondatok, úgy látszik, menthetetlenül belekevernek bennünket a transzparencia és az obskuritás szövevényébe. Hiszen a nemtudás szempontja, ahonnan vissza kellene tekintenünk a tudott dolgokra, tehát mindenekelőtt saját tekintetünkre, logikai értelemben nem létezik. Mintha Stephen Dedalus fordulna vissza a sötétből, és pillantaná meg az ablak mögött Effit, aki mellett már nem áll ott Johanna. Az elbeszélés határtapasztalatának logikája viszont valóban ezt diktálja: tudnunk kell, hogy mit nem tudunk, vagyis hogy hol húzódik a tudásunk határa, és az elbeszélésnek lehetőleg úgy kell kibontakoznia ezen a határon, hogy közben akaratlanul is kijjebb tolja azt. A jó szöveg ugyanis mindig többet tud és mást is tud, mint az írója.

Stephen Dedalust tehát értjük. De miért ácsorog Effi az ablak előtt, ne feledjük, immár Johanna nélkül, miért figyeli állhatatosan a fürdővároska főutcáján sétáló berlinieket? Fontane úgy tudja, hogy néhány nappal az idézett jelenet után Effi ismét az utcát kémlelte, és ezúttal egy feketével bevont fogat és a kíséretében még két gyászhintó vonult végig a plantázson, és megállt a kerületi főnök lakásával szemközti ház előtt, Rode iktató özvegye ugyanis három nappal azelőtt halt meg. Ugyanolyan temetési menet ez, mint amilyenben Mr. Bloom és Stephen Dedalus vesz részt. Az öregasszony, aki orrát az üvegre tapasztva nézi őket egy félrehúzott redőny mögül, három Üdvözlégyet mond el, „hálából, hogy megint egyszer nem őt temetik". Két órával később, miután Effi a társaságot kerülve mégis kimerészkedett az utcára, egy temetői ösvényen, ahova szívesen járt, találkozott azzal a robosztus nőszeméllyel, aki a szállásadóné mellett követte az özvegy iktatóné koporsóját. Effi azonnal felismerte és beszélgetni kezdett vele. Először az időjárás, a meleg adott nekik témát, majd a derék asszony, talán hogy kedveskedjék Effinek, elárulta, hogy az özvegy iktatónével is mindig beszéltek „a nagyságáról". Ezek szerint az özvegy iktatóné nem egyszer megleshette Effit az ablakból. Mindenki figyeli a másikat. Miért teszik? Nádas Péter az imént idézetteket folytatva ezt mondja erről: „A magam tudása nem abban rejlik, hogy érteném a dolgok, a jelenségek és események jelentőségét akár csak a saját életemben is, hanem éppen mások sorsából és végzetéből kell megértenem, amit önmagamat illetően nem tudok."

Az elbeszélés határtapasztalata ebben a tekintetben megegyezik az olvasáséval. Mi magunk is egy könyvben vagyunk, az ablak mögött állunk, titokban figyeljük az utcát. A várost, ahol mindez történik, hívhatják akár Kessinnek is, mindegy. Az utca azonban biztosan Fontanéről van elnevezve. Így kezdődik Nádas Péter Évkönyvének elbeszélés- és esszéfüzére. Megy az író, megy az olvasó, aki az elmúlt hónapok során fűtött szobájában Fonatane még ismeretlen tanulmányait, verseit, visszaemlékezéseit és regényeit olvasta, és mentében-jöttében gyakran találkozik a Fontane utcában egy vele egykorúnak kinéző, kényelmes járású, és fölöttébb elegánsan öltözött férfival. „A Fontane utca dombról ereszkedik alá, s alig időzve el abban a völgyecskében, melyből kilátás nyílik a csinos kis Diana-tóra, meredeken ér föl a tetőre, a lombos Hagen térre." A két férfi leplezett tolakvással figyeli egymást, miközben önmagukról is elárulnak egyet-mást, merevségüket, kíváncsiságukat. „Mindketten szégyenkeztünk magunk miatt, s a szégyen elviselhetetlenné tette a közösségünket a negyedik találkozás után. Olyanná válhattam a szemében, mint aki legféltettebb kincsére tör." Az idegen férfi életére mégis csak egy véletlen derít fényt. Az író egy alkalommal meglátja őt, amint egy idős, turbános hölgy mellett ülve elrobog mellette egy angol kocsiban, és ennyi elég is neki, van gyakorlata hozzá, hogy kitaláljon a férfinak egy életet. Fájdalmasat és kietlent. A kölcsönös szégyen ezután eltéríti őket egymástól, sokáig nem találkoznak. Egyszer azonban, amint az író a közeli tó felé biciklizik, megpillantja emberét egy ház ablaka mögött. Ezen a vidéken „nem illik behúzni a függönyt, mert átlátható életet illik vezetni", ugyanakkor benézni se illik, megzavarva az ablak mögötti tér intimitását. Az író továbbhajt a biciklijén, majd visszafordul, és a ház közelébe érve lelassít. „És amikor kölcsönösen fogva tartott tekintetünket nem választotta el semmi többé, csak az utca és a pázsitos előkert távolsága, gyorsan, tudatosan, előre eltervelt szándékkal gyűrte az arcát a gyűlöletével ördögi vigyorba. Nem játszott. Mint valami rém, vérszívó vámpír, félelemkeltőn és iszonytatón. Ám túl nagy volt a távolság közöttünk ahhoz, hogy ezt az alvilági grimaszt fokozni lehessen, s ezért még a nyelvét is rám öltötte, hosszan. Ezt nem lett volna szabad. Grimaszával legyőzött, de ezzel a gyerekes nyelvöltögetéssel ismét kiszolgáltatta magát."

Az író teljes transzparenciát kívánó erőszakja ebben az esetben lehetetlenné tette az elbeszélés megszületését. A képzelet, mely annyira hajlamos, hogy sorsot adjon egy ismeretlen arcnak, egyre mélyebben hatolt be a nemtudás területére, akaratlanul is a győzelem és a vereség játszmájaként megélve a találkozásokat, és ebben igazi kísérője, eszköze a tárgyi tapasztaláson túllépő pszichológia volt. Hiszen az elszigetelt tapasztalatokat mi más változtathatta volna elbeszélhető életté, folyamatossággá, vagy legalábbis a folyamatosság látszatává, mint a pszichológia. A pszichológia mindig konfliktusban áll a tárgyak magábanalóságával, és mitizálva túlszalad a tapasztaláson is, az elbeszélésben mégis szükségszerűen ott kell lennie a túlszaladás mozzanatának, a homály illetéktelen megsértésének, hiszen amikor írunk, olvasunk, olyasmit szeretnénk meglátni, amit eddig nem láttunk. Az idegen férfi a szemünk előtt változott rémmé, vámpírrá, ördöggé. Ez sok. A fehér selyemfüggönyt, amely az imént széthúzva utat nyitott a tekintetnek, a Fontane utcai ismerős hirtelen összevonja. A prózában, azt hiszem, az a legizgalmasabb, hogy mondatról mondatra ki kell tapogatni, hol húzódik a nemtudás területén az a határ, amelyen az elbeszélésnek járnia kell, ahol az ablakra rajzolódó arc még kíváncsian, és nem ijesztő grimasszal néz vissza az üveg mögötti világot kutatóra. Mit mondhat az író a szereplőiről, a szereplői arcáról, viselkedéséről, érzelmeiről és gondolatairól, és mi az, ami már inkább a feléjük forduló tekintet műve? Hol húzódik az a limes, ahol teremtményeink szabadok lesznek, holott tökéletesen kiszolgáltatottak?