Olja Savièević Ivanèević a kortárs horvát irodalom egyik legfiatalabb szerzőnője, a Lehet, hogy novella az első magyarra fordított könyve: a novelláskötet magyarországi recepciója eleve halmozottan hátrányos helyzetből indul. A hazai befogadást még tovább bonyolítja, hogy Olja Savièević Ivanèević erősen kötődik a közelmúlt horvát irodalmi hagyományaihoz – továbbgondolva, írásaiba beépítve és/vagy kiforgatva azokat. Az sem segíti a Lehet, hogy novella műfaji szempontból nehezen meghatározható szövegeinek (novelláinak és/vagy rövidtörténeteinek) teljesebb megértését, hogy az írások eleven vagy legalábbis még jelenlévő és ható irodalmi és irodalmon kívüli műfajokat, sztereotípiákat, kliséket és toposzokat használnak fel. Bár a szomszédos horvát kultúra tradíciói a magyar olvasók számára nem teljesen idegenek, valamennyire mégis eltérőek a hazaiaktól: a novellák-rövidtörténetek irodalmi allúziói sejthetők ugyan, de nem egyértelműek, s a szövegek így sokszor elbizonytalanítják az olvasót. A könyv magyar olvasata egyetlen pontot rögzít viszonylag egyértelműen: a szerző és a szövegek szabadságát, ám a „mihez képest” nélkül ennek lényege is javarészt homályos és megfoghatatlan marad. A Nyitott Könyvműhely délszláv női írókat bemutató Bóra-sorozatának jelen, ötödik kötete kapcsán – az ötből négy horvát szerzőnő könyve – tehát mindenekelőtt a novellák kontextualitása az alapvető kérdés;1 a kötet írásainak irodalomesztétikai megítélését a recenzens az olvasóra bízná.

A kortárs horvát irodalom egyik legkedveltebb fiatal szerzője, a Slobodna Dalmacija című spliti napilap kolumnistája, Olja Savièević Ivanèević (1974) eddig négy verseskötetet (Bit će strašno kada ja porastem [Borzasztó lesz, ha felnövök]; Vjeèna djeca [Örök gyerekek]; Žensko pismo [Női irodalom]; Kućna pravila [Házirend]), egy regényt (Adio kauboju [Agyő, kovboj]) és egy több díjat is elnyert novelláskötetet – magyarul Lehet, hogy novella (eredeti címén Nasmijati psa – Megnevettetni a kutyát) – jelentetett meg.2 „Kifárasztottak a cinikus hősök. Arturo Bandinihoz, Salinger könyveinek szereplőihez, esetleg Melkior Trešićhez3 hasonló alakokat szerettem volna megalkotni; azokhoz hasonlókat, akiket szeretek. Csak lányban. Olyan lányban, aki alig-alig bukkan fel az irodalomban, de akiből rengeteg jár-kel az utcán nap mint nap” – válaszolta regénye megjelenésének alkalmából a Lehet, hogy novella írásaira is érvényesen a Vjesnik című napilap kérdésére.4 A Lehet, hogy novella horvátországi kritikái (Jutarnji list, Metafora, Nacional, Vijenac, Zarez) mindenekelőtt az egyszerű, könnyen követhető rövidtörténetek életközeli-ségét, a történetekből áradó életszeretetet („Az élet: hogy kővé válsz a félelemtől – és a szépségtől” – mondja a szerző egy másik beszélgetésben),5 illetve az írások hangulati elemeit emelik ki: az élményszerű, kellemes, finom-elegáns, ugyanakkor határozott, néhol fekete humorral fűszerezett iróniát-öniróniát, a meleg hangszínt, megértő nézőpontot stb.

Savièević Ivanèević sokszor lírai felhangú kötete a klasszikus amerikai és kelet-(közép-)európai novellák és rövidtörténetek poétikai világát egyaránt felidézi. Szorosan kapcsolódik ugyanakkor a múlt századi, a horvát irodalom további alakulása szempontjából igen jelentős prózapoétikai újításokhoz is, az úgynevezett Quorum-generáció rövidtörténeteinek írás-, látás- és elbeszélésmódjához. Az ismertebb amerikai rövidtörténet-írók közül elsősorban talán Raymond Carvert, J. D. Salingert (mindenekelőtt a Kilenc történetet), s rajtuk keresztül az amerikai novellaírás megkerülhetetlen klasszikusait, mint például Faulknert, Hemingwayt és F. Scott Fitzgeraldot kell megemlítenünk. Az európai (és Európán kívüli) írók közül többek közt a szkázok mestere, Gogol – akit egy K. nevű dalmát kisvárosba Oroszországból érkezett „19. századi bürokratikus fantom” kapcsán Savièević Ivanèević név szerint is megemlít a Z-anya akcióban: Valagi asszonyság, a fantom című novellájában –, az abszurdot és groteszket egyesítő „képtelen meséket” író Harmsz, a „konfliktus nélküli” Csehov, az abszurd Kafka, a mindent a fonákjáról is láttató és nagyvonalú Hrabal – de még a valóst és valószínűtlent egymásba mosó latin-amerikai Cortazár is meghatározó „elődök” a Lehet, hogy novella esetében.

A viszonylag erős horvát irodalmi beágyazottsága – valamint a fordításirodalom általánosságban érvényes következményei – miatt a kötet narratívája és beszédmódja nálunk kissé szokatlan:6 irodalomtörténeti és -elméleti szempontból legalább kettős vagy hármas horvát kötődést mutat. Részben folytatja a már említett quorumosok poétikáját, ugyanakkor lényeges kapcsolódási pontja a magyarországinál jóval kanonizáltabb horvát „női” irodalom is, de a horvát irodalomban komoly hagyományokkal rendelkező és mostanában ismét meglehetősen népszerű autobiografikus írásokkal is szoros tematikai rokonságot mutat (Egy délután Lucija Barbarić társaságában, Forró augusztusi havazás, Az éhség gyönyöre, Rab).7

A Lehet, hogy novella írásaitól nem idegen a „nincsen semmi új, ami megírásra várna” immár történelemmé vált világirodalmi jelensége, ami a horvát prózairodalomban a múlt század második harmadától kezdődően nyert teret, s amelynek egyik ismertetőjele a populáris és a „magas” irodalom összemosódása volt, különösen két műfajban: a hetvenes években fénykorát élő borgesi-fantasztikus irodalomban, valamint a bűnügyi elbeszélésekben és regényekben. Az addigi főként társadalmi és pszichológiai orientáltság (a kötetben elsősorban a Sárga konzervdoboz, az Amerikandrim és a Kanári-szigetek című történetekben villan fel) helyett a fantasztikus, a misztikus, valamint a fikciót a „fakcióval” ötvöző irodalomra került a hangsúly (például A szenvedélytől gyötört Vilma Gjerek szerelmet idéz és halált vár, A road-movie rendező gyerekkora, Matiné, Z-anya akcióban: Valagi asszonyság, a fantom). Az ekkor keletkezett írások közös vonásai leginkább az addig tradicionálisnak tartott értékektől elszakadó vagy azokat átformáló8 triviális prózának nevezett individuális eklekticizmusban kereshetők. Ezeknek a műveknek a főbb ismertetőjegyei a pastiche-kompozíció, a műfaji kísérletezések, s kisebb mértékben a nyelv és/vagy az elbeszélés témává alakítása. A quorumosok poétikája az angolszász irodalomra mindig is figyelő horvát irodalmi előzmények közül részben az említett triviális prózához, részben a „farmernadrágos próza” örökségéhez kapcsolódik.9 Az írásokban hangsúlyos szerepet kapnak különféle, a szigorú értelemben vett irodalmon kívüli művészeti ágak és irányzatok: a média, a volt jugoszláv tagállamokban a mai napig népszerű és majdhogynem kánonformáló erővel rendelkező képregény, rock és underground zene (vö.: A road-movie rendező gyerekkora, A szenvedélytől gyötört Vilma Gjerek szerelmet idéz és halált vár [noir történet], Z-anya akcióban: Valagi asszonyság, a fantom [képregénynovella]; Megdöbbentő Krisztina, A légy); gyakori az (ön)irónia, a valóság sokszor morbid megközelítése, a fekete humor. A quorumosok poétikája a közös jellemzők mellett három főbb, egymást átszövő vonulatra osztható Krešimir Bagić szerint: minimalista, konceptuális és urbánus próza; ezek az előzmények a szigorú értelemben vett formai minimalizmuson kívül – amely tematikai szempontból a Lehet, hogy novella darabjainak legfontosabb szervezőelveként mindvégig jelen van – Savièević Ivanèević kötetében is jól felismerhetők (Lehet, hogy novella, Unatkozó lányok mulatsága; Rab, Az éhség gyönyöre, Megnevettetni a kutyát). A „szöveg mint az elbeszélés témája”10 szinte mindegyik quorumos szerzőnél kisebb-nagyobb mértékben szövegalkotó princípium: a transztextualitás, autore-ferencialitás, az idézetesség, az intermedialitás jelenlétével kapcsolódnak be majd a quorumosok, illetve az őket követő – és Savièević generációját megelőző – nemzedék szerzőinek szövegei a „posztmodern állapot” világirodalmi áramlatába.

A Lehet, hogy novella egyes írásai – különösen az Adio kauboju című regény ismeretében, amelyben a szerző beismerten önéletrajzi elemeket is felhasznált – szintén autobiográfia-gyanúsak.11 Az autobiografikus prózát a horvát elméletírók szinte kivétel nélkül a női irodalom területéhez tartozónak tekintik, s irodalomképükben mintha nyomaiban fellelhető lenne az a nézet is, amely szerint – hivatkozik rá Anna Mitgutsch12 – a férfiak a kreatívabbak, a nők a világot csak lemásolják, elmesélik, gyakorlatilag mindig önéletrajzi értelemben írnak. A férfi írásmód lényege inkább a formában, a létrehozásban, a nőié a tematikában (klasszikusan: a női test, a társadalomban betöltött szerep, a házasság, a család stb.) kereshető. Részben ennek következményeképpen sokáig tartotta magát az a feminizmus nyomán kialakult nézet, amely szerint a női irodalom műfaja az érzelemteli líra és a világ dolgaira fogékony epika. A női beszédmód „meghagyja más-voltában a másikat, és a maga idegenségében szólaltatja meg, míg a patriarchális diskurzusban a másik bekebelezése egyszersmind annak megsemmisítését jelentené” – idézi később Hélène Cixous-t. A férfi szubjektivitás az – folytatja Mitgutsch –, amely nemi szempontból semlegesnek, azaz általános érvényűnek tekinti magát. A „nemi szempont” itt minden bizonnyal a természetes nemet jelenti, ám a mondat hím- (és semleges-) vs. nőneme egyértelműen utal a grammatikai nemekre is. Savièević Ivanèević prózáinak „témaválasztásai” és írásmódja – természetesen női létét nem megtagadva, de túlságosan ki sem emelve – meghagyja a Másikat olyannak, amilyen. Nem a „maga idegenségében szólítja meg”, hanem megérteni próbálja, elfogadóan, „semlegesen” viszonyul az őt körülvevő világhoz. S ezt – még egy teljesen más struktúrájú és alapjaiban másfajta világszegmentációt alkalmazó nyelvre történt fordításban is jól érezhetően – természetes módon tudja megtenni. Mivel a horvát természetes és grammatikai nemeket egyaránt használ, az uralkodó „férfi” írásmód mellett nyelvi szempontból nem kirívó a „női” írásmód: a grammatikai nemekkel rendelkező nyelveken a világ nemek szerinti szegmentálása és a nemeknek tulajdonított attribútumok – a magyartól eltérően – természetes módon, a nyelvtani eszközökhöz illeszkedve (vagy vice versa) jelennek meg. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy könnyebben és magától értetődőbben lehet beszélni ezeken a nyelveken a gender irodalmi kategóriájáról is. Az úgynevezett női irodalom tehát a horvát irodalom esetében szervesebben illeszkedik az irodalom egészének folyamatába. Hagyományai is jóval erősebbek, kontinuusabbak, és nagyobb múltra tekintenek vissza, mint a grammatikai nemek nélküli magyar irodalomban.13 Egy teljes terjedelmében csak 2000-ben kiadott napló (Dragolja Jarnević [1812–1875]) átrendezte a klasszikus történeti áttekintések szemléletmódját; kortárs olvasatát a szakma paradigmatikusnak tartja. Ezek a naplófeljegyzések a lehető legexplicitebben jelenítik meg a női narráció szinte összes kánonját: a mű és a szerző, a test és a szöveg viszonyát; a tudattalan megtapasztalását, az önmegértést, az önértelmezést és az önmaga identitásának felismerését az életről szóló történetekben; az önmaga szövegbe való beírásának elkerülhetetlen szükségességét. (Ennek egyfajta inverze Az éhség gyönyöre a Lehet, hogy novellából). Olyan irodalomelméleti kérdésekre kaphatunk belőle válaszokat, mint a ki beszél, kinek a szemével lát, kik vagyunk és hol vagyunk, testiségünkben létezünk vagy virtuálisan stb.? Jarnević naplóját – akárcsak Savièević Ivanèević kötetének történeteit – „a szív és a értelem tereként is olvassuk” (Helena Sablić Tomić).

A huszadik század végén – elsősorban a háborút, a traumákat és a retteneteket megjelenítő vallomásokban (a háborús női irodalom kiszélesíti a recepción alapuló, a valóság legkülönfélébb prezentációs-modelljei iránti érzékenységet) és azok nyomán – az elbeszélésmódoknak a korábbiaktól eltérő perspektívái jelennek meg a horvát prózában. A társadalom és kultúra területén végbement változások, majd a szociális tér viszonyrendszereinek demokratizálódása, a család „detradicionalizálódása” Andrea Zlatar szerint az együttélés többek között olyan új formáinak narrativizálása előtt nyit teret, mint a leszbikus és homoszexuális családok vagy élettársi viszonyok (vö.: Savièević Ivanèević Buzik és Rab című novellái). Ebből a prózatípusból Zlatar a mindennapokról szóló beszámolókat, a szerelmes regényeket, a szerelem gyakorlásának különféle területeit bemutató női prózát emeli ki mint újfajta paradigmát. Poétikájukat tekintve – intimitás, feminizmus, autobiografizmus, irónia, dokumentarizmus és groteszk – a mai női irodalom esetében hagyományosan Irena Vrkljant, Slavenka Drakulićot, Dubravka Ugrešićet és Daša Drndićet tartják az újabb horvát női próza paradigmatikus alkotóinak.14 A kortársak közül az előbbiek, illetve a „konvencionálisabb” női irodalomhoz valamivel erősebben kötődő szerzők mellett (Julijana Matanović, Ivana Šojat-Kuèi, részben Milana Vuković Runjić és Sibila Petlevski) a műfaji-poétikai szempontból kissé más utakat járó, „férfiasan” szikár Marinela, az esetek többségében a szintén „férfiasan kemény”, és sokszor tabu-döntögető Ivana Sajko és a hagyományosan nőinek nevezett írásmódot egy semleges (férfi?) írásmód felé közelítő és azzal elegyítő Olja Savièević Ivanèević tekinthetők jelenleg a női irodalom reprezentáns alkotóinak. Hármójuk közös jellemzője, hogy mindannyian a „konvencionális” női irodalomtól eltérő módon írnak: vagy felnagyítják és esetenként ellentmondást nem tűrően dominánssá teszik annak hagyományos jellemzőit (Sajko), vagy iróniával és reflexiókkal a minimálisra redukálják (Marinela), illetve – mint Savièević Ivanèević esetében – szintén ironikusan és nagyon erős reflektáltsággal-önreflektáltsággal „megpiszkálják” és esetenként kiforgatják azokat, illetve azok sztereotípiáit, sablonjait, toposzait és kliséit éppúgy, mint a különféle, a horvát irodalomban hangsúlyos szerepet játszó műfaji jellemzőket.15

Olja Savièević Ivanèević kötete nem sorolható a „progresszív” irodalom alkotásai közé; sokkal inkább a horvát kulturális hagyományok és szépírói tradíciók eleven, szellemes, szeretetteljes és – bármennyire ellentmondásosan is hangzik – időnként affirmatív fricskája, amely a horvát irodalom alaposabb ismerete nélkül, önmagában, s kissé egyenetlen színvonala ellenére is, kedvelhető olvasmány.

-----