Mindezeket a változásokat először az egzakt tudomány tételei alapján, sőt, a zoológiából ismert, a rovarok életében bekövetkező metamorfózis felől kezdi el vizsgálni. S annyit ezek közül el is fogad, hogy ugyanúgy, mint a rovarok esetében, bizony a kamaszoknál is előfordul, hogy egyesek csak a „lárvaállapotig” jutnak el, azaz a szaporodóképességig, de innen nem fejlődnek tovább. Ez a biológiában az úgynevezett neoténia jelensége, a fejlődésben megrekedt egyedek állapota. Ezzel szemben csak néhány „példány” képes teljesen kifejlődni, ami a zoológiában az imágó-állapotnak felel meg (innen a regény címe), az emberek esetében pedig a valódi felnőttkornak: a kamaszkorra még nem jellemző, azt túlhaladó erkölcsi felelősségvállalás korszakának.

Annak ellenére, hogy Sengeli egyetért a metamorfózisról szóló tudományos állásponttal, a tanulók viselkedéséhez közelebb vivő leírásokat, megállapításokat mégis az irodalomban kezd keresni, s bizonyos mértékig rájuk is bukkan Tolsztoj, Herzen, Akszakov, illetve a lányok esetében Paszternak műveiben. Csakhogy épp e műveket olvasva fognak világlátásában bizonyos törésvonalak mutatkozni: a regények egyoldalúan csak a kamaszok jó tulajdonságait domborítják ki, ami rádöbbenti Sengelit arra, hogy az irodalomban sem találhat meg mindent, ami a vizsgálódásai szempontjából fontos lenne.

Az irodalmi műveket olvasva tehát a tanár egy, a regény további menete szempontjából is igen fontos jelenséget tapasztal meg: azt, hogy a végső igazságot senki, még a legnagyobb írók sem mondhatják ki. Mindössze megközelíthetik az adott kérdést, vagy megvilágíthatják egy-egy oldalát. Ez a felismerés azonban nemhogy eltérítené Sengelit világnézetétől, hanem sokkal inkább arra készteti, hogy tanítványai, az orosz literatúra kedvelői, azaz az „orlikok” köre számára ezt a felismerését is átadja. S az „orlikok” körébe tartozó három legtehetségesebb tanuló – Miha, Szanya és Ilja – gondolkodásmódjába oly mértékben beleplántálja mindezt, hogy a három fiú az irodalom és a művészet imádata mellett (Mihából költő lesz, Szanyából zenész, Iljából fotográfus) egész életét ismétlődő, körkörösen vissza-visszatérő események láncolatának érzi, miközben ódzkodik attól, hogy a vele kapcsolatos eseményekről vagy az őt körülvevő történésekről egyoldalúan nyilatkozzék, mintegy végső ítéletet mondjon.

Az élet ciklikusságáról – miközben gyermekkori barátnőjével, Lizával idősebb korukban is ugyanazokat a gesztusokat teszik egymás felé – a zenész Szanya így fogalmaz: „Ez a kultúra foszlányokból, idézettöredékekből áll. Véget ért a régi időszámítás, az egész kultúra olyan, mint egy kész gömb (…) Az idő rétegződik, nem pedig A pontból B pont felé halad… Olyan hagyma, amelyben minden egyszerre zajlik.” (616, 618) A végső igazság kimondhatatlanságáról, a több szempontú megközelítés fontosságáról pedig Ilja fog élete nagy szerelmének, Oljának így nyilatkozni: „Tudod, Oljusa, bármelyik álláspont elbutít. Nem lehet csak egyetlen lábon állni. Az ott csak egy hokedli, de még annak is négy lába van.” (290)

A hatalom által betiltott alkotások kiadásával, sokszorosításával foglalkozó három barát mindennapjait ráadásul ez a két Sengeli-féle tanítás, a ciklikusság és a végső igazság kimondhatatlansága egymást feltételezve fogja meghatározni. S mindez a regény szerkezetét is befolyásolja: Ilja, Szanya és Miha életének történéseit vissza-visszatérő elbeszélésformában, koncentrikus körök formájában mutatja be a mű. Mégpedig úgy, hogy az egyes, s az előzőhöz képest már szélesebb körben láttatott életszakaszaikat mindig más-más megvilágításból, életük más-más szereplőitől, az ő szemszögükből kísérhetjük figyelemmel.1

Így például a fotográfus Ilja életének eseményeit – szamizdatos tevékenységét, az általa fontosnak vélt, de az államapparátusnak nyilván nem tetsző megmozdulások fotózását, a hatalommal való huzavonáját, majd kényszerű besúgóvá válását, végül pedig emigrálását – számtalan, Iljával különböző viszonyban álló, ezért őt különböző szempontból megítélő szereplő fogja elmesélni. Hol a hatalmi ideológiát képviselő „ezredes”, Csibikov szemszögén keresztül látjuk ténykedését, hol a felesége, Olja kétségbeesésén és szenvedésén keresztül, aki nem bírja elviselni, hogy Ilja nélküle emigrált, hol a mostohafia, Kosztya szemszögéből, aki isteníti őt, hol pedig Miha nézőpontjából, akit gyakorlatilag Ilja vont be a földalatti szervezkedésbe…

S a vissza-visszatérő, koncentrikus körökben láttatott életúttal kapcsolatban amint valaki kimondja a véleményét, az adott pillanatban, a maga szemszögéből mindig igaza lesz. Vagyis Ilja tetteiről semmiféle végső igazság és semmiféle ítélet nem mondható ki. Tekinthetjük hősnek is, de tekinthetjük a hatalommal lepaktáló, gyáva alaknak. Mindez csak nézőpont kérdése. Ami korántsem véletlen, ha ismerjük Ulickaja véleményét: „Ebben a korszakban nem volt sok hős, viszont annál több volt az elbukott hős. Az igazság minden egyes szaváért, minden lázadó gondolatért óriási árat kellett fizetni. És ezt nem mindenki bírta elviselni.”2

S a mű egyik központi szimbóluma, a zöld sátor éppen erre a sokféle nézőpontra reflektál, amikor azt sejteti, hogy az, hogy valaki hős, vagy épp bukott hős, az események végső kimenetele szempontjából teljesen lényegtelen. „Mert a zöld sátor mindenkit összebékít – véli az írónő –, azokat is, akik elárulták a barátjukat, amikor nem tudtak ellenállni a hatalom rájuk nehezedő nyomásának, és azokat is, akik ellen tudtak neki állni. Az Isten előtt mindenki egyenlő, és remélem, az Isten mindenkinek meg fog bocsátani.”3

A zöld sátorban tehát – amely egyébként nemcsak a mű egyik önálló fejezetének, hanem az orosz kiadásnak is a címe4 – elvileg minden elrendeződik. Bárki volt is az adott illető az életében, bárkinek is látták a különböző „szemszögek”, ide kerülve megbocsátásban lehet része. A zöld sátor ebbéli jelentését támasztja alá az, hogy épp a haldokló Olja látja meg álmában ezt a zöld sátort és a sátornál a már halott Ilját, aki neki integet, hívja és várja. Azaz, ha Olja nem ébredne fel álmából, s bejutna a zöld sátorba, végleg kibékülhetne Iljával. Erre azonban a történet szerint még negyven napot várnia kell. Olja álmának megszakadása itt azt példázza, hogy addig, amíg valaki eljut a zöld sátorig, még rengeteg, sok szenvedéssel és megpróbáltatással teli életszakaszon kell keresztülmennie. Már ha egyáltalán eljut odáig. Mert nem mindegy, hogy ki hogyan viszonyul a sorsához: ha aláveti magát a sorsa akaratának, s eszerint járja végig az útját, a zöld sátor Ulickaja regénye szerint valóban az élete megnyugtató végpontjává válhat. Ha viszont dacol a sorsával, s inkább meg akarja változtatni az életét, már nem biztos, hogy osztályrésze lesz ez a végső szakasz, a mindent megbocsátás fázisa. És a regényben érdekes módon épp a sorssal való szembeszegülés vezeti el az egyént a felnőtt állapotig, a zoológiából kölcsönvett imágó-állapotig.

A műben ezt a szintet a három barát közül Miha fogja elérni. Ő lesz az, aki illegális tevékenységéért három év lágerbüntetést kap. Amikor innen kiszabadul, úgy érzi, légüres térbe került. Nem találja a helyét. Ő nem hajlandó emigrálni. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy a hatalom bármelyik pillanatban újra lecsaphat rá. És azt is tudja, hogy még egy lágert nem élne túl. Ezért úgy érzi, egyetlen útja maradt: az öngyilkosság. Ez a felnőtté válás egyetlen útja. Utolsó gondolatairól és tetteiről így ír a regény: „Milyen egyszerű és megbízható kiút. Miért nem jutott ez korábban az eszembe? (…) Rendelkezni magammal – ez jelenti azt, hogy felnőttnek lenni. Az egoizmus pedig kamaszos tulajdonság. Nem, nem akarok tovább kamasz lenni…

Bement a fürdőszobába, lezuhanyozott. Tiszta inget vett fel. Odament az ablakhoz. (…) Levette a cipőjét, hogy ne maradjon ott a piszkos talpnyoma, és alig támaszkodva rá, felugrott az ablakpárkányra. Elmotyogta: „»Imágó, imágó«, és könnyeden leugrott.” (570-571)

Azoknak a szereplőknek viszont, akik Mihával ellentétben nem dacolnak a sorsukkal, Ulickaja regényében első látásra mintha könnyebb lenne a dolguk. Hisz az ő életüket valami felettük álló, számukra elérhetetlen és ismeretlen létező szervezi. Dolguk azonban csak első látásra könnyebb. Mert a sorssal való megbékélés sem egyszerű abban az esetben, ha annak fordulatai az ember életét negatív irányba terelik. S ilyenkor az illető nyilván meg szeretné érteni, hogy miért történik vele az, ami, például miért törik össze egyetlen perc alatt az addig jól felépítettnek látszó életpálya.

Ezt a megérteni vágyást ismét a regény szerkezetének egyik szegmense tükrözi, amely megint csak a ciklikussággal lesz összefüggésben. De ez a probléma már nemcsak az eddig tapasztalt tartalmi ismétlődés szintjén, hanem a szövegstruktúrában, a regény nyelvezetének szintjén is előtérbe kerül. Ulickaja művében ugyanis többször, vissza-viszszatérően olvashatók a következő, a sors szerepére, az emberi kapcsolatok sorsszerűségére vonatkozó, szinte szóról szóra ismétlődő mondatok: „Érdemes nyomon követni az egymásnak rendelt emberek elkerülhetetlen találkozásához vezető utat” (10) – olvashatjuk a regény elején, hogy egy másik helyen ezt így lássuk viszont: „Nagyon érdekes dolog nyomon követni két ember elkerülhetetlen találkozásának útvonalát.” (268)

Ha azonban ezeket a mondatokat nem kiragadva, hanem szövegkörnyezetükben vesszük szemügyre, rájövünk, hogy majdnem teljes azonosságuk ellenére óriási közöttük a különbség: az első esetben e mondat után az emberek további életútját pozitív irányban befolyásoló találkozások következnek, például a három barát találkozása vagy a valóban egymásnak rendelt párok egymásra találása. Olyannyira, hogy az összeillő, tényleg egymásnak rendelt párok tagjainak még a neve is összecseng. Ilyen összecsengő nevű párost alkot Ilja és Olja, Tamara és Marlen, Afanaszij és Szofocska, és bizonyos értelemben Galja és Gena.

De csak bizonyos értelemben. Mert az ő találkozásuk már a mantraszerűen ismételgetett mondat második verziója után következik be, ahol már nem szerepel az „egymásnak rendelt” kitétel, csak az „elkerülhetetlen találkozás”, s ez bizony már a sorsukban bekövetkezett negatív fordulatra is utalni fog. Galja ugyanis, aki Olja barátnője, azzal az Iljáék által csak „Rágcsálóként” emlegetett KGB-ügynökkel, Genával jön össze, aki Ilját már régóta szemmel tartja az illegális tevékenysége miatt. A sors tehát úgy akarja, hogy Galja a barátai egyik legnagyobb ellenségével találkozzék. S nyilván minden érintett felteszi magában a kérdést, hogy vajon miért történik mindez? De nem Galja esete az egyetlen elgondolkodtató életút a műben. Kérdés, hogy miért kell például már a történet elején a zenésznek készülő Szanya ujjának úgy megsérülnie, hogy soha többé ne válhasson belőle igazán sikeres művész? Azért, hogy a vele egykorú, és azonos esélyekkel induló zenész kislány, Liza érjen el valódi sikereket? S Szanya mindig csak a második maradhasson, nemcsak a zenében, hanem Liza életében is, aki egy visszataszító, kövér férfit szeret, tulajdonképp Szanya helyett?5

Az ilyen és ehhez hasonló, a sors kezéhez intézett kérdések, kimondva vagy kimondatlanul, de végtelen számban jelen vannak, s feltehetők Ulickaja Imágójában. S a legtöbb kérdés az emberi kapcsolatok tűrőképességére vonatkozik, arra, hogy vajon mennyi aljasságot, irigységet visel el egy szerelem vagy barátság.

A kérdésekre azonban nincsenek válaszok. Aki a sors kezét hagyja maga fölött uralkodni, azaz aki – az egy Mihán kívül – nem veszi a kezébe az élete irányítását, s ilyen értelemben megmarad kamasznak, ezekre a kérdésekre nem kaphat választ. És nemcsak azért, mert – közhelyszerűen – a sors útjai kifürkészhetetlenek, hanem azért sem, mert Ulickaja művészi koncepciójában ezek a válaszok is kimondhatatlanok. Nincsen rájuk szó.6 Ahogyan nem lehet valakiről vagy valamiről végső ítéletet mondani, úgy a sorsnak feltett kérdésekre sem lehet emberi nyelven válaszolni. A válasz ott lehet a zöld sátorban vagy – Szanya véleménye szerint – ott lehet a zenében, amihez már nem kellenek szavak, ami már túl van a szavakon. Vagyis csak egy másik dimenzióban. Ami vagy megadatik az embernek, vagy nem.

S paradox módon – a feltett vagy fel sem tett kérdések, valamint a mantraszerűen ismételgetett, a sors akaratát feszegető mondatok révén – mégiscsak ezekről a kimondhatatlan, szavak által megfogalmazhatatlan dolgokról szól igazából Ulickaja regénye.

-----