Bodor Ádám tizenkét évvel második, a kritika által nem túl nagy lelkesedéssel fogadott regénye, Az érsek látogatása után új prózakötetet tett közzé, a Verhovina madarait, melynek megjelenése a tavalyi év egyik fontos irodalmi eseménye volt. Azt már a könyv egyes részleteinek folyóiratbeli közléseiből is világosan lehetett látni, hogy az újonnan született elbeszélések nyomasztó atmoszférája, a különös-irracionális gondolkodásmódú, jellegzetesen Bodor Ádám-i hősök és a kiszámíthatatlan, olykor egészen abszurd cselekményszövés a szerző korábbi műveinek világát idézi föl. Az új könyvben az eddig különálló elbeszélések összefüggéseit és egymáshoz való kapcsolódásuk módját látva még inkább egyértelművé vált, hogy a Verhovina madarai a jól látható tematikai egyezéseken túl nagyon karakteres poétikai, elbeszéléstechnikai és strukturális hasonlóságokat mutat a két megelőző regénnyel, a szerző igazi magyarországi népszerűségét meghozó Sinistra körzettel (1992) és Az érsek látogatásával (1999). Kikerülve azokat a könyv műfajára vonatkozó kérdéseket, amelyek mindig is a Bodor-életmű recepciójának egyik kényes pontját alkották (eleinte azért, mert a rendkívül tömör, szűkszavú, mégis egyedülállóan komplex novellák és novelláskötetek betetőzéseként a kritika implicit módon a regényműfajt kérte számon a szerző életművén, később pedig éppen a regények regényszerűtlenségét tette szóvá), először néhány szembeszökően rokon vonásra hívnám fel a figyelmet az előző két regény és a Verhovina madarai között.

Mindhárom könyvben egy olyan (ál)hierarchikus, militáns jellegű társadalom képe rajzolódik ki, amelyet kívülről nézve ésszerűtlen mechanizmusok működtetnek, viszont a szereplők magától értődő természetességgel találják meg benne a helyüket. Szinte közhelynek számít, hogy Bodor műveiben diktatúrák társadalomrajza körvonalazódik, amelynek elutasítása és kemény kritikája éppen elviselhetetlenségig szenvtelen ábrázolásában válik nyilvánvalóvá. Azért is hathatnak Bodor írásai olyan elementáris erővel, mert hősei a valós vagy a valósként vizionált zsarnoki önkény szükségszerűségét, megkérdőjelezhetetlen örökérvényűségét annak abszurditása, defektjei, sőt még önfelszámolása ellenére is axiómaként fogadják el. Sinistra, Bogdanski Dolina (Az érsek látogatása) vagy Jablonska Poljana (Verhovina) hermetikusan zárt, legalábbis zártnak tűnő terek, ahova külső eseményeknek még a híre sem igen jut el, ezért is maradhatnak meg az itt lakók mozdulatlanná merevedett struktúráik között. Ezekben a nehezen megközelíthető, mitikus idegenséget sugárzó terekben egészen archaikusnak tűnő, olykor primitív-állatias életformák között ragadtak meg az emberek, miközben például a Verhovina madarainak eseményei egyértelműen a huszonegyedik században zajlanak.

A diktatúra ábrázolásához kapcsolódóan rokon vonásnak tekinthető a történetekben az is, hogy a helyszínek mindegyike valamifajta büntetőtelepként működik, ahova meghatározatlan bűnök elkövetése miatt kerülnek a szereplők. Érdekes, hogy börtön sem Sinistrán, sem Jablonska Poljanán nem található (az egyik helyen folyamatosan épül, a másikon pedig leégett), ehhez képest viszont a telep egészében képes betölteni egy nagy kiterjedésű börtönbarakk funkcióját. Jablonska Poljana lakosai közül például többen, így az Adam nevű én-elbeszélő is, a Monor Gledin-i javítóintézetből lettek kiválogatva, hogy a telepen Anatol Korkodus brigadéros felügyelete alatt valamifajta átnevelésben részesüljenek. Más kérdés, hogy az átnevelés igencsak kétséges, mert gyakran a gyerekeket, ahogy megérkeznek, szélnek is eresztik. Viszont érdekes módon ez a céltalan gyerekinvázió azután is folytatódik, hogy a brigadéros már rég halott. Büntetőtábor működik a Jablonska Poljanával szomszédos Nikolina/Kolina telepen is, ahol a kicsapongó életmódjuk miatt száműzetésre ítélt asszonyokat tartják fogva. Őrzésükkel az a Madám Karabiberi körzeti komisszár és apácái vannak megbízva, akik kísértetiesen hasonlítanak a Sinistrán tevékenykedő Coca Mavrodin ezredesre és annak szürke gúnárjaira. De párhuzam vonható aközött is, ahogyan Jablonska Poljanán a gyilkossággal vádolt lakatos Augustinékat, Sinistrán pedig a rejtélyes tunguz náthában megbetegedőket házi őrizetben, illetve vesztegzár alatt tartják. Egyáltalán a betegség megtorlandó bűnként való ábrázolása nagyon is fontos szerepet játszik Bodor Ádám történeteiben. A különös elnevezésű járványok azonban nemcsak egy, a közösségből eltávolítandó és kiirtandó állapotként jelennek meg, hanem egyszersmind cselként bevethető eszközt is jelentenek a hatalom demonstrálásához: Anatol Korkodust az állítólagos októberi nyálkór miatt zárják karanténba Nikolinán, hogy időt nyerve közben Jablonska Poljanán meg lehessen semmisíteni naplófeljegyzéseit és iratait; Sinistrán pedig Coca Mavrodin hatalomátvételekor egyszerűen kihirdetik, hogy elmarad a járvány, és megsemmisítik az oltóanyagot.

Nyilvánvaló azonban, hogy alapvető különbségek vannak az előző két könyv és a Verhovina madaraiban ábrázolt diktatórikus társadalmi rend között. Az új kötetben egy kifáradt, már alig vegetáló rendszer lassú önfelszámolását kísérhetjük nyomon, ahol elmosódnak a határok irányítók és irányítottak között, kiszámíthatatlanná válnak az érdekek és a célok. „Anatol Korkodus egy ideje sejtette, hogy valaki szemet vetett a Jablonka forrásvidékére, és itt ér véget majd az ő pályafutása is, hamarosan vége lesz itt mindennek, ami ide kötötte, mégis úgy végezte a dolgát, mintha nem az enyészetnek, hanem az örökkévalóságnak dolgozna.” (40.) Észrevétlenül megszaporodnak a szövegben az elbizonytalanító határozatlan névmásokkal (valaki, valamiért, valahogyan) teli mondatok is, hiszen a szereplők alapélménye, hogy ismeretlen erők rendelkeznek a sorsuk fölött, és irányítják az életüket. A beszédmód azonban nemcsak a mitikus miliő megteremtése miatt válik sejtelmesen lebegővé, ahogy az például az Anatol Korkodus halálát követő nap reggelén Balwinder és Adam beszélgetésében feltűnik, hanem olyan önreflexív közlések alkalmával is, amelyek a szereplők konkrét élethelyzetére vonatkoznak: „Valaki gondoskodik rólunk azzal, hogy tőlünk ezt a sok hasznavehetetlen dolgot megveszi. De egy napon, ha már nem kellünk neki, abba fogja hagyni. Soha nem fogjuk megtudni, ki volt, és mit akart.” (228.) Vagy egy másik alkalommal: „Várjuk, hátha jön valaki. (…) Hátha jön valaki, és megmondja, mi végre vagyunk itt. Vagy nem jön ide többet senki. Igazából csak az idő múlását várjuk.” (215.) Jablonska Poljanán ritkábban találkozunk olyan hátborzongató, direkt kegyetlenkedésekkel, mint Sinistrán vagy Bogdanski Dolinán, hiszen nincs, aki intézkedjen: a telep látszólagos vezetője, Anatol Korkodus állandóan gyengélkedik, leginkább ruhástól az ágyat nyomja, vagy élő hajas babáját, Roswithát fésülgeti, míg az meg nem szökik tőle. Kiderül azonban, hogy nincs is szükség marcona irányítók embertelen intézkedéseire, hiszen a szereplők önmaguk hóhéraként végzik el helyettük is a piszkos munkát: Augustinék felakasztják magukat, mielőtt a vizsgálóbíró elé állítanák őket, Edmund Pochoriles pedig, akárcsak Béla Bundasian a Sinistra körzetben, felgyújtja magát, amikor elérkezik az ideje, vagyis meglátja a legendás N betűt, amely Jablonska Poljanán a halál jele.

Hogy kinek a kezében is összpontosul tehát a hatalom, nem lehet tudni. Látható azonban, hogy az önkényeskedés, amely ebben a könyvben is mint zsigerekbe ivódott alapvető emberi magatartásforma mutatkozik meg, újból és újból érezteti jelenlétét. Jablonska Poljanán rettegnek az idegenektől, mert ismeretlennek és félelmetesnek hitt változásokkal hozzák összefüggésbe a megjelenésüket. Amikor Damasskin Nikolsky prokurátor először tűnik föl a telepen, ijedtében mindenki az árnyékszékre menekül. Ugyanilyen félelmet vált ki a névtelen lóarcú idegen megjelenése is, akitől Anatol Korkodus hiába kéri jól beidegződött mozdulattal a papírjait, az nem egyszerűen megtagadja az engedelmességet, hanem magát a kérést is inadekvátnak tekinti. „Amikor Anatol Korkodus a papírjait kérve megállt előtte, éppen csak megemelte fejét, csodálkozó fintorral bámult rá: Ugye viccelsz! Én sem kértem a tiedet, nem igaz? Hagyj békén, ha nem látnád, éppen elmélkedem.” (79.) Korkodus azzal sem ér el nagyobb eredményt, amikor Klara Burszent az idegenek utáni kémkedésre szólítja föl, aki gondolkodás nélkül nemet mond neki, sőt utalást tesz a brigadéros félelmeinek állandó tárgyára is. „Nem árt, ha a brigadérosnak is megfordul a fejében, hogy bizony, nem kizárt, valakik megalkudtak a fejünk fölött. Itt lakunk ugyan, de a föld alattunk már rég nem a miénk.” (81.) Mindenesetre tehát Jablonska Poljanán is ismertek azok a tekintélyelvű, erőszakos rendszabályozási formák, amelyek Sinistrán és Bogdanski Dolinán használatosak, de az új regény hősei ezeket már nem képesek alkalmazni. Ezt mutatja az is, ahogyan Daniel Vangyeluk az Augustin-házaspár fogva tartásának módjára reflektál, amikor Adam elvezeti őt a bedeszkázott ház előtt: „Csináltak valamit, vagy néha csak úgy bezárjátok őket?” (12.)

Egy olyan fantomoktól tartó közösség végnapjainak lehetünk tanúi, amely lassan saját magát pusztítja el. Anatol Korkodus halála után minden Jablonska Poljanára vetődő idegent valamiképpen eltávolítanak: Balwinder „gyilkosából”, a fiatal pópából csak egy megpörkölődött csizmatalp és egy aktatáska marad; a magyar katonatiszt – akit Klara Burszen évtizedekig várt – megérkezése után a kisasszony a sírban végzi; míg a renitensen viselkedő Steliannak láncfűrésszel mennek neki a Jablonkát körbevevő Néma erdőben. A vérfagyasztó események érdekessége, hogy az olvasó egy csepp vért sem lát közvetlenül Jablonska Poljana hőseinek kezéhez tapadni: az eseményekről való utólagos beszámolók ugyanis mindig homályos mesékkel fedik el a részleteket. Sőt néha mintha a brutális halálesetek gondolatával csak eljátszanának a szereplők – megtörténésüket senki nem látja, ebből is következik, hogy mitikus narratíva alakulhat ki körülöttük, mint Anatol Korkodus vagy Edmund Pochoriles eltűnése körül. Egyetlen halálesetnek (a Jablonska Poljanát felmérő, idegen fényképészének) lehet csak közvetlen szemtanúja az olvasó, de még abban az esetben is hangsúlyozzák, hogy az áldozathoz, aki a telep kettes számú termálforrásába fulladt bele, egy ujjal sem nyúlt hozzá a „tettes”.

A telepen történő szörnyűségek ellenére a Jablonska Poljanára érkező idegenek, akárcsak az itt lakók, megszállott mazochizmussal ragaszkodnak a maradáshoz, ha el akarják küldeni őket. Egyedül a javítóból érkező gyerekek tűnnek el egytől egyig, ha kiadják az útjukat, viszont majdnem minden fejezetben új szereplő érkezik a helyükre: Daniel Vangyeluk, Hanku, Januszky vagy Stelian ugyanannak a figurának a különböző arcait jelenítik meg. Ha úgy tetszik, egymás doppelgängerei. Ugyanilyen hasonlóság figyelhető meg a két hivatali mindenes, Balwinder és Duhovnik között, akik attól függően kerülnek a gáthoz, illetve Anatol Korkodushoz szolgálatra, hogy melyikük van éppen büntetésben. Igazi hasonmás szereplők, akik mind a Sinistra körzetben (a két Hamza Petrika), mind Az érsek látogatásában (a Senkowitz nővérek) fontos narratív funkciót töltenek be, a Verhovina madaraiban is többször előfordulnak: Vaneliza Nikonuk alprefektusnőt és a lányát például nem lehet megkülönböztetni egymástól, ahogy Damasskin Nikolsky prokurátornak is feltűnik az alteregója.

A narrációs elbizonytalanítást okozó megsokszorozódás nemcsak a szereplők esetében, hanem a szövegalakítás más szintjein is fontos eljárásnak tekinthető. A Verhovina madaraiban számtalanszor fordul ugyanis elő, hogy bizonyos történetelemek többször is újra felbukkannak. Ez egyrészt azt a benyomást erősíti, hogy a könyvben olvasható tizenhárom elbeszélés különálló szövegként is megállja a helyét, ami annál is inkább igaz, mivel a cselekményből hiányzó részeket az érthetőség kedvéért az elbeszélő minden fejezetben újrameséli. Másrészt sohasem egyszerűen megismétlésről van szó, hanem olyan variációkról, amelyek gyakran ütköznek egymással. Több változata van például annak a történetnek, ahogyan Nika Karanika gondozónő gerincébe beletörik egy késhegy, vagy annak, ahogy Anatol Korkodus meghal. A Jablonska Poljanával szomszédos telepnek, ahol női büntetőtábor működik, még a neve is bizonytalan (Nikolina vagy Kolina), ahogy az ott dolgozó állatorvosról sem tudni biztosan, hogy Krantz vagy Svantz dokinak hívják. Ezek a következetlenségek, amelyek a motívumok és figurák állandó visszahívásából erednek, a kompozíció nyitottságát sugallják, nem lehet megállapítani a szövegeknek és a történeteknek egyetlen kizárólagos és hiteles változatát. Ez a fajta poétikai rendezetlenség pontosan illeszkedik a könyv által megteremtett fiktív világrend kaotikus bizonytalanságához. Ráadásul nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a poétikai lezáratlanság és elbizonytalanítás Bodor Ádám műveinek olyan alapvető vonása, amely a novellákban éppúgy kimutatható, mint a nagyobb kompozíciók esetében. Emiatt tehát valóban terméketlennek tűnik műfaji kérdésfeltevésekbe bonyolódni, hiszen a Verhovina madaraiban az egyértelműség kiküszöbölése a kötet minden rétegében működik: a novella és az elbeszélés műfajára jellemző vonások egyrészt szervesen beleolvadnak a nagyobb ívű, regényszerű narratívába, másrészt mindkét műfaji réteg jellemzői – legalábbis részlegesen – ki is oltják egymást. Így jön létre egy egészen egyedi szövegstruktúra, amely éppannyira izgalmas, mint amennyire nehezen behatárolható. Látható tehát, hogy a Verhovina madarainak, hasonlóan Bodor Ádám korábbi műveihez, egyedülállóan komplex világa van. És ha az új könyv más jellegű katarzist tartogat is az olvasó számára, mint az 1992-es regény, biztos, hogy ezt is Bodor Ádám legkiválóbb művei között fogjuk majd számon tartani.