Franciaországi emigrációja idején, az 1950-es években, nem sokkal világhírű A rabul ejtett értelem című esszékötete megjelenése után, nem sokkal Amerikába költözése előtt írta Czes³aw Mi³osz teljes terjedelmében magyarul most, Pálfalvi Lajos szerkesztésében megjelent Családias Európa című szellemi önéletrajzát. 2011-ben, születésének századik évfordulójára három új könyve is megjelent a szerzőnek magyarul: vallási témájú esszéi a Metafizikai pauza című kötetben, A lengyel irodalom története című terjedelmes, eredetileg angol nyelvű közönség számára írt műve két kötetben, s végül a Családias Európa, amelynek egyes fejezetei már olvashatók voltak magyarul Mi³osz első válogatott esszékönyvében, az 1988-ban Bojtár Endre által összeállított, 1993-ban kiadott Szülőföldem, Európa címet viselő gyűjteményben. Ahogyan annak idején, most is a Kalligram volt a szellemi önéletrajz kiadója. A magyar Mi³osz-centenáriumból csak egy új válogatott verseskötet kiadása hiányzott: a Nobel-díj hatására a nyolcvanas években megjelent vékonyka könyvet ki lehetett volna egészíteni későbbi művekkel, új fordításokkal, s bele lehetett volna illeszteni például – maradva a Kalligramnál – abba a remek, költői életműveket bemutató, jelöletlen sorozatba, amelyben az elmúlt években Herbert, Holan, Kavafisz, Pessoa gyűjteményei is megjelentek.

Ezekkel a most megjelent kötetekkel a közelmúlt világirodalmából Czes³aw Mi³osz lett a legtöbb magyarra fordított esszével rendelkező szerző (amiért le a kalappal fordítói, szerkesztői, kiadói előtt!), hiszen az eddig említetteken túl két további kötete (A kétségbeesés méltósága, Az Ulro országa), s több, folyóiratban és antológiában megjelent tanulmánya is olvasható a nyelvünkön. A nyolckötetnyi lefordított esszé azt sugallhatja a magyar olvasónak, hogy Mi³oszt az értekező próza mesterének kell tekinteni, holott mindenek előtt költő volt, emigráns litván kollégája, barátja, Tomas Venclova szerint a 20. század legnagyobb költőinek egyike, csak Kavafiszhoz, Eliothoz, Audenhez mérhető nagyság. Pálfalvi Lajos így írt 1990-ben kiadott (magyarul nem olvasható) Rok myœliwego című naplójáról: „a nyolcvanas években – mint Gombrowicz húsz évvel azelőtt – Mi³osz is létrehozta életművének sajátos rendszerét: ennek középpontjában a költészete áll (mint Gombrowicznál a regények és a drámák), ezzel bensőséges kapcsolatban állnak a Swedenbor-gon, Blake-en át Oskar Mi³oszig folytatódó hermetikus hagyományról szóló esszék”. A lengyel írónak ez az életműépítő stratégiája talán már 1980 előtt is működött, s értekező prózai életműve részben költői munkássága magyarázatául íródott.

A Családias Európa elsőként 1958-ban jelent meg folytatásokban, Párizsban, a lengyel emigráció legtekintélyesebb politikai-irodalmi havi folyóiratában, a Kulturában, majd 1959-ben kötetben is. A mű címe nemcsak magyarul bizonyult változékonynak: noha lengyelül maradt a Rodzinna Europa cím (ebből lett magyarul előbb a Szülőföldem, Európa, majd a Családias Európa, de lehetett volna „Családi Európa” is), franciául már Une autre Europe (A másik Európa) címmel jelent meg. A francia címadás többet elárul a mű tartalmáról, mint a lengyel vagy a magyar, hiszen a könyv egy kelet-európai ember élettörténetén keresztül a „másik Európa”, azaz Európa keleti felének sajátos világáról, Nyugat- és Kelet-Európa különbségéről szól. A Rodzinna Europa példányai átjutottak a vasfüggönyön. Mint nemrégiben hallottam Andrzej Franaszek – Mi³osz életrajzírója – előadásában Budapesten, az életműről rendezett konferencián,1 például Maria D¹browska, a nagy lengyel írónő 1961-ben lenyűgözve olvasta a könyvet, s szerzője legkiemelkedőbb művének nevezte naplójában. Magyarországra az első részlete 1985-ben érkezett el: a Máshonnan Beszélő szamizdat kiadványa közölte egyik legjobb, „Oroszország” című fejezetét; én is ott találkoztam vele először.

Czes³aw Mi³osz valószínűleg már az ötvenes évek végén is az első számú lengyel költőnek számított – vagy legalábbis az elsők egyikének. Bojtár Endre meséli a költő művei magyarországi publikálásának történetében, hogy amikor 1964-ben első tanulmányútján járt Varsóban, s a felől kérdezte a megismert lengyel irodalmárokat, hogy ki a legjobb élő költő, illetve prózaíró, akkor Mi³oszt, illetve Jerzy Andrzejewskit nevezték meg a legtöbben. Ám míg a Hamu és gyémánt szerzője műveinek fénye, azt hiszem, megkopott az elmúlt évtizedek alatt, Mi³osz alkotásainak híre, különösen 1980-as Nobel-díja után, növekedett. Ismerői szerint időskori, részben már újra Lengyelországban, Krakkóban írt költészete éppoly magas rendű, mint a korábbiak, s néhány általam is ismert kései költeménye, az Orpheusz és Eurüdiké vagy a Teológiai traktátus, az öregkori költészetnek a magyar irodalomban nem ismeretes modelljét mutatja fel.

A mostani magyar kiadást a szerző 2001-ben írt előszava vezeti be, felidézve a mű megírásának idejét, az ötvenes évek francia szellemi közegét, amely alig valamit tudott Európa keleti feléről, s nem is igen érdeklődött iránta. A Családias Európa nyugat-európai közönség számára, ám dacból írt könyv, emeli ki Mi³osz az előszóban: „nem akartam tetszeni nekik [a párizsiaknak], ellenkezőleg, azt akartam kinyilvánítani, hogy keleti vagyok és idegen”. „Amikor belekezdtem a Családias Európába, jobban akartam hangsúlyozni, hogy szemben állok az ő kulturális köreikkel.” Milyen kulturális körökre céloz? Elsősorban, azt hiszem, baloldaliakra, amelyek, mint írja, a Szovjetuniót a „világ leghaladóbb
államának” látták, s hidegháborús propagandaműnek ítélték A rabul ejtett értelem című könyvét (1953), emigrációja után írt első nagyobb művét, amely négy lengyel író portréján keresztül igyekszik megválaszolni a kérdést, miért csatlakoztak a kommunista párthoz a szovjet uralom alá eső országokban egyes értelmiségiek.

A Családias Európa cím (magyarul legalábbis) félrevezető; a „családias” jelző nem „meghittet”, „otthonosat” jelent, hanem egyszerre foglal magában odatartozást és idegenséget. A kötet bevezetése oldja fel a cím jelentését: Európa eszerint olyan család, amelynek a nyugati tagjai számon tartják egymást, még ha veszekednek is néha, ám messzi keleti szegény rokonságukat alig ismerik, s lenézik őket. A könyv fő témája egy kelet-európai ember viszonya a Nyugathoz, amelyet egyszerre tekint sajátnak és idegennek; olyan emberé, aki kelet-európai akar maradni Nyugaton befogadva is. „Ebben a könyvben magamról mesélek, írásaim mégsem vallomások” – olvashatjuk a kötet előszavában. Az előszóban Mi³osz el is határolja könyvét a vallomás műfajától, az őszinteség színrevitelétől: „igyekszem távolságot tartani magammal szemben, példaként hozom föl, történelmi vagy nemzedéki objektumnak tekintem magam”. Olyan memoár tehát a Családias Európa, amelynek csak nagyon ritkán tárgya elbeszélőjének magánélete, magánérzelmei: például szinte csak véletlenül értesülünk a feleségével való megismerkedéséről. Ennek részben az az oka, hogy szellemi önéletrajzról van szó, elbeszélőjének gondolati tájékozódását előtérbe állító alkotásról, részben pedig az, hogy objektív emlékiratról: olyan tapasztalatok megformálásáról, amely sokaké volt, nemcsak a szerzőé: a harmincas évek vilnai egyetemistáié, fiatal baloldali értelmiségieié, a második világháborút átélő varsói lengyeleké.

Ám a Családias Európát akár nevelődési regény-változatként is olvashatjuk, hiszen az önnön életét vizsgáló elbeszélő arra kíváncsi elsősorban (különösen a könyv első felében), hogy mi alakítja ilyenné vagy olyanná az emberi jellemet, s erre általános válasza úgy hangzik, hogy a táj, ahol gyerek volt, a család története, osztályának mentalitása, gyerekkorának eseményei, iskolai tapasztalatai, ifjúságának politikai közege stb. A mű egymásra következő fejezetei ezeket a jellemalakító tényezőket veszik sorra. Ahogyan a nevelődési regényekben nem egyenes vonalú a hős fejlődése, s egyidejűleg nem, csak utólag látható be, hogy az egyes eseményeknek, tapasztalatoknak mi az értelme az ember életében, ugyanígy a Családias Európában is csak utólag, a nevelődési folyamat végpontjáról, azaz a szellemi önéletrajz írásának helyzetéből látható, mi mit eredményezett. Íme egy példa: mivel Mi³osz apja mérnökként a cári birodalomnak hol egyik, hol másik végében dolgozott, a család gyakran költözködött. „Sokszor egy furgon volt az otthonunk, máskor egy katonai szerelvény, szamovárral a padlón, amely fölborult, amikor váratlanul elindult a vonat. A letelepedettségnek ez a hiánya, hogy minden ideiglenes”, a felnőttkori alkatot ekként befolyásolhatta a szerző szerint: „talán ez az oka annak, hogy semmibe veszem az államokat és rendszereket.”

S e „nevelődési regény” egyben „utaztató regény” is: a hős gyermekkorában családjával bejárja a cári birodalmat, egyetemistaként nyugati utazásra indul, a második világháború idején Vilnából Varsóba szökik, a háború után diplomataként Amerikába kerül, majd 1950-ben Lengyelországból Nyugatra emigrál. A tér gyakran többet megmagyaráz az ott élő emberből, közösségből, mint az időszak, amelyben élnek, mondja az elbeszélő. A Családias Európa kiinduló helyszíne Litvánia, amely a könyvben egyrészt a kereszténység számára utolsóként meghódított európai terület, kiismerhetetlenségét máig őrző legendás föld, másrészt kevert, soknyelvű, sokkultúrájú, a külső hódításoknak mindig kitett világ, harmadrészt pedig a katolikus és a pravoszláv kereszténység civilizációs határvidéke. Innen teszi utazásait a hős előbb keletre, mélyen be az Orosz Birodalomba, és nyugatra, a számára elsősorban Párizst, Franciaországot jelentő Nyugat-Európába, később tovább, Amerikába, s ezzel nem egyszerűen városokat, tájakat ismer meg, hanem egymástól eltérő, s egymás számára nagy részben érthetetlen civilizációkat.

Bár a hős utazásai idején telik a történelmi idő is, például a cári birodalom helyére szovjet birodalom kerül, Mi³osz mégis jelentős állandóságot, folytonosságot tulajdonít „kulturális földrajza” nagy tömbjeinek: Oroszországnak, a Nyugatnak, Amerikának. Különösen az orosz és a lengyel kultúra lényegének megragadására törekvő részek (a „Katolikus nevelés”, illetve az „Oroszország” című fejezetekben) hasonlítanak a 20. század húszas-harmincas éveiben divatos, Ortega y Gassettől Prohászka Lajosig sokak által művelt nemzetkarakterológia alkotásaira. Mi³osz tudatosan választott olyan szélességű szemszöget, amelyet már régóta nem tanácsos alkalmazni a differenciálódott humán tudományokban: „Amikor még nem akadályozták az országok és civilizációk leírását az apró területekre fölparcellázott tudomány tilalmai, a szerzők, rendszerint utazók, nem becsülték le a háztető hajlásszögében, az ekeszarv ívében, a gesztusokban és a szólásokban megalvadó időt.” A tudományok fejlődési logikája és a nemzetkarakterológiák gonosz politikai felhasználása vezetett oda, hogy a „civilizációk értékelése” kiszorult az elfogadott szellemi törekvések közül, írja Mi³osz, abban bízva, hogy egykor újra vissza fog oda térni.

A Családias Európa hőse számára Oroszország mindenestül idegen és fenyegető világ, és nem csak az állama, hanem még a költészete is. A nyelvéből is egy „önmagába zárt civilizáció különleges idegensége” érződik, írja. Rendkívül érdekes passzusokat olvashatunk az Oroszország-fejezetben Puskin költői nyelvéről, a lengyel és orosz nyelv emberképének különbségéről stb. – a végső tanulság azonban nem változik. Az orosz–lengyel határ nem két nemzeti kultúrának, hanem két, egymástól alapvetően idegen civilizációnak a határa. Akik a határ innenső, nyugati keresztény felén élnek, mégiscsak azonos civilizációs családhoz tartoznak, még ha szegény rokonok is. A lengyel kultúra sajátszerűségét az adja, hogy máig megőrizte élő kapcsolatát civilizációjának déli központjával, Rómával (ellentétben az északi protestáns államok kultúráival). „Az egész lengyel kultúra a Vatikán vonzáskörében fejlődött”, s katolicizmus és nemzeti történelem szimbiózisából sajátos kulturális következmények adódtak: például a közösségi felelősség gondolatának erőssége az egyén iránti felelősség rovására.

A könyv hőse azonban nemcsak az oroszokkal találkozva került idegen világba, hanem a Nyugattal találkozva is. Itt persze nem vallási-civilizációs határt lépett át, csak a keleti, „silányabb Európa” határát, amelynek a túloldalán minden ismerős volt, csak rendezettebb, szebb, tisztább, gazdagabb, mint odahaza. Érdekes, hogy a Nyugattal való találkozás a fiatal Mi³osz számára egy csehországi kisvárosban kezdődött. A civilizált világba tévedt csodálkozó „vadembernek” nevezi huszonéves önmagát, aki természetesen Párizsba igyekezett és frankomán volt (mint maga a lengyel kultúra is). Magyar olvasónak Szűcs Jenő történeti esszéje, a Vázlat Európa három történeti régiójáról juthat az eszébe a fiatal Mi³osz keleti és nyugati határátlépéséről olvasva, bár a lengyel esszéíró erősebb kontúrokkal rajzolta meg a maga térképét, mint a fokozatokat feltételező történész. Sok évvel később Nobel-díj beszédében Mi³osz hangsúlyozta, hogy közép-európaiként veszi át a díjat; későbbi előadásaival egyik elindítója lett a nyolcvanas években kialakult nevezetes nemzetközi írói Közép-Európa-vitának. A Családias Európát e vita ősszövegeként is olvashatjuk, noha még nem használta a Közép-Európa kifejezést.

Az előző bekezdésekben túlzottan a mű által színre vitt nagy civilizációs tömbökre irányítottam a figyelmet, holott a könyv ismertetett fejezeteiben nemcsak a földrajzi és kulturális tér változik, hanem a hős is. A Családias Európa „nevelődési regényének” kulcsfejezete e szempontból a „Katolikus nevelés” című, amely a vilnai egyházi iskolában töltött évekről szól. E fejezet meglepetéssel szolgálhat Mi³osz azon magyar olvasóinak, akik ismerik esszéi, különösen Az Ulro országa racionalizmusbírálatát, tudománykritikáját és a vallási képzelet modern kori hanyatlásáról szóló megállapításait. A „Katolikus nevelés” című fejezetből ugyanis kiderül, hogy mindazok a dilemmák, amelyek felnőttkori gondolkodásának (s részben költészetének) középpontjában állnak, ide, a vilnai iskolába nyúlnak vissza, a kisdiák belső vívódásaiba, s két meghatározó tanárának szellemi küzdelmébe. A világ magyarázatára alkalmas két zárt, egymással szemben álló rendszert, a vallásét és a természettudományét jelenítette meg a diákok számára e két nevelő, az emberben lévő gonoszra, a világban működő ördögre figyelő hittantanár, s a humanista, a tudomány iránt elkötelezett latintanár. Vitájuk, amely az akkor természettudósnak készülő, vallása ellen lázadozó, de a világra állandó (vallásos) csodálattal néző kisdiák belső vitája is volt, jelenvaló maradt Mi³osz számára egész életében.

A „vallás vagy természettudomány” vita sok 19–20. századi tanult nemzedék számára volt megrázó erejű; de talán már csak volt, s nem jelenlévő vita. Nagyon is aktuális olvasmánnyá válhatnak viszont a mai magyar olvasó számára a Családias Európában a harmincas évek lengyel nemzeti jobboldaláról szóló részek. Mi³osz antinacionalista szerző („allergiás lettem mindarra, aminek »nemzeti« szaga van”, írja), aki számára a nacionalizmus egyneműsítő kultúrája előtti soknyelvű, sokkultúrájú, kevert világ a rokonszenves, amelyben gyermekkorában Litvániában felnőtt. Olyan fiatal entellektüelként jeleníti meg magát könyvében, aki a harmincas években mindvégig baloldali közegben élt, ám mindvégig a kommunizmus csábításának ellenállva. Túlzottan leegyszerűsítettnek tűnt számára a haladó-ateista világnézet: mint a „csapd le csacsi” egy sakkozó számára, írja. S miközben egyetemista társaival nagy kirándulásokon a marxizmus klasszikusait olvasta, mindvégig vallásos maradt, „a lelkem mélyéig katolikus”, aki bensőjében „őrizte az egyház egész történetét”. Ellentétes érzelmek, érvek, elkötelezettségek sűrűjében élt, „és a szenvedélyek úgy rángattak, hogy majd kibújtam a bőrömből”, írja akkori önmagáról.

A harmincas évek Párizsába már baloldali, modernista költőként érkezett az ifjú. Az ott töltött idő legfontosabb találkozása számára idősebb rokonával, Litvánia párizsi nagykövetével, a francia nyelvű költővel, Oscar Mi³osz-sal kialakult kapcsolata lett. Oscar Mi³osz rendkívül fontos szerepet tölt be a lengyel költő önértelmezésében; sokat mondó, hogy még Nobel-díj beszédének jelentős részét is az ő hatásának és méltatásának szentelte. Eszerint Oscar Mi³osz vezette el antimodernista költészetfelfogásához, a vallási képzelet hanyatlásának nagy témájához, a természettudományos világmagyarázattal versengő svéd gondolkodóhoz, Swedenborghoz, ahhoz a gondolatvilághoz tehát, amellyel Az Ulro országában találkozhatunk. Czes³aw Mi³osz emlékezés- és reményközpontú költészete és költészetteóriája persze sokkal inkább egy másik „találkozás”, a második világháború szovjet és náci megszállás alatti városaiban, különösen a háború végére földig rombolt Varsóban átéltek hatására alakulhatott ki.

Mi³osz nem folyamatosan, hanem nagy kihagyásokkal beszéli el az életét a Családias Európában: nincs szó a könyvben (vagy csak nagyon áttételesen) például az emigrálás okozta megrendüléséről; erről csak Andrzej Franaszek életrajzában olvashatunk: két roppant érdekes fejezetét a Nagyvilág 2011/9–10-es Mi³osz-száma közölte. Az emigrálás élménye helyén a kötetben „A Tigris” című zárófejezet áll: portré egy lengyel kommunista filozófusról, akit ismerősei Tigrisnek neveztek, s aki valamivel azelőtt, hogy Mi³osz emigrált és Franciaországban rekedt, visszatért Párizsból Varsóba. E zárófejezetet szerkezeti hibának látom: „A Tigris” inkább illett volna A rabul ejtett értelem négy portréja mellé, mint ide. S nemcsak ide nem illő, egy szellemi önéletrajz végére, ez a másvalakiről írt fejezet, hanem hamisnak, sikerületlennek is tűnik. Nemigen lehet elhinni a bemutatott férfiről, hogy briliáns elme, ha egyszer lapos ideológiákat hangoztat, hogy nagyszabású alak, ha a formátumát a varsói pártiskolán véli kiteljesíthetni.

A zárófejezet részben mégis be tudja tölteni lezáró funkcióját, mert egy hosszabb bekezdésében újra felidézi a Családias Európa cím bevezetésbeli értelmezését, s e bekezdésben önnön céljához, értelméhez vezeti el elbeszélő-hősének nevelődéstörténetét. Az Amerikából visszatérő elbeszélő-hős, aki idegennek, mert emlékezetmentesnek és ridegen pénzközpontúnak találta az Egyesült Államokat, Nyugat-Európában mégiscsak saját világára ismer: „Ölelő karjaiba vett, magához szorított Európa, enyhülést adtak a régi nemzedékek kezéből kikerült faragott kövek…, bekapcsolták a hangomat régi felhívásai és fogadalmai közé, bár lázadtam kettészakadása és betegsége ellen. Ez azért mindennek ellenére családias Európa.” A francia dombokba immár bele tudta látni a litván tájakat, a Quartier Latin utcáiba Vilna utcáit: ha a politikai valóságban nem is, benne egésszé nőtt össze a kettéosztott földrész, leszoktatva lassanként a száműzetés kínjairól.

-----

1 Az előadás írásos változata e számunkban olvasható. (a szerk.)