Nem múlik az idő, mert nincsenek meg a mondatok. Nincsenek meg – azok a mondatok.

Ráchel Ilka éppen a fürdőszobatükröt törölgeti, mikor elveszíti az önuralmát, egyszerre egy ismeretlen, valahonnét mégis ismerős erő tombolni kezd benne, és ő öntudatlanul, az egész napos, délutánba nyúló takarítástól izzadtan és koszosan lerohan az utcára. Öntudatlan állapotban suhan el az omladozó feszület mellett, és a frissen ablakozott katolikus templom sarkánál is csak a térde, a lépések ritmusa dönti el, merre vágtasson tovább. Nincs magánál, láthatóan. Frigyes bácsi, az iskola gondnoka, aki szeret mindig mindenről tudni, féltékeny megdöbbenéssel figyeli ezt a megmagyarázhatatlan, őrült vágtát, a kíváncsiság szabályosan lemerevíti; akárha egy elszívott cigaretta lenne, kicsúszik kezéből a halpucoló kés. Ilka a kertváros felé fordul, a világítóudvaros, egyszintes házak között száguld el, csipkebokrok és mogyorófák pazarló árnyékában. Egy éles kanyar után kijut a gazdagok folyton elhagyottnak tetsző, kövér réttel övezett házaihoz, szemben már a hősök és a felejthetők ötletszerűen, mégis okosan elrendezett, temetője mellett halad. A temető mögött két sikátornyira egy kis házi kocsma van, először úgy érzi, kifogyott belőle a szusz, de aztán új erőre kap: odáig is elrohan. Az államvizsgája előestéjén járt abban a birkapörköltjéről híres udvari csehóban utoljára, némán ivott a többnyire vőlegényeikkel dicsekvő karéjjal; csak a hangok, az éles és erőltetett kacagások, a vinnyogásba hajló sikolyok maradtak meg abból az estéből, különben egyetlen képpé merevült az egész: a vakablakban egy behorpadt gyertyatartó volt, azt a sérült ereklyét figyelte végig, miközben számolatlanul döntötte magába a szódavizes bort. Ilka oktalanul, szomorúan és bután fut, érzése szerint órákig, megkerüli a sápadt csatornát, aztán meg, mintha mit sem törődne a tolakodó tekintetekkel, a városon keresztül támolyog – úgy ahogy van: koszosan, és büdösen – haza. Úgy látja, sötétedik. Már annyi idő eltelt, hogy látható, érzékelhető, tetten érhető a változás; jele, üzenete és persze önérzete, büszkesége van, sötétedik, tehát eltelt valamennyi, nem is kevés idő, és ugyanannyi,

bizonyára igen sok

ideje tárva-nyitva áll a lakása és a lépcsőház pókhálós ajtaja, kíváncsiskodó tekintetek jutnak be a hal- és macskapisaszagú folyósóra, prédájukká válik a megdőlt, csak a saját súlya miatt megmerevült csigalépcsősor és a befóliázott ablak; talán a lakásból el is vittek valamit, adná az Örökkévaló, talán elrabolták csomagolt füzeteit, a rendszerbe rakott írószereket, a lemezjátszót, a televíziót, a könyveket. Tehát nála is, nemcsak az utcán, talán még az ő lakásában is megváltozott, megtörtént, elmúlt valami. Nem lehetetlen, gondolja Ráchel Ilka, és sóvárogva sóhajtozza végig a csatornapart mentén húzódó Péter utcát. A Péter és az Újvilág sarkán, ahol az a remek férfiszabó van, kis híján egy petróleumszagú férfiba ütközik; a férfi a bíróság felé fordul, ott megy át az úton, ahol a tolvajokat, árulókat marasztaló rabos kocsi szokott parkolni reggelente. Ilka még a gyógyszertár előtt is érzi a férfi kabátjából ömlő, kábító petróleum szagot, elképzeli, ahogy a robogó férfi után egy áttetsző szagzsinór, damil marad, aztán úgy is látja a félelmetes alakot, amint tágul, ömlik körülötte a lég, bűzös alagutat vájva a kora őszi levegőégbe. Rossz előérzettel lép be a lakásba, ballonkabátja és egy könnyű nyári kalap a földön, a hirdetési újságok lapjait széthordta a huzat: használt autók, olcsó bútorok képei borítják be a padlót; a beépített szekrény ajtajait talán még ő maga hagyta nyitva, mindenesetre olyan, mintha házkutatás lett volna, míg ő távol volt, mintha egy koncepciós per részleteit rakták volna össze az ő előszobájában, fertályóráig turkálva a sárgásra mosott bugyik, a kitágult combfixek, zoknik, harisnyák, kosztümök és hajgumik között, átnézve az arclemosó-kendőket, a kopottas blúzokat, a törölközők és lepedők alját – hátha önmaga ellen vallana valami apró részlet.

Nincsen áram, Ilka csalódottan nyomogatja a kapcsolót, csalódottan bámul be a szürke szobába, megint nincsen áram. Aztán, ahogy szokta, ideges mozdulattal benyomja a gombot a rádión, a készülék recsegve megszólal; egyetlen ütemet csúszik mindössze a fölismerés, esztámba került gondolatok kopognak végig Ráchel Ilka agyán, hogy akkor mégis, ha szól a rádió, akkor mégis van áram, de a tekintetét nem, akkor sem akarja fölemelni, inkább zavartan mosogatni, lögybölni, törölgetni kezd, akárha elfeküdte volna a nyakát, görcsöt kapnak a fül mögött bújó izmok, egy kisfiú arról mesél a rádióban, hogy átment, nem tudja miért, de reggel átment egy meztelen néni a szobáján, még bugyi sem volt rajta, leginkább a szomszéd kislány anyukájára hasonlított, és mit gondolsz, kérdezi a megértő riporter, hogyan került oda; Ráchel Ilkában a sírás is elakad: a következmény az inger előtt jár, mintha sántítva múlna, haladna minden, bebicegnek egymás elé a dolgok, az óra szerint alig több mint hét perc telt el azóta, hogy öntudatlanul, az egész napos, délutánba nyúló takarítástól izzadtan és koszosan levágtatott az utcára, és maga sem tudja miért, csak rohant, rohant és rohant – ez az egész kör alig több, mint hét percig tartott,

és igenis van áram,

ha akarja, észre is tudja venni, látja, hogy ég a lámpa, csak nem akarja észrevenni, miért is akarná tudni, hogy még mindig délután van, és egyáltalán nem akar sötétedni, egyáltalán nem akar telni az idő, nem akarnak megmozdulni a percek, csak körbefonják mint valami élősködő növény erős indái.

Egy tóparti nyaraláson kezdődött. Vagyis inkább ott történtek, történhettek meg afféle dolgok, amik később okot adtak erre. Amik később előzményei lehettek ennek a szinte következmény nélküli jövőnek, ennek a vánszorgó jelennek, amiben Ráchel Ilka eleinte lubickolt; hosszú életet kaptam, gondolta, ajándékba, nem tudni kitől és miért, de az ölembe hullott a majdhogynem végtelen idő. Aztán hamar fuldokolni kezdett: tét, kockázat és következmény nélkül, haladás, előrelépés és célok nélkül, varázslatosan múló napok, elrohanó esték, és egy szempillantás alatt nappallá ébredő hajnalok nélkül, fuldoklott egyedül a szorongató bőségben. A tó északi partjának egyik falucskájában verték föl a sátraikat, a campingből egyenesen a strandra lehetett jutni, a strandról meg egyenesen a kocsmákba és a falucska egyetlen boltjába, ahol éppúgy égett fűszerpaprika, vanília és ázott hajszag volt, mint bárhol másutt, a néhány focipályányi területet különös auraként vonta körbe ez a tulajdonképpen nem is annyira kellemetlen, de fáradt és fárasztó szag, amiről Ráchel Ilka úgy sejtette, hogy beivódik a bőrébe, beszivárog a hajlataiba, a rövid strandszoknyáiba, a papucsába, de hazafelé tán még a szájából is ez a keverék árad majd, amibe persze időnként a frissen sajtolt gumilabdák és úszógumik szaga is belevegyült, nem beszélve a sör kellemetlen bűzéről. Egy hatalmas kék csúszda mellett téblábolt, az egyre haragosabban vergődő tavat figyelte, mikor eszébe jutott, mikor belereszketett a gondoltatba,

hogy biztosan terhes,

azért érzékeny ennyire, azért rázkódik meg minden fuvallatra, egy finom illat is úgy lerohanja, akárha bármi és bárki átvehetné ízlelőbimbója, pórusai és szaglása fölött az uralmat; rémülten fordult vissza, mintha a többiek is vele együtt végiggondolhatták volna mindezt; a többiek már megijedtek a közelgő vihartól, pakoltak, kapkodva dobálták a hátizsákba a naptejeket, a hasra fordított könyveket, a paklit, a még vizes, füves plédet rázogatták; Ilka nem ment oda segíteni, a vőlegényét figyelte, látta, hogy János megérezte a tekintetét, hogy kihúzta magát, és nevetséges szokása szerint feszíteni kezdte az izmait, amitől lassabb és szaggatottabb lett a mozgása, mintha kötélről rángatnák, fölülről, akár egy marionett bábot.

Ilka lekapcsolja a szobában a villanyt. Ha nem kell, hát nem kell. Hét perc múlt el mindössze, hét átkozottul hosszú, nyúlós, ragacsos perc, még délután van, nem ad magából az idő, nem kínálja, nem áldozza fel, nem töri ketté magát, nem akar eljutni sehonnan sehová, akárha maga a Teremtő lakna a teremtett világban is. Sírhatnékja támad, de legyűri az ingert, reszelgetni kezdi a körmeit, és vigasztalásul arra gondol, amire ilyenkor mindig, hogy már nem az elején van,

nem a sötétben tapogatózik,

igenis van némi világossága, és ennek örülni kell, hiszen arra is milyen nehéz volt rájönnie, hogy ott, a tó partján változott meg valami,

már ez is mekkora eredmény,

hogy tudja, az ott történtek más szempontból is fontosak lehetnek, hogy az a vihar valaminek a kezdete volt, és az a kezdet tulajdonképpen nem is igazi kezdet, hanem inkább egy vég, de nem abban a szokványos, és unalmas értelemben, miszerint minden kezdet egyben valaminek a vége is, hanem egy azóta is, folyamatosan, minden induló pillanatban működő vég, ami azóta is lezár, eltömít és akadályoz, egy állandóan újrazáró vég, rengeteg erővel, dühvel és gonoszsággal. Erre igenis észvesztően nehéz volt rájönni, és már ez is igen nagy előrelépés, talán nemsokára több mindenre is fény derül; mint valami nyomozó araszolgat előre, és kideríti, amit eddig elnyomott, elföldelt, elemésztett a tóparton történtek miatt fölgyűlő fájdalom és önsajnálat.

A csatorna apró gyaloghídján ballagott át, néhány hét telt el a félbe szakadt nyaralás után, mikor váratlanul rátört a vágy, hogy mikor hazaér, otthon, a hideg vacsora fölött szeretne könyökölve újságot olvasni, akárha nem csak önmaga, hanem a saját társa is, a saját férje is lenne egyben, kedve támadt kiegészíteni a hiányokat, betömni a réseket, és úgy érezte, az oldalak zörgetése, és az a mozdulat, ahogy megszagolja a nyomdafesték illatú lapokat, az majd segít, nem lesz annyira egyedül, ha hosszan időzik egy-egy hasáb felett, nevet, aztán meg ráncolja a homlokát, cicceg, hogy nahát ilyet, ahogy egykor a nagyapjától látta, aki ha nem a padláson mesélt neki, mindig olvasott. A sétahíd melletti újságos már éppen cibálta lefelé hosszú kampójával a rolót, mikor visszalépett, és a legbársonyosabb hangján kérlelni kezdte, hogy neki, bár zárás van, adjon mégis valami újságot, tudja, hogy már le van zárva a kassza, de akkor bontsa meg a remittenda csomagot a kedvéért, és válasszon ki valami jó nagy testű, finom újságot, amiben kevés kép, de rengeteg olvasnivaló van, történetek, keserves, mégis édeskés történetek, nem is tudja, hogy van-e ilyen újság mostanában, de ő most úgy megkívánta, annyira szeretné, hogy egyszerűen lennie kell ilyennek,

ekkora vágynak biztosan van tárgya.

Hazafelé még egy kicsit csalódott volt a lapot szorongatva, mert az kisebb volt, mint képzelte, és nem is olyan jó illatú, ráadásul nem is hallott még efféle magazinról, és ő bár egy ismeretlenre vágyott, mégis azt hitte, ismerni fogja azt, de nem, sohasem hallott olyanról azelőtt, hogy és-újság, aztán mégis megörült neki, mert a lap elején a hosszúkás vezércikk mellett egy nagy angyal tárta szét a szárnyait, mintha éppen készülne felröppeni az égbe, és az újságban tényleg sok történet lapult, és hátul, az egyik történetben Ilka azt olvasta, hogy bármilyen hihetetlen, lehet

oldalban is mérni az időt,

és akkor a mondatok perccé, a szavak másodperccé változnak, és ebben a megközelítésben Hrabalt csak akkor szabad olvasni, ha se sietős dolga nincsen az embernek, se öregedni nem akar, mert a percek Hrabalnál oldalakon át kígyóznak, és se megtörni, se megbicsaklani nem akarnak, Mikszáth viszont nagyon is a haladást kedvelőknek való, ahogy Tömörkény és Balázs Béla is, a Thomas Mann által is erősen javallott kínai mesécskékkel például idő előtt el lehet jutni a nyugdíjig, még ha a bölcsességet az olvasmánnyal együtt meg is szerzi az ember. És akkor félrelökte a parizert, a joghurtos margarint, a paprikát és a tányérokat, mindent, kiterítette a viaszkosvászon terítőre a lapot, és még egyszer hangosan olvasni kezdte, hogy oldalban is lehet mérni az időt, egyre hangosabban, torokból, a végén már üvöltve, hogy a mondatokkal is elindulhat valami, talán az ő ideje is végre, végetérhet ez az átok, nem kell megélni mindent, mert nem, nem is jó megélni mindent, milyen csodálatos együtt hálni a hiányokkal, a vágyakkal, a képzelgésekkel; embereket, történeteket, csínyeket rajzolni a jellegtelen, önmagukat emésztő utcákra, házfalakra, ágyakba, tetőkre, táskákba, lábnyomokba, mindenhová belerajzolni magunkat, mint egy valóban létező valamit. Ilka zokogva üvöltötte tele a szolgálati lakásokat, a folyosót, élvezte, hogy az ő hangja verődik vissza, az ő hangjától zeng egy hivatalos hely, hiszen az ő folyosójuk egy iskolai folyosó, a szolgálati lakások egyenes folytatásai a tantermeknek; Ráchel Ilka üvöltött, Frigyes bácsi, és az alsó lakók teljes kétségbeesésére, fölháborodására, azt kiabálta, hogy nem kell a vánszorgó idő, mert

nem lehet megélni mindent,

a kollégák pedig azt suttogták erre, mintegy válaszképpen, hogy Ráchel Ilka tanárnő a nyári szünetben minden bizonnyal megbolondult magában; nagyon kellene már neki Jánoska után egy másik férfi. Nem tudta, mitől fontos annyira ez a nevetséges képzelgés, miért örült meg ennek a történetnek ennyire, de a zsigerei legmélyéről biztatta valami, hogy fontos, és ez persze elég is volt, megbizonyosodott benne, ez a mese hozzásegíti a megoldáshoz, nem véletlenül rohanta le hazafelé a vágy, olvasnia kellene valamit, bizonyosan közelebb viszi a megoldáshoz, ami természetesen nem lesz egyszerű, hiszen annyira elfertőződött benne a nyaralás ideje, annyira fekélyes és gennyes lett, akár egy valós seb.

Jánosnak folyton kiesett valami a kezéből, hiába igyekezett Ilka minél több dolgot átvenni tőle, lépésenként földre hullott valami a hirtelen összekapkodott tárgyakból, a viharfelhők, mintha más idő telne ott fönn, egy szempillantás alatt beterítették az eget, gyorsított eljárásban hajtják végre rajtunk az ítéletet, gondolta Ilka, miközben meglassított, és a győztes, nagytestű viharfelhőt nézte, pontosabban a karját, ahogy csapkod, és hóna alá gyűri a júliusi ég valamennyi bárányfellegét… Ijesztő volt, értelmezhetetlen és kezelhetetlen, mikor János egyszerre földhöz vágott mindent; rohadjunk meg akkor itt, rikoltotta, leszáradna a kezed, ha segítenél fölszedni a cuccokat, mondd?, és elrúgta a naptejet, most meg mi a Jóistent bámulsz odafönn?, Ilka nem látta, de még a szélviharban is hallotta, hogy bőrön, piruló háton csattant az elröpült naptejes flakon. Egy idegen család, talán olasz, még mindig ott heverészett a strand gyepén, mintha nem az évtized égi háborúja készülődött volna éppen, az anyuka szoptatott; na tessék, morgott János, most ez is miattad…, de a férfi, aki eddig a sajgó tarkóját dörzsölgette, ekkor hátrafordult; egy pillanatig összenéztek Jánossal, mindketten dühödt vadak, aztán az idegen levegőt préselt magába, már János is éppen üvölteni készült, amikor a férfi átüvöltötte a vihart: „méégáll!" János arcába, a düh felhőibe belecsillant egy szúrós szempár és egy síkos latin arc. Védekezően és gőgösen a melle elé emelte a kezét, izmait megfeszítette, semmi dolgom veled, mintha ezt mondta volna, de az idegennek arcizma se rándult, jó nápot kívánok, mondta, mikor elélépett, talán ekkor még maga sem tudta, miért; János nem viszonozta a köszönést, pedig érezni lehetett a szóból, hogy az idegen sokat tanulta a nyelvet; tudod ki szopik ott, kérdezte az idegen férfi, és mintha egy kicsit mosolygott volna; ha nem tudnád, akkor megmondom, a fiam, egy ember fia; János az egyre kegyetlenebb viharban is zavartalanul szopó kisdedre nézett; és én azt mondom neked, tiszteletre méltó barátom, folytatta az idegen férfi, hogy az embernek a fiát védenie kell, én ezen a véleményem vagyok; úgyhogy jogosnak látom, ha e terhet rád osztom, ha te hordod magadban ennek a teli flakonnak a súlyát…

Igyekszik úgy tenni, mintha dolga lenne. Mintha Ráchel Ilka nélkülözhetetlen lenne, legalább saját magának: fölszedi, vállfára akasztja a ballont, helyére kerül a kalap, összehajtogatja a hirdetési újság lapjait; próbál néhány percet hozzácsempészni még ahhoz a keservesen legördült, lemorzsolódott, lekopott hét percecskéhez, de nem megy, mintha visszafelé csúszna minden, mintha egy vákuum dolgozna belül, ami csak arra jó, hogy a huzat romjait eltakarítsa, hogy egy házkutatás jeleit szolid rumlivá finomítsa. Pakolás közben mindvégig arra gondol, hogy ő nem tehet erről, mert ő már az elején, rögtön a félbeszakadt nyaralás után érezte, hogy ezt a gyulladást föl kellene vágnia, mert így csak növekszik, tovább romlik a helyzet, de képtelen volt rá, sem az iskolában, sem azon kívül nem akadt egyetlen egy ember sem, akire rá merte volna bízni magát, akit ha meglátott, szavak tódultak volna a szájára; nem is csoda hát, hogy eleinte valódi betegségre gyanakodott, hogy ez a fekélyes seb tehet mindenről: a hallgatás fekélyes sebe, el kellene végre mondani valakinek, hová tűnt Angyal János, az iskolai menza főszakácsa, az ő vőlegénye, hová tűnt az a férfitest, aki reggelente bebüdösített a paplan alá, aki addig nem volt hajlandó megmozdulni, míg a kávéfőző kotyogása be nem ért a szobába, és aki nem volt hajlandó fakanalat fogni otthon, holott szakácsversenyeket nyert Nagyszakácsitól Salgótarjánig, ez a férfi, az ő jövendőbelije – mennyire megundorodott ettől a szótól is, hogy jövendőbeli – miért nem veszi föl szeptemberben a munkát.

Te vagy az Ilka, kérdezte János a sátorból, a lába kilógott, nem látni ebben a koszos sötétben, mondta, nem találom sehol a zseblámpát, közben rúgott egyet, hogy a papucs lehulljon a lábáról, hol a fenében voltál eddig, hiába figyelek itt a vaksötétben fény nélkül;

nincs is annyira sötét,

felelte Ilka, és beguggolt a sátorba, ahol tényleg aránytalanul sötétebb volt, már az árnyékok játéka is alig volt kivehető, holott odakinn, körben: a kempingben, a tó partján, a csapások és sátrak között még éppen hogy szürkült, Ilka úgy érezte, elnyeli valami a fényt; tessék, suttogta, itt a lámpa, de olyan halkan mondta, hogy János nem hallotta meg; nem volt kedve megismételni még ezt a néhány szót sem, ezért még egy ideig úgy tett, mintha keresné a lámpát, nem akarta se elhinni, se megérteni, mitől lehet ennyire sötét odabenn; pedig úgy vártalak, mint a messiást, morgott János, azt hittem, majd te tudod, hol van; Ilka eközben benyomta a gombot, éppen a messiás szóra egy fénycsóva világította meg a halomban heverő ruhákat, a szennyes gatyákat, a konzervnyitót, a merülőforralót, levesporokat, naptejet, könyveket, a szúnyogriasztót, a törölközőket, borotvát, aztán hirtelen – pedig azelőtt Ilka sohasem mert efféle tréfát megengedni magának – fölemelte a lámpát és belevilágított János szemébe, aki, akár a szeretkező galambok, eszelősen fölrikoltott, és ijesztően hosszú, mindkettőjüket megviselő patáliát rendezett, még negyed óra múlva is ide-oda csapott, kezében a zseblámpa; a vékonyka sugár, mintha egy nyughatatlan pillantás kíváncsi fénye lenne, nem tudott megállapodni; nem látok, te hülye, kiabálta János;

még mindig naptejszag bűzlött a szájából;

megvakítasz itt a végén, bazdmeg.

Frigyes bácsi, az iskolagondnok szombatonként horgászni indult a csatornára. Nem hobbi pecás volt, aki az időtöltés kedvéért üldögél a parton, ebédre horgászott: folyton duzzadó szákkal tért haza, alkarnyi törpeharcsák, pontyok, busák húzták félre kék motorbiciklije kormányát. Egy egész napja birtokolta Ráchel Ilka a bizonyos és-újságot, egy vánszorgó napja guggolt fölötte a konyhában, egy végtelen napja olvasta egyfolytában a történetet, újra és újra. Kora délután elviselhetetlen éhség tört rá, bevásárolni indult, de olyan hirtelenséggel pattant föl a lap mellől, hogy csak a lépcsőházi bejáratnál jött rá, se táskát, se pénzt nem vitt magával. Idegesen rohant vissza, de mire másodszorra is leért, Frigyes bácsi már kiöntötte a fogást szokásos helyére, a rózsaszín gyerekkádba. Azon a szombaton egyetlen halat sikerült fognia, a hal nyitogatta a száját, mozgatta a kopoltyúját és úszkált a kádban. Ilka megállt a kád mellett, akár egy gyerek, mohó szemmel falta a látványt, valamitől, valami idegen emléktől

zokogni kezdett a teste,

de belül még sohasem volt annyira érzés nélküli, mint azokban a pillanatokban, csak a szeme, a szája és teste sírt, a lelke figyelte a halat, ahogy úszkál Frigyes bácsi gyerekkádjában, mintha remélne valami kijáratot; a szája hamar abbahagyta a sírást; a halszagú lány története, Frigyes bácsi, például a halszagú lány története, mondta, a gondnok rémüldözve hátrált Ráchel Ilka elől, miféle halszagú lány, kérdezte, hát

amilyen én is vagyok,

felelte Ilka, és hadart, hogy végre eszébe jutott valami abból a napból; ez az, hallgassa: valamennyivel idővel a teremtés után, tehát nagyon-nagyon régen történt, a Ganga folyó partján élt egy tündér…; ekkor Frigyes bácsi kiabálni kezdett, hogy ha megbolondult a tanárnő, akkor az a saját maga baja, de őt ne fárassza, egy gondnok nem igényel esti mesét; pedig mindenkinek kell mese, kacagta Ilka, higgye már el, Frigyes bácsi, hát nem csak ez a világ van, hanem létezik egy másik világ is, és ha ott nem történnek a történetek, akkor itt sem történnek, nem marad csak a semmi, nem érti?, nem hát, vén hülye. Frigyes bácsi vérig sértődött, még az igazgató elé is elkerült az ügy, mert Frigyes bácsi már huszonöt éve volt gondnoka és az ingyenes lakásbérlet fejében állandó ügyeletese az iskolának, Frigyes bácsi már négy igazgatót megélt, és neki egy senkiházi tanárnő nem mondhatja azt, vén hülye. Ilka csak mosolygott főnöke irodájában, mintha az öreg nem is az egyik legközelebbi barátja lenne; valóban ezt mondtam, felelte, és igazam is volt, mint tudjuk, hiszen Frigyes bácsi egy vén hülye; és ezzel az ügy lényegtelen része tulajdonképpen el is volt intézve.

A tóparti büfében mindössze egyszer ettek halat, egy délben a sör elé került némi hekk, nem pazarlásból, inkább programképpen, de olyan borsos árat kértek érte, hogy a férfiak, János és a barátja, valamilyen Péter, rögtön el is határozták, estére önerős kosztolás lesz, főzés a kemping rezsóján…

Ilka mégis fölkapcsolja a villanyt, majd elterül az ágyon, újra a nyaralás részleteire gondol, mintha egy kicsit sötétedett volna; ellentétesek a folyamatok, gondolja, és megpróbálja fekve ledobni magáról a koszos takarító göncöt, olyannyira ellentétesek, hogy talán még egymásnak is ütköznek: odakünn sötétedik, benne pedig újra és újra megvilágosul valami apró részlet, ha nem is sok, valami egészen kicsi; frontális a szembenállás; egy férfi beszél a rádióban, „a környékbeliek Buchel-tanyának nevezik. Jelentettem Suhajdának…", nem kapcsoltam volna le a rádiót?, suhan át Ilkán, és tényleg úgy emlékszik, hogy már egyszer, miután hazaért a számára egész délutánosnak tűnő, eszeveszett vágtából, ami mindössze hét percig tartott, és eljátszotta azt a nevetséges jelenetet a villannyal, akkor már egyszer lekapcsolta a rádiót; de most nincs kedve újra fölkelni, örül, hogy az agy, ez az átkozottul konok műszer, újabb részletre enged emlékeznie, hiszen vőlegénye barátjára, Péterre és annak feleségére, Évára a félbeszakadt nyaralás után néhány héttel már egyáltalán nem emlékezett, az utcán sem ismerte volna meg őket,

tényleg nem,

most meg az is kezd derengeni, hogy mindketten az iskola menzáján dolgoztak, és a vőlegénye beosztottjai voltak: Péter segédszakács, Éva meg konyhalány, egyszerű, de kedves emberek, némi székely tájszólással, „a Politikai Főcsoportfőnök elvtárs úgy rendelkezett, hogy csak a legegyszerűbb berendezés szükséges", mondja a férfihang a rádióban; Ilka látja magát, ahogy a fél kiló disznózsírral baktat vissza a kempingbe a sátrakhoz, mert a paprikás krumpli olajjal nem jó, és őt küldik el a boltba; egy szőkére festett hajú nő vágta nagy kenyérvágó késsel a zsírt, ilyet még sohasem látott azelőtt, valamiért mégis tudta, érezte, hogy így lesz, és a nő a késről egy papírra kente a zsírt, ami olvadt Ilka kezében, foltokban ütött át a papíron, de Ilkának jó érzés volt fogni azt a nedvedző csomagot, lassan, nagy ívben sétált keresztül a strandon; az őr nem akarta beengedni a kempingbe, mert nem volt nála a belépőkártya, aztán az olvadó zsírt látva mégis kihúzta a reteszt a forgóajtóból… Most még arra is emlékszik, hogy azon a nyáron még mennyire benne volt, mennyire megviselte, fölemésztette az otthontalanság; egy éve dolgozott az iskolában, de még mindig nem tudott fölülkerekedni semmin: sem az öreg kolléganők irigységén, sem a férjeik éhes tekintetén, menekült a tanári szobából, csak a takarítókkal, a szakácsokkal és Frigyes bácsival találta meg a hangot, Jánossal, a főszakáccsal pedig alig néhány hét alatt egymásra találtak,

talán egy kicsit gyorsan is,

augusztusban kezdett, és januárban már nála is lakott, János nevét tették fölül a csengőre, pedig ő kapta a lakást az iskolától, mégis az a név díszlett fölül, hogy Angyal János, és Ráchel Ilka csak alul, ahol senki sem látta, de amint hazaért a félbe szakadt nyaralásról, letépte, és miszlikbe szaggatta, ahogy saját magát is, a saját nevét is letépte a csengőről, nem lakik itt senki, bőgte, csak ez a kibaszott nagy üresség.

Ilka bekapcsolja a tévét, nincs kedve föltápászkodni, odakinn szól a rádió is, elkeverednek a fejében az üres szavak, az érthetetlen szövegáradatra azonnal elálmosodik, félálomban hallja a konyhából visszhangzó szólamokat, „felszólítom a tanút, hogy az igazat vallja", már majdnem teljesen elalszik, mikor a tévé zúgni kezd, egyetlen csatornán sincsen adás, csak az ezüstös homokszemcsék kergetőznek, Ilka megpróbál tovább aludni, de zavarja az egyik szólam hiánya, a vákuum, a zúgás belefúródik a fülébe, ismerős ez a zúgás, hallott már ilyen semmiből jövő hangot valóságosan is, belülről is ismeri ő ezt a semmit; akkor hallotta, mikor a nagymamájával sétáltak itt, a városban, Ilka alsó tagozatos volt, nem is tudja miért, talán szandált akartak neki venni, mert kinőtte a régit, de nem biztos, és ő éppen azt kérdezte, hogy hol volt ő, azelőtt, mikor még nem élt,

akkor jött ez a zúgás,

mert a nagymama kiabálni kezdett, hogy Feri, Feri, aztán meg neki, hogy ott megy az apád, és futni kezdtek, a nagymama elöl, ő utána, megálltak az emberek, megfordultak a kiabálásra és nézték őket; hogyan kerülnek ide, anyám, kérdezte az apja, és őrá nem is nézett, biztosan azért, mert hallotta ő is a zúgást, tudta, hogy az ő füléből árad ez a borzalmas zaj kifelé; kinőtte a szandálját, mutatott a mama Ilka lábára; itt vagy, mondta a mama, és még csak nem is telefonáltál; jöjjön anyám, mondta az apja, üljünk le ott abban a cukrászdában, és átszaladtak az autóbusz előtt a másik oldalra, az autóbusz dudált, hangosan dudált, még a zúgást is elnyomta, de ez volt az utolsó hang, ami áttört a zúgáson, az utolsó, utána egy csatornán se volt adás… Ilka fölpattan, mert nem bírja tovább se a csendet, se a zúgást, a rádióban is véget ért a műsor, vagy elhangolódott a készülék,

az egész lét egy nagy zúgás,

Ilka kicsöngeti Frigyes bácsit az elsőn, hogy jöjjön, most azonnal jöjjön föl vele a padlásra, mert megint kirántotta a szél az antennazsinórt, hányszor mondja még, hogy elviselhetetlenül huzatos a padlás, a cserepek is állandóan zörögnek éjszakánként, Frigyes bácsi már pizsamában van, de elindul, egye meg a fene azt a kibaszott zsinórt, Ilkácska, ilyen kései órán. Ráchel Ilka éppen olyan megilletődéssel ballag Frigyes bácsi után a padlásra, mint a nagyapja után, éppen olyan teátrális mozdulatokkal, figyelve magára, akárha ismét történne ott valami.

A sátor előtt nem sokkal, a konyha és a zuhanyzók körül még jobban olvadni kezdett a zsír, az addigra állandónak tűnő olvadási ütem fölgyorsult, akár egy versben, egy csepp, két csepp, már a karján is folyt, rögzítette, megfagyasztotta a szőrszálakat a fél kiló hideg disznózsír, akár kőfaragványok, meredeztek a puha pihék, akár Lót kíváncsi felesége, örökre rögzítve, károgás hallatszott a tó felől, és suhogott a nádas, valaki egy kutyát hívogatott a sátrak között, Csider!, kiskutyám, a szél ütemtelenül fújt, tolt, lökött, taszított el balra mindent: ágakat, szárítókötelet, törölközőket, plédeket, könyvlapokat, sátorvasat, Ilka állt abban az elátkozott pillanatban, ami már elátkozása előtt is az volt, ami; akkor előzték meg először az okozatok az okokat, ott fordult ki magából, ott lett saját fonákja, visszája az idő, csak az ő sátruk, a Jánosé és az övé, ringott szemben minden mással, a táj balra,

frontálisan szemben az ő sátruk,

egyre jobban csöpögött a zsír, öt csepp, meg tíz, az a valaki hangosabban hívta a kutyáját, evezőlapátok csobbantak a vízben, minden balra csúszva, csak a sátor jobbra, Ilka legszívesebben elhajította volna a zsírt, legszívesebben befejezte volna az életet, érezte, hogy most, ha meghalás nélkül be lehetne fejezni, akkor ő egyszerűen távozna, nem tudja miért, de kilépne az egészből, a zsír mintha megunta volna, egy nagy cseppkőoszlop lett, egy földig érő életnagyságú, bűnös öntvény: Ilka és a zsír, Ilka és zsír, a zsír és Ilka,

egy fényes láb csusszant ki a sátruk cipzárján,

a kutya fölvonyított a távolban, autók fényszórói kapcsolódtak föl le, valaki lehúzta a másik sátor bejáratát és kidugta a fejét, Péter volt az, a valamilyen Péter nézett ki a sátorból, remegett a szeme, vörös volt, és csipás, takony vagy vér folyt az orrából, guggolt, akár egy szükségét végző állat; te vagy az, kérdezte Péter, talán sírva, talán meg-megcsukló hangon.

Ráchel Ilka éppen a fogát mossa, mikor elveszíti az önuralmát, egyszerre egy ismeretlen, valahonnét mégis ismerős erő tombolni kezd benne, és öntudatlanul lerohan az első emeletre, ismét kicsöngeti Frigyes bácsit, az öreg nagyon dühös és elcsigázott, összeakad a nyelve; mit akarsz, nyögi ki nehezen, lányom, hová gondolsz, hajnalok hajnalán; Frigyes bácsi, figyeljen rám végre, muszáj, muszáj följönnie velem a padlásra; rohadjon meg az antenna, miért tévézel már ilyenkor, háborog az öreg; és nem is figyel Ilkára, aki megint azt üvölti, hogy kell mese, és hogy nem csak ez a világ van, hanem létezik egy másik világ is, egy saját másik világ, és ha ott nem történnek a történetek, akkor itt sem történnek, nem marad, csak a semmi; hagyjál már pihenni, Ilkácska, könyörög az öreg, csak néhány órácskát; na ez az, sikolt föl Ilka, mit törődik maga velem, úgy szűröm le az időt, ahogy akarom, ugye?, értse már meg, azon a nyaraláson nekem történni kezdett a másik történetem is, és az én nem létező történetem éppen ugyanaz, mint a valódi, úgy szorult egymáshoz a két valóság, akár a mágnes, nem érti, és akkor szétszakítottam, szétdobáltam mindent, szétszakítottam azt is, ezért nem telik az időm, mert elvesztek azok a mondatok, a tóba hullottak, a sárba tipródtak azok a szavak, Frigyes bácsi, hát nem figyel rám?, kit érdekel már János, nem arról beszélek!, jöjjön, ne aludjon, menjünk, minden történetnek megvan a visszája, nem érti?, Frigyes bácsi, mennünk kell, jöjjön már, itt van az idő!, Frigyes bácsi, értse már meg, eljött az idő!