Már csak azért sincs túl sok értelme leírni azt, amit Mi³osz már leírt, mert azt tartják, hogy látás és leírás tekintetében nem akad párja a tágabb értelemben vett kortárs lengyel irodalomban. Ő maga többször hangsúlyozta a valóság érzéki befogadásának jelentőségét, és ugyanezt állították róla jeles kutatói. Zdzis³aw £apiñski a dolgok, különösen a növények és állatok látványának gyűjtéséről beszélt. Jan B³oñski rendkívül szuggesztíven hangsúlyozta annak jelentőségét, hogy Mi³osz alárendeli magát a létnek, illetve a gazdagítását célzó munkálkodás eszméjének, mert ez az elv egyesíti a szerénységet a maximalizmussal, a lemondást a saját nyelvről az összes kód elsajátításával. Ezt írta:

 

„Mi az tehát, amit Mi³osz elbeszél, megjelenít és utánoz? Óvatosan azt mondanám: minden, ami szerinte megérdemli, hogy megfigyeljük, megjegyezzük és megőrizzük emlékezetünkben. De hogyan oldja meg akkor az utánzás, a számára oly fontos mimézis problémáját? Hát úgy, hogy megújítja és gazdagítja azt a sokféle formát, amelyekkel az ellenálló valóságot megragadni igyekszünk. Egy tágynak, tájnak, személynek nem létezik és nem létezhet egyetlen, mintaszerű, végleges megjelenítése: töredékesen és közvetve ismerjük meg a dolgokat, arra számítva, hogy az ismétlés révén sikerül megragadni az emlékezet által kaotikusan megőrzött valóság legszembetűnőbb? legtalálóbb? leglényegesebb vonásait. Avagy másképpen: összegyűjteni és elrendezni ennek a valóságnak (embernek, tájnak stb.) azokat a nézeteit, amelyek egymással összekapcsolódva valamennyire lehetővé teszik a tárgy (ember, táj) leképezését. Az ilyen nézetek bőségét és változatosságát leginkább a művészet biztosítja számunkra. Ahogy a festő képes tárgyának lényeges (új, addig észre nem vett…) vonásait vagy tulajdonságait feltárni azáltal, hogy megváltoztatja színvilágát vagy a motívumok elrendezését a vásznon … ugyanúgy folyamodik az író a legkülönfélébb irodalmi eszközökhöz, hogy szavakkal ébresszen rá a megjelenített valóság gazdagságára és változatosságára.”

 

Aleksander Fiut inkább az utánzás problematikus mozzanatait – az érzékek, a nyelv, az emlékezet fátylait – hangsúlyozza, és néhány alapvető kérdést vet föl azzal, hogy rákérdez, miben különbözik az ábrázolás technikája Mi³osz költészetében a döntő fordulat évének tekintett 1934 előtt és után. Határozottan más Marek Zaleski nézőpontja, számára fontosabb a megjelenítés – és távlatosan egyúttal az apória – modern (és modernség utáni) problematikája, de a megjelenítés jelentőségét lényegében ő is az egyik legfontosabb kérdésnek tekinti, épp csak bizonyos mértékig megkérdőjelezi azt az állítólagos természetességet és könnyűséget, amelyet a mimézis klasszikus elmélete tulajdonít neki.

Azonban ha nem férhet kétség a valóság igazához, amely a képzelet fölé helyezi, akkor Mi³osz problémája a várossal, vagy Mi³osz városával az, hogy voltaképpen nem látja és nem jeleníti meg. Számára a város vagy az önéletrajzi emlékezés tartalma, és akkor különféle részletekkel bőségesen jellemzett fantazmaként jelenik meg, vagy a szimbolikus képzelet körébe tartozik, amely Gilbert Durand ismert könyve szerint „az újramitizálás gigantikus eljárásának” tekinthető. Ennélfogva fel kell tételeznünk, hogy Mi³osz városai kísértetszerűek, ezt a szálat azonban nem feltétlenül minden nyelvi aktus kísérteties természete miatt szeretném mellőzni, hanem egy másik okból, amelyet egyelőre nem tudok megnevezni: a jelentés türelmetlensége miatt, amelyet mélyen átérzett hiánya vagy éppenséggel hirtelen megmutatkozó monstruozitása idéz elő, a modernitás totális allegorikus értelmezésének igénye miatt, amelyet a város hív elő, vagy éppen a költő gondolkodásába mélyen belevésődött idillikusság miatt.

Íme néhány, kényszerűen rövidre fogott bevezető feltevés.

Először, érdemes föltenni a kérdést, hogyan tárgyalta és jelenítette meg a várost a második avantgárd, vagy szűkebben a katasztrofizmus poétikája. A huszadik századi irodalom városának kutatója szerint:

 

„A város avantgárd mítosza, mint a kultúra teréé, a racionálisan szervezett haladás teréé, előjelet vált. A következő nemzedék költői már tudják, hogy ez mítosz. Bomlás, áporodottság, éhség, halál, káosz, bezártság, remekművek a szemétkosárban – ez a ¯agary költőinek képe a városról.”

 

A természet, a természetbe beleolvadó falu szembeállítása a szürke, piszkos, a nyomor és szenvedés képeivel jellemzett várossal a ¯agary sok vilnai költőjénél jelen van.

 

Másodszor, érdemes emékezetünkbe idéznünk A világ című Naiv poémát, a kert, a ház, a könyvtár, a belső terek, az épületek leírását, a különféle részleteket, amelyekben ez a versciklus nem szűkölködik. A kompozíció Aleksander Fiut szerint a realizmus hatalmas potenciáljával rendelkezik, Jacek £ukasiewicz viszont észreveszi, hogy alapzatát ironikus, kifordított, mindazonáltal létező idill alkotja.

Harmadszor, érdemes szólni arról, hogy a várost Mi³osz műve és képzelete a Nagy Veszteség képzetkörével, a beteljesült katasztrófa nyelvével társítja. Előadásom tézise szerint a város a folytonosság tere, a háború előtti alkotásokat meghatározó poétika és képzelet folytatása, és egyben – ami már nehezebben megragadható – érett művészete kenotikus jellegének tagadása.

Negyedszer, érdemes eltűnődni azon, miben áll ez a sajátos regresszivitás, és melyek a következményei.

Vilnával kellene kezdenem, de az okfejtés világossága kedvéért álljon az első helyen Varsó.

 

 

Varsó, avagy a felindulás

 

A második város, az élet következő tere, amelyet az első tér elvesztése jelöl meg, az érettség, vagyis a tudatosult tehetetlenség helye, idegen város, a költő saját idegenségének forrása. „Porlékony síkságon idegen város / Feje fölött pravoszláv kupolával” – így kezdődik a Poétikai értekezés (1957) „Főváros” című részlete. Túl kicsi ahhoz, hogy a vidékről érkezőt erőfeszítésre sarkallja, és túl nagy ahhoz, hogy otthon érezhesse benne magát.

Amikor a halál, az áldozat, a romok városává válik, mindezek az attribútumai csak elmélyülnek. A gyökértelenség érzését megtetézi a bűnösség és küldetés komplexusa. Az előbbi a meggyilkolt embertömegek árnyékában élt élet szorongásában gyökerezhet, az utóbbi pedig bizonyára abból a tradícióból következik, amely a nagy kudarcok terhét a költőkre rója – hogy kibeszéljék, megszenteljék, tartós értelemmel ruházzák fel.

E langyos tavaszi napon

Mit teszel, a Szent János-templom

Romjain járkálva, költő?

 

Mit tűnődsz itt, hol a folyó

Felől a szél fölkavarja

Romházak vörös porát?

 

Megesküdtél, hogy sohasem leszel

Siratóasszony.

Meg, hogy soha nem érinted

Nemzeted roppant sebeit,

Nehogy megszenteljed őket,

S legyenek átkosan-szentté, űzve

Minden utódot hetedíziglen.

 

De Antigoné zokogása,

Ahogy testvérét keresi, ez már

Valóban túlmegy minden

Kibírhatón. A szív pedig

Olyan kő, melybe bogárként

Benne szorult e legszerencsétlenebb

Ország sötét szerelme.

 

Nem akartam én így szeretni,

Nem ez volt a célom.

Nem akartam így szánakozni,

Nem ez volt a célom.

Tollam könnyebb, mint a

Kolibri tolla. Ez a teher most

Meghaladja erőmet.

 

Hát hogyan éljek e földön,

Hol a láb kedveseink

Temetetlen csontjába ütközik?

Hangokat hallok, s látok nevetést. Mégsem

Írhatok semmit – egyszerre öt kéz

Ragadja meg a tollam,

S rendeli: sorsukat írjam,

Életük s haláluk sorját.

Hát mégis siratóasszony

Kell, hogy legyen belőlem?

Hisz dalolnék ünnepekről

S víg ligetekről – Shakespeare

Vezetett oda engem. A költőknek

Hagyjatok meg egy perc örömet,

Mert másképp elvész a világ.

 

Őrület így mosolytalan élni,

Mindegyre két szót, nem többet,

Ismételve, halottak, arccal

Tifelétek, akikkel együtt

Lett volna meg a menyegző:

A szellem s a test tetteié, dallal s lakomával.

Csak két megszentelt szavam van:

Igazság, igazságosság.

(„Varsóban”, az Ocalenie című kötetből, 1945 [Gömöri György fordítása.])

A vers a palinódia alakzatát alkalmazza: lám, a költő, aki azt ígére, hogy nem fog sírni és nem fog szolgálni, a mérhetetlen tragédia hatására visszavonja hajdani bizonykodását. A történelem túlságosan szó szerint ismétlődik ahhoz, hogy a nagy metaforákat és a nagy elrendeltetések eszméjét elvethessük. A kényszerhelyzet hatására az említett palinodikus-ság az egész versre kiterjed: a költő lemond arról a hajdani bizonyosságról, hogy nem óhajtja az emlékezetet szolgálni, hogy nem óhajt elmerülni a lidércnyomásban, amelyben lehetetlen megkülönböztetni élőt és holtat, hogy nem szeretne a romantika kísértete vagy réme gyanánt létezni.

A lengyel szentség tehát az erőszak egy neme, sőt a halállal való beoltottság, mert elkerülhetetlen, mert megszentelődik, hiába próbáljuk feltartóztatni a folyamatot, mert egyesít magában mindent és mindenkit, de különösen a költőt, magába merül, perszeverál, valósággal gyógyíthatatlan betegséggé válik.

Ráadásul félreértésen alapul, mert a megmentő nem ez, hanem valami egészen más – a dal, az igenlés, az érzékek, a más életekre nyitott, sokasodó és növekvő élet: „A költőknek / Hagyjatok meg egy perc örömet, / Mert másképp elvész a világ. // Őrület így mosolytalan élni”. A kétségbeesés mint válasz a kétségbeesésre, a sötétség tautológiái – ezekből származik az a nagy veszedelem, amelytől megválthatna a költő, ha szabad volna szabadnak lennie.

Mellesleg: a mosoly, a tánc, a könnyedség, amelyeket a költő itt úgy említ, mint amiben nem hisz, visszatérnek egy tíz évvel későbbi másik versben, a Ró¿ewicz címűben:

 

ő ezt komolyan vette

komoly halandó

nem táncol […]

a formák frivolsága

az emberi hitek mulatságos

sokfélesége iránt nem megbocsátó

ő biztosat akar tudni […]

 

(A To című kötetből, 2000)

 

Mint látható, a költészet szerepéről folyó nagy vita kellős közepén vagyunk. Hozzon akár csak viszonylagos megváltást a borzalmaktól, vagy szüntelenül emlékeztessen rájuk, hogy el ne felejthessük, mennyire önveszélyesek vagyunk?

 

 

Vilna, avagy a halál érzékisége

 

De lehet, hogy a szabadulás csak az álmodozásban, az álomban, az emlékezetben létezik? Ahogy A világ. Naiv költemény az idill, az utópia és az elégia kombinációja, a múlt előrevetítése a jövőbe, úgy próbálják a távoli múltból felidézett városok is kiszorítani a szemünk előtt elterülőt. Mi³osz kései műveiben elhomályosul az Ocalenie városának képe. Paradox módon a később megtapasztalt város ölt irreális jelleget, a gyermekkor városa ellenben érzékileg létezni akar:

 

Szerették és boldog volt a város,

Vörös bazsarózsával, kései orgonával tele örökkön,

Barokk ösvényeken kapaszkodott az ég felé.

Hazatérni a majálisról és virágot tenni a vázákba,

Az ablakból az utcára látni, ahol valaha iskolába mentem

(Napfény és árnyék éles határa a falon).

Közös kajakozás a tavakon.

Szerelmi kirándulások a fűzfákkal benőtt szigeten.

Eljegyzés és esküvő Szent György templomában.

Később a keresztelőt ünnepli nálam a baráti kör.

Turnézó zenészeknek, szónokoknak, költőknek örvendezek,

Az ujjongó tömegnek, mikor a Sárkánnyal felvonul az utcán.

A templomban vasárnap saját padomban ültem.

Tógát és aranyláncot viseltem, polgártársaim ajándékát.

Megöregedtem, tudván, hogy unokáim a városhoz hűek maradnak.

 

A költő a boldog élet látomását szövögeti, egy olyan városban, amelyet nem tépáztak meg a történelem viharai, valamiféle alternatív életrajzot álmodik magának, amelynek ez a város adott volna helyet, holott csak az álmodozáshoz szolgál alapul. Az érzékiség a veszteség sajátja, és az ettől még fájdalmasabb. A vers a látható búcsúztatásáról, a belső világosság kialvásáról, a szem elhomályosulásáról, a bezáródásról szól:

 

Ha tényleg így lett volna. De engem elfújt a szél

tengeren és óceánon túlra. Ég veled, elveszett sors.

Ég veled, fájdalmam városa. Ég veletek, ég veletek.

 

(A To című kötetben, 2000)

 

A fenti verset mintegy kiegészítő darabban az elégikus motívum dominál. A szél, amely elfújta a városból a költőt, a sóvárgásig lerabolta az életét, örökre megzavarta a világ harmóniáját, egyúttal meg is mentette. Megmentette?

 

Az ifjúkor városa.

Nem élni illene inkább. Élni meg nem illik,

Mondja az, aki nagyon sok év múltán visszatért

Ifjúkora városába. Senki sem élt azok közül,

Akik valaha ezeken az utcákon jártak,

És most semmijük sem volt az ő szemein kívül.

Botladozva járt, és helyettük nézte

A fényt, amit szerettek, az orgonát, mely újra virágzott.

Lábai mégis tökéletesebbek voltak

A léttelen lábaknál. Tüdeje beszívta

A levegőt, ahogy az élőknél szokás, szíve

Meglepetten vert. Testében most az ő

vérük keringett, artériái őket látták el oxigénnel.

Érezte magában májukat, hasnyálmirigyüket és beleiket.

Benne talált egymásra a hajdani férfiasság és nőiség,

És minden szégyen, minden bánat, minden szerelem.

[…]

 

(A Na brzegu rzeki című kötetből, 1994)

 

Visszatér a bűnösségnek a Varsóban című versből ismerős érzése, és a benyomás, hogy mindent elnyel a halál. Az idézett két vers érzékisége tehát nem tekinthető az élet visszahódítására irányuló kísérletnek, hanem a halálra vonatkozik. Minél több az érzéki erő, annál több a hiány. Mi³osz kései városai látszólag szelídülnek, A világ című poémából ismert idlii tájakhoz hasonlítanak, valójában azonban a melankólia törvényeinek engedelmeskednek. Kirobbanások helyett gyötrő gondolatok, katasztrofikus harag helyett a bánat állandósága. A természet működése, legfőbb és végső aktusa, amely ellen nincs apelláta, egyiket is, másikat is semmissé teszi – mint a „Vilnában virágzik az orgona” kezdetű, keserűen szarkasztikus versben. A mintegy különálló darabkákból összeragasztott vers ezzel a kapitális intelemmel végződik: „Vigyázz, Mi³osz, Aquinói Tamás szerint mindazt, amit írsz, / integritas, consonantia, claritas jellemezze”. (A Wiersze ostatnie című kötetből, 2006).

 

 

Krakkó, avagy Isten valószínűsége

 

Isten közelsége azonos az emberi közelséggel, és abban mutatkozik meg:

 

Világ és túlvilág határán, Krakkóban.

Kopp-kopp a templomok kopott kőlapjain,

Nemzedék nemzedék után. Itt megértettem valamit

Nővéreim és fivéreim szokásaiból.

A nő meztelensége a férfi meztelenségével találkozván

Kiegészül saját másik felével,

Testi vagy isteni felével,

Bizonyára ugyanaz e kettő,

Ahogy az Énekek éneke tanúsítja.

És nem kell-e mindkettőnek az Örökkön Élőben elmerülnie,

Az ő alma-, sáfrány-, fahéj-, szegfűszeg- és tömjénillatában,

Őbenne, aki van és aki csillogó

Viaszgyergyák fényességével eljön?

És Ő, az osztható, a mindenkinek személyes

A férfit és a nőt az ostyával magába, saját tüzükbe fogadja.

Mohos-ködös ruháik szövetével takarják el a ragyogást,

Selyem, porcelán, réz és ezüst álarcot viselnek,

Hogy el ne tévesszék közös arcukat.

Sírjaikat majd márványba vésett keresztek díszítik.

 

(Krakkóban, a Druga przestrzeñ című kötetből, 2002)

 

Elgondolkodtató a meztelenség, az erotikus mozzanat visszatérése. Igaz, hogy felbukkanása Mi³osz kései műveiben nem ritka, ebben a vallásos kontextusban némileg mégis meghökkentő.

Rövidre fogva, visszatérő motívum ez is, a Mi³osz életművét átfogó keret része. Vallásosságának, amelyen tartós nyomot hagyott a manicheizmus, jellegzetes alapjait esszé-isztikus visszaemlékezéseiben, különösen a Családias Európában találhatjuk meg.

Mi³osz szerint a katolicizmus rituálé, amelynek túlnyomó részét elutasítja, a maradék azonban ozmotikusan, észrevétlenül felszívódik vérkeringésébe, és mindvégig benne marad. Ugyanez érvényes azokra a személyekre, akikkel neveltetése folytán komoly elméleti és teológiai nézeteltérései voltak.

A katolicizmus mint látványosság avagy misztérium alapvető vonása az a sajátos benyomás, amelyet szokatlanságával a gyermekben hagyott. A Családias Európában ezt olvassuk: „A viaszgyertyák és a fehér ruha elsőáldozáskor, a tömjén illata és mennyei volta, az ornátus és a szentségtartó ragyogása, az üresség a gyomorban a templomból éhesen hazatérve, a visszanyert tisztaság meghatottsága”. A legérdekesebb azonban az, hogy ez a szokatlan tökéletesen összefonódik a szokottal: „…a kötelességeknek és szertartásoknak ezen az egész körén nem volt mit töprengeni, a saját erejéből állt fenn, mintegy a természethez tartozott. Egyébként így hat a legerősebben és hagyja a legtartósabb nyomot”. A katolicizmus alapjában véve valami szemmel látható, ami észrevétlenül és ellenállhatatlanul oltódik rá a lelkiségre.

Mi³osz emlékezete szerint minden egyéb már kisebb-nagyobb ellenállást váltott ki belőle. Ez nem csupán a doktrinára, hanem megjelenése módjára is érvényes volt. A gyóntatópap a bűnösség eredeti elvét magasabb szintre emelte: „A bűn az ő számára nem csak a parancsolatok megszegését jelentette: szétágazott és csápokat növesztett, ártatlan szórakozások képét öltötte magára.” Chomik nem lankadó morális éberséget tanúsított, következésképpen hajlamos volt megbélyegezni minden, a profanum körébe tartozó cselekedetet: „[Chomiknak] köszönhetem érzékenységemet a pokol kénkőszagára, az elvi dualizmust, azt, hogy nehezen barátkozom meg a bennünk lévő másikkal, akit nem uralhatunk, de a szégyent viselnünk kell miatta”.

A katolicizmus viszályt szít test és lélek között, ránk erőszakolja a szégyent, a vétket és a bűnt, de mindenekelőtt a külsődlegességével hat. Forma, amely rákényszeríti magát az életre, profilt és kifejezést ad neki. De ami a legfontosabb – olyan tartalommal tölti meg, amely eltávolíthatatlannak bizonyul. A kilencvenes években papírra vetett „Lesz-e regény?” című karcolatban a költő helyeslően idézi a mondást, mely szerint „aki egyszer katolikus lett, mindig katolikus marad, ha nem gyakorolja a vallását, vagy elhagyja az egyházat, akkor is”. Itt is hangsúlyos a rituálék befolyása.

Az idézett versben ismét a vallás formája és tartalma, test és lélek talányain elmélkedik a költő, ismét megpróbálja egyeztetni a két oldalt. A város – költészetében kivételesen – nem testet öltött pokol, vagy sivatag, amelyben holt lelkek bolyonganak. Az idők – köztük az emberi és az isteni idő – találkozásának helye. Tradíció. Mítosz, vagyis bizonyos alapvető értékek élete.

De nem város irodalmi értelemben, nem egyszerűen csak ábrázolt, önmagában érdekes valami, nem egyszerűen csak bizonyíték a Világ, sőt Isten létezésére. „Hit akkor van, amikor valaki észreveszi” – olvassuk A világ. Naiv költemény híres versének kezdetén. Mi³osz városa nem látott és leírt tárgy, hanem látomások, jelenések, a történelem vagy Isten lényegébe való behatolások indítéka.

 

CSORDÁS GÁBOR fordítása

 

-----

Piotr Œliwiñski irodalomkritikus, kutatási területe a kortárs lengyel költészet. A Poznañi Adam Mickiewicz Egyetem Filológia Intézetének professzora. Számos irodalomkritikai értekezés és könyv szerzője, illetve társszerzője. 2006-tól az egyik legrangosabb lengyel irodalmi elismerés, a Gdynia Irodalmi-díj zsűribizottságának elnöke.