A következőket írja Andrzej Franaszek a híres körhintáról, amelyet a Campo di Fiori című versében örökített meg Mi³osz: „Sok-sok oldalon keresztül vitáztak már arról, hogy valóban ott állt-e a körhinta [1943 áprilisában, a varsói gettófelkelés idején – J. K.], vajon forgott-e, miért éppen ott építették fel a németek a vidámparkot, és főként arról, hogy valóban nevetett-e a varsói tömeg, miközben végignézte a zsidók legyilkolását. Bár az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy csak néhányan mulattak, a tömeg pedig kényszerűségből közömbösen, esetleg sokkolva állt mellettük. Mégis voltak, akik a szálló korom, a megégett ruhadarabok és a haldoklók kiáltozása közepette forogtak a körhintán.”1 A továbbiakban Franaszek idézi Mi³osz önkritikus kommentárját, amelyet ehhez a vershez írt (később a Renata Gorczyñskával folytatott beszélgetéseiben is kitért erre), és többé-kevésbbé egyet is ért a szerzővel.

Itt utalnék arra, hogy a Poétikai traktátus szerzője 1978 őszén New Yorkban erkölcstelen versnek nevezte a Campo di Fiorit, amikor találkozott a diákokkal, aztán A tudományok kertje című kötetében olvasható, A művészet erkölcstelensége című írásában is kifejti ezt a tézisét:

„…az irodalom erkölcstelenségét valójában az élet szörnyűségével állítom szembe [mondja Mi³osz a Gorczyñskával folytatott beszélgetésben], az élet és a művészet konfliktusáról írok. Thomas Mannt idézem, akit mindig is nyugtalanított az élet és a művészet szétválasztása. Ez az írás a Michigani Egyetemen elhangzott előadásom átdolgozott változata, amely angolul a Michigan Reviewban jelent meg.

Renata Gorczyñska: Erkölcsi publicisztikának nevezi a Campo di Fiorihoz hasonló verseket, hiszen ez a vers arról szól, hogy az emberek közönyösen fogadják mások halálát.

Czes³aw Mi³osz: Igen, ez erkölcsi reakció.

Renata Gorczyñska: Akkor hol ragadható meg ebben a műben a publicisztikai elem?

Czes³aw Mi³osz: Hát, vegyük figyelembe, hogy nagyon sok publicisztikai írás erkölcsi reakció is egyben. A publicisztika ilyenkor tiltakozás, az úgynevezett moral indignationből fakad. Nem feltétlenül lehet tanulságokat levonni belőle. Mert mit is lehetne? (…) Persze, a nácizmus rettenete, aztán a varsói utca közönye. Azt kérdi, valóban ilyen volt-e akkor a varsói utca. Igen is meg nem is. Ilyen volt, mert a gettó környékén forogtak a körhinták; és nem volt ilyen, mert más helyeken, más pillanatokban más volt a város, tehát nem valamiféle szemrehányásról van itt szó. Ez a vers egyszerű emberi reakció az 1943 tavaszán történtekre.”2

Franaszek is Mi³osznak arra az önkritikus megjegyzésére reagál, hogy „A Campo di Fiori azért is erkölcstelen vers, mert »a megfigyelő nézőpontjából ír a szerző« a halálról.” „És tényleg, van valami óriási hiba e lenyűgöző költői képben, főként a befejezésben – amely valahogy túl szép, valahogy túl messze kerül a szörnyűségektől: Míg mindebből legenda / nem lesz és évek múltán / egy új Campo di Fiori / egy költő újra lázad.3 Odajön valaki, figyel, átérzi a fájdalmat és a magányt, mégsem vesz részt benne, különálló, tiszta.”4

Itt viszont szeretném megvédeni a Campo di Fiori lírai hősét, anélkül, hogy magát a verset védeném. Hiszen a hős tipikus határhelyzetbe került (a kifejezés jaspersi értelmében véve), amelyet maga a filozófus is úgy ír le, mint a metafizikai bűn megtapasztalását. Mi³osznál ez úgy jelenik meg, mint az Elkerülhetetlennel való szembenézés – mely egyszerre abszolút és nem az –, nem pedig mint a tanácstalanság felülkerekedése (a továbbiakban is erről fogok beszélni). Hiszen hogyan tudna beavatkozni a villamoson utazó hős, miközben a fal egyik oldalán az égő gettót, a másikon pedig a mulató embereket látja (nem számít, milyen népes ez a csoport)? Hogyan tudna változtatni azon, ami a szeme előtt folyik? Ezért csak megörökíti a saját tanácstalanságát, ami azonban nem tünteti el azt az érzést, hogy ő is felelős felebarátai gyötrelmeiért és azért a világért, ahol ártatlanok szenvednek kínhalált. De Giordano Bruno máglyájára hivatkozik a maga védelmében, amelyet több száz évvel korábban szintén közömbösen szemléltek a mártír honfitársai.

Ehelyt nem foglalkozom az antiszemitizmus kérdésével, amely természetesen rendkívül fontos, de Mi³osz versének lírai hősét nem érinti (szerencsére!) – a körhintán szórakozókról ezt már nem feltétlenül mondhatjuk el. Ott és akkor, a varsói Krasiñski téren nem a holokausztról volt szó, hanem arról, hogy mit lehet kezdeni az emberi szenvedéssel és a halállal, amely egyszerre elképzelhetetlen és nagyon is valóságos. A fal mögött tömegesen pusztulnak az emberek, a lírai hős pedig szembesül ezzel a transzgresszióval. Megkockáztatom azt a véleményt, hogy a szerző álláspontját képviseli.

Egyeseket sért, másokat meghat a verset záró nemes vízió, mely szerint az irodalomnak megadatott az a képesség, hogy felrázza az ember lelkiismeretét. Eretnek módon megkockáztatom (hisz a szövegek átértelmezése főbenjáró bűn), hogy Mi³osz könyörtelenül és következetesen végigviszi a határhelyzetben szerzett tapasztalatok leírását, amikor azzal fejezi be a Campo di Fiorit, hogy még az irodalom sem képes megváltoztatni a világot, hogy az igazságtalanság és a szenvedés miatt valójában nem tör ki lázadás sem ma, sem máskor…

De tegyük fel egy pillanatra, hogy egy intuitív, felsőbb hang szólalt meg akkor a költőn keresztül, nem csupán a kifinomultság vagy a publicisztikai-erkölcsi érzés.

*

Joggal mutatnak rá arra, hogy Mi³osz érett költészete, amely leveti a katasztrofizmus jelmezét, két pólus közt feszül: az egyik a világ elfogadása, a másik a földi létezés hitványságának szinte gnosztikus felismerése. Egyrészt tehát találkozunk jóindulatú optimizmussal teli vallomásokkal, humánus elfogadással: „egy ilyen boldog nap. […] Nem akartam birtokolni a világon semmit. / Tudtam, irigyelnem senkit sem érdemes. / Ördögi bármi is történt, elfeledtem. / A gondolat, hogy ugyanaz voltam, ki ma, / nem szégyenített meg. / Testem fájdalmat nem érzett. […]”5. Másrészt azonban találunk komor kijelentéseket, melyek tagadják bármiféle remény tartósságát: „A fájdalom bármilyen – lesz nagyobb is még. / Bármily sötét az éjszaka, lesz sötétebb. […] Ami ledől, már rom marad. / És keserű lesz a földi szépség.”6

Ha tehát ilyen rendbe illesztve olvassuk az AZ című verset, akkor a pesszimizmus és a gnosztikus világnézet valamiféle végleges elfogadásának tűnik, amelyeket Mi³osz legalább a Gyöngyhimnusz (1980) című kötet megjelenése óta nyíltan vall. Sokféle érv szólhat emellett: ez a kötet első és címadó verse, amelyben magával ragadóan és kifejezően beszéli el a történetét a lírai én.

És ami talán a legfontosabb: a szöveg minden tekintetben gyónásra emlékeztet. Ez a gyónás ugyanis még a vallomás számára fenntartott poétika határain is túllép. Inkább a felfedéssel, a titok lemeztelenítésével – tehát az önváddal is – rokon, amennyiben arról a csalásról van szó, amelyet az olvasókkal szemben követett el a költő, amikor a világ pozitív oldaláról beszélt nekik („…emberek, hazudtam nektek / Amikor azt mondtam, énbennem nincs meg az, / Pedig AZ folyton ott van, éjjel és nappal is…”7).

Itt a költő, földi vándorútja végén, úgy dönt, megszabadul az álcától (maga előtt is, ami roppant fontos!), leveszi az álszentség jelmezét (amellyel magát is ámította valamiképpen éveken át).

Az egész szöveg szempontjából kulcsfontosságú az az öt portré, amely öt, végső tapasztalatot, vagyis megint határhelyzeteket átélő embert ábrázol. Ezek olyan kilátástalan helyzetek, amelyekben az ember ismét az Elkerülhetetlennel néz szembe. Az Elkerülhetetlenen most azonban azt (AZT?) értem, amin nem lehet túllépni.

Ma ugyanis abban az illúzióban élünk – a Nyugat mai gondoskodó civilizációja csak megerősíti ezt a felismerést –, hogy a valóság formálható, lehet vele alkudozni. Soha semmi nem végleges, minden átalakítható (talán éppen ezért száműzték a halált mint jelenséget a kultúra fő áramlatából?). Köznyelvi értelemben ez olyan kifejezésekben jelenik meg (amelyek természetesen a megfelelő hozzáállást is implikálják), mint a „nincs reménytelen helyzet”, „minden megoldható”, „holnap is van nap”, „reménykedjünk, hogy…” stb.

Ezt a valóság alakíthatóságába és az ember mindenhatóságába vetett hitet tagadja brutálisan Mi³osz. A költő a kihirdetett ítélethez hasonló helyzetekre hívja fel a figyelmet, amikor már nincs helye fellebbezésnek. A gyógyíthatatlan betegség híre, a teljes elhagyatottság, a magány, amelyből nem szakít ki egyetlen rokon lélek sem, a közelgő vég – ezek mind a határhelyzet szinonimái, amellyel mindenkinek találkoznia kell majd élete egy pontján: akkor is, ha éppenséggel nem zsidó, akit a német csendőrök kínoznak, nem hajléktalan, aki reménytelenül vár a segítségre, és nem is szenved gyógyíthatatlan betegségben. Az Elkerülhetetlennek effajta megtapasztalása próbának veti alá az egész érzékelésünket és minden bölcsességünket (csakúgy, mint a reményeinket és a képzeletünket), és ez csakis vereséggel végződhet. A legszörnyűbb tapasztalat ugyanis az Elkerülhetetlen megtapasztalása. A természetünk végességéről szól, ráébreszt arra, hogy mivel az Időben létezünk, egyszer el kell mennünk, el kell tűnnünk. Vagyis ki vagyunk szolgáltatva a mulandóságunknak, amelyet a hétköznapjainkban – amíg csak fel nem tárja ezt előttünk valami döbbenetes tapasztalat – ezernyi apró elfoglaltsággal, tervezgetéssel, jámbor óhajjal vagy szokványos vigaszokkal hessegetünk el.

Ha elfogadjuk a fenti interpretációt, Mi³osz AZ című verse kegyetlen tanúságot tesz a végső bölcsességről, amely az értelem szinonimájává válik. Ez az értelem azonban nem mérhető emberi mértékkel, mert a létezés abszurditására és a felsőbb rend hiányára mutat, amely legitimálhatná az Elkerülhetetlent (vagyis azt, amivel az ember képtelen megküzdeni). Vélhetjük úgy, hogy az Elkerülhetetlen legteljesebb megtestesülése maga a halál, amellyel szemben minden, ami valaha drága volt nekünk (látványok, élmények, érzések, lelkiállapotok) elveszti az értelmét, hiszen pusztulásra van ítélve.

Az embert az Elkerülhetetlennel szembesítő öt kép közül azonban közelebbről is szemügyre kell venni a középsőt, mivel a központban helyezkedik el, ez az egész vers szerkezeti tengelye. A királyfi, akit az apja üvegbura alatt és elszigeteltségben nevel, kimegy a városba a földi paradicsomból, hogy meglássa azt (AZT?), amiről addig nem tudott. „És látja a való világot: a nyomort, betegséget, az öregedést s a halált.” Mi³osz itt Sziddhárta herceg történetére és a megvilágosodásáról szóló példabeszédre utal (az illúzióban töltött évek után a herceg megpillantja a valódi világot), ami itt fontos jelentéssel bír. A fiatal herceg megismeri az igazságot, ami véglegesen átformálja – vagyis soha többet nem térhet vissza a gyermekkor és a fiatalság gondtalanságához. A történet a sokkoló tudásról és a tudás megszerzésével járó traumáról szól. Egy másik vallási rend, nem az, amely a Sziddhárta hercegről szóló történetet szülte, valamivel kiegyensúlyozottabban kommentálja ezt a tapasztalatot, ez nyilvánvalóan a görög életfilozófia örökségével függ össze: „és valaki öregbíti a tudományt, öregbíti a gyötrelmet” (Préd. 2, 1).

De Mi³osz példájának – fogalmazzunk úgy – más a kontextusa, mint a másik négynek. Először is, nem az európai kultúrkörből ered, és ez rendkívül lényeges. Másodszor, e példának alapvetően pozitív folytatása van. Hiszen Sziddhárta herceg, miután szembesül az Elkerülhetetlennel, megváltoztatja az életét: elhagyja az apai házat, elindul megkeresni az igazi bölcsességet, amely ellensúlyozhatná (vagy csak enyhítené?) az igazság megismerésének élményét. Sok évig tartó lelki gyakorlat, keresés és próbatétel után végül eléri a Megvilágosodást, és Buddhává válik.

A fentieknek van másik értelmezése, amely szerint a költő által idézett példabeszédet a gnosztikus legenda kontextusában kell értelmezni, amelyben a fiatalember (szintén királyfi) elindul megkeresni az igazgyöngyöt (lásd a Gyöngyhimnuszt). Miután elbukik, és megtapasztalja az emberi létezés világának végességét, a fiatalember végül megszerzi az igazgyöngyöt a sárkánytól (különböző szimbolikus értelmezések szerint: a gonosztól), és megtalálja valódi énjét, a maga és a tudatos örökösre váró királyság dicsőségére.

A mítosz értelme mindkét értelmezés szerint hasonló: az Elkerülhetetlennel való találkozás nem annyira a Végességről, a Leküzdhetetlenségről és az Abszurdról szóló keserű tudásba való beavatásról szól, hanem inkább az átalakuláshoz és az Igazsághoz vezető út első lépése.

Érdemes itt felidézni Mi³osz egy másik versét, amely ugyanabban a kötetben található, mint az AZ: Önmagam szemléletes leírása egy pohár whisky fölött, teszem azt a minneapolisi reptéren (figyeljünk a cím gunyoros hangnemére!). Itt ismét az igazságot lemeztelenítő hangot üt meg a költő (amelyet azonban enyhít az a bizonyos gúny): „Az meg nem az én bűnöm, hogy így vagyunk összerakva, fele rész érdek nélküli kontemplációból, és fele rész vágyból. / Ha halálom után a Mennybe jutok, ott is ugyanolyan lesz minden, mint itt, csak megszabadulok az érzékek durvaságától és a csontok nehezétől. / Puszta látássá változva, tovább szívom magamba az emberi test harmóniáját, az íriszek színét, a párizsi utcát egy júniusi hajnalon, a látottak kimeríthetetlen, kimeríthetetlen sokaságát.”8

Ez a mű himnusz, az emberi természet kettősségét dicséri, melynek lényegét egyáltalán nem viseli el, mint elhamarkodottan vélné az ember, ANNAK (bármilyen néven vagy alakban is jelenjék meg) megtapasztalása, még ha lehántunk is róla minden együttérzést. Ez történt Sziddhártával vagy az igazgyöngy keresésére induló királyfival. Az Elkerülhetetlen ott van bennünk, valahol a tudatunk mélyén, a körülmények és a kontextus, amelyet gyakran történelemnek hívunk, még nyomatékosabbá teszi a létezését. Bizonyos mértékben a történelem alakít minket, ez formálja a személyiségünket. De Klió, mint Zbigniew Herbert mondja, „e szép szál leányzó, nyers, erős, mint a bivaly és módfelett közönséges – a hatalombitorlók istennője, aki elnyűtt szólamait az unalomig képes ismételgetni”9.

Az Elkerülhetetlen viszont bennünk van, a tudatunk rejtett zugaiban, az emlékezetünk hordozta örökségben, csakúgy, mint a közvetlen tapasztalatainkban – akár kinyilatkoztatásként ismerjük meg, akár magunktól ébredünk rá, nem feltétlenül mond ellent annak, ami természetes számunkra. Sőt, megnyithatja számunkra az ismeretlen és az elmondhatatlan mélyére vezető utat.

Felerészt vágyból, felerészt kontemplációból vagyunk összerakva. Az egyik dimenzióban végesek, a másikban végtelenek vagyunk (egy „másik térben”?) és a végelszámolásnál ott állunk a falnál, amelyet sem szétverni, sem kikerülni nem lehet. De ez azt jelentené, hogy nem léteztek az elragadtatások, eksztázisok és örömök, amelyeket átéltünk? És vajon az Elkerülhetetlen megtapasztalása mindig véges? Nem lehet, hogy mint a keleti történetekben szereplő hercegek esetében, egy új út kezdetét jelentik?

Arról szerettem volna beszélni, közeledve a talán kissé túlpoentírozott befejezéshez, hogy Czes³aw Mi³osz mintha művei nagy részében – az intuíció legalábbis azt súgja nekem –megidézné a közép-európai ember tapasztalait, amelyeket bemocskolt a történelem, és amelyek közvetlenül a rettenetes, ugyanakkor mégis szép XX. század mélyén gyökereznek. Mi itt, Közép-Európában nem voltunk túlságosan elkényeztetve, nem töltöttünk túl sok időt a varázslatos ligetekben, amelyekbe Shakespeare kalauzolt minket (hogy magát az Értekezés a morálról szerzőjét parafrazeáljuk). A politikában és a történelemben testet öltő Elkerülhetetlen igen gyakran állította szembe elődeinket, akárcsak minket a meghaladhatatlan körülmények és helyzetek falával. Mi³osz erről tett tanúságot (egyébként nem csak a verseiben, hanem az esszéiben is). Az író zsenialitásának köszönhetően remekművek születnek ezekből a találkozásokból. Sőt, ami még ennél is fontosabb, képes kiutat mutatni ebből a csapdahelyzetből, az Elkerülhetetlennel való szembesülésből, amelyben látszólag bukásra vagyunk ítélve. És pontosan ezzel haladja meg a közép-európai fatalizmust és depressziót, amelyre a történelmünk kárhoztatott bennünket, és amelyet annyira nem értenek azok, akik nem itt születtek, akiken nem hagyott nyomot ez a táj.

TEMPFLI PÉTER fordítása

-----

Jaros³aw Klejnocki az Adam Mickiewicz Irodalmi Múzeum igazgatója, író, költő, esszéista és irodalomkritikus. A Varsói Egyetem Alkalmazott Lengyel Filológiai Intézetének adjunktusa. Verseit, esszéit és egyéb írásait lefordították már angol, német, svéd, szlovén, bolgár, magyar és orosz nyelvekre. A lengyel sajtóban rendszeresen jelennek meg publikációi.

1 Andrzej Franaszek: Mi³osz. Biografia, Znak, Krakkó 2011. 354. o.

2 Renata Gorczyñska: Podró¿ny œwiata. Rozmowy z Czes³awem Mi³oszem, Wydawnictwo Literackie, Krakkó 2002, 66–68. o.

3 Gömöri György fordítása

4 Andrzej Franaszek: i. m. 354–355. o.

5 Adomány (Zsille Gábor fordítása)

6 Dal (Vörös István fordítása)

7 Gömöri György fordítása

8 Vörös István fordítása

9 Zbigniew Herbert: A hangyák királya. In: Barbár a kertben és más esszék, Kalligram, Pozsony 2010. 216. o. Pályi Sándor Márk fordítása