Bevallom, nem tudom, hogy ha nem külföldiekhez fordulnék, akik a lengyeltől eltérő nyelvet használnak mindennapjaikban, akkor is lenne-e bátorságom ilyen témát választani: Czes³aw Mi³osz viszonya a nemzeti identitáshoz. Túl erős érzelmeket kelt. Talán nem is a bátorságom hiányozna hozzá, hanem az intellektuális fesztelenség és az a bizonyosság, hogy nyugodtan foglalkozhatunk ezekkel a témákkal, az elemzés a különbségek jobb megértését segíti. Természetesen egy hasonló témájú Mi³osz-konferencián lenne alkalom nyugodt vitára, és nem kellene tartani kontrollálatlan bekiabálásoktól és indulatkitörésektől. Azok körében, akik nagy figyelemmel olvasták Mi³oszt, nincs vita a költő nemzeti hovatartozásáról, mivel sokszor nyilatkozott erről a témáról, kimerítően kommentálva a történelemhez és az identitáshoz fűződő viszonyát.

A vita a politikusok között, a médiában és az interneten folyik, nagyrészt ez határozza meg a jellegét. Az internet remek kommunikációs eszköz, megkönnyíti a hozzáférést a kultúra és tudomány hatalmas tárházaihoz, de egyben a frusztrált emberek panaszáradatainak is helyet ad. A politika és a média viszont szétválaszthatatlan párost alkot, a médiának szenzációra és egyértelmű álláspontokra van szüksége, hogy felkeltse a figyelmet, a politikusok pedig nem lehetnek meg a média és érzelmek nélkül. Ennek következtében a mai demokrácia formája meglehetősen távol áll a szabad véleménynyilvánítás és a tárgyilagos vita magasztos ideáitól, amely a vélemények ütköztetésével segít kompromiszszumra jutni vagy megtalálni a legjobb megoldást. A véleménycsere érzelmekkel jár, olyan álláspontokat jelenít meg, amelyek másképp ágyazódnak be a társadalmi szférába, mint az értelmiségi viták és irodalmi elméletek.

Sokszor megbizonyosodhattunk arról, hogy Mi³osz lengyelségének témája indulatokat szít. Többek között akkor, amikor meghirdették, hogy 2011 Mi³osz-év lesz. Anna Sobecka a következőket mondta 2010. szeptember 23-án, a projekt elvetése melletti indítvány képviselőjeként: „Czes³aw Mi³osz sértegette a lengyeleket. Czes³aw Mi³osz könyveiben többféle formában is kifejezi a lengyelek iránti megvetését. A társadalom minden rétegét kigúnyolja. Rendkívül sértők Mi³osz bizonyos célzásai, melyek szerint Lengyelországban általánosan elterjedt volt az írástudatlanság, a parasztokat pedig, akik undorítóak, büdösek és ostobák, meg kell tanítani gondolkozni. Ezt írja A rabul ejtett értelemben.”1 Mint tudjuk, a szejmennek ellenére elfogadta a javaslatot. Mi³osz 1951-ben, nem sokkal emigrációja után írta az említett könyvet a kommunizmussal megalkuvó értelmiségiekről, az erre való hivatkozás csak olyan embereket győzhet meg, akik nem ismerik vagy megértés nélkül, rossz szándékkal olvasták a művet.

Az indítvány képviselőjének nagyhangú kijelentése csupán a valódi konfliktus távoli visszhangja volt, amely közvetlenül Mi³osz halála után alakult ki, amikor nehezen tudtak megegyezni abban, hogy hová temessék. Ezt a konfliktust pedig sok korábbi, hasonló incidens előzte meg. Meglehetősen könnyen meghatározhatjuk ellenfeleinek álláspontját: kizárólag a teljes nemzeti és katolikus identitást ismerik el helyesnek, amelyben a két tényező elválaszthatatlan egymástól. Árulásnak tekintik a nemzettel és a patriotizmussal kapcsolatos bármiféle kritikai megközelítést, a közösség tagja köteles kizárólag elfogadó véleményeket hangoztatni a tagokról, és minden megnyilvánulásnak a többiekkel és a nemzetállam által képviselt nemzeti érdekekkel való legteljesebb azonosulásról kell tanúskodnia. Ez nem valamiféle intellektuális vagy politikai álláspont, csak egy jellegzetes elképzelés, melyet előszeretettel vallanak a magukénak konzervatív és tradicionális felfogású, általában alacsony iskolai végzettségű személyek.

Mi³osz kezdettől fogva részt vett a lengyel vitában. Pályakezdése és korai vilnai tevékenysége óta. Radikálisnak tartották, ezért is változtatott munkahelyet, a vilnai helyi rádióból bekerült a varsói központba. Ez tulajdonképpen előrelépés volt, bár Mi³osz később ezt nevezte az „első emigrációjának”. A harmincas években készült a Hazámban című nosztalgikus vers is, mely a háború utáni Megmenekülés című kötetében jelent meg 1945-ben.

Tehát a költő már akkor is regionálisan értelmezte, a régi Litván Nagyfejedelemségre vonatkoztatva a „haza” fogalmát. 1385-ben a lengyel korona örököse, Nagy Lajos király lánya, Hedvig feleségül ment a litván nagyherceghez, Jagellóhoz, és ezzel létrejött a lengyel–litván unió. Ez a szervezet nem volt politikailag egységes, a Litván Nagyfejedelemség megőrizte saját, különálló intézményeit és autonómiájának java részét is. Kulturális értelemben is hihetetlenül sokszínű volt. A hatalmas fehérorosz területeken, a történelmi Kurföldön vagy Livóniában (a jelenlegi balti államokban) nem a litván nyelv dominált. A Litván Nagyfejedelemség nemessége, amely a magasabb kultúra hordozója volt, és amelyből a Mi³osz család is származik, részben a helyi litván és ruthénus nemzetségekből, részben pedig a balti németekből és lengyel családokból állt, amelyek a háborús érdemeikért kapták keleti birtokaikat a királytól. Ehhez a balti-lengyel-ruthénus egyveleghez tartoztak még a tatárok, a városokban pedig népes zsidó közösség élt. A Krími Tatár Kánság foglyul ejtett katonáit a nagy dinasztiák (például a Radziwi³³ek) hűbérbirtokain telepítették le, és a hadsereg tartalék erőiként kezelték őket. A zsidók különböző csoportokba tartoztak. Itt született meg a haszidizmus mozgalma, mások pedig a rabbinikus irányzatot követték. Az etnikai sokszínűség nem akadályozta a lengyel nyelv terjedését és a lengyel kulturális asszimilációt a magasabb társadalmi rétegekben, így az asszimilálódó zsidók körében sem. Ugyanakkor sokáig nem fejlődött ki a helyi nyelveket beszélő alacsonyabb, paraszti rétegek kulturális öntudata. Különbözőképpen alakult a helyzet: a Kijevi Nagyhercegség hagyománya és a tényleges kozák önállóság megteremtette az ukrán autonómia lehetőségét, miközben a mai Fehéroroszország területén élő parasztok még a XX. század elején sem tudták, mit válaszoljanak, ha a nemzetiségükről kérdezték őket, és azt felelték: „idevalósi vagyok”.

A világon egyedülálló berendezkedésű, nemzetiségileg sokszínű nemesi demokrácia, a Lengyel Köztársaság bukása, mely 1795-ben vált véglegessé, még bonyolultabbá tette az identitások fejlődési folyamatait. A történelmi körülményekkel és a lengyel–litván unió hagyományával magyarázható, hogy Adam Mickiewicz műve, a természetesen lengyelül írt, nemzeti eposznak tekintett Pan Tadeusz című epikus költemény első sora így hangzik:

„Litvánia! Szép hazám!”

Akkor Mickiewicz litván volt? Nowogródekben (vagy környékén), vagyis a mai Fe-héroroszország területén született. „Litvánia” a politikai képződményként már nem létező Litván Nagyfejedelemséget jelenti számára, melynek fővárosa Vilna, ahol egyetemre járt. A II. világháború és a Szovjetunió bukása után kialakult, ma is érvényes határok szerint ezek a területek két különböző országhoz, Litvániához és Fehéroroszországhoz tartoznak. A XIX. században a térség az Orosz Birodalom része volt. A cári Oroszország hatóságai különböző korszakokban az oroszosítási politikát erőltették, ki akarták kényszeríteni az orosz nyelv használatát. Ez a politika rendkívül sikertelennek bizonyult a lengyel, litván, lett vagy észt nyelvű lakosság körében.

A nemzetállam fogalma a XIX. században született, azonosítva a nyelvet, a kultúrát, az azonosság érzetét és a politikai önállóságra irányuló törekvéseket. Ebben a térségben, vagyis a Nagyfejedelemség területén a XVII. vagy XVIII. században lehetett lengyelül beszélni, a lengyel kultúrához tartozni „litván” érzülettel, ami nem jelentette sem azt, hogy litván, sem azt, hogy lengyel az illető, csak valamilyen kapcsolatban állt az itt élő számos nemzetiség egyikével. 1904-ben, a japán kormánynak készített memorandumában Józef Pi³sudski a következőket írta, amikor azt a lehetőséget elemezte, hogy a cári Oroszország széteshet a különböző nemzetiségek függetlenségi törekvései miatt:

„A lengyelek lélekszámban felülmúlják a többi említett nemzetet. Az oroszországi lengyelek száma eléri a tizenkétmilliót, de ha hozzáadjuk a litvánokat, a fehéroroszokat, a zsidók és a lettek egy részét (…), akkor ez a szám többszörösére emelkedik.”2

Pi³sudski mint lengyel kultúrájú „litván” arra számított, hogy az Orosz Birodalom bukásakor a Litván Nagyfejedelemséghez történelmileg kapcsolódó nemzetek természetes szövetségesekként csatlakoznak a lengyel ügyhöz, és együtt létrehoznak valamiféle föderációt, mely jó kapcsolatot épít ki Litvániával. Azért hiúsultak meg ezek az elképzelések, mert Lengyelországhoz csatolta Vilnát, s így konfliktusba került Litvániával, de volt egy általánosabb ok is: a tízszer akkora lakosságú és kulturálisan erős Lengyelországot veszélyforrásnak tekintette az új litván nemzetállam (a II. világháború előtt Kaunas volt a fővárosa). Ezért tanult Mi³osz Vilnában lengyel egyetemen, de mikor a nagyszülei birtokára, a születési helyére utazott, amely a háború előtti Litvániához került, illegálisan kellett átlépnie a határt.

Mi³osz sokszor hangsúlyozta a nem nacionalista, föderációs hagyományhoz mint a lengyelség egy másik, jobb változatához való kötődését, ezt a lengyelség más, jobb verziójának tekintette, mert nyitott, nem zár ki senkit, különböző etnikai csoportok együttélésén alapul. Természetesen ennek a változatnak van némi köze a származásához, de itt nem egyszerű ok-okozati összefüggésről van szó.

Az identitás másik változata, amely ugyanehhez a földrajzi-történelmi területhez kötődik, a határvidéki lét. A végek annyit jelent, mint perem, szél (időben vagy térben), végek – ez a régi Nagyfejedelemség területeinek elnevezése, olyan térségé, ahol tudatosan művelték a lengyelséget, és próbára tette a sors, hisz védeni kellett. Tehát a végek hagyományosan hazafiasak, itt ragaszkodnak a régi szokásokhoz és a történelmi emlékezethez. Természetesen csak a központhoz viszonyítva van értelme a végek fogalmának, tehát történelmi szempontból Közép-Lengyelországhoz, a Koronához kell mérni. Amit természetesnek tartottak Közép-Lengyelországban, vagyis a lengyel identitást, azt fenn kellett tartani a végeken. Kialakult az a gyakorlat, hogy a közép-lengyelországi nemesi családok rendszeresen kerestek maguknak helyet a Litván Nagyfejedelemségben, ahol sokkal nagyobb birtokokat lehetett szerezni. Tehát a „végek” fogalma egyfajta álarc, amely a lengyel területi, gazdasági, politikai és kulturális terjeszkedést rejtegette, ezért, tekintettel a politikai korrektségre, jobb kerülni a használatát, vagy legalábbis körültekintően kell alkalmazni.

Azok a lengyel írók, akik Czes³aw Mi³osz születési helyéhez hasonló területről származnak, gyakran írják be magukat a „végek” fogalmába, ez főleg a II. világháború utáni emigránsok körében volt népszerű.3 Természetes, hogy a II. világháború után, amikor a nagyhatalmak önkényes döntése alapján Lengyelország határait nyugat felé tolták, és rengeteg embert telepítettek azokra a területekre, amelyek több száz éven keresztül Poroszországhoz tartoztak, nosztalgikussá vált a régi hazával való kapcsolat. A néha földi paradicsomként leírt végek iránti honvágy a II. világháború utáni hazai irodalomban is fontos motívum lett, különösen a cenzurális tilalmak enyhülése után. Rendszerint politikai követelések nélküli gyengéd nosztalgiáról és a történelmi emlékezet fenntartásáról van szó. A végek, melyekhez annyi érzelem és emlék fűződik, jelenleg más országok területének szerves részeit képezik.

Kivételt jelentett a Jerzy Giedroyc által Párizs környékén szerkesztett Kultura című folyóirat köre, amely a II. világháború után is tartotta magát a föderáció eszményéhez, híven Józef Pi³sudskihoz, aki 1918-ban, a második függetlenség hajnalán e gondolat szószólója volt. Pontosan ehhez a kicsi, de egyre befolyásosabb körhöz csatlakozott Mi³osz, miután 1951-ben az emigráció mellett döntött. A régi litván családból származó Jerzy Giedroyc nosztalgiázás helyett a politikai gondolkodást szorgalmazta. A jaltainál jobb európai rendet keresett. Több évtizeden át győzködte a lengyel elitet arról, hogy a jobb rend először is a II. világháború után kijelölt lengyel határok elfogadását jelenti, mert bármilyen változás helyi konfliktusok kitöréséhez vezethet, az pedig végzetes következményekkel járhat. Másodszor, bár évtizedekig úgy nézett ki, hogy ezek az eszmék kudarcra vannak ítélve, szorgalmazta, hogy a lengyelek nyújtsanak aktív támogatást az emigráns ukrán és litván szabadságmozgalmaknak, valamint támogassák ezekben az országokban az ellenzéket és a kulturális öntudatra ébredést.

A szegény lengyel diák, akinek érzékelnie kellene ezeket az árnyalatnyi eltéréseket, de nem feltétlenül van fogalma róluk, könnyen eshet abba a hibába, hogy azt mondja: „Czes³aw Mi³osz és Jerzy Giedroyc is a végekről származik”. Földrajzilag helyes a megállapítás, politikailag viszont súlyos hiba. A mai diák természetesen a mai Lengyelországban született, ahol alig van kisebbség. A háború utáni kényszerű migrációk, a falu gyengülése és a modernizáció szétbomlasztotta a hagyományos közösségeket, és a népesség keveredéséhez vezetett. Lengyelországban általában gyenge a lokális hovatartozás érzete, és nem olyan jelentősek a regionális különbségek, mint azokban az országokban, ahol évszázadok alatt, fokozatosan alakultak ki a hagyományok. Már nem léteznek a végek, csak a végek mítosza él tovább, néha még egy olyan furcsa képződményről is beszélnek, mint a „nyugati végek”, vagyis az új területek, amelyek periferiálisak az olyan hagyományos központokhoz képest, mint Krakkó vagy Varsó. A német kultúra jelei határozzák meg, amelyek jelen vannak a térségben, és az a tény, hogy senki sem érezheti úgy, hogy ott vannak a gyökerei.

A rendszerváltás idején a párizsi Kultura köre megnyerte a lengyel politikusok többségét ennek az eszmének, a szabad Ukrajna, Fehéroroszország és Litvánia támogatásának, noha ez azt jelentette, hogy örökre elbúcsúzunk a végektől, és elfogadjuk azt is, hogy a lengyel kultúra számára nagyon fontos két város, Vilna és Lwów Litvániához és Ukrajnához tartozik. Czes³aw Mi³osz elfogadta ezt az álláspontot. A Kultura köre arról próbálta meggyőzni a lengyeleket, hogy a régi Lengyelország etnikai sokszínűsége kulturális gazdagság volt, a különféle etnikumok együtt tudnak élni egy államon belül, ez pedig a patriotizmus egy másokra nyitott formáját alakítja ki. A jugoszláv háború, majd az állam szétesése gyorsan megmutatta azt, hogy kudarcot vallott a mai Európán belüli békés együttműködés eszméje. De a mai lengyel irodalomban megmaradt a soknemzetiségű Köztársaság mítosza, ehhez járul még a közép-európai regionális sajátosságok érzete, emellett kétségkívül nyitottak vagyunk például a zsidó kultúrára, manapság gyakran idézik fel emlékeit, sőt, divatossá válik. A Krakkó régi zsidónegyedében, Kazimierzben tartott fesztiválokon például olyan klezmerzenekarok játszanak, amelyekben egy zsidó sincs, mégis borzasztó fontos számukra az, hogy fenntartsák e régió zenei hagyományát.

A két világháború közötti időszakban alakultak ki azok az eszmék, amelyekhez Czes³aw Mi³osz kötődött. Akkor már tisztában volt azzal, hogy milyen reális konfliktusok alakultak ki az egykori Nagyfejedelemség területein, erről tanúskodik az 1999-ben megjelent Felfedezőút a két világháború közti évtizedekbe című könyve, melyben nem hajlandó eszményíteni a két világháború közötti Lengyelországot, ehelyett a saját regionális nézőpontjából idézi fel a nemzetiségi konfliktusokat és a gazdasági elmaradottságot. Elítélte a „helybeli” parasztok ellengyelesítését szolgáló politikát, amelyet például Poléziában, a mai Fehéroroszország területén folytattak, úgy gondolta, ez nem egyeztethető össze a hozzá is közel álló föderációs eszménnyel. Bár Mi³osz hosszú ideig élt Amerikában, a kötődés nem változott, megmaradt európai embernek, aki az északkeleti régióból, a kultúrák határvidékéről származik.

A mai Lengyelországban mind a „végek” gondolata, mind a többnemzetiségű állam ideája elsősorban történelmi vonatkozású, a hagyomány alakulását és a különféle múltbéli események elbeszélését érinti. A valódi konfliktus inkább a mondernizációval kapcsolatos attitűdök között alakul ki, ez főleg a kevésbé művelt embereket érinti, akik a katolikus felekezeti hovatartozástól elválaszthatatlan nemzetiséget tekintik a lengyel identitás alapjának. Mi³osz az élő hit embere, a metafizika szükségességét hangsúlyozó költő volt. Sokak számára túl bonyolultak komoly történelmi tudást és intellektuális felkészültséget igénylő vallási és kultúrpolitikai koncepciói, valami egyszerűbbre lenne szükségük, ami olyan, mint egy reklámszlogen.

Meg kell jegyeznem, hogy 2011-ben a lengyel sajtóban már nyíltan „katasztrofálisnak” nevezték a lengyel–litván kapcsolatokat. Az elhúzódó konfliktus főként a litvániai lengyel kisebbséget érinti, amely lengyel nyelvű oktatást szeretne, lengyelül akarja írni a személy- és a helységneveket. A független Litvánia, miután hosszú éveken át szovjet tagköztársaságként létezett, erős identitásra törekvő politikát folytat. A föderációs eszme lengyel örököseinek rendkívül nyitott, engedékeny álláspontja szerint lehet egyszerre lengyelnek lenni és valamiféle litván patriotizmust vallani, ami mintha távol állna a jelenlegi helyzettől. Mi³osz pontosan így határozta meg magát egész életében. Ezzel utal a közös állam történelmére és a két világháború közötti Lengyelországra. Az emigrációban töltött évek nem változtatták modern amerikaivá, bár úgy alakult a pályája, hogy erre is volt lehetősége. Megmaradt a történelmi Litvániából származó európainak, aki mindvégig a következőket hangoztatta: nyitottnak kell lennünk, a kulturális és politikai identitás etnikai alapú meghatározása erőszakhoz vezet, a több kultúrához való tartozás bonyolult öntudata nem feltétlenül jár belső konfliktussal, ezt a gazdagságot őrizni és ápolni kell.

Mi³osz csatlakozott ahhoz a vitához, amely a XX. század elején, még 1918, a függetlenség kivívása előtt bontakozott ki a lengyel kultúrában. Akkoriban a nemzeti demokrácia (Roman Dmowski által képviselt) irányzata versengett a Józef Pi³sudski körüli csoportosulással. A II. világháború után, még a kommunista Lengyelországban is kirajzolódott ez a felosztás, bár nem volt lehetőség nyílt politikai vitára. Az ellenzéki Jan Józef Lipski 1981-ben a következőképpen fogalmazta meg ezt az ellentétet: „két haza, két patriotizmus”. Ma, 2011-ben a lengyelség felfogásáról folytatott vita jelöli ki az egyik legfőbb határvonalat, amely elválasztja egymástól a legnagyobb pártokat.

A nehezen elsajátítható „nyitott patriotizmus” Mi³osz alkotói jelentősége miatt igen erős szólam a kortárs lengyel kultúrában. A múltból ered, de a jövőre nézve is hordoz magában lehetőségeket, mivel mindannyian a globális jelenségek és a lokális valóság határán élünk.

KARABA MÁRTA ALEXANDRA fordítása

-----

Anna Nasi³owska író, irodalomkritikus, publicista. A Lengyel Tudományos Akadémia (PAN) Irodalmi Kutatóintézetében dolgozik, 1990-től a Teksty Drugie irodalomelméleti folyóirat szerkesztője. Doktorátust a PAN Irodalmi Kutatintézeténél szerzett, melynek 1987-től tudományos munkatársa, 2010-től professzorként dolgozik.

1 A kijelentés a Kulturális és Médiabizottság ülésén hangzott el.

2 J. Pi³sudski: Pisma zbiorowe, Varsó 1937. 2. k. 249. o.

3 A francia történész, Daniel Beauvois kritikus szemmel vizsgálta a lengyelek keleti terjeszkedését. Vö. D. Beauvois: Mit „kresów wschodnich” In: Polskie mity polityczne XIX i XX wieku, red. W. Wrzesiñski, Wroc³aw 1996.