– Nála nyughatatlanabb embert még életemben nem láttam – mondja vele egykorú kollégája, Makovitzky József nevének hallatán. – Épp olyan vénnek kellene lennie már, mint amilyen magam is vagyok, de Jóska nem öregszik. Egész egyszerűen nem hajlandó megöregedni. Cikázik Magyarország és Németország között, beiktat egy-két svájci megállót, és amikor végre azt hiszed, hogy otthon csücsül, kiderül, hogy Ausztriából vagy Franciaországból telefonál.

Makovitzky József akadémikus Nagykanizsán született, 1942. december 15-én. Általános iskoláit részben a svájci Bernben, részben pedig Pécsett végezte. Itt is érettségizett, a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1961-ben, majd egy évvel később itt nyert fölvételt az Orvostudományi Egyetemre. Már a tanulmányai idején rengeteget utazott külföldre: három nyáron át a lipcsei, majd egy ízben a mainzi orvostudományi egyetem patológiai intézetében volt úgynevezett önkéntes famulatúrán. A végzés után szinte természetes volt, hogy a Romhányi György vezette, pécsi patológiai intézetbe került. Előbb demonstrátorként dolgozott, majd tanársegéd lett, szakvizsgázott, oktatóvá emelték. 1973-tól Budapesten folytatta munkáját, jelesül a Semmelweis Orvostudományi Egyetem 1. sz. patológiai intézetében, ahol bonctermi felelős volt és oktató. Három év elteltével az ORFI Morfológiai Osztályára távozott, de tovább vitte az oktatást az egyetemen.

Attól kezdve, hogy Budapestre költözött, évente utazott Jénába, a Friedrich Schiller Egyetem anatómiai intézetébe. Furcsa, kettős szakmai pályafutása 1980-ig tartott: ekkor védte meg kandidatúráját Budapesten, illetve, habilitációját Jénában. Ettől az időszaktól fogva inkább a német nyelv- és munkaterületre koncentrált. Letette a német szakvizsgát, majd 1984-ben újra habilitált.

1983-tól él és dolgozik a Német Szövetségi Köztársaságban. Pályájának főbb állomásai: Erlangen (1988-ig főmunkatárs és oktató a patológiai intézetben), Hamburg (1992-ig főorvos az egyetem oktató kórházában), Halle-Wittenberg (1994-ig vendégprofesszor), Aachen (1997-ig laborvezető két privát intézetben, és folytatja előadói munkásságát az egyetemen), Rostock (az egyetemen a nőgyógyászati patológia laboratóriumának vezetője, 2007-ig).

Eddigi utolsó állomása Heidelberg-Freiburg, ahol vendégoktatóként dolgozik. A hosszú fölsorolás ellenére kimaradt néhány helyszín, ahol az utóbbi évtizedekben megkerülhetetlen volt a személye, ha patológiáról esett szó. Ezek: Zürich, Berlin, Debrecen, Budapest, Bern, Freiburg, Basel és Bécs. De szervezett Fischer János-emlékülést Szegeden, illetve két, nemzetközi visszhangot kiváltó Romhányi-emlékülést Pécsett. Egy, a membrán felépítésről szóló monográfia szerzője, közel kétszáz publikációt jegyez, és több mint húsz könyv társszerzője vagy szerkesztője.

2007-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, 2009 óta pedig a párizsi European Academy of Arts, Sciences and Humanities levelező tagjának is mondhatja magát. A zenében majdnem mindenevő, de a komoly- és a népzene mellett mégis a jazz a kedvence. Tíz esztendőn át rendes tagként járt el egy meditatív táncklubba. Tájékozott a történelemben, és a művészettörténetben sem könnyű őt megfogni. Azt mondja, hogy a szülői ház mellett sokat köszönhet a másfél évtizede súlyos beteg feleségének és a pécsi gimnáziumi indíttatásának, személy szerint Lovász Györgynének.

Makovitzky József, nem mellesleg két felnőtt gyermek, Nóra és Péter édesapja, itt ül most velem szemben a pécsi Orvoskar aulájában, és a híre ellenére meglehetősen nyugodt. Gyerekkoráról halkan szól, nagyszülők, szülők, gördül előre a történet, iskolák. Aztán amikor először kerül szóba az egykori legendás hírű professzor, Romhányi György neve, az akadémikus váratlanul izgalomba jön. Mondatait egyre szélesebb gesztusokkal kíséri, szakmai munkásságának egy részéről már állva magyaráz. Az utolsó pillanatig érdekfeszítő, amit mesél. Kell-e mondanom? Az épület előtt fejezzük be a beszélgetést. Vagy be sem fejezzük? Hát be lehet fejezni egy beszélgetést Makovitzky Józseffel?

 

Makovitzky József: – Anyai részről osztrák vagyok, ötven százalékban pedig cseh, morva, lengyel ősökkel is rendelkező európainak vallom magam. Édesanyám Ausztriában, Gloggnitzban született, bányászcsaládból származott. Rokonságom egy része Brennberg-bányán, más része Ausztriában él. A Semmering számomra olyan, mintha a második hazám lenne. Ha csak tehetem, arrafelé autózom, amikor jövök haza Magyarországra. Megértem, hogy a burgenlandi táj Liszt Ferencet is megfogta.

Édesanyám 1934-ben jött Magyarországra. Azelőtt a keresztanyja nevelte, és a linzi háztartási iskolában szerzett úgynevezett knédli-diplomát. Végzés után két lehetőség nyílt előtte: vagy Angliába, vagy Magyarországra mehetett dolgozni. Végül Magyarország mellett döntött, Kaposváron és Budapesten gazdag zsidó családoknál dolgozott, mint némettanárnő. Ezekkel a famíliákkal a mai napig nagyon jó kapcsolatot tartunk. Amikor édesanyám meghalt, külön kondoleáltak Izraelből, Amerikából és Kanadából.

Sz. Koncz István: – Ne szaladjunk ennyire előre, professzor úr! Hol jár 1934-ben az édesapja?

– Igaza van, vissza kell lépnünk ebben az időutazásban! Egészen atyai nagyapámig, aki a selmeci evangélikus gimnáziumban végzett, és olyan terveket dédelgetett, hogy majd csokoládégyárat alapít. Ebből csak egy kis szelet valósult meg, mondhatnánk stílszerűen; kitanulta a cukrászmesterséget. Idővel az egyik legkiválóbb mesterré nőtte ki magát. Végigjárta a Monarchiát, több helyen volt szakmai gyakorlaton. Öntudatos ember lehetett, a bécsi udvari cukrászatban is dolgozott. Végül Nagykanizsára sodródott, előbb bérelt egy üzletet, majd birtokon belülre került. Nagyon jó kuncsaftjai voltak.

– Például?

– A Muraköz, a bécsi bankárok többsége nála vásárolt. Többször előfordult, hogy taxit küldettek az édességekért. Ilyenkor jég közé téve kis fadobozokba csomagolta a tortákat, hogy kibírják az utat. Híres volt remek dobostortája, puncstortája, kedveltek voltak a linzerei, mignonjai. A Karinthy család a harmincas években általában Siófokon nyaralt. Szombaton vagy vasárnap, mikor, hogyan, megjelentek Nagykanizsán, és fölvásárolták az egész flódni készletet. Meg persze más süteményeket is választottak. Fölpakoltak, és már utaztak is vissza.

Három esztendővel ezelőtt voltam Bécsben, a Zsidó Múzeumban. Szerettem volna flódnit enni. Az idős pincér, aki kiszolgált, fölemlegette, hogy ez már nem az a minőség, ami a második világháború előtt volt. Tudniillik a háború alatt és után megszakadt a kapcsolat az egykori szállítóval, Gyula bácsival. Így mondta, magyarul. És akkor fölfedtem, hogy az a bizonyos Gyula bácsi a nagyapám volt.

– Édesapja is Nagykanizsához kötődött?

– Igen is, meg nem is. Budapesten érettségizett, egy év katonaságot követően jött Pécsre, egyetemre, majd visszatért a fővárosba, és ott kapott történelem-földrajz-geológia tanári diplomát. Csak érdekességképpen említem meg, hogy ragyogó sportoló hírében állott, 1934-ben például 10,9 másodperc alatt futotta a száz métert. Miután befejezte a tanulmányait, Teleki Pál intézetében kapott munkát. A pályája azonban a második világháború alatt és azt követően, oly sok társáéval együtt, megtört. 1942-ben behívták katonának, majd fogságba esett, a háború után pedig még négy és fél évet, hogy úgy mondjam, a keleti továbbképző akadémián töltött. Amikor hazajött, B-listára tették.

– Időközben ön is meglátta a napvilágot.

– Igen, a bátyám a háború kitörésekor jött, én meg nem sokkal azután, hogy édesapámat behívták.

– Hogyhogy Nagykanizsán született?

– Nagymama rábeszélte édesanyámat, hogy ne karácsonyozzon a fiával kettesben, hanem töltse az ünnepet a nagycsaláddal. Egy hónappal később kellett volna érkeznem, de a döcögő vonat megtette a hatását, és így születtünk a nővéremmel december 15-én. A nővérem 4500 grammal érkezett, én 2250-nel. Komoly meglepetést okoztunk mi ketten, ugyanis édesanyám ikerterhessége nem volt ismert.

– Miként kerültek Pécsre?

– A Mecsek alja számunkra Isten ajándéka volt, maga az Éden. Apám, miután végre hazatért az orosz fogságból, 1949 októberében Pécsre utazott, hogy állást keressen magának.

– Miért éppen ide?

– Valószínűleg egy ötlet lehetett csupán. Nyilván arra számított, hogy mint B-listás, megbízhatatlan illetőt a családjával együtt előbb-utóbb úgyis kitelepítik Budapestről. Jelentkezett Mátyus Lászlónál, a kereskedelmi szakközépiskola akkori igazgatójánál. Kifejezetten a direktor jóindulatán múlt, hogy egyáltalán kenyérhez juthatott. Később, a városszerte ismertté vált Mátyus, Kövesi, Makoviczky tanárok alkotta triót a diákok nagy szeretete övezte.

– Milyen körülmények közé kerültek, professzor úr?

– A József utca 23-ban kötöttünk ki. Édesapám, mint a Lutheránus Ifjúsági Szövetség egykori titkára, jól ismerte Szentágothai Jánost. De nem csak a professzor segített, hanem az evangélikus gyülekezet is. Egyébként én akkor érkeztem vissza Svájcból, tehát teljesen új élethelyzet fogadott. Meg kellett tanulnom magyarul!

– Ez a svájci volt az az időszak, amit az egyik életrajza úgy tüntet föl, hogy általános iskoláit részben Bern mellett végezte?

– Igen, a nemzetközi Vöröskereszt segítségével kerültem ki, és éltem háromnegyed évet Bern mellett, az Eiger, a Mönch, illetve a Jungfrau díszletei között. Az történt ugyanis, hogy Scholz László, zuglói evangélikus lelkész, látva, hogy édesanyám egymaga kínlódik ott a három gyerekkel, közbenjárt értünk. A bátyám így rövidebb, én hosszabb időre maradhattam Svájcban. Valószínűleg az alacsony születési súly szövődményeinek volt tulajdonítható, hogy előzőleg nagyon beteg lettem, komoly műtéttel tudtak csak megmenteni, és talán az elsők között lehettem, akik Magyarországon penicillint kaptak. Mindenesetre ott volt ez a csenevész gyerek, mármint én, akin egy jó szándékú lelkésznek megesett a szíve. Nagyon kedves családhoz kerültem. Egy igazgató-tanítóhoz és igencsak komoly famíliájához. Ahogy akkoriban neveztem őket: svájci mamámnak és svájci papámnak tizenegy gyermeke volt.

– Úgy látszik, egy tizenkettedik elfért mellettük még…

– Igen, talán nem okoztam túl nagy problémát. Még húsz év múlva is a Josefliről beszéltek. A gyerekek, sajnos, nem mind élnek már, de azokkal, akik még közöttünk vannak, és az unokák, illetve, a dédunokák közül jó néhánnyal, a mai napig intenzív barátságot ápolunk. És ha tehetem, legalább évente elmegyek a niederwichtrach-i temetőbe, ahol az én kis svájci fölmenőim nyugszanak. Csodálatos emlékeket őrzök azokról a hónapokról!

Hanem, amikor hazakerültem, csalódás ért, mert közölték, hogy az első osztályt meg kell ismételnem. Amúgy nem voltak különösebben izgalmasak az iskolás évek, legfőképpen az maradt meg bennem meghatározó élményként, hogy a szüleim rengeteget dolgoztak. Édesanyámat lekötötték a gyereknevelés, a háztartás gondjai, édesapámat meg alig láttuk. Amikor elvégezte a kötelező iskolai feladatait, különórákat vállalt, rendszerint este kilenc, tíz óra felé ért haza. A gimnázium mellett aztán már magam is borzasztó sok mindennel foglalkoztam. Vívtam, leveleztem osztrák és német diáktársakkal, hogy tovább éljen bennem a nyelv, látszólag fölösleges dolgok iránt is érdeklődtem, és igyekeztem olvasott emberré válni.

– Mi vitte az orvosegyetem felé?

– Miután leérettségiztem, 1961 szeptemberétől egy évet dolgoztam a Dischka Győző utcában, Romhányi György professzornál. Egy, még a vívóteremből ismert, nagyon kedves sportbarátom, Méhes Károly tanársegédként dolgozott ott. Miután az egyetemre nem vettek föl, segített elhelyezkednem a patológiai intézetben. Többféle tervem volt, például szerettem volna művészettörténettel foglalkozni. Olyannyira, hogy ez még az egyetem alatt is kísértett. Amikor hat orvostudományi szemeszteren túl voltam már, átmehettem volna művészettörténetre. Persze, fölkerestem Romhányit, hogy mit szólna hozzá. Lebeszélt. Meggyőzött, hogy kár lenne kidobni az ablakon a magam mögött hagyott három évet, és fölhívta a figyelmemet a megélhetés nehézségeire. Azért tudtam elfogadni, amit mondott, mert láttam, hogy a patológia mellett mennyi mindennel foglalkozik. „Neked is lesz még időd a szobrokra, festményekre” – biztatott.

– Mit tudna hozzátenni a professzor legendájához, a róla kialakult képhez?

– Zseniális memóriája volt. A hallgatókat mind ismerte, és nevén szólította valamenynyit. Ha valakit nem szeretett, nem rejtette véka alá. A tehetségtelen kollégákat gyakran keskeny vágányúaknak hívta, mert úgy látta, hogy csak szűk mezsgyén tudnak gondolkodni. Megkövetelte, őt idézem, hogy az ember állandó szellemi haptákban álljon! Minden szép vagy megszépülő emlék mellett el kell mondanom, hogy Romhányi nagyon határozott körletparancsnok volt. A hallgatók előtt is letolta a gyakorlatvezetőt. Amikor viszont a lipcsei és a mainzi egyetemek patológiai intézetében végeztem famulaturát, meleghangú ajánló leveleket írt. Első tudományos előadásom egyébként egy német preparátor-konferencián hangzott el, az ő visszaszínező módszeréről. Az elutazás előtt kikérdezett, majd azt mondta: „Jó lesz felkötni a gatyát!” A „Veseerek lekötésével előidézett változások polarizációs mikroszkópos és enzimhisztokémiai vizsgálata” című előadásommal 1968-ban, egy Pécsett megrendezett tudományos konferencián első díjat nyertem. Romhányi elsőként gratulált. Különös, csodálatos ember volt. Végzés után nem is volt kérdéses, hogy mellette akarok dolgozni. Esetleg anatómus lehetettem volna még.

– Később mégis Budapestet választotta.

– A SOTE 1-es számú kórbonctani intézete olyan embert keresett, aki át tudja venni a bonctermi teendőket. 1973 júniusában így kerültem oda. A döntésben komoly szerepet játszott, hogy Romhányinak már csak három éve volt a nyugdíjig. Az ember előbb-utóbb arra kényszerül, hogy elhagyja a mesterét. Kezdi magát önállónak érezni, és a kutatásban is szeretne önálló munkát végezni. Szeretett professzorommal elsősorban az amyloiddal, vagyis a szervezetben lévő kóros fehérje lerakodással foglalkoztunk, de akkor már motoszkált bennem, hogy polarizációs optikai módszerekkel szeretnék membránkutatást folytatni. Ezzel együtt, a mai napig, anélkül, hogy gondolnék rá, gyakran utánzom Romhányi Györgyöt. Például, amikor a jénai egyetemen két kézzel rajzoltam, megkérdezte az egyik diák, hogy miért csinálom? Mert a mesterem és Szentágothai professzor is azon a véleményen voltak, hogy aki nem tud egyszerre két kézzel rajzolni és magyarázni, az nem való egyetemi oktatónak – válaszoltam. A polarizációs optikáról vallott nézeteim is jelentős átfedésben vannak Romhányi egykori tanításával. Ez a módszer ugyanis még a hadszíntéren is használható, ahová, ugye, nem lehet elektronmikroszkópot vinni.

– Jénát említette, professzor úr. Hogy került sor az ön ottani habilitációjára?

– A hetvenes évek közepétől folyamatosan jártam oda, évente négy-hat-nyolc hétig folytattam kutatásokat, írtam publikációkat, amelyeket aztán itthon igyekeztem kiteljesíteni. Megírtam a kandidátusi értekezésemet, és szinte természetesnek tűnt, hogy, ha szabad így mondanom, második bázisomon habilitáljak. Megtörtént, és akkor jött a lehetőség, hogy elmehetek Kielbe dolgozni. Rengeteget gyötrődtünk, hogy mi lenne a helyes lépés? Feleségem szinkrontolmácsként dolgozott, át kellett gondolnunk azt is, hogy az ő sorsa hogy alakul majd. Számomra egyszerűbb volt a döntés, bár nyilvánvaló volt, hogy például a szaknyelvben mutatkozhatnak hiányosságaim. Három évre hívtak, végül persze úgy határoztunk, hogy legalább ezt az időszakot megpróbáljuk. Igen ám, de utána újabb három évre Erlangenben kaptam állást, és ez így ment tovább. Egyre távolabbra került tehát az az eredeti gondolat, hogy esetleg majd visszatérünk Magyarországra. Most már elég régóta kettős állampolgár vagyok. Később jöttek az út további állomásai: Hamburg, Halle és Rostock, ahol tíz évet töltöttem.

– Mi volt a kutatási területe, professzor úr?

– Erlangenben a hasnyálmirigy rákos megbetegedéseivel foglalkoztam, az akkori legmodernebb, úgynevezett immun-hisztokémiai technika módszereivel. Korábban a cukrokat tanulmányoztam, és ez abban a témában nagyon hasznos volt. De később dolgoztam gasztroenterológus-patológusként is, tehát a gyomor-bél traktussal foglalkoztam, amibe nagyon sok minden beletartozott. Hasonlóan sokat működtem a nőgyógyászati, a bőrgyógyászati patológiában is. Előfordultak érdekes esetek. Egyszer például privát praxisban helyettesítettem. Megérkezett az emlőpreparátum, a kolléga olyan megjegyzésével, hogy a negyvenhét éves nőbetegnél három jóindulatú daganatot talált. A metszlap alapján meggyőződésem volt, hogy mindhárom daganat rosszindulatú. Utóbb ez szövettanilag igazolódott is. Hanem, nagyon érdekes volt a kolléga hozzáállása. Telefonon beszéltünk egymással. Mióta van ott, abban a praxisban? – kérdezte. Kérem, csak helyettesítek. Amúgy hol dolgozik? Rostockban vagyok egyetemi tanár. Nem baj, adja csak a praxis főnökét! Odajött a főnök, és egyszerűen leszerelte a kollégát, mondván, ha nem lennék biztos a diagnózisban, szóba sem hoztam volna. Ezzel el is intézett mindent.

– Vajon mit fejezett ki a kolléga magatartása? Úgy gondolta, hogy a szakvéleménye megfellebbezhetetlen?

– Azt hiszem, a hivatásunk egyik legfontosabb munkaeszköze az alázat. A szent alázat, ha ennyire eltúlozhatom. A patológus szerepe sokszor a segítő szerepére korlátozódik, de ebbe nem szabad teljesen belenyugodni. Ugyanúgy figyelemmel kell lennünk a betegség lefolyására, és néha a gyógyítás rendjébe is bele kell szólnunk.

– Mondana példát, professzor úr?

– Talán kettőt említenék. Egyet a régmúltból, egyet a közelmúltból. A korábbi történet tragikus végű volt, mégis, akkor tapasztaltam meg sokadszor, hogy Romhányi György micsoda kitűnő patológus! Tanítjuk, hogy a tüdőgyulladás nyolc nap alatt zajlik le. 1969-ben egy Pécsett élő, jól menő ügyvéd fiát leszerelték a katonaságtól. Mégpedig tüdőgyulladást követő komplikáció miatt. Ellenőrzésre fölsétált a Tüdőszanatóriumba. Manapság már meg kell magyarázni, mert többen lehetnek, akik nem tudják: a népszerű mecseki kirándulóhely, a Mandulás mellett volt. A saját lábán ballagott föl. Mikor odaért, zavart lett, és rá két napra meghalt. Mi történt? A fiúnak volt egy tüdőgyulladása, ami nem szívódott föl. Ilyenkor a gyulladás beolvadhat, tályogosodhat, majd haematogén úton, úgynevezett néma agytályogot okozhat. Márpedig, ha a nyolc nap elteltével a láz nem múlik el, vagy visszatér, tudhatjuk, hogy a tüdőgyulladás még jelen van. Romhányi professzor ezt azonnal mondta, anélkül, hogy látta volna a fiatalembert, vagy pontosan ismerhette volna a kórelőzményt. A fiúnak tehát nemhogy a hegyoldalra nem lett volna szabad elsétálnia, hanem a kiújuló tünetek jelentkezésekor gondos kezelésre lett volna szüksége, de azonnal. Ez a példa is azt igazolja, hogy a kliniko-patológia ismerete nélkül az orvos könnyen hozhat rossz döntéseket.

– És a másik eset?

– 2002-ben vettek föl nálunk egy huszonkét éves nőt, alhasi fájdalmakkal. A laboradatok és a tünetek alapján fölmerült, hogy petefészek karcinomája lehet. Tudtam, hogy egy egész pici, akár fél centi átmérőjű ováriumból is kialakulhat a rák. Mégis, voltak fenntartásaim. Kértem a beteget műtő professzort, hogy a tervezett operáció előtt végezzen még el egy diagnosztikus hasi feltárást. Elfogadta tanácsomat. A műtét alatt a hashártyán színes, gombostűfejnyi, apró gócokat láttam. Kértem az operatőrt, hogy metsszen ki egy kis darabot a furcsa hashártyából, gyorsfagyasztásos vizsgálat céljára. Megtörtént. Lementem a mintával a laboratóriumba, és hamarosan jelenthettem a tanártársamnak, hogy a betegnek tuberkulózisa van! Biztos vagyok benne? – kérdezte. Egész biztos, válaszoltam, egyik kollégám is megerősítette!

Nem mindegy, hogy a feltételezett rák miatt megcsonkítunk egy fiatal nőbeteget – ilyenkor a méhet és mindkét petefészket is eltávolítják – vagy meggyógyítjuk a tuberkulózisát. Tehát alázat! Mindenekelőtt és mindenekfölött, a beteg, az élet tisztelete a legfontosabb! Viszont ezen a pályán a tudományos és emberi kudarcokat sem szabad elfeledni! Azokból is tanulhatunk.

– Manapság mivel foglalkozik, mit kutat?

– Az oktatás és különböző témájú előadások mellett, amelyek között olyan is akad, mint a Bauhaus és annak pécsi gyökerei, vagy a Gróf Leiningen-Westerburg Károlyról szóló, Romhányi fiatal koromban tett jóslatát váltom be, akaratlanul is, tudniillik visszatérem az amyloidhoz. A kétezres évek első esztendeiben két kollégámmal, közülük az egyikük a doktoranduszom volt, sikerült kimutatnunk, hogy a kóros fehérjék, az addigi feltételezéssel szemben, nem homogének, hanem heterogének. Amikor amyloid masszából preparáltunk rostokat, azok helikális, vagyis csavart szerkezetre utaló fölépítést mutattak. Megláttam, és nem akartam hinni a szememnek! Még aznap éjjel háromszor újra elvégeztem a preparálást, és megerősítettem a magam számára az eredményt. Nagyon remélem, hogy e kutatás gyümölcse hamarosan beérik, és a későbbiekben új megközelítésekhez, egészen a gyógyításhoz vezethet el.

A másik témához a német Alzheimer Társaság teremtette meg az anyagi alapot. Nagyobb összeget kaptam tőlük ahhoz, hogy a még Jénában megkezdett kutatásaimat folytatni tudjam. Az Alzheimer kórról annyit már tudunk, hogy ez a gonosz fehérje is heterogén, az agyban rakódik le, illetve az agyalapi erekben. Klinikailag demenciával és feledékenységgel jár. Súlyos társadalmi problémát okoz.

– Látszik-e már a terápia formája, módja, lehetősége?

– Nem tudom. Nagyon durva emésztési kísérleteim alapján azt kell mondanom, hogy ezek a lerakódások az agyban jószerével kiemészthetetlenek. A probléma csak komplex kutatási módszerekkel oldható meg, ha egyáltalán megoldható.

– Bár az ilyen döntéseknek nincs igazi ellenőrzési lehetőségük, mégis játsszunk el a gondolattal: ha annak idején nem fogadja el a kieli meghívást, akkor is a Magyar Tudományos Akadémia tagja volna, és a jövő kutatásairól beszélgetnénk?

– Valószínű, hogy nem. De az eredmények nem csak a lehetőségek tükrei, hanem a fáradozásoké, illetve a kudarcoké is. Rengeteget dolgoztam és küzdöttem a mögöttünk hagyott évtizedekben. És nem gazdagodtam meg. A patológusnak nem hálálkodnak a betegek, csak a tanítványok, jobb esetben. Hadd mondok el erről egy rövid történetet! Makroszkópos anatómiát tanítottam, két szemeszteren keresztül, jénai hallgatóknak. A végén szóltak, hogy szeretnének elbúcsúzni tőlem. Meghívtam hát őket egy kellemes kisvendéglőbe, vacsorára. Mind a tizennyolcan eljöttek. Aztán, amikor a desszert és a kávé után elköszöntek, előkerült az ajándékom: két nagy műanyag szatyor, hajléktalan szatyor, ha szabad így mondanom. Mindkettő telis-tele volt üvegekkel. Mint elmondták, azért, mert észrevették, hogy harcos környezetvédőként gyűjtöm a betétes üvegeket. Persze, azzal adták oda, hogy legyen pénzem hazautazni. Kicsit csalódtak, amikor elmondtam nekik, hogy a péterfillérekből általában újságot szoktam venni a munkanélküliektől.

Nem kell, hogy minden orvos magánhelikopterrel járjon, vagy villát építsen Mallorcán. Van egy lakásunk, igaz, hogy szépen berendezett, van rengeteg könyvünk, és van egy-két nagyon jó barátunk. Ismerjük, ugye, azt a fontos tézist, hogy a tudomány megszabja számunkra a határokat. Nyilván arról szól, hogy az elért eredményeket ne tévesszük össze a kívánt vagy remélt eredményekkel. De úgy látszik, ez a tantétel néha egzisztenciális kérdésekben is érvényre jut.