Életrajzi interjúkötetében (a beszélgetőtárs Nagy Imre) Bertók László joggal állapítja meg Szederkényi Ervinről, a Jelenkor főszerkesztőjéről: „…nemigen ’adta ki’ magát, nemcsak nekem nem, másoknak sem…” Mi tagadás, nekem sem, ám vannak emlékeim e zárkózottság megnyíló pillanatairól.

1968-ban kerültem Pécsre, előző évben végeztem az ELTE-n. Személyes ismeretség révén kerültem a városba, igaz, már egyetemistaként írtam könyvrecenziót a Jelenkornak, a Dunántúli Naplóban pedig néha megjelentek francia műfordításaim.

Érkezésem évében Szederkényi Ervin főállásban a Tanárképző Főiskola irodalmi tanszékének adjunktusa volt, mellette látta el a főszerkesztői teendőket. Pontosabban abban az évben kezdte meg az akkori tudományos minősítési rendszer szerinti első, a kandidátusi fokozat megszerzéséhez szükséges hároméves aspirantúráját. Szerződéses tanársegédi beosztásban (írásban rögzítették, hogy megbízásom gyakorlatilag az ő visszatértéig szól) szemináriumi óráinak egy részét vettem át, magyarán helyettesítettem.

Szederkényi akkor már négy éve szerkesztette a Jelenkort, miután Tüskés Tibort, a korábbi főszerkesztőt irodalompolitikai megorrolások után 1964-ben leváltották. Az irodalmi közvéleményben tehát a harmincévesen kinevezett Szederkényi érthetően a hatalom delegáltja volt. A leváltással kialakult, cseppet sem kellemes helyzetet tehát oldania kellett, elriasztott írókat visszacsalogatni, újakat becserkészni.

Szederkényi éppen a bátyámmal volt egykorú, viszonyunkba a korkülönbség némileg belejátszott, de az ő tartózkodó egyénisége ellenére valamiféle bizalom is átjárta, amelyet idővel mindkettőnk első generációs mivoltával is magyaráztam. Oldottabb hangulatában Ervin néha „László vitéz”-nek szólított.

1968 nyarán jelezte, hogy a fiatalítás jegyében bevonna a Jelenkor munkájába. Tudván a hatvanas évek eleje óta folyóiratokban, antológiákban publikált különböző műfajú írásaimról, négyszemközti beszélgetésen egyértelműsítette: elsősorban kritikusként számít rám.

A „nemzedékesdi”, hogy úgy mondjam, a levegőben volt. A késleltetettség miatt egyre nagyobb számban jelentkező fiatal írók a szűkös és adminisztratíve agyonbiztosított megjelenési viszonyok közt országosan különböző fórumokon (például a fiatal írók lillafüredi konferenciáján) kezdték megfogalmazni érdekeiket. Pécsett abban az évben állt össze „MI 68” néven egy alkalmi csoportosulás fiatal és kevésbé fiatal, néha kényszerűségből kötet nélküli írókból, amelynek jómagam is tagja voltam (később megjelent Útközben című antológiánk elé Weöres Sándor írt ajánlást). A szerkesztőségi kapuk előtt toporgók nemegyszer a Jelenkort is nehézkességgel vádolták.

A Jelenkor repertóriumai ez évtől kezdve szerkesztőbizottsági tagként tüntettek fel, de az inkább "szerkesztőtanoncság”-nak nevezhető, havi pár száz forintos honoráriummal járó másodállás jószerével kézirat-lektorálást jelentett. S válaszleveleket írhattam jobbára ismeretlen, közlésre nem érdemesített szerzőknek. Az is igaz, hogy a keddi, oldott hangulatú szerkesztőségi értekezleteken mindig részt vettem, és elmondtam a véleményemet a terítékre kerülő ügyekről.

Az azonosnak vélt világnézeti alapelvek valószínűleg motiválták kapcsolatunkat, még ha Ervin korábbi, megyei KISZ-bizottsági „bedolgozása” számomra eléggé hihetetlennek is tűnt. Jómagam a hatvanas évek pesti bölcsészkarán, egy korábbihoz képest kinyíló világban az eredeti marxizmus, tehát a „minden létező kritikája”-ként felfogott elmélet jegyében ítéltem meg a társadalmi kérdéseket, így a szocializmus kialakult gyakorlatát, amelyet gyakran neveztek „létező szocializmusnak”, s ezt – munkáskörnyezetből is hozott negatív tapasztalataim alapján – eléggé dezilluzionáltan figyeltem. Hogy ez mennyire így volt, azt az egyetem végén, az egyébként sikertelen álláspályázati anyagom mellékleteként kezembe nyomott jellemzésem egy mondata igazolta vissza, amely kritikai (tehát nem kritikusi) szellemiségemet tette szóvá. Ez az előzmény is magyarázhatja, hogy 1968 augusztusában, a szovjetek kierőszakolta csehszlovákiai bevonulás sokkoló napjaiban, más, számomra biztonságos pécsi szellemi kör híján Szederkényihez mentem fel Széchenyi téri szerkesztőségi szobájába, hogy végletes hangulatomat oldandó, kibeszéljem magam. Azt bizonygattam, hogy ez a drasztikus lépés a mi nemzedékünknek kimért idő alatt már reménytelenné teszi a megújulás
lehetőségét, hiszen bármilyen átalakulás a Szovjetunió politikájában ki tudja mikor bekövetkező változástól függ majd. Ervin kijózanító egyhangúsággal ismételte a hivatalos magyarázatot, egy bennem nagyon megrögzült mondattal kiegészítve: „Ez a bevonulás is jobb, mintha barikádokon kellene harcolni Prágában.” Rámeredtem, hogy miről beszél. S kibukott belőlem egy korábbi nyomasztó élményem. Még egyetemistaként, 1967 legelején, a görög fasiszta katonai puccs elleni tiltakozásként, az egyébként a rendőrség által 1956 óta talán először engedélyezett utcai demonstráción, a görög nagykövetség kis utcájában én is ott voltam. Másnap újabb bölcsészkari csoportok is meg akarták ismételni a tüntetést, ám a rendőrség – nehogy a diákok kedvet kapjanak netán másnak is hangot adni? – nagyon kíméletlenül szétoszlatta az egyetemistákat. Ismerőseim közül többen megsérültek – jó szándékukban is megalázva –, pszichésen is. Ervin szótlanul hallgatta végig beszámolómat, de nem lazított a fegyelem egyenruháján. Csalódottnak éreztem magam, bár sem akkor, sem azóta abban semmi kétségem nem volt, hogy őszinte kitárulkozásomat nem mondta el senkinek, hogy az netán megint különböző jellemzések része legyen.

Szederkényi nemcsak kinevezésének visszhangja miatt nem volt könnyű helyzetben. Túl azon ugyanis el kellett kerülnie a bármelyik vidéki irodalmi centrumban fellelhető, a „helyiérdekű” tollforgatók nyomásával jelentkező provincializmust. És kivédenie sok egyéb, a folyóiratot a periféria felé sodró hatást, köztük a politikait is.

Az általa kialakított gyakorlat szerint az állandó és legfontosabb szerzőkkel közvetlenül ő állt kapcsolatban, levélben, avagy hosszú, akár órákig tartó telefonbeszélgetésekkel. Elfogadott kézirataikról a következő lapszámokat összeállító összejöveteleken kész tényekként értesültünk. A kevésbé ismert, avagy éppen új jelentkezők írásairól minden szerkesztőségi munkatárs véleményt nyilvánított (bevett szokás volt a postai boríték külsejére írott pár sor). Szederkényi a maga elveinek kialakítása során egyfajta statisztikai megfontolásból indult ki: áttekintve a folyóirat terjedelmét, évi megjelenési alkalmát, összevetette az ő kifejezésével „bázishoz” tartozó költők számával. Mindehhez hozzászámította, hogy Magyarországon a közölhető versre képes szerzők nagyobb számban vannak, mint a prózát művelők, s hogy úgy mondjam „szőrös szívű” döntést hozott: új, avagy másutt is publikáló, de a Jelenkor szellemiségéhez különösebben nem kötődő szerzők közlésére nem kívánt vállalkozni. Javasolhattunk esztétikai értékei, új tehetséget ígérő jelek alapján valakit közlésre, akár többen is, Szederkényi az esetek túlnyomó többségében főszerkesztői jogával élve azzal utasította el: „Túl sok elfogadott vers vár a sorára.” Ezt érezhették indokolatlannak egyes szerzők, nehézkességnek a pályakezdők. Más alkalommal megírtam már (Jelenkor, 2007/3), hogy olyan vitathatatlanul tehetséges, később jelentős életművet létrehozó költő, mint Nagy Gáspár esetében, jelentkezése után, közlése ellenére is milyen lassan őröltek a szerkesztőség malmai.

A visszautasított, kevéssé ismert, avagy ismeretlen jelentkezőknek mi, beosztott szerkesztők voltunk kénytelenek megírni a nemleges választ – ami különösen akkor volt kínos ügy számomra, ha előtte történetesen közlésre ajánlottam a címzett írását. Szederkényi megfogalmazott egy, a szerkesztőség kollektív döntésére utaló udvarias típuslevelet (arra kínosan ügyelt, s ki is fejtette, hogy íróembert sose bántsunk meg), amelyet több példányban sokszorosítottunk, ezt írta alá az „ítéletvégrehajtó” munkatárs. Jómagam, áthágva a személytelenséget, nemegyszer fogalmaztam konkrétumokat tartalmazó (de sosem a szerkesztőség belső döntési mechanizmusait feltáró) válaszlevelet. Egyik sem volt szívderítő feladat.

1969-ben, a bizonytalan jövőjű főiskolai állásból a korábban is publikálási fórumnak számító Dunántúli Napló hívására átmentem a lap kulturális rovatába munkatársnak. Mellette a Jelenkor említett „negyedállását” továbbra is betöltöttem.

A kritika felelőssége címmel a napilap 1971. január 10-i számában cikket írtam a vidéken születő művészet és az ugyanitt „honos” kritika viszonyáról, a kritikus dilemmáiról, a kritikus-utánpótlás hiányáról (Pécsett akkor még nem volt bölcsészkar, csak az általános iskolai tanárképzésre hivatott Tanárképző Főiskola). A túldicsérő kritika magyarázatául azt is megemlítettem, hogy a helyben élő kritikus attól tart, megromlik a személyes viszonya a művésszel. Ugyanakkor a vidéken élő kritikus előnyének tartottam, hogy bizonyos érdekszférákon (itt elsősorban a túlsúlyos kulturális centrum, a főváros érdekszövetségeire gondoltam) kívül esik, s így elfogulatlanabb.

Noha meg sem fordult a fejemben, hogy akár közvetetten is rá utaljak a cikkben, legnagyobb meglepetésemre legközelebbi találkozásunkkor Szederkényi – meglehetősen feszült arckifejezéssel – nekem szegezte, hogy egyáltalán nem ért egyet a cikkemmel. Tudni kell, hogy több-kevesebb rendszerességgel írt könyv- és színikritikát a megyei lapban, ahol állandó tévéjegyzet rovata is volt. Soha nem vezettem szisztematikusan naplót, de fontosnak tartott eseményekről időnként emlékeztető mondatokat jegyeztem fel. Egy régi, keményborítójú füzetben 1971. január 13-i dátummal a következőket találtam:

„A provincializmus elleni cikkem azokból váltott ki reakciót, akiknél erre nem is számítottam: Szederkényi ’koncepcionális hibákkal’ vádol. Hogy mivel? Nem tudom. Ő maga bevallja: ’A megalkuvásaimat nem mások kényszerítették rám. Belülről fakadtak.’ Nocsak, akkor az még rosszabb. Másrészt ez látszat. Az a ’belülről’ valahonnan ’kívülről’ jött. Úgy látszik, a magyar provincializmus örök, miként az anyag. Hiába a rádöbbentés.”

A sommás utolsó mondatokhoz annyi hozzátartozik, hogy az nem személyére, hanem a „környülállásokra” vonatkozott.

Szederkényi, bár maga volt a visszafogottság és mértéktartás, az elvi vitákban tárgyilagos egyértelműséggel fogalmazott, nem köntörfalazott, a személyét vagy a Jelenkort érő támadásra mindig élesen válaszolt. A páncélingbe rejtett egyéniség debattőrként megvillantotta párbajtőrét. Az indulat percekre kiszabadult, majd a fegyelem vértjébe préselődött. Csak találgatni tudom, hogy a „fentről” eredő kinevezésével ráterhelődő „eredeti bűnt” kezdetben a kötelességtudat és szerénység fedőrétegével próbálta eltüntetni, ám ez a burok később valószínűleg vastagabb és sűrűbb szövetű lett. Miközben egy racionális, intellektuálisan felkészült egyéniség szuverén módon és egyre magabiztosabban alakította kapcsolatait a kor íróival, köztük a legjelentősebbekkel is. A rejtőzködés talán a kiinduló helyzetet próbálta feledtetni.

A rá többnyire jellemző „magasles” álláspontja mögött egyébiránt szegedi professzora, Halász Előd szellemi mintáját gyanítottam, akit nagy elismeréssel emlegetett, s akit – kimondatlanul – valószínűleg eleganciájában, elkülönültségében példának tekintett.

A pécsi irodalmat időnként – helyi nézőpontból – érzékeny „vérveszteségek” érték: a hatvanas években Budapestre költözött Lázár Ervin, aztán Bertha Bulcsu, majd a hetvenes évek közepén Thiery Árpád. Ha szellemi emberek esetében nehéz is pótlásról beszélni, a megcsappant írói bázis – nevezzük jobb híján így – kiegészítése a megyei-városi kulturális irányításnak is célja volt.

Az 1969-ban kiadott Elérhetetlen föld című antológiájukkal országos figyelmet keltett Kilencek költőcsoport tagjai korábban egyetemi társaim voltak, egyikük, Kovács István, valamint a szerkesztő, Angyal János más-más évben Eötvös-kollégiumi szobatársam is. A csoportból Péntek (eredetileg Molnár) Imre jelezte, hogy zalai származásúként szívesen jönne a kulturális centrumnak számító Pécsre. Szederkény Ervint gondoltam felkérni, hogy útját egyengessük. A Széchenyi téri főszerkesztői szobájába ültem be beszélgetni vele. Természetesen ismerte őket – Rózsa Endre pécsi születésűként rendszeresen szerepelt is a Jelenkorban, Kavicsszüret című kötetéről később én írtam recenziót –, de az rögtön kiderült, hogy az irodalmi status quót már az antológia kiadásának módjával is felrúgó csoportot Szederkényi nem tekinti olyan jelentőségűnek, mint én, akiben a nemzedéki szinkronitás is működött, s aki személyes szálakkal is kötődtem hozzájuk.

Szederkényi jobbára műfaji és egzisztenciális érveket hozott aggályainak érzékeltetésére. A „költői bázis” helyett prózaíróinak erősítését érezte volna fontosabbnak, akár kapcsolatai latba vetésével is, emellett ott volt egy nagyon gyakorlati kérdés is, a megoldhatatlannak tűnő lakásügy. Az eszmecsere során viszont olthatatlan volt a gyanúm, hogy nálam többet tud Péntek Imre különböző városokban „összegyűjtött”, ideológiailag érzékeny munkahelyi-szerkesztőségi konfliktusairól. Végül is Péntek Imrét nem sikerült Pécsre hozni. Később egyedül Meliorisz Bélának a városba költöztetéséhez tudtam valamelyest hozzájárulni.

Fenntartásairól kialakult benyomásomat az is erősítette, hogy a Kilencek közvetlenül hozzám forduló tagjainak kéziratügyeiben nemigen sikerült pozitív döntést kitaktikáznom. Ráadásul azt vettem ki magatartásából, hogy az általam a folyóiratban markánsabban megjeleníteni kívánt, jobb szó híján,valóságközelibb irodalommal (ami nem szociográfiát, hanem problémaérzékenységet jelentett) kapcsolatban fenntartásai vannak. Úgy érveltem: az ilyen közlések révén izgalmasabbá válhatna a gyakran hosszas folytatásokat, memoárokat vállaló, sorozatokban elköteleződő folyóirat. Az egyik belső munkatárs költő „életes irodalomnak” nevezte az ilyen, általa is támogatandónak gondolt munkákat. Bár Szederkényi konkrét kéziratügyekben mindig esztétikai érvrendszerrel élt, megérzésem azt súgta: az általam javasolt művektől, szerzőktől inkább azért óvakodik, mert aktuálpolitikai reflexek mezőjébe vonnák be a Jelenkort. S ettől, a kinevezését megelőző beavatkozásból okulva, meg kívánta óvni a lapját. Magyarán: taktikai megfontolásokat csomagolt esztétikai okfejtésbe, az ódzkodása mögött preventív politikai aggodalom rejtőzhetett.

Bár nem intett le, nemigen lelkesedett, amikor – személyes kontaktusra is hivatkozva – megpróbáltam írást szerezni Örkény Istvántól és Ladányi Mihálytól.

Ladányi Mihály 1969. (tollal 8-asra javítva) október 21-én kelt sorai: „Kedves László, köszönöm küldeményedet, egyelőre még csak a Te esszédet olvastam el belőle, az viszont tetszett. Véleményem szerint nemcsak egy nagyobb lélegzetű tanulmányt, hanem tanulmánykötetet is megér a téma. Pécsi kirándulásom nem marad el, csak novemberre kell halasztanom. Lakásproblémám nem lesz. Verseket is küldök hamarosan (vagy viszek) – ezt már a nyáron megígértem Ervinnek. Addig is sokszor üdvözöllek: Ladányi Mihály”.

A bevezetőben is említett fenti esszém az Életünk az évi egyik számában jelent meg.

Örkény Istvánnak a felkérő levelemre írott válasza 1971. február 1-jén: „Kedves Barátom! Nincs énnekem egy nyúlfarknyi írásom sem, nem is közlök sehol semmit, mert jó egy éve fuldoklom a regényemben, és még csak félúton vagyok.

Legalább imádkozzon értem.

Barátsággal üdvözli:

Örkény István”

Kísérleteim nemigen zárultak sikerrel.

Azt joggal tartják számon, hogy élő klasszikusoknak, nemegyszer háttérbe szorított szerzőknek a Jelenkorhoz kötése (Bertha Bulcsu műfajteremtő interjúinak több évig tartó sorozata félig-meddig ezt is szolgálta) Szederkényi ekkori szívós, távlatos szerkesztői munkájának köszönhető.

A lektorálás mellett próbáltam hasznossá tenni magam. Javasoltam: a hozzánk kötődő, kötet előtti szerzők megjelentetését úgy lehetne felgyorsítani, hogy a Jelenkor a közölt verseik, írásaik szedését a nyomdával félretetetné (még a régi ólomszedés dívott), ezzel nyomdai költséget lehetne megtakarítani (a kiadás egyik legnagyobb költségtétele ez volt). Szederkényi nem lelkesedett az ötletért. Egy későbbi pécsi irodalmi múzeum megalapozására elkezdtem gyűjteni kortárs írók eredeti kéziratait, tehát nem csupán azokat, amelyeket a Jelenkornak küldtek, bár ezek közül is kaptam. (A folyóirat irattárában valahol ott lapulhat az a nagy formátumú füzet, melybe – mintegy iktatókönyvként – bevezettem az eredeti kézirat átvételének dátumát és más adatait. Több élő klasszikus, helyi és más szerző értékes dokumentuma kezdett gyűlni a polcon.)

Közlésre javasolt szerzők főszerkesztő általi megvétózásának erkölcsi terhével küszködve viszont a „szerkesztőinas”-nál, azaz nálam időnként beállt a csömör. A pontos dátumra nem emlékszem, de pár évnyi különbséggel kétszer jelentettem be Szederkényinek, hogy kiválok a szerkesztőségi munkából, mert nem látom az értelmét. Ezekre a beszélgetésekre nem a szokásos keddi napokon, hanem a válságpillanatokban került sor, négyszemközt. Tény, hogy mindkétszer megadtam magam, s maradtam. Megalkuvásból, meg az ő érveinek a hatására: gyengítette volna akkori, a már említett, kapu előtt toporgó nemzedék által bírált helyzetét, ha egyik – mégoly szerény pozíciójú, de fiatalnak tekinthető – munkatársa kiválik. Az már a dolgok összetett voltát és a helyzet iróniáját jelzi, hogy a kívülállók szemében jómagam – ezt a velük folytatott beszélgetésekből kivettem – érthetően a belülről „reteszelők” táborába tartoztam…

A második esetben a hiúságomat legyező érve az volt: „Tudom, hogy több rejlik benned, mint amennyit kiaknázunk, de ne feledd, itt te vagy a jövő embere…” A Jelenkorra értette. (Megjegyzendő: ekkor, miután 1972-ben áthelyeztek oda a Dunántúli Naplótól, a frissen létrehozott, kéthetente megjelenő pécsi összegyetemi lap, az Universitas felelős szerkesztője voltam.)

A fiatal baranyai írójelölteket még én gyűjtöttem össze egy antológiában (Készülődések ideje, 1975). Népes szerzőgárdájában ott voltak a pár évvel később Félkorsó hiány címmel jelentkező csoport tagjai is (Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Pálinkás György, Parti Nagy Lajos). Utóbb, a nemzedéki tudat jegyében, önszerveződéssel színre lépniük érthetően más volt, mint egy kívülről megbízott szerkesztővel.

Az vitathatatlan, s többször megírták, hogy Szederkényi fokozatosan – s akkor még sokak előtt nem kitetszőn – a Jelenkort a majdani irányzatosodás egyik fórumává tette, és ennyiben a magyar irodalmi paradigmaváltást is szolgálta. (Csak jelzésként: a hatvanas évek eleji adminisztratív beavatkozások az ilyen „profilalakítást” is büntették, amikor a népiek fórumának tekintett Alföldet és az úgymond „moderneket” felkaroló Jelenkort is személycserével sújtották.)

Ami a „jövő embere” kitételt illeti, jóslata nem vált be. Három év alatt némileg belefáradtam az új egyetemi lap szellemi elismertetésével összefüggő, nem mindig értelmes hadakozásba. Az adott időben éppen beszűkült pécsi választási lehetőségeim számbavétele után, s mi tagadás: korábbi érzelmi kötődéseim alapján is 1975 közepén úgy döntöttem, elhagyom Pécset. Budapestre költöztem.

Szederkényi Ervin által kezdeményezve a Jelenkorhoz rögtön, majd néhány év alatt belső munkatársnak (jómagam szerződéses státusú külső szerkesztő voltam) új nevek kerültek. Így a fiatalítás is bekövetkezett.

Teljes békességben köszöntem el tőle, ám évek múltán, egy futó pécsi látogatásomkor elejtett megjegyzéséből éreztem: sajnos maradt kibeszéletlen témánk.