Pécsi Nemzeti Színház, 2011. december 4., esti előadás (19:00 óra)

 

Harmadszor került színre Pécsett Weöres Sándor az itteni színháznak, a színház felkérésére 1972-ben írott drámája.1 Először – másfél évtizednyi betiltás után, az országban negyedikként – 1985-ben játszotta itt a Nemzeti, majd 2003-ban a Janus Egyetemi Színház tűzte műsorra, s az idei évadban ismét a Pécsi Nemzeti Színház adja a darabot.

A mű keletkezés- és egyben hányattatástörténetét részletesen tárgyalja Tüskés Tibor a Jelenkor 2003 júniusi számában. Az esszéjében leírtakat nem kívánom elismételni, csupán egy, Tüskés által nem használt forrással egészítem ki az ott elmondottakat. Bogácsi Erzsébet a Rivalda-zárlat (Bp., Dovin, 1991.) című interjúkötete vége felé közöl egy közel tíz oldalas listát azokról a szerzőkről és darabokról, amelyeket 1978-tól az MSZMP KB mellett működő Agitációs és Propaganda Bizottság betiltott, vagy amelyekkel kapcsolatban különféle korlátozásokkal élt (például nagyszínpad helyett stúdióba utalás, felügyelet, a rendezői koncepció előzetes bekérése stb.).

Weöres Sándorról és műveiről ezeket olvashatjuk ebben a listában (a * utáni megjegyzések Bogácsi Erzsébettől, a szögletes zárójelben levők tőlem származnak):

1979: utólagos helytelenítés [A holdbeli csónakos győri és pécsi, illetve a Szent György és a sárkány budapesti nemzetibeli bemutatóiról lehet szó]

1980: A kétfejű fenevad, latolgatás *nincs bemutató

1981: A kétfejű fenevad, tiltás

1983: A kétfejű fenevad, három bemutatóról kettőre redukált *az 1983–84. évadban egy bemutató valósult meg [azaz három színház tervezte bemutatni, kettő kapott engedélyt, de végül csak egy jött létre: a vígszínházi]

1984: A kétfejű fenevad, négy bemutatóról kettőre redukált, engedélyezés felügyelettel [ekkor, az 1984–85. évadban mutatták be Kaposvárott és Pécsett]

1986: Octopus, engedélyezés felügyelettel *nincs bemutató

(A fenti adatok a Bogácsi-kötet 173. oldaláról valók, és a listában nemcsak magyar szerzők szerepelnek, hanem például Shakespeare is, akitől a Titus Andronicus és A velencei kalmár volt tiltólistán!)

Az 1983-ban az újpesti Térszínház Bucz Hunor rendezte előadását és a Janus Egyetemi Színház 2003-as, Mikuli János rendezte bemutatóját is ideszámítva, A kétfejű fenevadnak e mostani pécsi a tizenkettedik magyarországi színrevitele. A kétfejű fenevad eddigi kőszínházi bemutatói ezek voltak:

Vígszínház, 1984. január 27. (rendező: Valló Péter),

Kaposvári Csiky Gergely Színház, 1985. január 25. (rendező: Babarczy László),

Pécsi Nemzeti Színház, 1985. április 13. (rendező: Szőke István),

Kőszegi Várszínház, 1987. június 10. (rendező: Romhányi László),

Jurta Színház, 1987. szeptember 19. (rendező: Romhányi László) – az előző bemutató repríze,

Madách Színház a Petőfi Csarnokban, 1989. november 26. (rendező: Kerényi Imre),

Szolnoki Szigligeti Színház, 1994. január 21. (rendező: Csiszár Imre),

Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, 2007. február 17. (rendező: Koltai M. Gábor),

Budapesti Katona József Színház, 2010. február 21. (rendező: Máté Gábor).

Míg a darab megírása óta eltelt négy évtizedből az első másfél a tiltás, korlátozás, mellőzés időszaka volt, a rákövetkező negyedszázad azt mutatja, hogy Weöres drámájával megtörtént az, ami a mindenkori kortárs magyar drámákkal nagyon ritkán fordul elő: A kétfejű fenevad felkerült a színházak repertoárjára. Feltétlenül üdvözlendő, hogy a Pécsi Nemzeti Színház ismét a műsorára tűzte a darabot, amely tematikájánál, szellemiségénél és poézisénél fogva rendszeresen visszatérő műve kellene, hogy legyen a pécsi színházi életnek.

Ha Weöres drámája kapcsán visszatérésről beszélhetünk, épp így tekinthető visszatérésnek Szikora János rendező mostani felkérése is, aki Pécsett kezdte rendezői pályáját. Főiskolai vizsgarendezéseként itt vitte először színre (kőszínházi ősbemutatóként) Déry Tibor Az óriáscsecsemő című avantgárd drámáját 1978 márciusában,2 majd az év novemberében a Kafka regényéből készült A per című előadást. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik Beckett Az utolsó tekercs című monodrámájának magyarországi kőszínházi bemutatója 1979 májusában. Pályakezdésének rövid pécsi időszakában még két darabot rendezett, Ibsentől A tenger asszonyát 1979 novemberében, s végül Boris Viantól a Birodalomépítők avagy a Smürc című előadást 1980 februárjában.

Az 1990-es évek első felében négy pécsi rendezése volt, Karol Wojtyla A Mi Urunk festője (1991. május), Labiche A Florentine kalap (1992. március), Romain Weingarten Nyár (1993. április), Valerij Brjuszov – Bódy Gábor A tüzes angyal (1994. április). A 2000-es években pedig ugyancsak négy előadást rendezett Pécsett, Arthur Miller Pillantás a hídról (2000. november), Marin Držić Dundo Maroje (2004. július – Tettyei Szabadtéri Színpad), Verdi Traviata (2007. február) és Sárosi István Gyilkos etűdök (2008. július – Anna udvar) című művét.

Szikora Jánosnak már rendezői pályakezdésekor meghatározó védjegye volt az erős látványelemek alkalmazása, a színház képi dimenzióinak előtérbe állítása, az irodalmi mű „tolmácsolásával” szemben egy-egy, produkciónként eredeti színpadi nyelv megteremtése. A kétfejű fenevad mostani színrevitelében is ennek lehetünk tanúi.

Weöres drámájának első bemutatói idején a cenzorok és a kritikusok is árgus szemmel figyeltek arra, hogy mi hangzik el és mi marad ki az előadásokban az eredeti szövegből, ma azonban már nem releváns szempont, változik-e az előadásszöveg a drámaszöveghez képest. Az 1984-es, 85-ös bemutatók esetében a kultúrpolitika (a cenzúra) azt engedélyezte, hogy az adott színház a művet „különféle kihagyásokkal bemutassa”.3 S a kritikák nem hagyták említetlenül, hogy az előadások Weöres művét „megcsonkították”.4

Az autonóm színházművészet szellemisége alapján létrehozott előadás kapcsán azonban, amely a színrevitelt nem az irodalomnak alárendelt, azt kiszolgáló „alkalmazott művészetnek”, hanem önálló és öntörvényű alkotásnak tekinti, értelmetlen dolog belemenni abba a méricskélésbe, hogy a dráma eredeti szövegéhez képest milyen és mennyi szöveg szerepel az előadásban. Különösen akkor, ha az adott színpadi műnek saját filozófiája, kompozíciója van, mint Szikora János rendezésének esetében.

A kétfejű fenevad shakespeare-i dramaturgiát követő, húsz – Weöres által „jelenés”-nek nevezett – jelenetből álló szerkezete, gyakori helyszínváltásai általában nehézséget okoznak a klasszicista dramaturgiát és az illúziószínházi színrevitelt képviselő rendezéseknek. Szikora János azonban – aki az előadás díszletét is tervezte – egyetlen színpadképben játszatja a darabot, melyben folyamatosan, zökkenőmentesen kapcsolódnak egymásba a jelenetek.

A színpad mélyén félkörívű függöny alkotja az állandó hátteret, melyen az okkersárgás-barnás alapszínű horizontot sűrű fellegek borítják. A díszlet fő alkotóeleme egy olyan építmény, amelyből a magyar „színház” szó ered. Azaz ezúttal a szín: egy szín. Mint a Magyar értelmező kéziszótár (Bp., Akadémiai, 1982.) írja: „Szín: főnév 1. (Részben) nyitott oldalú gazdasági épület. 2. Kocsiszín.” Mindez mélyen rokon Weöres színházi ihletettségével, aki egyik versében ezt írja: „Egy lakatlan istálló volt a színház / gyerekkoromban a kis faluban. / Ott éltem át először, mily heves láz / ha kulisszák közt jelenés suhan.”

A színen (a színpadon) egy ilyen szín, azaz egy „részben nyitott oldalú gazdasági épület” foglalja el a játéktér bal felét. A faépületet baloldalról magas deszkafal határolja. Ezen nyílik majd a pécsi városkapu a 3. jelenetben. A színpad közepéig benyúló, enyhén jobbra lejtő tető tartógerendái alatt két intimebb teret különít el egy-egy kerítésmagasságú mozgatható deszkafal. Ezek a színpadnyílással párhuzamos deszkafalak a játéktérből ki- és oda betolhatók, s így gördülékenyen rendezhetők át a helyszínek. A színpad jobb oldalán egy kisebb szalmahalom (nincs kazalba rendezve). Ebben a szalmahalomban időnként meghempergőzik néhány szereplő, s ebből bukkannak elő szalmaruhába öltöztetett alakok (például I. Lipót és IV. Mehmed az 5. jelenetben).

A színpad előterében téglalap alakú agyagos terület található. Van jelenet, amikor ebbe nyomják egymás arcát a veszekedő török hadvezérek, és az előadás végén innen vesz a fazekaskorongon edényt formáló Evelin egy maréknyit a készülő munkához. Az előadás plakátja is ezt a képet emeli ki a darabból: a korongon formálódó agyaghengert, melynek tetején egy kerengő alak látható.

A kerengés az előadás meghatározó képi eleme. Szerkezetileg összefügg a darab dramaturgiájával, tartalmilag annak világszemléletével. A gyorsan váltakozó jelenetek technikai színrevitelét elvileg jól szolgálhatná a forgószínpad alkalmazása, de Szikora János ennél sokkal dinamikusabb és képileg erősebb eszközzel él, amikor kerengő táncosokkal köti át és egészíti ki a drámai jelenéseket. A hattagú tánccsoport (Gyenis Boglárka és
az Oriental Fusionett) hol kerengő dervisnek öltözve, hol hastáncosnőként, hol katonaként pörög-forog a színen. Vagy átvezetve egyik jelenetből a másikba, vagy egy jelenet betétszámaként, vagy lezárva a dramaturgiailag hangsúlyos pontokat. Ez utóbbira példa a kétrészes darab szünet előtti jelenése, amikor megérkezik a hír Pécsre Buda elestéről, s ekkor a prózai szereplők a színpad mélye felé távoznak, a táncosok pedig fehér öltözetben, karddal a kezükben keringenek körbe-körbe a színpadon, míg csak le nem hull a függöny.

A Weöres által bemutatott történet látszólag pikareszk. Mintha a főhős, Bornemissza Ambrus deák, református lelkipásztor a 17. század három részre szakadt Magyarországán a törökök, a németek, a katolikusok, a mohamedánok stb. elől menekülve és a nők ölén menedéket találva egy lineáris történet epizódjain haladna végig. Az epizódokban azonban azt látjuk, hogy a helyzetek újra meg újra ismétlődnek, az alakok visszatérnek, más-más ruhában, más-más szerepben, de valójában nem jutnak tovább, hanem ugyanazon szituációk láncolatában forognak körbe. Negyedszázada az akkori pécsi bemutató kapcsán még identitásvesztésről beszéltem, ma inkább azt mondom, hogy az identitás a modernitás ábrándja. Sem a darab által megidézett korban, sem a miénkben nem olyan mértékben rögzítettek és (látszólag) stabilak az énhatárok, mint amilyennek a modernség időszakában tűntek. Weöres folytonos átváltozásban lévő alakjai a mai léttapasztalathoz közelítenek.

A kétfejű fenevadban senki sem az, aminek elsőre látszik. Nyilván e mimikri játékba hozása is készteti Weörest arra, hogy több jelenetben éljen a színház a színházban toposzával, mellyel így a drámának egyúttal metaszínházi dimenziót is ad. Az 1., 5., 7. és 12. jelenésben a szereplők (Ambrus és nőtársai, az 1. jelenésben Evelin, a többiben Lea és Susánna) színházat játszanak. Előbb egy arab komédiát, utóbb egy – Ambrus által írott – szicíliai versengést. E kulturális jelentésszóródást tovább fokozza, hogy e darabbeli színjátékpróbák során Szikora rendezésében a soproni jezsuita díszletkönyv egyik képe (a győzelmi szekereket ábrázoló festmény) függ zsinóron egy oszlopról. A százegynéhány darabból álló jezsuita díszletrajzokat valamikor 1676 és 1728 között foglalták gyűjte-ménybe.5 A Sárváron kezdődő és Kőszegen végződő „Pécs-dráma” színrevitelébe tehát (lám, ebben is ott van a darab képlékeny volta – ezúttal a helyszínekben) a rendező hitelesen építi be e színháztörténeti utalást. Az pedig az előadás jellemző metaszínházi mozzanata, hogy a vándorló-menekülő Ambrus e feltekert képet kicsiny útipoggyászában mindenhová magával viszi.

A darab figurái keringenek a szerepek között. A négy török hadvezér között nincsen török: tatár, kaukázusi, bolgár származásúak, Dzserdzsics janicsár agáról pedig kiderül (a 15. jelenésben), hogy valójában Bonyhádi Györgynek hívják és katolikus magyar. Az Ibrahim kádi egyik pécsi házában menedékre lelt agg magyar urak viszont azon marakodnak, hogy nincsen közöttük igazi magyar: „osztrák lakáj”, „török zsódos”, „párászt kon-spirátor”, „klerikális vén gügye” – szidalmazzák egymást. A pécsi kádi is valójában egy pozsonyi zsidó, Avram Mandelli. A nyitó jelenésben szereplő Windeck császári komisszárius a darabban előbb „törökké lesz” (10. jelenés), aztán a horvátokat élteti (16. jelenés), végül azért ítéli halálra Pécs felszabadítója, Badeni Lajos, mert I. Lipót császár funkcionáriusának mondja magát (17. jelenés).

Az átváltozás, áttűnés, a létformák és szerepek közötti átmenet a weöresi életmű egyik alapképlete, mely számos versében jelen van. A színháziakban (ahol a szereplőket „tüneményeknek” nevezi) éppúgy, mint a gyerekversekben (például A tündér szárnyassá igézett malacában), és olyan költeményeiben, mint A kettős én, Barátom, ki azt…, De profundis stb. A kétfejű fenevad is ebben a szemléletben fogant. Noha Weöres ezt a színjátékát panoptikumnak nevezi (ami inkább statikus képzetet kelt a kiállított viaszbábokkal), valójában úgy folynak és olvadnak át egymásba az elemek, az alakok, mint egy zeneműben a hangok. Ami ismét a darabjainak a verseivel való rokonságát erősíti. Mint Tüskés Tibor említett tanulmányában szerepel: „Weöres egy beszélgetés alkalmával, amikor a műveiben föllelhető szüntelen alakváltoztatásairól kérdezték, azt mondta: ’Talán arról van szó, hogy lényegében inkább drámaíró alkat vagyok, mint lírikus.’ Valószínűleg fordítva is igaz: Weöres drámáiban mindig költőként, lírikusként nyilatkozik meg”.6 A kétfejű fenevad dramaturgiáját is költői motívumok szervezik.

A darab egyszerre jeleníti meg a világtörténelem színpadának alakjait (a császárt és a szultánt), a nemzeti történelem szereplőit és a helyi történelem figuráit. Ez utóbbiak azok, akik nem jutnak el a nagytörténelem színteréig, létük e színtér alatt zajlik, és Weöres darabjának ők a valódi hősei. Noha a színjáték egy konkrét történelmi helyzetet és időszakot mutat be, már említett szemlélete révén a mű egyben metatörténelmi dráma is. Általában is van mondanivalója a történelemről, nem csupán az 1686-os pécsi éráról. Ez teljesen nyilvánvalóvá válik a záróképben, amikor a kantinos Franciskától agylotyogást szerzett Badeni Lajos őrgróf ezeket mondja: „A história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehell reájok, másik csőrével mind megvagdalja, öszszetöri.” S rögtön ezután kijelenti: „Tehát: le a világtörténelemmel!”

Szikora János az előadáshoz írott előzetesében még azt a tervét említi, hogy „az előadásban különleges szerephez jutnak majd a speciális bábuk és az orientális tánc”. Mint az eddigiekből már kiderült, a tánc valóban fontos képi és dramaturgiai szerepet kap a produkcióban, bábokkal azonban nem találkozunk. De ez nem is baj. Ezúttal az eleven emberi testek kellő erővel érzékeltetik az átváltozások, átalakulások, átfordulások és pálfordulások örökkön visszatérő gyakorlatát és tapasztalatát.

Az előadás alaptónusa groteszk-komikus. A rendező nemcsak a darab nyelvi és szituációs humorát juttatja érvényre, hanem olyan helyzeteket, utalásokat, módosításokat épít bele az előadásba, amelyek ezt a szemléletet képviselik, és időnként tovább erősítik. Nála például a darab „eszmei mondanivalóját” összegző monológot nem Bádeni őrgróf mondja végig (aki a szifilisztől agylágyulást kapott, s így imént citált szavai mindjárt idézőjelbe is kerülnek), hanem a szót átveszi tőle Hercsula, a pécsi cigány bakó, akinek szájából a világtörténelemre vonatkozó szavak meglehetősen ironikusan hangzanak.

A négy török hadvezér és Ibrahim tárgyalása során (4. jelenés) az asztalon a manapság használatos technikai eszközbe, a felszólaló által be- és kikapcsolható asztali mikrofonba beszélnek (enyelegnek) a tárgyaló felek. (A jegyzőkönyvön kívüli veszekedés-gyalázkodás már mikrofonon kívül zajlik.) A darab vége felé (16. jelenés) a felbolydult pécsi polgárok és asszonyok között megjelennek az agg magyar urak (kik korábban a kádi házában nyertek menedéket), akik tüntetőkként lépnek fel, a tüntetés elmaradhatatlan kellékével, egy-egy transzparenssel, amelyen ezúttal kinek-kinek a saját arcképe látható.

A főbb szerepek közül Tordy Géza alakítja a pécsi kádit, Ibrahimot, Köles Ferenc játszsza Ambrus deákot, Báthory hercegnőt Györfi Anna formálja meg, Lea szerepében Boros Anna látható. Ők a húsz jelenés legtöbbjében szerepelnek, és a helyzeteik változnak ugyan, de a karakterük nem. Tordy többféle érzelem és magatartás eleméből ötvözi egybe a „bölcs kádi” és a „ravasz zsidó” alakját. Rafinéria és rezignáció, diplomatikusság és szeretetvágy, haszonelvű pragmatizmus és távlatos előrelátás jellemzi az általa megformált karaktert. Amikor utolsó jelenetében Pécstől búcsúzva két bőröndjével útra kel, alakja Tímár József Willy Lomanjét idézi. Köles Ferenc Ambrus deákja a mindenütt színházat csináló művészértelmiségi, aki az alkalmazkodásban nem személyes sorsának biztosítékát, hanem az általa képviselt ügyek és eszmék továbbélésének, megvalósulásának lehetőségét látja. A húsz jelenésből tizenhatban van színen, mindvégig erős jelenléttel, de olyan csapatjátékosként, aki – a szerepéhez hasonlóan – nem az egyéni sikert, hanem az előadás egészének érdekét szolgálja. Györfi Anna az erotikusan túlfűtött, mindig csábításra kész, vágyának férfiban-nőben egyaránt tárgyat találó Báthory Susánna alakítója. Pár meghatározó gesztussal, hangsúllyal képes megteremteni a még a vén Ibrahimban is szerelmet ébresztő asszonyalakot. Boross Anna – Lea szerepében –az ártatlanságból, naivitásból jut el annak az elcsábított leányalaknak a megformálásáig, aki – Ambrus révén – nemcsak a deák irányába, hanem a színházéba is elcsábul. S ő az, aki előbb saját zsidóságát hangoztatja Ambrusnak, majd szerepe végén kijelenti: „Én nem vagyok sidó (…) Minden lélegzetemmel, szívemnek minden verésivel én magyar vagyok”. Izzanak a színen Boross Anna szavai.

Az előadás színlapján 21 szereplő neve szerepel (akiket a hat táncos és további csoportos szereplők egészítenek ki). Nem szükséges és nem is indokolt minden egyes közreműködőről külön-külön megemlékezni. De említést érdemel Újvári Zoltán, Ottlik Ádám, Vidákovics Szláven és Széll Horváth Lajos négyes fogata, akik valamennyien két vagy három szerepet is játszanak, meggyőzően és sok humorral. Egy másik négyes fogatban – a magyar vének szerepében – Kézdy György, Ujlaky László, Németh János és Bánky Gábor komédiáznak. Ugyancsak az alak komikus jegyeit domborítja ki Lipics Zsolt a mindig másnak behódoló komisszár, Windeck szerepében.

A rendezés belesző-belecsempész helyi utalásokat is az előadásba. Ezek egy része a mai pécsi néző számára könnyen felismerhető. Ilyen a pécsi városkapu tövében játszódó 3. jelenés, amelyben a kapu kinyílásakor a városházi toronyóra mai zenéje (Kircsi László kompozíciója) szól. De épp így helyi utalásnak tekinthetjük azt is, hogy az 1985-ös pécsi bemutató szereplői közül a mostani előadásban is részt vesznek néhányan (Bánky Gábor, Németh János, Ujlaky László, valamint Bódis Irén, akinek még a szerepe is azonos az egykorival). Továbbá azt, hogy Szikora korábbi pécsi éveinek itteni színészei közül is szerepelnek páran a produkcióban, a rendező pályakezdő időszakából Kézdy György és Fekete András, a 90-es évek elejéről Stenczer Béla és Pilinczes József. No meg az is lokális allúzió, hogy – a darabban játszott három másik szerepe mellett – a 16. jelenésben felbukkanó horvát katonát a Pécsi Horvát Színház igazgatója, Vidákovics Szláven alakítja.

Szikora János korai pécsi éveinek védjegye volt az előadásai egészét átértelmező zárókép, amely új megvilágításba, új dimenzióba helyezte az addigi színpadi történéseket. Ilyen volt Az óriáscsecsemő kamaraszínházi színpadán a lakótelepi panellakások dobozait idéző szerkezetben a zárókép groteszk kispolgári (kisproletári) „idillje”, az egyetlen még be nem falazott keretben megjelenő emberpár, a nő karján az újszülöttel. Vagy A per fű borította üde zöld színpadán a két őre által leszúrt Josef K. összeroskadása után a színpad közepéről feltörő hatalmas vízsugár. A kétfejű fenevad végén a szín egy olyan jelenetbe rendeződik, amelyik nem szerepel Weöres darabjában. Az Ambrustól pár hónapja kisfiút szült Susánna csecsemőjét Ambrus a színpad jobb oldalán lévő szalmába fekteti. Gyöngyöző csecsemőnevetés hangzik fel, s míg a kisded kacagását halljuk, a szalmában fekvő pólyásgyermek köré odagyűlnek a színen lévő alakok. Sötétbe borul a kép, és csak a kisded felé hajoló-forduló emberek sziluettjét látjuk. A színre vitt hányattatástörténet, a háborúskodás, túléléspróba nyomán kiadott weöresi „jelszó”, hogy „Le a világtörténelemmel!”, e zárókép révén kívül helyez bennünket a nagytörténelmen. Teszi ezt a bibliai jelenetre való utalással, a párkapcsolati, családi mikrotörténelem kiemelésével és a gyermekben lehetőségként meglévő másfajta jövőnek és életútnak az ígéretével. Vagy legalábbis ennek a jövőnek a reményével. Az előadás végén a történelem színteréről, a politika, a hatalom, a közélet közegéből a történelem színtere alá, a történelem előtti vagy utáni idők magántörténeti horizontjára pillantunk.

 

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad avagy Pécs 1686-ban. Történelmi panoptikum.

Pécsi Nemzeti Színház

A bemutató időpontja: 2011. november 11.

Szereplők: Tordy Géza, Köles Ferenc, Újvári Zoltán, Ottlik Ádám, Vidákovics Szláven, Széll
Horváth Lajos, Bánky Gábor, Kézdy György, Ujlaky László, Németh János, Lipics Zsolt, Györfi Anna, Boros Anna, Vlasits Barbara, Krum Ádám, Háber László, Tóth András Ernő, Stenczer Béla, Pilinczes József, Fekete András, Bódis Irén.

Az előadásban közreműködik: Gyenis Boglárka és az Oriental Fusionett. Tagjai: Gyenis Boglárka, Banó Brigitta, Brázay Éva, Gaál Mónika, Nagy Szilvia, Jáger Eszter.

Jelmeztervező: Tresz Zsuzsa. Koreográfus: Györffy Katalin. Díszlettervező, rendező: Szikora János.

 

-----

1 Weöres Sándor Színjátékok című gyűjteményes drámakötetében (Bp., Magvető, 1983) a tartalomjegyzékben keletkezési évszámként 1968 szerepel. Ugyanez az évszám olvasható a Holdbeli
csónakos 1991-es kiadásának (Bp., Prológus) hátsó borítóján, valamint a Színjátékok 2005-ös kiadásában is (Bp., Argumentum). A 2011-ben megjelent Egybegyűjtött színjátékok (Bp., Helikon) tartalomjegyzéke viszont 1972-t adja meg a keletkezés éveként, s a kötethez fűzött utószavának A kétfejű fenevaddal foglalkozó részében (483-484. old.) a sajtó alá rendező Steinert Ágota a mű dramaturgjának, Czímer Józsefnek a visszaemlékezésére hivatkozik (Életünk 1983/6.).

Czímer több helyütt is 1968-nál későbbi időpontot jelöl meg A kétfejű fenevad keletkezési idejeként. Az említett Életünkbeli közlés mellett például a Függöny nélkül (Bp., Magvető, 1985) című kötetében két helyen is (193-194. old., illetve 210. old.). És bár az idézett helyeken évszámot nem említ, a korabeli bemutatók alapján tudható, hogy az 1972-es évről van szó. Ezt írja: „Ugyanebben az évadban Weöres Sándor, miután sok éve felhagyott már a drámaírással, vállalkozott rá, hogy ír nekünk darabot. Ezután a vele való munka A kétfejű fenevaddal dramaturgiai pályám legélvezetesebb periódusai közé tartozik. Weöres minden elkészült részletet megmutatott, ilyenkor én olvastam fel a kézírásból. Weöres is nagyon élvezte a munkát, és még be sem fejeztük, máris több témát ajánlott a következő darab megírására. Ekkor – ugyanabban az évadban, amelyben a Deficitről – kiderült, hogy A kétfejű fenevad sem bemutatható. A színház segített magán, mert, mint említettem, én előre dolgoztam. Elővettük Hernádi nekünk írt első darabját, a Falansztert, és annak nagy sikere kárpótolta a színházat és az évadot. De semmi sem kárpótolta a magyar drámairodalmat. Weöres ugyanis nagyon elkeseredett, és minden kérés hiábavaló volt, nem volt hajlandó többé darabot írni. Néhány év múlva sikerült a darabot újra műsorra tűzni, de ismét csak az első próbákig juthattunk. Weöres pedig végleg letett a drámaírásról, ami most már nem a pécsi színház, de a magyar drámairodalom nagy-nagy vesztesége lett” (i. m. 193-194. old.).

E dramaturgi beszámoló és az 1983-as drámakötetben szereplő 1968-as évszám közötti ellentmondás késztetett arra 1985-ben, amikor a végre sorra kerülő pécsi bemutatóról kritikát írtam a Jelenkorba (1985/7-8.), hogy úgy fogalmazzak, a darab 1968 és 1972 között keletkezett. Felvetődik azonban a kérdés, hogy a Színjátékok 1983-as kiadása, amelyet Weöres Sándor is jóváhagyott, miért az 1968-as évszámot szerepelteti. Nem ez az a hely, ahol erre a kérdésre érdemi választ lehetne adni, de a mű alcímében szereplő 1686 és a dátumként megjelölt 1968 számalakok hasonlósága, alkotóelemeik átfordítása (6 és 9) és helycseréje (6 és 8) magyarázatot nyújthat erre. Emellett a keletkezési dátum iránti ilyetén szerzői viszony összefüggésbe hozható Weöres világszemléletével is.

2 Egyik első színikritikámat erről a bemutatóról írtam a pécsi egyetemi lap, az Universitas 1978. március 31-i számában.

3 Tüskés Tibor: Weöres Sándor történelmi panoptikuma. A kétfejű fenevad. Jelenkor 46. 6 (2003. június), 609. old.

4 Szederkényi Ervin – a Jelenkor akkori főszerkesztője –, aki lelkesen üdvözölte a pécsi bemutató létrejöttét, az előadásról írott kritikájában nem hagyja említetlenül, hogy a dráma szövege csonkítva került színre. Előbb így fogalmaz: „örömmel láttuk volna Pécsett a teljes dráma előadását”, majd a Szőke István rendezését méltató sorokba csempészi be a cenzúrázás bírálatát, ekképpen: „a csonkolt szövegű változat rendezői erényeiből arra lehet következtetni, hogy az épségesebbre is futotta volna erejéből”. (Szederkényi Ervin: „’A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686-ban’. Weöres Sándor drámája a Pécsi Nemzeti Színházban”. Dunántúli Napló, 1985. április 20., 8. old.) Számára azért is lehetett fájó a dráma csonkított előadása, mert az 1972/73-as évadban meghiúsult pécsi bemutató időszakában a Jelenkor is csak az első részét közölhette a kétrészes drámának: az 1973. évfolyam 4. számában.

Jómagam a – főként a dráma második részét érintő – megkurtítás tényére csak közvetetten utaltam, amikor így fogalmaztam: „A darabon végrehajtott dramaturgiai beavatkozások főként a második részt érintik, de az egész mű szemléletmódjára kihatással vannak”. P. Müller Péter: Pécsi színházi esték. Jelenkor, 1985. 7-8. sz. 674. old.

5 Staud Géza megállapítására Knapp Éva hivatkozik: The Sopron Collection of Jesuit Stage Designs. Bp., Enciklopédia, 1999, 26. old. A kötet borítóján a pécsi előadásban használt kép részlete látható. A teljes kép és leírása a 214-215. oldalon szerepel. A gyűjteményt igazgatásom alatt a színházi intézet CD-ROM formában, a képekhez fűzött magyarázatokkal megjelentette: Bardi Terézia: Soproni jezsuita díszletkönyv. Bp., OSZMI, 2001. (OSZMI-JE-001) Az eredeti képanyagot az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet őrzi.

6 Tüskés Tibor: i. m. 602. o.