„Akkor azután, magamba szállva, a boltíves kapun át töprengve visszamentem a városba. Miért, gondoltam, miért nem omlik be a boltozat, ha egyszer semmilyen támasztéka sincsen? Azért áll, válaszoltam, mert vala-mennyi kő egyszerre akar leomlani – s e gondolatból leírhatatlanul üdítő vigaszt merítettem, mely a döntő pillanatig végig reménnyel töltött el, hogy akkor is tartani fogom magam, ha semmi nem nyújt többé kapaszkodót."

(Heinrich von Kleist Wilhelmine von Zengének, 1800. november 16. )

Fölöttébb furcsa mondattal indul Nádas Péternek a Holmi 2001. novemberi számában megjelent, készülőben levő nagyregényének első része, pontosabban római egyessel jelölt fejezete (mert az Élet és Irodalomban, 51-52. szám, 2001. december 21., már lehetett olvasni egy másik kiválasztott részletet, de, mondhatni, a hozzá tartozó térkép nélkül, csak úgy, magában). Itt most egy hatrészes, a Holmi 2002. áprilisi számában lezáruló, külön alcímekkel ellátott, összefüggő sorozat legelső darabjáról van szó, az Egy úri ház című fejezetről, amelynek pontos helye a regényben számomra egyelőre megállapíthatatlan, bár mostani ismereteim szerint ideális nyitófejezet lehetne.¹

Abban az esztendőben – kezdődik tehát a fejezet, és itt most rögtön hadd törjem meg az olvasó érdeklődését fölkelteni szándékozó, könnyed, nagyívű, de elvontságában mégis kissé nyeglének és iránytalannak álcázott, irónikus nyitómondatot, amelyik a kissé archaikus, krónikaírói „esztendő" szóval jelöli meg azt az évet, amelyben a fejezet cselekménye játszódik. Az író később is elég sokáig makacsul megtartóztatja magát attól, hogy kimondja a pontos évszámot, csupán bőséges utalásokat tesz rá, olyan többszintes tér-idő koordinátarendszert vázol fel, amelyben hol egy helyszín megnevezésével (mondjuk, ha egy utcanév valamikor megváltozott), hol egy történés közelmúltbeliségének érzékeltetésével sejteti velünk a dátumot, de mintha szemérme vagy ars poeticája tiltaná, hogy egy az egyben kimondja, én kimondom: 1959 (számos kivonás és összeadás eredményeképp jött ki nekem ez a kellemetlen akusztikájú, négyjegyű szám).² Ebben a nyitómondatban az „esztendő" egyéb, szándékoltan üresnek hagyott, irodalmias hívószavakat előlegez meg. Nem újdonság Nádas prózájában a míves keresettség akusztikája: a szavak kiválasztottságának, kiválogatottságának tudatosan is gerjesztett érzete, mely afféle nemes színezékként az írói erudíció és az írói reflektáltság, az alapos és körmönfont önkifejezés önmagára visszautaló metaforája a szövegtestben.

Épp ilyen, enyhén megemelt kifejezésmód az első fejezetben például a néhány bekezdés múlva felhangzó „ifjú ember" terminus: az ifjúról elég hamar kiderül, hogy a könyv lényegében központi alakja, szinte az író fiatalkori alteregója, a mű fogantatásának, filozófiájának megtestesülése, világnézetének szubjektívbe oltott fizikai valója – erről mindjárt lesz szó –, akit bizonyos későbbi fejezetekben elbeszélői első személyben is megszólaltat a könyv. Akárha kissé patetikusan meg- vagy leszólítaná szereplőjét az író („Nézze, ifjú ember, maga még nagyon naiv…" – egy ilyen mondatot például el tudnék képzelni: találkozás egy fiatalemberrel): tehát nem „fiatal fiú" és nem is „fiatal férfi", ahogy ma mondanánk, egyértelműbben vagy laposabban, de hát ő nem fiú és nem is férfi: a definiálatlanság, mely bizonyos értelemben a hős egyik fontos karakterjegye, már felbukkan ebben az elnevezésben, mert egy darabig azért névtelen marad, akárcsak az év, s csupán pár oldallal később, egy másik – a regénynek ezen a pontján még szintén névtelen – ember („egy fiatal nő") félálomban derengő tudatában felbukkanva nyeri el a „Kristóf" nevet (ez a késleltetett megnevezés az író bevett technikája, még lesz róla szó).

A nyitómondat, az utóbb kifejlő tárgy véres komolyságát kacéran leplezve, most pár pillanatra a tárcaregény nyelvi közegébe emeli a szöveget: mikor azért sok másféle homályos ügyre végre fény derült – az ember felkapja a fejét, tessék?, még azt se tudom, hányban, de már „mikor" és „azért" és „sok" és „másféle" és ráadásul „homályos" ügyre „derült fény": hát nem elég, hogy „homályos", de „sok másféle" is?, ám a szöveg rendületlenül megy tovább, a távoli magyar fővárosban felettébb balul sikeredett a nemzeti ünnep.³ Ajvé. Mennyi ravasz kis szótörmelék. Miféle kezdet ez? És mennyiben és mitől is olyan „távoli" ez a „magyar főváros"? Mért „balul" és mért „sikeredett"? Ki az a Sherlock Holmes, aki ama homályos ügyekre „végre" (a vége rögtön az elején?) fényt derített?

És mintha csak az első bekezdés semmit- vagy túlságosan is sokatmondó játékos nyelvi relativizmusát akarná igazolni, a második, hosszabb bekezdés éppen a cenzúra és a nyelvi manipuláció korabeli gyakorlatát ábrázolja az időjárás-jelentések meghamisításán keresztül, egyidejűleg nyíltan kimondván: az a bizonyos „nemzeti ünnep" március 15. (újabb szolid példa a késleltetett megnevezésre). Ez a második bekezdés valamiféle orwelli világba vezet minket, a diktatúrák hírmegmásítói és nyelvtorzítói közé, tér- és időkoordinátáit a nyelv és hatalom kissé elvontabb viszonylatában felvázolva: a szerzőből szinte kirobban az olümposzi kacaj, ahogyan azt az abszurd folyamatot veti alá figyelmes elemzésnek, amelynek során egy időjárás-jelentés átalakul, részletesen beszámol ennek útjáról a Meteorológiai Intézettől a Pártbizottságon át az újságok szerkesztőségéig, arról, ahogyan a politika megpróbálja a lényegében befolyásolhatatlan elemet is hatalma alá gyűrni, szép időt jósoltatni magának egy nyilvánvalóan csúfos napon, beszél az intézményes hazugság világáról tehát. Tágul az az elvont fogalmi kör, melyet az író az első mondatával felvázolt, egyben szűkül a lehetséges időpontok köre, kezd kirajzolódni a társadalom elvont szerkezete, amelyben a cselekmény játszódik.

Majd ismét egymondatos bekezdés következik: ebben a harmadik bekezdésben kozmikus távolságba kerülünk a helyszíntől, mintegy a felhők fölé emelkedünk, a csillagok, a csillagképek (amikor márciusban a nap a Kos jegyébe lép)⁴ közé, s az „elemek" harcáról értesülünk (akárha egy görög mítosz előhangját hallanánk). Az író kedvelt módszere – és ez radikálisan megkülönbözteti (persze nem csupán ez) Prousttól, akihez néha hasonlítani szokták –, hogy hosszadalmas, szinte végtelenített, szubtilis elemezések után brutális ritmusváltás, megtorpanás következik, egy rövid bekezdés hirtelen pofon csap vagy felold és kiemel. Az olvasó figyelmét a bekezdései hosszával is állandóan irányítja: nyíltan hatásra törekszik, keretbe foglal, pilléreket épít. Lásd erre vonatkozó szép elemzését a bekezdések hosszáról,⁵ amelynek konklúzióit most nem szeretném illusztrálni saját szövegén. Nem is biztos, hogy ugyanarra a következtetésre jutnék, habár megvilágító erejű ez a néhány mondat. A kibővített, mondhatni, önnemzéssel szaporodó reflexió lehetősége viszont a leírás egyik legfontosabb tartópillére. Nádas éppen a reflexió (az önmagára való visszahajlás) által jut el az abszolút közvetlenségbe:⁶ ennek egyik titka a hossz, a dallam, a költői leírás ereje, a másik viszont a regény szereplőinek alkati hasonítása saját magához (erre adok majd néhány példát a lábjegyzetben s a szövegben), a harmadik pedig az író lenyűgöző felkészültsége: hogy olyan tényekkel, megfigyelésekkel és adatokkal halmoz el bennünket, amelyeknek a szemünkben ellenőrizetlenül is hitele van, emlékeztetnek az emberi tudás kvintesszenciáira, miniatűr esszék egy város történetéről, az érfalak tágulásáról vagy az emberi viselkedésminták vándorlásáról, netán egy ház épületének anyagáról és ennek viszonyáról a körülötte és benne keletkező hanghatásokhoz.⁷

Majd egy újabb, testes bekezdésben, a negyedikben, konkrét és érzékletes leírást kapunk arról a tényleges viharról, amely „a pesti utcákon" tombol a regény cselekményének időpontjában (ismét egy példa a késleltetett megnevezésre: „a távoli magyar fővárosból" immár egy nagyon közeli város lesz, Budapest, vagy ahogyan a helyi lakók nevezik, „Pest" – „folyik a vér a pesti utcán", ködlik fel emlékezetemben), s a bekezdés végén hatalmas ricsaj kezd eluralkodni, mert a viharhoz (az „elemekhez") csatlakoznak mentőautók, tűzoltóautók, „rendőrségi rohamkocsik", fülsiketítő concertóban. A természethez az ember által létrehozott zajforrások.

És az ötödik, a nyitányt záró mondat egy igazi remeklés: A halott Nagykörúton kötelékben húztak el a mentők. A vihartól reszkető, rázkódó néptelen város s a halott, azaz kihalt „Nagykörút": a fejezet közelibb helyszínére fókuszálódik a figyelem – a halott, mint tudjuk, már menthetetlen –, s e néhány bekezdésen végigrobogva nagyjából tapasztaltuk is a megnevezés-játék egyik fontos motívumát, a ráközelítést. A regény a szüntelen ráközelítésekben definiálja önmagát, a szüntelen kifejlésben, mely az elemezhető események, helyzetek, tények és főként: személyek nagy felbontású, fényérzékeny anyagra történő kinagyításában nyeri el alakját. Mondhatná valaki erre, hogy minden regény ezt csinálja. Ez bizonyos mértékig igaz. Nádas azonban, és különösen ebben az új regényében, egy olyan, a főcímben jelzett és később elég részletesen és ismételten kifejtett filozofikus elvet tesz meg a nagyítás, kifejtés alapjául (hozzávetőlegesen: az egymás melletti létezések egymástól független érvényessége, illetve ennek végiggondolhatósága egy teljességre törekvő leírásban), aminek következtében ezek a „kibomlások" nem csupán a leírás szükségszerű velejárói, hanem annak a szüntelenül pulzáló vagy lüktető mozgásnak is megvalósulásai, amelyben a hallgatólagos, a definiálhatatlan nem adva fel önnön némaságát, mégis részévé válik a kimondásnak, artikulálttá lesz, alakot talál magának: éspedig azáltal, hogy a „névtelen" oldal is öntörvényűen megneveződik, különben pedig csupán környezete a cselekménynek.⁸ A névtelenségtől a név felé haladó, a megnevezések sokaságával játszó nyelvi játék ezt a kozmikus-univerzális képet kívánja közvetíteni. A környezet a sors-összefüggések részévé válik, de a környezetnek is saját sorsa van, és ez a mozgás nem egyirányú és nem is deduktív.

A városban tombol a vihar.

Ahogyan kint az utcán a vihar tombol, úgy bent, a címben jelzett „úri ház" egyik lakásában ugyanolyan elszabadultan cseng a telefon. Ezt a kint-bent összefüggést Nádas majdhogynem iskolásan, többször is tudomásunkra hozza, belevési az agyunkba, kemény kontúrral rajzolja meg, s a telefon sokadik (azaz negyedik) megszólalásakor és minimum kilencedik említésekor (már majdnem a fejezet végén, mert hát nagyon sokáig senki sem veszi fel azt a fránya telefont) ezt írja (és ez is egy komplett bekezdés): A szél üvöltött, a telefon csöngetett.⁹

Fontos megjegyezni, hogy magában a regényben az első pillanatban nem is a telefon szólal meg, hanem valaki, a regény egyik szereplője beszél, azaz kiabál: és az ő kimondott, hiányos mondatán keresztül¹⁰ értesülünk a fenti tényről. Ez is a kint-bent játék egyik fontos eleme, mármint hogy a deskriptív, az ábrázoló és a verbális, felhangzó szöveg folyton helyet cserél. Ha akarom, az egész regény úgy is felfogható, mint a kint-bent lehetőleg teljes leírására tett kísérlet (ennyiben folytatja és kiteljesíti a klasszikus XIX. századi regény programját), illetve az egyikből a másikba (profánul: a szubjektívból az objektívba és viszont, a ténylegesből a csak elgondoltba, a zsigeriből az eszmeibe stb.) való átmenet folytonosságának, illetve szakadozottságának analízisére (vagy szintézisére) tett hatalmas próbálkozás. Ennek egyik központi metaforája vagy pillére az emberi test, amelyik, ha akarom, nagyjából úgy írható le, mint egy bámulatos kint-bent szerkezet, a kint-bent aranybányája, s a másik ilyen metafora a város. Nem is általában egy város, hanem Budapest. A Macskakő óta nem olvastam ennyire érvényes és élő Budapest-leírásokat a magyar irodalomban. És ez a Budapest az ötvenes évek végi Budapest, mert ilyen is van, és teljesen összetéveszthetetlen.

Miért nem veszi föl már senki, hallatszott szinte ezzel egy időben az óriási nagykörúti lakás mélyéről egy követelődző női hang.¹¹ Nyilván nem egy leesett tárgyról van szó, amit föl kéne venni, a „telefon" szót szinte kiköveteli ez a felhangzó kiáltás, tehát előkészíti, egyben szándékosan késlelteti is ezt a fejezetben olyan fontosnak bizonyuló szót és a hozzá kapcsolódó érzetet. A „szinte ezzel egy időben", ami a telefoncsöngés és a mentőautó szirénájának szinkronicitására utal, és ezáltal azt is sejteti, hogy „baj van", csak tovább fokozza ezt a hatást. Egyébként mindig „baj van", végig „baj van", mindenkivel és mindenütt. Az elfojtott hisztéria Nádas stílusvilágának klasszikussá stilizált eleme.

És hogy jól a fejünkbe verje, a következő bekezdésben még egyszer összekapcsolja a hangokat, a kintieket és bentieket, immár közelebbről meghatározva az „óriási nagykörúti lakás mélyét": A fürdőszobából kiáltozott, s mivel fiatalos erejében immár alaposan megfogyatkozott, a világítóudvarokban, a cserépkályhák kürtőiben üvöltöző szélen és a mentőkocsik sivításán nem nagyon tudott átkiáltani. Vegyék már föl, valaki, a kutyafáját! A telefont erre sem vette föl senki…¹²

A nagykörúti lakás leírása szinte szobáról szobára, hol részletesebben, hol vázlatosan megtörténik, a benne tartózkodó személyek leírásával együtt – Nádas mégis egy lényegében diszfunkcionális mozzanat kinagyításával ad az egészről képet (miként a lakásban élők, úgy tetszik, törvényszerűen diszfunkcionális kapcsolatára is lépésről lépésre derül fény):¹³ a pállott levegőjű, félhomályos átjáró:¹⁴ ez az átjáró ebben a fölöttébb rendezett lakásban, meglehetősen szabálytalanul, ebédlőként funkcionál. Ez volt egyébként az egyetlen helyiség a lakásban, amely az idők változásáról és a körülmények kellemetlen szűkösségéről sok mindent elárult.¹⁵ És természetesen: A telefon csöngetése idáig elhatolt, most azonban nem tartózkodott itt senki.¹⁶ Ez az üresség, ez a, hogy így mondjam, diszfunkcionális üresség, és ennek részletes ábrázolása a születőben levő regény egyik nagy ambíciója. Nem véletlen, hogy ebben a diszfunkcionális (és pillanatnyilag üres) átjáróban két kivételesen becses kép függött a falon. Ez utóbbiakat egyébként nem is nagyon lehetett látni.¹⁷ Az egyik a nemzeti történelem egy tragikus pillanatát ábrázolja: A nagyobbik képen éppen csak látni lehetett egy csatajelenet körvonalait, ágaskodó angol telivérek fényes, mélybarna tomporát, magyar zászlót, amint kihullik a zászlós kezéből, paták alá tiport, félmeztelen emberi testeket.¹⁸ Ez visszarímel a nyitány negyedik bekezdésében ábrázolt viharra: Az üres pesti utcák fölött csapzottan csapkodtak az ünnepi zászlók, két vörös között a nemzeti.¹⁹ A két vörös zászló közé szorított „nemzeti" is egyfajta tragikus diszfunkcionalitás. Az étkezőben felfüggesztett másik festmény meghosszabbítja a történelembe a családi diszfunkcionalitás tablóját: A másik kép mélyített aranykeretéből egy fiatal férfi lazúrosan megfestett, rózsás ábrázata derengett elő, név szerint Lehr József negyvennyolcas honvédszázados…,²⁰ akinek neve néhány oldallal később az ajtóra erősített névtáblán bukkan fel, amit mi a lépcsőházban felfele araszoló házmester szemével pillantunk meg: Mióta betette lábát a házba, ezen az ajtón csupán annyi változott, hogy az eredeti névtábla mellé később felcsavaroztak egy másikat. DEMÉN, állt az egyiken szép nagy antikva betűkkel. DR. LIPPAY LEHR, ez állt a másikon.²¹ A familiáris diszfunkcionalitás a külföldies hangzású (sváb? vagy zsidó?) név és a ‘48-as forradalom összekapcsolása révén válik teljessé.²²

A fürdőszobai hang tulajdonosán kívül a három lakásban tartózkodó személy közül (sokáig egyikük sem veszi föl a telefont), minket most az „ifjú ember" érdekel, és nem véletlenül. Három oldallal később ez a még mindig ismeretlen nevű fiú, aki éppen kibámul egy ablakon a viharos utcára, lelki életével vagy alkatával²³ is belekapcsolódik a vihar által kozmikus erők révén jellemzett külvilágba. A szóismétléseket feltűnően gondosan kerülő művész itt egy bekezdés fölött átívelve, a „kiszámíthatatlan" szó hangsúlyozott megismétlésével ezt egyértelműen tudomásunkra hozza 1.: Viselkedésének kiszámíthatatlanságait a saját hozzátartozói sem vették tudomásul… 2.: A látomásnak – mármint a viharfelhők mozgásának és a hozzájuk tartozó fényviszonyoknak – volt valamilyen kiszámíthatatlan ritmusa.²⁴ A fiú tehát ugyanolyan kiszámíthatatlan (bent), mint a természetnek ez a jelensége (kint). És aztán jön a kifejtés. Egy teljes bekezdést kell idéznem (ez itt ugyanis az egész szöveg – talán az egész regény – egyik szervező centruma):

Ezt is látta, bár nem nézte, mint ahogyan olyan dolgokat is nézett, amelyeket egyáltalán nem láthatott. S még csak azt sem lehetne mondani, hogy valamin gondolkodott volna. Nem gondolkodott. Testével válaszolt a széllökések ütemére,²⁵ s ezáltal mindazt, ami gondolatként vagy megnevezhetetlen érzésként átfutott az elméjén, önkéntelenül erre a ritmusra rendezte el. Mintha benne is az elemek vették volna át az uralmukat, miként aznap az egész városon. Elkomorodott és felderült, érveket talált és ugyanezeket az érveket kisvártatva elvetette, elömlöttek rajta, majd éppoly váratlanul kiapadtak az érzései, elcsüggedt, s reménykedett. Az egyidejű sokféleségre nem volt magyarázata.²⁶ E kínos hiányból a lélek zűrzavara ásított ki rá, a sajátja. Arcán viszont egyetlen vonása sem torzult el, ellenkezőleg, az önfegyelem ijesztően közömbössé tette a tekintetét.²⁷

Itt program van.

Ez a testet öltött közömbösség, ez az üresség, ez a nem látó látás, ez a nem gondolkodó gondolkodás.²⁸ Egy olyan paradox szubjektivitás részei, egy olyan világ elemei, melyek segítségével a hangsúly az értékrendekről, a szenvedélyekről és szándékokról áttevődik egy egyetemesebb, értékmentesnek tetsző vagy az értékhierarchiát tekintve viszonylagosabb új rendre és szerkezetre, amelyik az író szándékai szerint közelebb van az ábrázolt világ szerkezetéhez. Veszélyes vállalkozás, kikapcsolni az érvényes értékrendeket egy leírásból, és valamiféle semleges felületet teremteni, könnyen kiúttalan labirintussá válhat.²⁹ Ki ne érzett volna már kísértést, hogy a dolgokat magukban próbálja meg látni és ábrázolni. Végső soron ez a filozófus feladata volna.

Nézzük csak a megfelelő részt az Évkönyvből. Nádas egy véletlen és szinte egy pillanat alatt lezajló utcai találkozás felidézésével indít (és végül megfogalmazza a Párhuzamos történetek regényírói programját):

De mindketten ugyanazt a lemondásból fakadó szomorúságot éreztük egymástól távolodva, hiszen közeledésünket a vonzalom reménysége tette izgatóvá, s hiába örültünk külön, ha egyszer nem váltottuk be a közös reményt. Soha többé nem láttam. Soha többé nem látott.³⁰ Az arcot elfelejtettem, bizonyosan elfeledte az arcomat. Az érzés azonban megmaradt. S amennyiben az érzéseinket a sajátunknak nevezhetjük, akkor valamiként azóta is egymáshoz tartozunk. S vajon sajátunk-e a futó érzés? Mert milyen erők döntenek afelől, hogy a felfedezés vágyát és a felfedezettség reményét miként fogom magamnak beváltani?

Ehhez azonban nem csak azt kéne elfelejtenem, hogy mi a szerkezet, hanem vissza kéne térnem a mintának szolgáló szó eredeti értelmébe. Igei alakja ásítást, főnévi alakja ürességtől ásító teret jelentett. Illetve olyan dolgok jelölésére szolgált, amelyekről nem volt megmondható, hogy miként, miből, miért, minek vagy kinek a szándéka szerint jöttek létre: mindenek előtt és mindenből. Ez a fenyegető és tragikus ősüresség, mely eredeti szándéka szerint semmilyen kérdésre nem válaszolt, a megfoghatóság naiv vágyának hatására később megszülte a saját konkrétumait: a sötétséget és az éjszakát. Homérosznál már így találkozunk vele. Hésziódosznál világűr, ám nem a világ űrje már. Ovidiusnál meg egyenesen anyagi természetű, mert olyan nyers masszaként szerepel, amelyben minden később létező csírája rendezetlenül, egymásra hányva hever.³¹

Baudelaire számára a váratlanul fellobbanó érzés elemzése a búcsú pillanatában véget ér, pontosabban a másik birtoklására irányuló beteljesületlen vágy, a „boldogság" (az „otthon-lét") lehetősége múlik el: a jelenet metafizikáját az az érzéki izgalom csigázza fel, amelyik egyszerre táplálkozik a gyönyörűségből és a beteljesületlenségből, és ennyiben egy jellegzetesen romantikus toposz megújítása a rohanó nagyváros, a metropolisz közegébe ágyazva. Anélkül, hogy összetéveszteném a verset a prózával, hiszen az előbbi viszonylag gyors hatásra törekszik, és a prózának egészen más időtartomány áll a rendelkezésére, és anélkül, hogy Nádas motívumrendszerét már ismert művei alapján itt külön elemezném (hiszen könnyedén kimutatható lenne, hogy mit folytat abból, amit eddig is csinált), feltűnő, hogy mennyire klinikai, precizitásra törekvő, semlegesített a „találkozásnak" Nádasnál látható ábrázolása: nem ismerjük meg a másik külsejét, korát, nemét sem, névtelen, anonim („megnevezhetetlen"?): az egész bele van préselve, mint üveglap alá a lepke, a leírás és a belső feszültség gerjesztette filozófia okos, hallatlanul sokfelé indázó, bizonyos fokig körülményes, a maga módján túlzóan, majdhogynem hisztérikusan kibontott kifejtésével, a személytelenségnek (egyik esetben sem jöhet létre személyes kapcsolat, de Baudelaire leírásában a zaftos részletek mégis egy szinte beteljesült érzéki gyönyört implikálnak), a lehetetlenségnek és a tiltásnak valamilyen rendkívül lecsiszolt, neutrális ábrázolásával: és erre a találkozásra, a találkozás utáni meditációra épül fel ez az egyetemes gondolat, amelynek regénybeli megvalósítása őrjítően komoly kihívás lehet. A Holmiban megjelent hat fejezetben nem egy helyen találkozunk szinte a fájdalomhatárig pontosságra törekvő, nagy gondossággal és egy anatómus precizitásával végigvitt leírásokkal, ilyen például a fürdőszobából kiáltozó hang tulajdonosnőjének anginás rohama is, amelyikben Nádas a hősnőnek kölcsönözve, idézetszerűen is felhasználja a később a Saját halál című remekművében rögzített tapasztalatait, de az ilyen részletező leírásra talán a legjobb példa a Széchényi Akadémia székfoglalójaként felolvasott provokatív szöveg, amelyben Nádas egy órákon át tartó szeretkezést ábrázol, a nemi orgánumok pillanatról pillanatra változó viszonyának, vérbőségének stb. leírásával.³² Ennek a szeretkezésnek a leírása természetesen nem egyszerűen a regény két kiemelt szereplőjének viszonyrendszerén keresztülszűrt erotikus aktus ábrázolása (amelyikbe ráadásul beleszövődik a szobába véletlenül és mégis szándékosan belépő főbérlőnő „rálátása" is az eseményre, s mindaz, ami ezzel jár), hanem magának a leírásra fókuszáló figyelemnek az ábrázolása, mely, úgy tűnik, vagy azt a látszatot kelti, hogy semmit nem hagy figyelmen kívül, és olyan járulékos elemeket is be tud és mer emelni a leírásba, amelyek révén az kiemelődik a pusztán emberi (vagy állati) dimenzióból. Az ilyen hosszú leírásoknak megvan az a sajátossága is (és Nádas igencsak ért a szöveg ritmizálásához, a szövegei olykor kifejezetten ráolvasásnak hatnak dallamuk révén), hogy mintegy tárgyiasítják magát a prózát, a prózaírást is, és minden provokatív tartalmukkal együtt a művön belül egyfajta semleges felületet képeznek, mint amilyen egy város vagy utca vagy ház érzete, ha benne járunk, vagy a természeté. A provokatív fordulatok,³³ Petri szép szavával élve, az „el nem fordult tekintet" (Kizsarolt nevetséges életünket) masszív szilárdságát kölcsönzik a leírásnak, azaz egyfajta határtalanság (és írói gátlástalanság) határjelző cövekei. Nincs semmi, mondja az író, ami kimondhatatlan volna – miközben magát a kimondhatatlanságot sikerül ábrázolnia.

Kis kitérő.

Az „egyidejű sokféleség", avagy a párhuzamos sorsok ábrázolása akár egy joyce-iánus program része lehetne, gondolok itt a nagy nyelvi játékokra és az ehhez tartozó új struktúrák látványos létrehozására, de Nádas másféle tétre játszik. Nádas – a regényírás klasszikus eszközeivel, tehát szándékoltan folytatva a (nemlétező kategóriaként) Balzac–Flaubert–Jókai–Proust–Mann–Móricz–Musil-i klasszikus elbeszélői hagyományt, mely abból a hipotézisből indul ki, hogy van másik (ember), van ábrázolható valóság, van kint és bent – gyökeresen mást kísérel meg páratlan önfegyelemmel és képzelőerővel. Miközben figuratív ábrázolással egy jól követhető történetet mond el, amelynek párhuzamos pilléreit gondosan elhelyezi már az első fejezettől kezdve, a szerkesztésben, illetve az egyes alakok (szituációk, helyszínek) „kifejlését" tekintve új, csak rá jellemző szabályokat, algoritmusokat alkalmaz.

Nézzünk csak meg egy ilyen algoritmust.

A telefon viszont ismét hirtelen elhallgatott – írja Nádas (hetedszer szól bele a telefon a szövegbe, ezúttal azzal, hogy elhallgat, ez lehetne tehát a szöveg előjegyzése vagy szorzója vagy közös nevezője), majd egy új bekezdésben folytatja:

Jó ideig nem is lehetett mást hallani, mint az impozáns bérház üregeiben, résein, csatornáin és nyílásain zenélő szelet³⁴ – tehát visszakapcsolódunk a vihar hangjaiba, az elemek hangjaihoz, majd egy új bekezdésben folytatja:

Senki nem mutatkozott a körfolyosókon, az udvaron sem, üresek maradtak a tágas lépcsőházi fordulók – tehát benne vagyunk az „ürességben" ismét, a nemlétben, a nem láthatóban, majd egy újabb bekezdésben beszámol róla, hogy kik jöhettek volna ebben az órában, ha jöttek volna. …a sváb tejesasszony Budakesziről, vagy a tót asszony Pilisszentkeresztről a tojással, netán a postás. Ők azonban az ítéletidő miatt elmaradtak – ez az ötvenes évek végének szinte falusias Pestje, még századfordulós ízekkel, lám, hogyan őrződnek meg, rétegződnek egymásra egy nagyvárosban az életformák. Majd ismét egy új bekezdésben folytatja:

Ebben a házban ötvenhat novemberének egyik szörnyű éjszakáján voltak utoljára jó sokan,³⁵ egymásnak teljesen ismeretlenek, mert beszorította őket a körútról az ágyúzás. Amikor az erősen sántító, púpos és kopasz házmester hajnalban kinyitotta a súlyos tölgyfakaput, majd kinézett, az üres Nagykörúton már tombolt a szél. (Itt megfigyelhető a rafinált „összemosó" technika: a házmester természetesen nem ‘56-ban, hanem a fejezet cselekményének napján nyitotta ki a „súlyos tölgyfakaput".) Azóta a távozók nagy erőfeszítések árán, de gondosan betették maguk mögött, amire egyébként ügyetlen felirat emlékeztette őket. A kapu „tölgyfából" van és „súlyos", a felirat „ügyetlen" – mind-mind, ha úgy tetszik, nélkülözhetetlen „állag"-jelzők, de a házmester „állaga" is, láttuk, elég erőteljesen ábrázoltatik, és most, a szél hangjaival kombinálva megkapjuk ennek a háznak az első, jelenlegi állapotára, illetve állagára vonatkozó megállapítását: Az egykor igazán előkelő kocsibehajtó mégis úgy hatott, mint egy pokolbéli szélcsatorna, ahová éppen tutulva megérkezik maga a sátán. Zörögtek, reszkettek, kalapáltak a szemetesedények fedőlapjai. A pokoli zajnak azonban volt banálisabb magyarázata. Fenn a kapuboltozat ívébe illesztett két üvegablakot azon az októberi éjszakán nyomta be a légnyomás, s ilyen súlyos, ütésálló üveget, hiába a házmester minden elkeseredett fáradozása, azóta sem lehetett felhajtani a városban.³⁶

Magyarán van itt egy probléma: ez az „előkelő kocsibehajtó" (melynek részletező leírására, hogy milyen volt eredetileg, és milyenné lett mostanra, az író később majd sort kerít) jelenleg nem más, mint egy „pokolbéli szélcsatorna" – majd azt írtam, „bélcsatorna" (lásd 35. jegyzet) – , és ennek oka egy olyan – történelmi eseményekkel is magyarázható – hiányosság, zavar, diszfunkcionalitás, amelyet a házmester (rá is sort kerít a szerző, sőt vele zárja a fejezetet, illetve az általa megfojtott és a padláson lógó macskák kiszáradt tetemeinek brutális képével) nem tudott helyrehozni.

És most jön a csavar:

Igen, ennek a leromlott állagú háznak a „szubjektívje" (szeme és keze) ez a leromlott állagú házmester,³⁷ aki itt régi bútordarab, mint megtudjuk, sőt maga a ház (akkorra már elaggott) tervezője hozatta fel Jászberényből, ahol a család birtokai voltak (és ezzel megmentette az életét a satnya, kiközösítésre ítélt fiúnak). A ház szülőatyja (felettes énje? az Isten?) szemelte őt ki erre a feladatra, és ez betölti az egész életét. A nagykörúti ház tervezője talán ugyanebben a házban lakott – leszármazottai pedig részben hőseink, akik nem is akartak ide beköltözni.³⁸

Ezt a XIX. századi építészt Nádas nem egyszerűen megnevezi (jó neve van: Demén Samu), hanem gazdag és kényelmes életrajzi portrét is rajzol róla (melyet most nem részleteznék), ezt kitérőnek nevezik az irodalomban, de semmi nem tűnik ebben a „kitérőben" kitérőnek, pontosan olyan alapos elbánásban részesül, mint akárki más, nem lexikon-szócikket olvasunk, hanem egy élő, lélegző, beszélő személyiséggel találkozunk, aki a főhőseinkkel egyenrangú: az író elmondja és elmondatja vele is, hogy milyen elvek szerint épült ez a ház, s ez hibátlanul illeszkedik a ház részletes leírásához, melyet ily módon a születés, a keletkezés, az elhasználódás összes fázisaiban megismerünk. Majd ebből a leírásból a jelenbe visszakapcsolódva végigkövetjük a házmester útját, amelyet ezen a napon megtesz: végigkövetjük a többedszer fölcsendülő telefoncsörgéssel párhuzamos nehézkes vonulását a padlásra, ahol is meg akarja igazítani a vihar által megtépázott cserepeket.

Nem egyszerűen benn vagyunk a házban, hanem azt látjuk, hogy ami történik, az együtt történik a házzal.

És ami ebben a házban történik, az az univerzumban történik.

1 Tudom, nem szokás egy készülőben levő könyv itt-ott megjelent fejezeteiről mint kész műről írni, ismerek olyan embert, aki olvasni sem szeret ilyen „work in progress" típusú szövegeket, borzongva utasítja el magától még a gondolatát is: majd ha megjelenik a könyv, majd akkor. Kétségtelenül más egy egészet és más a készülőben levő részleteket olvasni. Ebben a hozzáállásban én mégis többnyire valamiféle enyhe előítéletet sejtek, mert ha jó a könyv, akkor a részleteinek is jóknak kell lenniük, a részletekben benne kell lennie az egésznek. Más az élmény, kétségtelen. Nádas új regénye, amelyet rögtön az Emlékiratok könyve elkészülte után kezdett írni, tehát jó tizenhét éve, és kisebb-nagyobb szünetekkel azóta is dolgozik rajta, úgy van készen, hogy nincs készen, de abban a pillanatban, hogy az író közli egy szövegét, bármennyire is csupán része egy nagyobb egésznek, létező (zárt-nyitott) formának kell tekintenünk, amelyet az író is elfogad mint művének valamilyen szempontból érvényes (elő)képét, amire kritikai rápillantást enged, amit elenged magától.

2 Az évszám történelmi töltését, egyetemes jelentésre való alkalmasságát, kiválasztásának indokait most nem elemzem. Mivel írásom a Jelenkor születésnapi számába készül, és mint tudjuk, a születésnap nem csupán a megilletődöttség, hanem a tréfás felköszöntők alkalma is, lássuk be, hogy az 59-es számtól csak egyetlen ugrás, hogy megkapjuk az író éveinek jelenlegi számát. Ez nem lehet véletlen. (Dehogynem lehet. Vissza a főszövegbe.)

3 1437. o. (A 2001. novemberi Holmi oldalszámait adom meg, az I. fejezet az 1437. és 1457. oldal között található – úgy gondolom, ezek a magas számok végül is illenek a nyilvánvalóan testessé leendő regényhez.)

4 Uo.

5 „A mondatok hossza az írói tudás szintjéről vagy állagáról árulkodik.

6 „Akkor hát, drága barátom, mondta C… úr, birtokában van mindannak, ami ahhoz kell, hogy megértsen. Látni való, ugye, hogy mennél jobban sötétül és halványul a szerves világban a reflexió, annál sugárzóbbá és elevenebbé válik a grácia benne. – De mint ahogyan valamely pontban egymást metsző vonalak, ha a végtelenen áthaladtak, a pont túloldalán ismét metszik egymást, vagy a homorú tükör által alkotott kép a végtelenbe távolítva ismét közelivé válik: ugyanúgy visszatér a grácia ott, ahol az ismeret mintegy megjárta a végtelent, s így egy időben abban az emberalkatban jelenik meg a legtisztábban, amelyben a tudat egyáltalán nincsen jelen, vagy pedig végtelen…" (Kleist: „A marionettszínházról", Forgách András [ford.], in: Uő.: Esszék, anekdoták, költemények, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1997. 246. o.)

7 Nevetgélésükkel kitöltötték az egész szobácskát, mely erős és rideg visszhangokat is hallatott. A Pozsonyi út házait a húszas évek végén kezdték el építeni, még az első háború előtti székesfővárosi szabályozási terv szerint, amely ebben a városnegyedben körülépített udvarokat írt elő. A legújabb, olykor a legdrágább anyagokból építkeztek, többek között bauxitbetonból. Ez nemcsak romlékony, hanem felettébb rideg anyagnak bizonyult, s a lakásokban kellemetlenül verte vissza a hangokat. (Holmi, 2002. március, 272. o.)

8 „Egy úri ház", így szól a fejezet címe, és Nádas szövege legalább annyira szól erről a házról, a ház életéről, a ház minéműségéről, mint a benne élőkről. De erről később: pusztán a szöveg elvontságát szerettem volna ezzel az előrevetett példával kissé oldani.

9 1453. o.

10 Nem mellékes tény, hogy az egész szövegben nincs egyetlenegy idézőjel sem, se kurzív (talán a latin szavak kivételével, mint amilyen a firmamentum a III. fejezetben, vagy a lingua venalis ebben a részben – ennek a kurziválásnak tehát nem klasszikus, bejáratott, relativizáló funkciója van, hanem a szöveg megdöccenését hivatott enyhíteni; ami egyébként a „firmamentumot" illeti, a szöveg váratlan metafizikai színezetet nyer általa, valamilyen vallásos érzület visszhangjának tűnik egy olyan világban, ahol eddig még nem fedeztem fel Istent), se egyéb nyomdai kiemelés, mondjuk, gondolatjel a párbeszéd vagy a belső beszéd (gondolatok) jelzésére. Még három pontra sem emlékszem így hirtelenjében. A beszéd itt mindig azonos pozícióban áll a leírással, a látvány, leírás és hangzó szó tudatosan egybemosódik a szöveg szövetében. Ennek az eszköznek a segítségével egészen rafinált kint-bent montázsokat hoz létre az író olyan átmenet nélküli átmenetekkel, mint például: Micsoda fakszni ez, kérlek szépen, micsoda undorító eszkapád. / Nem mozdulhatott innen el (1456. o), ahol a második mondat az első mondatot meghalló ember belső állapotának jelzése, pedig válasz is lehetne a szöveg ritmusa, olvasói reflex alapján. A bekezdésváltás ezen a helyen jelzi ugyan a két funkció közötti különbséget, előkészít az irányváltásra, meg is szoktuk mostanra ezt a technikát, de Nádas az ilyen összemosásoknál gyakorta még az új bekezdés eszközével sem él. Az „eszkapád" újabb csinos, ízesen archaizáló lelemény az egyik női szereplő korának és kultúrájának jellemezésére: a történet egy olyan korban játszódik, mely erősen visszacsatolódik a múltba, habár egy szigetszerűen érvényes múltba csupán, amelyiktől a folytonosság előnye – szemben a szöveg intenzív folytonosságával – már elvétetett. A fiú visszautasítása mindenki, még önmaga számára is szinte érthetetlen. A ház úrnője a leglehetetlenebb útitársat választja magának a fiú helyett. A viselkedések szakadozottságát jól ábrázolják, ahogyan ezek az „ízes", hajdantai szavak, a „rétegszavak", a szubkulturális nyalánkságok olvasóként minduntalan megállásra kényszerítenek. Mégis: ebben a szövegben minden szót egy az egyben kell vennünk, a szövegtestben nincs hierarchia, hiszen nincsenek idézőjelek. A finom és elkerülhetetlen relativizálás a mondatokon belüli szavak és a bekezdések relációjából sejlik fel csupán. Minden úgy van, ahogy van. Pokolian nehéz technika, hogy a hatalmas szövegmassza hangsúlyait pusztán maguk a szavak, a szótestek viszonya és ne valamilyen külső „beavatkozás" (az idézőjel hasznos mankó, ha az ember gyorsír) teremtse meg. Megjegyzem, Nádas egész drámaírói munkásságának egyik problematikus pontja, ami talán választ ad a nagyon jelentős színdarabok meglehetősen ritka bemutatására a leíró jellegű és beszélt mondatok felcserélésének gyakorlata, illetve, hogy a színpadi beszéd ritmusa nála inkább követi a prózában már kikísérletezett ritmust és enyhe manírokat, mint az igazi élőbeszédét, netán a színpadi beszéd hagyományait. De ez egy másik dolgozat tárgya lehetne. A prózában megjelenő dialógusok alá vannak rendelve a próza ritmusának. A drámában viszont ez a töltés nem mindig elegendő.

11 1435. o.

12 Uo. Hogy „a női hang" „kiáltozik", érdekes következménye annak az írói módszernek, amely összemossa az elhangzót a deskriptívvel, a beszélt mondatot a leíró mondattal, illetve szándékosan késlelteti a szereplők megnevezését vagy körülírását. (Később annál vaskosabban és pontosabban hatol személyiségük testi-lelki mélységeibe, ezer és egy módon ábrázolja őket, a leírás klasszikus szabályai szerint, és ráadásul minden szereplőnek van [lesz] érvényes és elfogadható neve, sőt foglalkozása – ez egy olyan kérdéskör, amely nem fér e rövid tanulmány keretei közé: a névadás mint a magyar irodalom Achilles-sarka. Nádas szerintem a Párhuzamos történetekben ezt ragyogóan megoldja: a nevek „beszélnek", indokoltak és nem természetellenesek, nem parodisztikusak, jellemzik szereplőiket, mégsem lógnak ki a szövegből, nem ürügyek, nem kifogások, nem is valami jobb helyett állnak, ahogy mondani szokták, hús-vér alakok nevei.) Hogy a hang kiáltozik, ezt én egyáltalán nem tartom zavarónak, itt csupán mint a módszerből fakadó írói modor példáját említem, miközben meg kell jegyeznem, hogy Nádas aggályosan és körülményesen ügyel rá, hogy ilyen esetek lehetőleg ritkán forduljanak elő, mondatainak, mondhatni, ettől is lehet egy kissé pedáns mellékíze, de ez a pedantéria a ritmus és a stílus inherens része: az ezerszer elpróbált mondatok le vannak csiszolva, ki vannak kalapálva, egy vesszőt nem lehet beléjük szuszakolni, egy szórendet nehéz lenne megváltoztatni bennük.

13 A ház kifinomult úrasszonyának (a fürdőszobából kiáltozó hang tulajdonosának) férje valamilyen kommunista főideológus, és éppen a pártkórházban haldoklik (a telefon miatta szólal meg), a cselédnek valószínűleg viszonya volt a férjjel, de a kisfia nem teheti be lábát még az étkezőbe se; az álmából ébredező „fiatal nő" a házaspár külföldi intézetekben nevelkedett, kissé különc fiának többé-kevésbé alkalmi barátnője, akit sohasem fogadtak be (maga is teljes árva, falusi lány, nem is ismerte a szüleit); a – szintén több intézetet megjárt – „ifjú ember" a ház úrasszonyának unokaöccse, és persze ő is árva, a ház úrnőjének lánya meghalt a háborúban stb.

14 1436. o.

15 1437. o.

16 Uo.

17 A nem látható látása – írói tolvajkulcs. Uo.

18 Uo.

19 1435. o.

20 1437. o.

21 Három név, két család, összeköltözés: mintha a korra olyannyira jellemző társbérlet lenne, pedig nem az. 1449. o. (Lásd még Nádas Péter: Évkönyv, Szépirodalmi, Budapest, 1989. 94–95. o.)

22 A hallgatózó és kíváncsi házmester az eddigiekből következően természetesen: Akkor ért fel a második emeletre, amikor a telefon odabenn épp elhallgatott. (Uo.)

23 A köznyelvben „belső"-nek vagy léleknek nevezett valamire Nádas egyik kedvenc szava az „alkat"; a másik fontos és visszatérő, anyagelvű szava az „állag", mint láttuk már a 5. számú lábjegyzetben. A most elemzett I. fejezetben is felbukkan az „állag" szó, és, elég költőien, az „állat"-tal alliterál: Figyelmével ismét bejárta az egész lakást, ahányszor fölébredt, éber érzékeivel haladt szobáról szobára, mintha letapogatná a benne tartózkodók helyzetét és lelki állagát, s ebben a tevékenységében bizony volt valami nyersen állati. (1450. o.) Ezúttal nem az „ifjú ember", hanem a „fiatal nő" bensőjében járunk, habár mindkettejükre hasonló törvények érvényesek: Üresen zakatoltak a fejében a szavak, melyeknek értelmét éberen sem fogta fel. (Uo.) Az író teremtményei, akármennyire is különböznek egymástól, meglehetősen lényeges pontokon szinte ikertestvérek – de ez az írói módszerből, illetve a módszer egyetemességéből következik. Mint később látni fogjuk, a nagykörúti ház „állagának" leírása szolgál majd a ház „lelkébe" való belépőül is.

24 1438. o. Arra most nem akarok kitérni, hogy a káoszelméletek egyik legfontosabb vagy legtipikusabb paradigmája éppen az időjárás kiszámíthatatlansága. A fentiekben olvasható két idézet, az egyik a Párhuzamos történetekből, a másik az Évkönyvből, egyértelműen – bár elég rafinált csavarokkal – összekapcsolja a két metaforatartományt. A természeti tünemény leírását tanítani lehetne (ha úgy tetszik, a diszfunkcionalitás, az eltolódott, szétcsúszott valóság eleven képe, háromdimenziós metafora): Odafenn ugyanis sebesebben haladtak a felhők, mint ahogy az eső alázúdulhatott belőlük, s ettől aztán olyan lett, mintha a fehéren izzó réseken ömlene ki. Két későbbi fejezetben, a Lukács uszodai jelenetben vagy a Margit hídon áthajtó taxiból érzékelhető fényviszonyok leírásánál ugyanilyen bravúros természetképeket kapunk: a költő megmutatja nekünk, hogy milyen is a világ viharban (ezek más-más fejezetben, de egy napon történnek), és hogy a váratlan és furcsa jelenségek esetleg meg is magyarázhatók: Az egész város felett fekete és sűrű lett az ég, ám túl a városon, valahol délen, a csepeli síkság felett, meg nyugaton, északon, a budai hegyek mögött megnyíltak a felhők. Az ég pereme hatalmas ívben kitisztult, s onnan a fény laposan, fehéren, erősen bevilágított ide a sötét alá. Mintha az erős szelektől súlyosan összetömörödött fekete felhőtömeg lassan elvonulna kelet felé, ahol síkság, felhő, eső és város még sokáig összeér. A laposan behulló fény pedig felverődött a Duna iszaposan habzó felületéről, s alulról világította ki a sötéten gomolygó firmamentum alatt az egymást figyelő arcukat. Volt benne valami ijesztő, nem e világi, bár a jelenségnek viszonylag egyszerű a magyarázata. (Holmi, 2002. január, 16. o.)

25 Testének nem is akármelyik részével: …miközben valamit nézett, ölével olykor puhán az ablakpárkányra dőlt… Amikor éppen előredőlt, s ágyékán megérezte a deszka nyomását, akkor majdhogy a halántékát érintette az üveghez. Ezzel egy időben a nyakába kellett húznia a vállát, nehogy benyomja vele az ablaktáblát. (1438. o.) Így bámulja …az ünnepélyesen üres teret. (Uo.)

26 Kiemelés tőlem.

27 Uo.

28 Az idézet így folytatódik: Volt benne valaki, akinek nem volt személye, aki minden mozdulatában és gondolatában elkísérte. (Uo.) Ez a belül levő „másik" egyáltalán nem az ifjú ember privilégiuma. A fejezetben felbukkanó másik két szereplőnél, mutatis mutandis, ugyanezt a szinte személytelen megkettőződést figyelhetjük meg. Valaki állandóan beszélt a fejében mondja Nádas az ágyban fekvő, ébredező fiatal nőről. (1439. o.) És a ház fürdőszobából kiáltozó úrnőjéről így ír: S ült benne egy gonosz kislány, aki mindeközben nevetett mindezen. Talán ez volt a lelke, valami olyasmi, amit a lélek legmélyének neveznek. (1452. o.)

29 Mintha ilyenkor némán azt állítaná, hogy minden morális parancs vagy erkölcsi megfontolás másodlagos, hiszen a cselekvés vagy a lemondás mindig megelőzi. (1438. o.)

30 Hadd idézzem ide most egy vers befejezését egy olyan költőtől, aki a nagyvárost egyedülálló módon volt képes ábrázolni, és hasonló helyzetben eléggé más következtetésre jut: „Egy villám... s újra éj! – Óh, illanó csoda, / kinek tekintete lelkem újjászülötté / igézte – az örök időn látlak-e többé? // Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha... / Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok? / Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!" (Charles Baudelaire: Találkozás egy ismeretlennel – Babits Mihály fordítása)

31 In: Nádas Péter: Évkönyv, id. kiad., 13–15. o. Csak kedvenc Hérakleitoszomat ne hagyjuk ki: „Mint találomra odaszórt dolgok halmaza, a legszebb a kozmosz."

32 Az ész csöndes érvei című fejezetben, a Holmi 2002. márciusi számában.

33 Mint amilyen a „fasz" szó szándékos gyakori használata egy végsőkig csiszolt szövegben, vagy netán egy ilyen mondat, mint hogy valósággal kirobbant a szar a végbelén. (1452. o.)

34 Az emberek üregei, rései, csatornái és nyílásai ugyanígy foglalkoztatják a szerzőt. A nyelvtövön fut egy ér, ez a vena lingualis, s az értágító hatású nitroglicerin ezen a meghitt helyen könnyedén feloldódik, és átszivárog az érfalon. Néhány hosszú, alig kivárható másodperc után már a szívben van, benn a koszorúérben, ahol megtágítja a meszesedéstől és vérzsírtól összeszűkült járatot. És akkor mégis kering a vér… s hogy a kínból a sok se legyen elég, a gyógyszer járulékos vérbőséget okozott a hasüregben, meglazította a hasfalat, a záróizmokat, rájött egy hasmenés… Eddig még az utolsó pillanatban mindig elérte a vécét. Ahol valósággal kirobbant a szar a végbelén. (1451–1452 o.)

35 Most már legalább tudjuk, hogy ‘56 után vagyunk!

36 1442. o.

37 Aki ráadásul: Szellemileg ép volt, erőszakos, ravasz, alattomos…, de testi korlátozottságai súlyosak… (Uo.) Nem csupán a ház gondozója, fenntartója, hanem a ház ikertestvére is ő. A regényben számos házmesterrel megismerkedhetünk, ők a házak szolgái, daimónjai, saját sorssal megverve – Nádas nyilvánvalóan nyomába ered a kissé demagóg hazametaforának: házmesterország. Lásd még: Évkönyv, id. Kiad., 96–98. o.