Mielőtt hátranézel

 

Bízd őt a szürkületre,

mártózzon meg benne,

teste a fakó, késő délutáni

vízben, vájatos zátonyok

alatt. Vársz rá a parton,

hozod gyámoltalan

matracodat, világló kék

pléded érik az utolsó

napsugarak. Arcod riadt,

mintha vízbe veszett volna.

Most a homokra lép, s bár

már elengedted, szeretnéd,

ha ráfeküdne takaródra

egyszer s utoljára. Feléd

sétál, szemében nézheted,

hogy mennyi idegesség volt,

és mennyi rémület járt

tagjaidban, fehér köntösében

ismét megsebesített. Napozás

utánit kensz a karodra,

s miért nézel odébb, a tátongó

sziklatorokra?

 

Fényszelő

 

Kilépek az ajtón,

s belém tép a hideg:

lendülete torkomban,

nyúlánk hajszálaimban

zizeg. S ha visszanézek,

az épületből sanda fény

szivárog, szinte mozog

a tégla a sugárfalon,

mely végigszeli lábamat,

idegként tekereg a bőrben.

Szorongatnak a szobák,

az este formáját viharvert

átjárókban csapják hozzám

a szelek. Rekednék

az ajtóban, hol még bármi

lehet: a körúton a forgalom

megdermed, szilveszteri

trombita akad a légbe: autók

sora, elmosódott kapuk

alakja, akár a szürkülő hegy.

Zöld csempefalnál alszom

el, két fogas között, mint

aki sietve törölközött a huzatos

öltözőben: halódó lámpa

világa matt szekrényeken,

sugara kék úszósapkámon

remeg. Érte nyúlok,

s érintésem meddig terjed,

ha a mosdóban elforgatom

a csapot, meddig látom

a fényt a fémen, vagy mi a

titok egy mozdulatban, akár

mélységben, vagy harminc

emelet felett? Mit látnak

a szemek, felbomló üreg

a pilla alatt, ködfehér

utakon spirálsor pereg, vagy

párhuzamos zöld vonalak,

hosszú karok íve mindennél

messzebb? Tükörsima, szürke

asztalon, gondolattal arrébb

sárga formanyomtatvány, s a

váróteremben megvilágítanak

majd a fényszeletek. Látásom

evéskor, egy falatnál folyik szét:

de még érzem az asztalt,

ráborul árnyékom,

tapintása jég.