Összeszedtem keresztanyám fehérneműit az ágy mellől, hogy kimossam, mire hazaér. Reméltem, hogy akkor majd helyreáll minden. Megtöltöttem a kádakat forró vízzel, és elővettem a mandulaillatú mosószappanokat. Mentalevél volt közöttük, magas oszlopokba rakva álltak, mint egy illatszer-kereskedésben; nem volt bátorságom megkérdezni keresztanyámtól, hogy mi a szándéka velük, pedig jóformán csak kéthetente mostunk, akkor is leginkább függönyöket, mert a nagy utcai forgalom miatt hihetetlenül sok por gyűlt össze a szádákon. Eszembe jutott, hogy megnézem a rigófészkeket, amíg felbukkannak a mosószappanok a víz felszínén. Óvatosan megpróbáltam feltolni a cserepet, hogy a teljes utcakép a látóterembe kerüljön. Ahogy előrehajolva figyeltem, megláttam anyámat közeledni kétutcányira, kicsi húgommal jött a nagyáruház felől, és éppen összetalálkozott a negyedik keresztutcából fekete nejlonszatyrát lóbáló keresztanyámmal a sarkon. Lassan haladtak otthonunk felé; pár perccel később, a házban hallatszó zajokból úgy ítéltem meg, hogy a konyhában telepedtek le. Akkor elhúztam a cserepet, végigmentem a folyosón, egészen a félig nyitott tölgyfa ajtóig, ott befordultam a konyhához vezető kanyarba. Közelebb érve jól kivehetően hallatszott anyám hangja, amint azt mondja: hát ez sajnálatos.

Arra gondoltam, hogy meghámozok egy almát, el is vettem egyet a gyümölcskosárból, és letisztítottam egy ronggyal. Óvatosan megpróbáltam odébb tolni a kosarat, hogy az asztal felém eső oldala megüresedjen a héjaknak. Csak az volt a baj, hogy anyámnak pont oda kellett ülnie, ahova én az almáskosarat pucolás közben tenni szoktam. Úgyhogy kénytelen voltam odébb tolni mindent, ami az asztalon volt: így dőlt fel és hullott finoman, mint az ezüstös csillámpor, a kávénak kikészített fényes kristálycukor anyám retiküljébe. Anyám beszívta az arcát, és homorú tenyerével tarkón vágott. Szerencsére még a mozdulat előtt behúztam a nyakamat, hogy a fejem alját érje az ütés, így a haj némileg felfogja a kezet, és a nyak nem pirosodik meg másnapra. Fájt így is, de legalább látható nyoma nem maradt.

Keresztanyám mellé ugrottam, aki színezett tejszínt öntött a habszifonba, és formás kis fahéjillatú bonbonokat vett elő a konyhakredencből. Segítettem neki szép sorban elrendezni a bonbonokat két másik tálcán, hogy aztán a szifonból habcsókokat fújhassunk a tetejükre. Azt terveztem, hogy felviszem kicsi húgomat a mosókonyhába, már kézen is ragadtam, mentünk végig a folyosót lezáró lépcsőfeljáróig. A második vagy harmadik lépcsőfokon tartottunk, amikor hátrafordultam, és láttam, hogy anyám a feljáró mögül figyel bennünket. Sietve betoltam húgomat a mosófülkébe, és meztelenre vetkőztettem. Rózsaszínű volt a bőre, kis pelyhek feketélltek egy csíkban a hátán. Húgom lelkesen mászkált a lába alatt süppedező szőnyegen; a sűrű szálak néhány pillanatig tartották a matt nyomokat, azután felegyenesedtek, és feltöltődtek a talplenyomatok. Összeszedtem a ruháit, és elsüllyesztettem a keresztanyám holmiját is tartalmazó kádnyi vízben. Valamiért azt gondoltam, hogy így könnyebben viselem majd. Ezt hittem.

Igazság szerint nem szívesen töltöttem kicsi húgommal az időt, amióta az a szörnyű dolog történt a redőnnyel. Anyámék ma sem akarnak hinni nekem, hogy magától ment oda az ablakhoz, és nyitotta ki, és ő lazította meg a redőnyhúzó zsineget is, mielőtt a nyitott ablakon át kinézett volna a kertbe. Nem hitt nekem a hivataltól kiérkező hölgy sem, aki kék kartonszoknyájában feszengve jegyzőkönyvbe vette a történteket, majd megitta a kávét, amit anyám sírva az asztalra készített neki. Még szerencse, hogy a tetőtérben csak egy kis billenő-ablak volt. Úgy vettem észre, mintha abban sántikálna, hogy kinyissa, úgyhogy átnyúltam a válla fölött, és belekapaszkodtam az ablakpárkányba. Kértem, hogy menjen vissza a konyhába, de az ölemben akarta megvárni, amíg a szappanok felbukkannak a mosóvíz felszínén. A térdemen üldögélt, forró lábát a szalagcsontomhoz simította, amikor csengetett valaki a kertkapuban. Leraktam a földre, és elhúztam a cserepet a fejem felett. Valter, anyám szerelme állt a fagyalbokrok mellett. Újságot lóbált a kezében, a könyöke alá dugta, amikor anyám lihegve megállt előtte, és a nyakába vetette magát. Anyám fejtetőjén kócos hajkupacot lengetett a szél. Mindig elalussza hátul a haját, egyre nagyobb a kóc, majdnem, mint egy gyerekfej. Valter átfogta anyám derekát, vállán anyám kócos haja. Húgom izgatottan kapkodott a kilincs után, miután megtudta, hogy az apja érkezett hozzánk. A feljáróban megállt egy pillanatra, majd mintha minden második lépésnél összecsuklani készült volna, lebillegett a konyhába vezető lépcsőn. Akkor feljöttek végre a szappanok a vízfelszínre, habzottak és úsztak a ruhák felett. Keresztanyám holmiját kicsavartam, és átpakoltam a centrifugába. Meglepődtem, mert máskor erős mandulaszappan-illatuk most alig-alig érzett.

Magamra vettem még egy réteg ruhát a teregetőről, de a konyhaajtóban rájöttem, hogy így is alulöltöztem. Hideg volt, főleg a mellkasom fázott nagyon. Keresztanyám teát főzött, és felbontott egy üveg portóit Valternak. Valter nem ivott a kávélikőrből. Ő volt az egyetlen közöttünk. Keresztanyám lehajolt, hogy újabb poharakat vegyen elő a szekrényből. Lassú mozdulatait néma sóhajtások kísérték. Mindig halkan neszezett, olykor csak a kanalak csattogásaiból és a lábosok zománcos verődéseiből tudtam, hogy a házban van. Aznap valahogy még a neszezés is elmaradt. Mintha a hangok kint rekedtek volna. Keresztanyám behúzta a térdét, a fejét a mellkasába tolta, és a likőrös poharak fölé hajolt. Rajtam kívül senki nem látta, ahogy a könnyei a kávélikőrökbe és a süteményekre potyognak. Beálltam elé, nehogy anyámék mégis észrevegyék. Akkor az én fejemre is jutott néhány könnycsepp, az arcbőrömön is folyt, a számban is éreztem az ízét. Leginkább a füstölt apróhalra emlékeztetett.

Keresztanyám halkan megkért, hogy teregessek ki, mert szükség lesz a ruhákra. Amíg odafent voltam, újabb vendégek érkeztek a házba. Valaki kést fent, dugó durrant, valaki zsebkendőbe fújta az orrát. Tömve volt a ház, mindenki beszélt, ugyanazt mondták, csak másképpen. A mosókádnak dőltem, hogy lehunyjam a szemem, hátha egy kicsit megszabadulok az egésztől, de semmit nem értem vele, mert abban a pillanatban valaki birizgálni kezdte a fészkeket odalent. Imbolyogva felkapaszkodtam, és a ruhákkal teli kád szélére álltam. Egyszerre csak összeszorult a torkom, és nem is tudom, hogy jöttek ki belőlem azok a rettenetes szavak, nem is azokat a dolgokat akartam mondani, amiket a tetőrésen át az utca irányába ordítottam, vagy lehet, hogy mégis, csak éppen másképpen. Akárki is volt ott, szó nélkül eliszkolt a házunk elől. Hirtelen könnyebb lett a járás, és kedvem lett volna kimenni az udvarra, ehelyett beléptem a vendégek közé a jégverem hidegségű konyhába. Milyen nagy már, csókolt homlokon Kisjani, keresztanyám öccse. Kisjani és a felesége, Annus egész nap a várost járja, és fényes papírlapokat osztogat az embereknek. Kezitcsókolommal köszöntem nekik, majd továbbmentem az ablak irányába. Keresztanyám hangtalan járt a konyhában, pedig tele volt mondanivalóval, látni lehetett a vállán, ami néha egy ideges kis rándulásban végződött. Anyám öccse belém csípett, ezen anyám és Valter jót nevetett. Most vettem csak észre, hogy milyen fakó szürke az arcuk. Annus intett, és magához hívott. A kezembe nyomott egy arannyal futtatott fényes papírképet, tegyem el, és bármikor keressem fel, tudom, hol találom, ha úgy érzem. Férje vékonyan köhintett és helyeselt. Elvettem a képet, és biztosítottam róla, hogy nem keresem fel, ne várjanak; Annussal szokásomtól eltérően nem motyogva beszéltem, jól érthető artikulált hangok jöttek ki a torkomon. Annus bólintott, én kerestem egy szabad helyet, mert a nagy jövés-menéstől kicsit elfáradtam addigra. Keresztanyám azt mondta, egyek valamit, de olyan érzés volt a nyelőcsövemben és a gyomromban is, mintha héjastul nyeltem volna le a vadgesztenyét. Langyos és folyékony dolgok sem mentek volna le a torkomon. Eszembe jutott, hogy beviszem az Annustól kapott képet a szuterénomba, elteszem az ágyam alá, és szóltam keresztanyámnak, hogy kimegyek egy percre.
A párnám alatt matattam éppen, amikor egy fekete alváz állt meg az utcán Valter kocsija mögött. Keresztanyám cipője jelent meg a teraszon, az egyik és a másik láb egymást sűrűn váltva egy helyben topogott. Girnyaú, a macskánk tekergőzött a két vékony boka körül, majd tovább lépegetett az udvaron át a fekete alvázas autóból kiszálló férfiak irányába. A férfiak határozottan jöttek a ház felé, a hátul vonuló cipőjének orra mindig súrolta az elöl vonuló cipőjének sarkát. Mielőtt beléptek a házba, keresztanyám egy borítékot csúsztatott az első férfi öltönyzsebébe. A nevemet hallottam, és visszabillegtem a konyhába. Anyám felállította Valtert, és a helyére ültette a vendégeket. A férfiak nem fogadtak el alkoholt, az egyik azt mondta, felváltva vezetnek. Szalvétával a kezükben bonbonokat és szendvicseket ettek.

Akkorra már olyan volt bennem, akár egy nehezék, amitől ingatag a járás és bizonytalan a talpon maradás. Irigykedve néztem azokra, akik sírnak. Az arcbőrük rózsaszínű volt, és mintha magasabbak lettek volna a többieknél. Anyám azt mondta, adjam rá a gyerekre a ruhát, mert indulnak. Felmentünk a padlásra, kicsi húgom egy fahéjas bonbont szorongatott az ujjai között, olyan volt a keze, mint egy aprócska élőlény. Eszembe jutott, ahogy néha, amikor örül valaminek, kiadja azt a vijjogáshoz hasonló hangot, mely a torka mélyéről jön, és láttam magam előtt, miközben álmában egyik lábával nagyokat rúg, amitől néha lerepül róla a takaró. Úgy megsajnáltam kicsi húgomat, hogy hirtelen kinyitottam a mosókonyha kis billenő ablakát, talán oda is hívtam, hogy kinézhessen rajta. Már lendítette is a lábát az ablak irányába, amikor anyám megjelent az ajtóban, gyors mozdulatokkal felöltöztette, és magával vitte a földszintre. Mire leértem, már a kabátkáját is ráadta. Akkor, mint egy láthatatlan jelre, mindenki megmozdult, és kifele csörtetett a házból. Veled mi lesz, kérdezte anyám, de mielőtt válaszolhattam volna, hogy máris megyek a szobámba, keresztanyám rám terítette a fekete felöltőm, jobb karjával belém, a másikkal a hátul vonuló férfiba kapaszkodott. Kagylóhéjszerűen barázdált volt arcán a bőr, és csak most tűnt fel, mennyit fogyott az utóbbi időben. Szívesebben mentem volna vissza a szuterénba, ott és a mosókonyhában mindig jó meleg volt. Ehelyett keresztanyámmal kellett tartanom a lefüggönyözött limuzin hosszúságú autóba, és el kellett fogadnom keresztanyám ridiküljéből egy zsebkendőt. Tele volt arany keresztdíszes szalagokkal és fehér rózsakoszorúkkal a limuzin hátulja, ettől elvileg könnyebbnek, elviselhetőbbnek kellett volna lennie. De nem. Nem ez történt. Egyre rosszabbul éreztem magam, és egyszerre csak félni kezdtem; olyan volt, mintha hányni is kellett volna. Anyámék mögöttünk jöttek, a visszapillantóból láttam, hogy Valter kocsijában is vannak csokrok és koszorúk. Kicsi húgom egy fehér szegfűt himbált a szélvédőablakban. Az öklendezést visszafojtva előredőltem, keresztanyám gyenge hangján megkérdezte, nem akarok-e kihajolni az ablakon, de inkább nagy levegőket vettem. Akkor váratlanul megeredtek a könnyeim. Először egyenként kopogtak a műbőr üléshuzaton, aztán úgy peregtek, mint keresztanyám opálgyöngyei a padlón, mindenfele. A sírás a kocsi belsejét valami ostoba anyaggal töltötte meg, sűrű volt a levegő, mint egy üvegházban. Mégis, minden olyan csendes és könnyű lett hirtelen. Jó volt ilyen nyugodtan lélegezni. Mire hazaértünk, tovább enyhült, és ha nem is órák, de hetek alatt oszladozni kezdett.

Néha még ma is felriadok rá álmomból, akkor kimegyek a konyhába, töltök egy kevés kávélikőrt, de nem iszom meg, csak leteszem magam elé, és hallgatom a rigókat, ahogy énekelnek az ágak között.