Lembergben fertőtlenítették, átkötözték a sebét, kenőcsöt kapott a fagyott lábára, három napig feküdt a tábori kórházban, a negyedik napon a város szélén álló laktanyába irányították.

Hajdú átölelte.

Azt hittem, ottmaradtál Kamionka Strumilovónál, láttam, amikor lefordultál a lovadról.

Te meg, látom, hadnagy lettél.

Az érettségizetteket, ha kiérdemelték, tiszti állományba veszik. Böhm-Email tábornok úr vette át a parancsnokságot. Az első ezred második százada az enyém. Kapsz három nap szabadságot, rád fér a pihenés.

Kenyeret, szalonnát, csokoládét vételezett. Kulacsot kapott két deci rummal. Aludt néhány órát a laktanyakörletben, aztán sétálni indult a városban. Csúcsos sisakos német csapatok meneteltek a Piac tér felé. Hallotta, hogy tíz nappal előbb még kozák lovasok ügettek az utcákon. A lakosság két német, két orosz támadást élt át. Gyors léptek, óvatos pillantások. Félelmet nem látott az arcokon. Nem német, nem is orosz vagyok számukra. A főutcán villamos is járt. A városháza előtt konflisok várakoztak.

Elhagyta a Piac teret, a főpályaudvart. Sikátorokba ért. A halk beszéd a szűk utcában morajjá erősödött. Elolvasta az utcák neveit, a konfekció, a porcelánüzletek, a drogériák cégtábláit. Mintha színpadon bolyongott volna, ősi játékok jeleneteiben, szomorú arcú, álombéli alakok között.

Kendőbe burkolódzott lány haladt el mellette. Rámosolygott. Antikváriusok boltjai következtek. A kirakatokban régi könyvek szakadozott borítólapokkal. A múlt mintha kisétált volna, át a kirakatüvegen, és rátelepedve az utcákra hozta szárnyain azt is, amire talán már a vének sem emlékezhettek, holott ők esténként elmondták a gyerekeiknek, unokáiknak mindazt, amit áléltek, miképpen irtották egymást az oroszok, ukránok, lengyelek, németek, de leginkább mindannyian a zsidókat, akiknek az ivadékai az antikváriumokban árulták a régi könyveket. Kiss Ádám bolyongott a sikátorokban a városra telepedő felhők alatt, húzta magával a homály, szikár, fekete kendős asszonyok, kaftános férfiak, soványka gyerkőcök, a bódékban régi képeslapokat, zsebkendőket, gombokat, keféket, gyufacsomagokat árultak.

Blachavska utca 26.

Az öreg zsinagóga előtt állt. Péntek este volt. Sokan érkeztek. Sodorták magukkal. A sokféle öltözék között nem keltett feltűnést az egyenruhája, kardját hosszú köpenye alá rejtette.

Bent felerősödött a zsongás. Mindenki beszélt, noha nem értette a szavakat, de a dallamukból valószínűsíthető volt, hogy mindennapi dolgaikról fecsegnek. Semmi nem kapcsolta őt ezekhez az emberekhez, de maga is meglepődött azon, hogy nem érezte idegennek magát közöttük.

Az asszonyok, a lányok a karzaton.

Rabbi lépett a frigyszekrényhez. Imába kezdett. A zúgás nem csillapodott, mintha az is az ima része lett volna. Úgy érezte, hogy amiként odakint a múltból érkező üzenetek telepedtek rá a lucskos utcákra, a javításra szoruló háztetőkre, a szegényes boltokat záró lakatokra, idebent a szűnni nem akaró közlések, történetek formálódtak a rabbi imájával közös nyelvvé, s amikor befejezte, egy pillanatra mindenki elhallgatott, aztán a férfiak együtt zúgták rá az omént.

Valaki figyelte a karzatról. A lányok tülekedtek fent, többen az első sorba akartak kerülni, néhányan óvatosan integettek. Próbálta közöttük felfedezni azt, akiről az imént úgy érezte, hogy figyeli őt. A rabbi énekbe kezdett, az otthoni templomban a Megváltóhoz intézett kegyelmi könyörgésre emlékeztette.

Végre rátalált a szempárra. Lassan emelte intésre a kezét, de a karzat nyüzsgése eltakarta az arcot.

Elindult a kifelé tolongók között. A lépcsőnél felfedezte a lányt. Intett, a lány visszaintett, kifutott, a meginduló hóesésben eltűnt, próbálta követni, utcakereszteződés következett, előbb jobbra ment,visszafordult, balra indult, a lány tekintetét nem találta kihívónak, magabiztos volt, a házakból nem szűrődött ki fény, az itt lakók megszokták, hogy köveket többnyire a szombat beköszöntekor hajigálnak az ablakokba, zeneszót hallott, kisebb térre ért, kávéház előtt gázlámpa égett, belépett.

Halvány fényben, fehér terítővel takart asztalok körül férfiak ülnek. Az egyik felpattan, eléje siet, üres asztalhoz vezeti, meghajol, ide parancsoljon, mondja németül, a legtisztább asztal, éppen az uraságnak való. Kiss Ádám az előzékeny mozdulatait érti.

A dobogón zenekar mazurkát játszik, az egyik hegedűs néha vezényel. Hat fehérblúzos hölgy, a szélen játszó nem lehet több tizenöt évesnél.

Teát rendel.

Legfinomabbat az uraságnak, rendelkezik az elősiető pincérnek a tulajdonos. Singer a nevem, uram. Nem alázatos, nem tolakodó. Kiss Ádám az asztalnál ülők tekintetében sem lát aggodalmat az egyenruhája miatt, a zenekar ősi dallamba kezd, a zenében fájdalom van, a hölgyek arcán mosoly, újra mazurkát húznak, záróra, a tulajdonos mindenkitől elbúcsúzik.

A gázlámpa alatt a hegedűs leányka várakozik. Megszólítja, akaratlanul franciául. Franciául kap választ. A lányka azt mondja, a nővérét várja, esténként érte jön, az apja nem engedi, hogy egyedül menjen haza, de hiába várakozik.

Hol tanult franciául?

Oh, apától, ő több nyelven beszél. Maga francia?

Nem.

És hol tanult?

Gimnáziumban.

Német gimnáziumban?

Nem, magyarban.

De hol?

Szegeden.

Az hol van?

Messze…

Nevetnek.

A kisasszony azt mondja, Sára a neve, az enyém Ádám, ezen megint nevetnek.

Elkísérhetem?

Az jó lesz, apám megnyugszik.

Vihetem a hegedűt?

Az is jó lesz…

Nagyon szépen játszott.

Köszönöm. Szép a csákója. A kardja is szép. Szereti?

Mit?

Azt, hogy katona?

Nem… Messzire megyünk?

Már közeledünk.

Jól beszél franciául.

Nem hiszem, de maga jól…

Nem hiszem…

Nevetnek.

Minden este játszik a zenekar?

Minden este, még péntek este is. Azok járnak Singer úrhoz, akik tartják a szombatot, de nem szigorúan. Apa csak akkor enged, ha nincs veszély, ha nem jönnek a katonák.

Én is katona vagyok.

Nem hiszem, hogy maga veszély. Szagad nagyon messze van?

Szeged… Mindig ilyen üresek az utcák este?

Mióta a katonák jönnek. Apa azt mondja, vigyázni kell az ellenség miatt.

Most ki az ellenség?

Mindenki.

Én is ellenség vagyok?

Nem tudom… nem…

A németek?

Azok is.

A kozákok?

Azok is.

A magyarok?

Róluk nem hallottam. Mindjárt megérkezünk. Apa hálás lesz.

Mivel foglalkozik az apja?

Újságot szerkeszt. Tanít az egyetemen is. Mi zsidók vagyunk.

Tudom. Nagyon szép volt a zene.

Lengyel zenét is játszunk, oroszt, jiddist is.

Ez milyen utca?

Ez az Ulica Karola Ludwiga. A főpályaudvarra vezet. Villamos is van, de mióta harcok vannak, nem jár.

Elmentek a főpályaudvar előtt. Nagyobb, szebb, mint a szegedi pályaudvar, gondolta. A sötétben néhány hordár várakozott kézikocsival. Néhány utast megvilágított a holdfény a peronon.

Járnak a vonatok?

Nem járnak, de van, aki reménykedik.

Emeletes ház elé értek. A kisasszony kézen fogta, maga után húzta.

Megmutatom magát apának, ő szeret érdeklődni.

Csengetett. Nyílt az ajtó, kiáradt a meleg. A megjelenő alak pillantása mintha a folytatása lett volna annak, ami a zsinagóga erkélyéről feléje irányult.

Ádám beszél franciául, mondta Sárika, elkísért a sötétben, ő a nővérem.

Jól tette, én nem tudtam menni ma este, nyújtotta a kezét, Anna vagyok.

Ti talán ismeritek egymást? kérdezte Sárika.

Kiss Ádám nem tudta, mit válaszoljon.

A lány lassan, határozottan azt mondta, nekem úgy tűnik, hogy ismerjük egymást.

Sárika nevetett. Arcon csókolta a nővérét, beszaladt a szobába.

Késő van, most nem hívhatom be.

Talán láthatom még?

Talán holnap tíz órakor. Az jó magának?

Nem vagyok ismerős a városban, a zsinagógához, ahol láttam, talán eltalálok.

Ott jó lesz. Holnap tíz órakor.

Az emeleti körletben mindegyik helyiségben tíz-tíz vaságy. Álmában a kézilabdapályán Hajdú hadnagyi egyenruhában irányította a csapatot.

Reggel sorban álltak a mosdóban. Törülköző nem volt. Várt ő is a többiekkel, amíg megszáradtak. Amikor kiment a laktanyaépületből, a kapuban az őrparancsnok figyelmeztette, hogy két napig érvényes még a szabadságos cédulája.

A hóesés hajnalban elállt. Újabb német századok vonultak a Főutcán. Jól öltözött hölgyek, bundában, csinos kucsmákban, férfiak elegáns hosszú fekete kabátokban.

Hindenburg vezérkari tábornok parancsára ebben az órában állította hadrendbe August von Machensen tábornok a 9. német hadsereget, az elsőnek támadó hadosztály törzskarának Dankl lovassági tábornok utasítást adott az indulásra, a 3. orosz hadsereg Bruszilov tábornok parancsára védőállást foglalt, a vezérkari harcálláspontokon írnokok összesítették a jelentések alapján a halottak, a fogságba esettek számát. Kiss Ádám elérkezett a zsinagógához, Anna már ott volt, nehezen találtam ide, elnézést, mondta Kiss Ádám, nem késett, én értem ide előbb, ugyanolyan nyílt volt a tekintete, határozott a hangja, mint előző este. Amióta az anyja meghalt, ő irányította a háztartást, gondoskodott róla, hogy apja zavartalanul dolgozhasson a könyvtárszobájában, ügyelt arra is, hogy a húga szorgalmasan tanuljon, Sárika otthon is hegedült, apjuk a régi jiddis dallamokat kedvelte, ő inkább Mendelssohnt. Apja elmondta, hogy még kisfiú volt, amikor a szüleit egy pogromban elveszítette, nagybátyja vitte át Brodiba, onnan jöttek tovább Lembergbe. Hát akkor induljunk, mondta Anna a zsinagóga előtt, belekarolt Kiss Ádámba, magyar huszárral még soha nem sétáltam.

Mehetünk a Stoschek cukrászdába vagy a Café Avenue-be.

Egy fillérem sincs, gondolta Kiss Ádám.

Az Avenue-ben finomabb a sütemény.

Kézen fogva húzta magával.

A cukrászda bejáratánál vak muzsikus jiddis dallamokat harmonikázott.

A belső helyiségben ültek le, Anna süteményeket rendelt. Kell már valamit mondanom, gondolta Kiss Ádám. Sárika után érdeklődött.

Oh, ő nagyon jól van, a naplóját írja, mindent feljegyez, azt is, hogy tegnap magával találkozott, megkérdezte, feljegyezheti-e, hogy maga nekem nagyon rokonszenves, ma találkozunk, és mit válaszolt, kérdezte Kiss Ádám, Anna a kezére helyezte a kezét, azt jegyez fel, amit akar, azt mondtam neki.

Hozták a süteményeket. Tejszínhab is volt a tortaszeleteken. Anna elhúzta a kezét. Elmosolyodott, azért együk meg, mondta, tejszínes lett a szája széle, Kiss Ádám habozott, hogy letörölheti-e, végül odanyúlt, felmutatta a habos ujját, az a magáé, nevetett a lány, fizetett.

Elsétáltak a Miczkiewicz-szoborig. Kiss Ádám szalutált a szemből jövő német tiszteknek. Anna megkérdezte, miért kell ilyenkor neki kikarolnia, a szabályzat miatt, felelte.

Jöjjön, apám szeretné megismerni.

Kiss Ádám arra gondolt, hogy másnap továbbvezénylik, tisztességes volna ezt megmondani, de Anna folyamatosan beszélt, mióta az anyja meghalt, hárman élnek, nem tudom, gondolta-e az apja, hogy én nagyon rövid ideig maradok itt, szánta rá magát Kiss Ádám, hogy közbevágjon, Anna megállt, végigsimította az arcát, mint egy gyerekét, apám nem miattam akar magával beszélgetni, mondta, s valóban, miután hellyel kínálták a könyvtárszobában, és elhelyezkedett az egyik karosszékben, a szerkesztő máris kérdést intézett hozzá, mi a vélemény a maga országában a háborúról, vannak ismeretei a frontok helyzetéről, de érdekli minden hír a lakosok hangulatáról.

Nem tudok erről semmit mondani, uram, régen jöttem el hazulról.

Sokkal több a könyv még annál is, amit Monsieur Csokornál láttam, gondolta, hatalmas íróasztal, heverő, két karosszék, állólámpa.

A szerkesztő újabb kérdésére elmondta, hogy a háború Párizs közelében érte, mintha az, amiről beszámolt, nem is vele történt volna meg azóta, olyan hihetetlennek tűnt számára, a férfi arcáról, miközben hallgatta, nem tűnt el a mosoly, úgy érezte, ez biztatás, folytatta, valóban, fiatalember, mondta a szerkesztő, a másik ember iránti gyűlölet felkelti az öldöklés szenvedélyét, van ebből nekem is tapasztalatom, annyi halottat biztosan nem látott, uram, mint én, és minden nációból, másodszor is közbevágott a szerkesztő, előbb Zsitomirban, aztán Brodiban jó néhány inzultust élt át, a szüleit ukránok gyilkolták meg, Lembergben a szeme előtt ölt meg két lengyel csendőr egy ukrán parasztot, egy ukrán egyetemista agyonlőtte Potocki grófot, Galícia helytartóját, erre az ukrán és lengyel egyetemisták öldökölni kezdték egymást, mindenki a zsidókat hibáztatta, lehet, hogy maga több halottat látott, barátom, ebben ne versenyezzünk, Európának ezen a tájékán, ha ugyan ezt a tájékot Európának lehet nevezni, az ember hozzászokik a kölcsönös gyűlölködéshez, írtam erről jó néhány újságcikket, tartottam beszámolókat különböző gyülekezetekben, azért faggatom magát, hogy újabb híreket gyűjtsek, a szemüvegét lejjebb tolta, előrehajolt, ötven év körüli lehet, gondolta Kiss Ádám, de olyan a tekintete, mint egy kíváncsi kölyöké, és milyen érzés embert ölni, a sorsom megkímélt az ilyen tapasztalatoktól, magát, barátom, biztosan nem.

Pattant a csillár egyik égője. Skandalum, kiáltott fel a szerkesztő, mindig jön valami córesz, Kiss Ádám elmosolyodott azon, hogy a franciába keveri a jiddist, hát, mondta, amikor lőni kénytelen, vagy vágni, akkor nem érez semmit, vagy ő, vagy én.

Bejártam Galíciát, mondta a szerkesztő, eljutottam a Monarchia távolabbi városaiba is, Lembergben sokféle náció él, ez a város maga a történelem, naponta vár az emberre valami córesz, az mi, kérdezte Kiss Ádám, baj, mondta a szerkesztő, jól beszél, barátom, franciául, szerencséje volt a tanítójával, igen, sokat köszönhetek neki, párizsi irodalmi lappal is megismertetett, a Cahiers-rel, néhány példányát őrzöm, vetette közbe a férfi, kiváló szerkesztője van, volt, mondta Kiss Ádám, önként jelentkezett a francia hadseregbe, és a háború első napján elesett.

Hallgattak.

Hát Peguyra akkor nem vonatkozott az, ami Lemberg lakóira.

Mit ért ezen, uram?

Ennek a városnak a lakói megtanulták, mi az ára annak, hogy próbáljanak mindent túlélni.

És mi, még senki nem világosított fel erről.

Az, hogy szolgáljanak ki mindenféle hatalmat.

Az egyik polcon a könyveknek támasztva bekeretezett fénykép volt látható. Magas férfi, cilinder, bokáig érő kabát, karján határozott tekintetű hölgy, hímzett blúz, bársony köpenyke, kezében virágcsokor, a csipkés kalap nem takarta anynyira el az arcát, hogy ne ismerhette volna fel az Annáéhoz hasonló magabiztos tekintetet.

Az esküvői képünk, mondta a szerkesztő. Azt mondják, apámra hasonlítok, róla meg azt hallottam, hogy ő a nagyapámra. A történeteket mindig továbbadták az elsőszülött fiuknak. Nincs fiam, úgy látom, a lányom megkedvelte magát, szívesen továbbadok egy történetet, hogy majd egyszer elmondhassa a fiának.

De én nem vagyok zsidó.

És az baj volna? Ugyan, külön futnak a sorsok, nem is tudnak egymásról, aztán egyszer csak összetalálkoznak.

Belekezdett.

Egyszer, nem tudni, hol és mikor, egy vándor megérkezett a Törvény kapujába, talán a dédapám dédapja mesélt erről a vándorról először valamikor az Időben. A vándor mérhetetlenül hosszú utat tett meg azért, mert azt hallotta, hogy annál a kapunál rátalálhat a Törvényre. A kapuőr biztatta, hogy várjon. Nagyon sokáig várt. Látta, hogy senki más nem érkezik a kapuhoz, megkérdezte az őrt, hogyan lehetséges, hogy ennyi idő alatt senki más nem kért bebocsátást. Azért, mert rajtad kívül itt senki nem léphet be, mondta az őr, és ezzel becsukta a kaput.

Nem értem, mondta hosszú hallgatás után Kiss Ádám.

Én is ezt mondtam apámnak, mondta a férfi.

És mit felelt?

Azt felelte, hogy ő is ezt mondta az apjának, a nagyapám is a dédapámnak, és ezt felelte évszázadokon át mindenki, aki a történetet hallotta, az apjának.

És senki nem kapott választ?

Csak annyit, hogy az ősi könyvek szerint mindenkinek csak a szégyen jutott.

Miféle szégyen?

Az, ami a várakozóra is maradt, annak a szégyene, hogy azt hitte, megpillantható a Törvény, hogy létezik. Búcsúzzunk, barátom, későre jár, meg kell még írnom a reggeli előadásomat.

Kopogtak. Sárika dugta be a fejét az ajtón. Csókot nyomott az apja homlokára. Kiszaladt. Fényképezőgépet hozott, állványt. Megmutatta Kiss Ádámnak. A legmodernebb, Voigtländer, apától kaptam a születésnapomra. Behívta a nővérét. Egymás mellé állította mindhármukat, utasítást adott, hogy hová nézzenek, többször exponált, beigazította az önkioldót, melléjük állt, nagyszerű, nevetett, amikor a gép így is exponált, összepakolt, kisietett.

Anna mondott valamit oroszul az apjának. A szerkesztő bólintott, homlokon csókolta.

Ültek a lányok szobájában az egymás mellé húzott két karosszékben szótlanul.

Minden olyan régi, akárha Zsitomirból Brodiba, Brodiból Lembergbe vándorolt volna, hozta a szerkesztő nagybátyja, később maga a szerkesztő a szülei, talán a nagyszülei holmijait, azzal a szándékkal rendezte be a lányai szobáját, hogy megőrizzék a múltat. Két faragott cseresznyefaágy, intarziás szekrény, a komód feletti tükrön repedés, díszesen mintás, de kopott, dohányszínű függöny, a sokágú bronzcsillár nem világított, csak egy kislámpa az ágy melletti éjjeliszekrényen.

Apa mindenkit kifaggat, mondta a lány, azt mondja, meg akarná érteni, maga se tudja, hogy tulajdonképpen mit, néha elneveti magát, és azt mondja, a megérthetetlent akarja megérteni, hogy miért megérthetetlen az, ami történik, most is nevetett, amikor beszélgettek?

Néha elmosolyodott.

Nem magán, higgye el, önmagán.

Kis idő után felállt, behúzta a függönyt. Négyrét hajtotta a hímzett ágytakarót. Felrázta a nagypárnát, a két kispárnát. Felhajtotta a selyem huzatú paplant. Elsimította a lepedőt. Kiment. Két pohár vizet hozott, az éjjeliszekrényre helyezte.

Háttal fordult Kiss Ádámnak. Kibújt a fehér blúzból. Lehajolt, levette a cipőit. A szoknyájából is kibújt. Alsóingét az egyik székre dobta, utána a bugyiját.

Óvatosan megfordult.

Eltelt egy perc is.

A tekintetében a magabiztosságot gyengédség váltotta fel.

Ilyent még nem láttál?

Kiss Ádám nem tudott megszólalni. Nem látott még mezítelen női testet, a tápéi udvarház cselédszobájában, az egyik szolgálólány ágyában sötétben töltött el félórát, a Madame házában Szegeden csak a szoknyáját rántotta fel és a bugyiját dobta a székre a lány, akinek a szobájából kirohant.

Anna két kezével a két keze után nyúlt, és a tenyerét a mellére húzta. Lassan lefelé vezette. Átkarolta. Kigombolta a huszárnadrágot. Elnevette magát, hát ebből nem könnyű kibújni, intett, hogy üljön az ágyra, húzta volna le a csizmáját, Kiss Ádám nem hagyta, maga helyezte az ágy lábához.

Feküdj mellém.

Te még soha, kérdezte egy idő után.

Kiss Ádám nem mert válaszolni.

Anna magára húzta.

Maradj bennem, maradj még így…

Később magukra húzta a paplant.

Nyitott szemmel feküdtek, fogták egymás kezét.

Kiss Ádám úgy érezte, semmi nem tartozik itt hozzá, mégis minden otthonos. A lány úgy érezte, hogy még mindig zuhan, ismeretlen sötétségbe, amikor esténként apja történeteit hallgatta, akkor érezte a zuhanást, jó volt megkapaszkodni a másik testbe.

Amikor a két függönyszárny közötti résen bekúszott a hajnal, Kiss Ádám felriadt. Óvatosan felöltözött. Anna felnyitotta a szemét. Fölé hajolt, megcsókolták egymás arcát. Nem intettek egymásnak, amikor kilépett a szobából. Üresek voltak az utcák. Meghallotta a trombitaszót. Arra van a laktanya, ahonnan a hang jön. Amikor odaért, már két trombita szólt. Keletről ágyúdörgés. A szolgálatvezetőtől átvette a kiosztott karabélyt, kardot kötött. Az istállókból elővezették a lovakat, Hajdú két lovat vezetett ki, az egyiket tartalékszáron, ez lesz a tiéd, vetette oda a gyeplőjét, maradj mellettem. Az udvaron a század négyes sorokban. Hajdú ügetésre adott parancsot. Kanyarodás balra! Vágta! Vezesd fel a szakaszparancsnokokat, ordította. Kiss Ádám sarkantyúba kapta a lovát.

 

X.

Apuska reggel átment a szerkesztőségbe. Söprök. Port törülgetek. A szobánkban az egyik ágy vetetlen. Felrakom a párnát, kisimítom a lepedőt. Az ágyterítőt anyuska hímezte.

Sárika az elsötétített kamrában előhívta a fényképet, amit négyünkről az önkioldóval készített, a kristályvázának támasztom. A hátára ráírtam: a család és Kiss Ádám, 1915.

Azon az éjszakán elmondta, amióta eljött az otthonából, úgy számolja az éveket, hogy felírja valahová a dátumot. Nem értettem. Elmondta, hogy a múlt esztendőben nagyon messze eltemetett egy francia és egy német katonát, és a sírjukon egy kőbe bevéste: 1914. Mire Sárika előhívta a fényképeket, Ádám már nem volt itt, felírtam az évszámot helyette is a nevek mellé.

Apuska tegnap este arról beszélt, hogy miért nevezi a múló napokat szokásos időnek. Arra gondoltam, hogy a különböző évszámok is a szokásos időt jelentik.

Áthoztam a szobájából az esküvői fényképüket. Amikor anyuska meghalt, apuska átköltözött a dolgozószobájába, azt mondta, a miénk Sárikával a régi hálószobájuk, Ádámmal tulajdonképpen az ő ágyukban aludtunk. Hosszú az út az emlékezéstől a felejtésig, még hosszabb a felejtéstől az emlékezésig, ezt is apuskától hallottam, legyenek a kezed ügyében a régi holmik, mondta, ne kelljen többet a múltról beszélnem, hallgasd a tárgyak üzeneteit. Miért nem akarsz már a múltról beszélni? Homlokon csókolt, abból elég annyi, ami úgyis mindig itt van velünk.

Azért a szombat bejövetelekor, amikor hazajöttünk az imáról, mesélt. Mióta anyuska meghalt, nem gyújtottunk gyertyát, én akartam, de apuska leintett, az már úgysem lenne ugyanaz. Mégis beszélsz a múltról, mondtam. Nevetett. Nem beszélek, mesélek, a mesében ami sötét volt, kivilágosodik, úgy mesélt, mintha tollal a kezében a nagy íróasztalnál az emlékeit írná, nagyapád a szakállát simogatta a könyvei fölött, nagyanyád a csomós ujjaival rakosgatta a terítőket, a meséjében én is ott bolyongtam vele a zsitomiri utcákon, folytatta apuska, az ősi zsinagóga omladozó falainál öregemberek meszet, kékítőt, lámpabelet árultak, az idős Jonasz a boltja előtt állt, aranyozott papucsot, régi iránytűket, kitömött sast, hajókötelet árult, tizenkét éves voltam, amikor a szüleimet megölték, a nagybácsikám vitt magával, Brodiban üzletet nyitott, gimnáziumba járatott, németül, franciául tanultam, anyuskád is felvilágosult zsidó családból való volt, újságcikkeket írtam, így kerültem Lembergbe, a bácsikát a sorsa Kisinyovba vitte, ez lett a veszte.

Anyuska halála után apuska elvitt minket az egyetemre meg a gyülekezetekbe, ahol előadásokat tartott. Sárika hegedült. Néha viták voltak. Egyszer egy fiatalember megkérdezte, meddig kell még várni, amíg a zsidók eljuthatnak az Ígéret földjére. Apuska azt válaszolta, hogy az idő rejtélyes és szakadatlan, a fiatalember azt mondta, ezt nem érti, az öregek is morogtak, gondoljátok meg, mondta apuska, Mózes nem mérte a sivatagi vándorlásban az időt, csak az utódok írták később, hogy negyven évig tartott, de hát ugyan ki ellenőrizhette már azt, bizony az idő rejtélyes és szakadatlan, nem könnyű tetten érni.

Egy sárga szakállas öregember felállt, mondd meg, szerkesztő, ha már olyan sokat tudsz, hogy ha Mózes jó vezér volt, miért nem jutott el ő is az Ígéret földjére.

Nagy csend volt. Apuska is sokáig hallgatott. Amikor már olyan hosszú volt a csend, hogy arra gondoltam, a csend ideje is rejtélyes és szakadatlan, apuska elmosolyodott, és azt mondta, Mózes minden bizonnyal azért nem jutott el az Ígéret földjére, mert az élete emberi élet volt.

Nem értem, mondta az öregember.

Érted bizony, felelte apuska, csak nem akarsz belenyugodni, nem is könnyű.

Felugráltak, zúgolódtak.

Amikor hazajöttünk, apuska megállt itt a szobaajtóban, és azt mondta nekem, figyelted az elégedetlenségüket, a tiltakozásukat, ugye te értetted, amit mondtam nekik, azt hiszem, értettem, mondtam, Sárika nevetett, nagyon érdekes volt, te meg nagyon szépen hegedültél, mondta apuska.

Nem sokkal azután, hogy Ádám a magyar huszárokkal elment, jöttek a kozákok. Aztán újra a németek és a magyarok, de Ádám már nem volt közöttük.
Éppen csak kivonult az egyik, bevonult a másik. A harcok idején mindenki a házakba húzódott. Benépesültek a templomok. A harci szünetekben apuska előadásokat tartott a gyülekezetben, az oroszok szerint a zsidók a németeknek, a németek szerint a zsidók az oroszoknak kémkednek, nos hát ti volnátok a kémek, barátaim, mindenki nevetett, a szakállas öregek, a gimnazistasapkás diákok, a nagy nevetésben a terem ajtajában elkiáltotta magát egy fekete kendős asszony: jönnek, itt vannak!

Mindenki menekült. A kozák lovasok taposták az embereket. Apuska kézen fogva hurcolt bennünket. Két lovas a nyomunkban. A templom égett. Hazajutottunk. Magunkra zártuk az ajtót. Betörték. Hatalmas tarkoponyájú kozák rontott be. Csimbókos, zsíros hajtincs kétoldalt. Ledobta a zubbonyát, letépte a blúzomat, az ágyra lökött, ordítani akartam, de megláttam apuskát és Sárikát a falhoz lapulva, kitátották a szájukat, de hang nem jött ki, legalább takarná le Sárika szemét, a tarfejű a szoknyámat tépte, apuska rárohant, Sárika is ráncigálta, lerázta őket magáról, a félretolt kardja után kapott, apuskát is, Sárikát is alulról érte a kardcsapás, újra nekem rontott, ököllel ütöttem, két lövés, a harmadikra felugrott, az ajtóban három kozák állt, az egyik tiszt ráordított a tarkoponyájúra, az köpött egyet, emelte a kardját, indult neki a tisztnek, a tiszt homlokon lőtte, hozzárohantam, próbált nyugtatni, apuska és Sárika vérben feküdt a padlón, a tiszt parancsára a két katona kihurcolta a tarkoponyájú holttestét.

A tiszt kivezet. Két katona sírt ás az udvaron. A gödörbe fektetik apuskát és Sárikát. Lapátolják rájuk a földet, beszaladok, kihozom az ágytakarót, rájuk terítem, átveszem az egyik lapátot, magam formálom meg a hantot, a katonák az akácfáról vágott két erős ágat kereszt alakúra kötözik, nem szólok, hogy hagyják a keresztet, nem keresek fejkendőt, nem mondok imát, a hadnagy átkarol, Szokolov a neve, elvezet.

Az üres utcákon kozákok nyargalnak. Temetetlen német katonák. A templom közelében még égnek a házak.

Elérjük a laktanyát. A melléképületben tiszti szállás. Az udvaron szekerek, üstök. Két ágyú. A tiszt bevezet egy szobába. Borostás az arca. Megcsókolja a nyakamat.

Köszönöm, hogy elhoztál, megvédtél, kérlek, adj egy kis időt, megöltétek az apámat, a húgomat.

Szomorú. Azt mondja, érti, az ő apját is megölték. Kimegy, káposztalevest, kenyeret, vizet hoz. Rám zárja az ajtót.

Lövéseket már nem hallani.

Este megjön. Ágyaz. Feküdjek le, ő maga a karosszékben alszik. Bort hozott, az üvegből issza.

Elalszom. Felriadok. A borosüveg már üres. Az életéről motyog, valami szörnyűségről, nem értem, a szájához tartja az üveget, nem veszi észre, hogy már üres. Mit kiabálsz?, kérdezi. Kiabáltam álmomban? Levetkőzik, mellém fekszik, elalszik.

Reggel üres a helye. Odakint lövések. Orosz parancskiáltások, később német parancsok. Kenyér maradt, víz is van a kancsóban.

Ha vége lesz a harcnak, fel kell nyitni a sírt. Anyuska mellé kell temetni apuskát és Sárikát.

Belökik az ajtót. Német katonák kozákokat keresnek. Bejön egy tiszt. Magas. Elegáns. Fehér kesztyű. Sugárzó kék szempár. Parancsokat osztogat.

Várok.

Kiosonok. A laktanyakapuban nincs őrség. Az utcán német katonák foglyokat terelnek. Asszonyokat, férfiakat is belöknek a sorba. Valaki visszaránt, vigyázz, súgja, téged is közéjük rángathatnak.

Mellettem altiszt jelent az alezredesnek, akit már láttam, annyit értek belőle, hogy azt mondja, több a fogoly, mint ahányan az állomáson várakozó vagonokba elférnek. A kozák katonákat sorakoztatják. A hadnagy is közöttük van. A tér mögötti sikátorba vezetik őket. Sortüzek.

Sokáig állt az ajtóban. Minden olyan volt a szobában, mint régen, mégis minden más. Az emlékezetében élt a régi szoba, amit látott, idegen volt.

Kihúzta az alsó komódfiókot. Előkotorta anyja fekete kendőjét. Kiment az udvarra. Kihúzta a hantból a két keresztformára kötözött faágat, elhajította. Imát mondott. Bement. Mécsest keresett, meggyújtotta. Leült. Várt. Egész éjszaka ült a sámlin, anyját látta így ülni, amikor a nagyanyja meghalt, ült már akkor is így, amikor az anyja meghalt.

Még nem világosodott ki, amikor vödröt, seprűt hozott. Először a vért mosta fel la padlóról. Kivitte a szennyes ágyneműt az udvarra, talált petróleumot, ráöntötte, meggyújtotta. Állt ott, amíg minden hamuvá nem égett.

Apja szobájában aludt. Várt egy napot. Elment a házba, ahol a szerkesztőség volt. Apja barátai kétkerekű targoncán koporsókat hoztak. Felbontották a sírt. Nem fordult el, amikor a két holttestet kiemelték.

A temetőhöz vezető úton többen csatlakoztak, akik ismerték a családot.

Egyedül haladt a menet előtt. Permetezett az eső. Hátrapillantva elmosolyodott, mert már tömeget látott.

Az anyja sírkövére az anyja apjának és anyjának a neve is rá volt vésve. A rabbi azt mondta, annyian vannak a sírban, hogy a törvény szerint már nem szabad rájuk temetni, de a körülményekre való tekintettel megszegik a törvényt, kivételt tesznek.

A tíz férfi a kiásott sír mellé állt. Elmondták a minjét. Csendben mondták. Nem egy temetésen volt, mindig jajongva imádkoztak, most szinte hang nélkül.

Elkérte az egyik férfitől az ásót. Ő is lapátolta a másikkal a földet a koporsókra.

A hantot formálták, amikor a német járőr megjelent. A férfiakat sorba állították. Munkás kezekre van szükség a sáncásáshoz a város védelmére. Az egyik asszony jól beszélt németül, hová viszik őket, csak annyit mondtak, közös érdek, hogy gyorsan befejezzék a háborút.

A házban takarított. Esténként mécsest gyújtott, imádkozott. A tükör elé állt. A szemgödrök mintha üresek lettek volna. A bőre szürke. A haja is szürkült. Minden nap másik tárgyat vett elő. Apja tollaival jegyezte fel, hogy mit költött a boltban. Sárika régi babáját az éjjeliszekrényére tette. A hegedűjét az álla alá helyezte, a vonót a húrokra, de nem húzta meg. A komódból elővette a régi fényképeket, kirakta az asztalra. Kiakasztotta a szekrényekből a férfiruhákat, a kislányruhákat. Becipelt a kamrából két ládát, berakta a ládákba a holmikat. Azt gondolta, hogy ezzel kitörli őket az emlékezetéből, de nem sikerült. Másnap mindent visszarakott a ládákból a helyükre. Teltek a napok, belenyugodott, hogy az emlékektől nem tud megszabadulni sem a holmik őrzésével, sem az eltüntetésükkel.

Apja könyvespolcán talált egy vászonba kötött példányt. Minden lapja üres volt, csak az első oldalra volt felírva: Napló.

Minden napját azzal kezdte, hogy beírta az emlékeit. Először a nagyszülők zsitomiri életét jegyezte fel úgy, ahogy az apjától hallotta, feljegyezte, hogy menekült apja a nagybátyjával Brodiba. Leírta gyerekkora emlékeit. Sárika hegedűjéről is írt. A kozákokat, a németeket nem írta le. Apja és Sárika temetését leírta.

Néha átjött a barátnője. Feljegyezte, átjött a barátnője, és arról beszélgettek, hogy kislánykorukban együtt játszottak. Feljegyezte, apuskának igaza volt, az idő rejtélyes és szakadatlan, minden ismétlődik. A barátnőjével mosolyogtak azon, hogy jobb emlékezni, mint az, amire emlékeznek.

Előkeresték együtt a fellelhető fényképeket. Voltak a fiókok mélyén olyanok is, amelyeket még sohasem látott. A kiválasztott képeket beragasztották a Naplóba. Volt kettőjükről is közös fénykép. Utolsónak azt ragasztották be, amelyen apjával, Sárikával és a magyar huszárral egymás mellett állnak a könyvtárszobában. Mindegyik kép alá odaírták, hogy mi látható rajta, ahol tudták, az évszámot is.

A barátnője azt mondta, szép fiú a magyar huszár, megkérdezte, mi történt vele.

Annát magát is meglepte, hogy részletesen elmond mindent a találkozásukról, az együtt töltött éjszakáról is. Volt már férfi, mondta, akit az ágyába fogadott, de a magyar huszár más volt. Ahhoz a kettőhöz, akivel még az elmúlt évben megtörtént, csak a kíváncsiság vezette, Ádám más volt, nem tudja, hol lehet.

A barátnője tekintete megértő volt.

Régen történt, mondta Anna, pedig még egy hónapja sincs, gondolta.