Úgyhogy a város és a körülötte lévő világ újra összegyűlt az ablak előtti íróasztal és a radiátor között a pizsamámba törült bélyeggyűjtő nagyító forró fókuszában, ahogy a jobb szemem elé tartottam. A szobában az asztalon és az ablakpárkányon illatoztak anyám virágai és szobanövényei, olyan volt tőlük a szoba, mint valami akvárium. Sokszor, amíg ebben a dzsungelben tébláboltam, leszakítottam egy friss begóniát, koszos körmömet belenyomtam a zsenge ciklámenszínű kehelybe, felnyitottam, mint egy apró gyümölcsöt, és ujjaim között nedvesen illatozó nyers húsában gyengéden eldörzsöltem a finoman pépes magházat. Vagy összehajtottam az aloé nagy, kövér levelét, nyersen reccsent, és a kezemben maradt gyíkszerű ága, recés volt, gennyedző sebét a nyelvemmel megérintettem, hogy érezzem keserű epe ízét. Bedugtam fejemet a muskátli egzotikus virágai és pihés levelei közé, lebegő hajjal úsztam a fuksziák között, aztán az ablaknál megint dermedten figyeltem, mint azóta annyiszor, újra meg újra, álmomban és emlékeimben, a dombokon és a lankákon elterülő Bukarest panorámáját és fölötte a holland festményekhez illő égboltot. Érdekes, hogy azoknak a perceknek a valósága, amikor a magányos, lefeküdni küldött kisfiú (miközben a nappaliból beszűrődő televízió hangja és apám elfojtott nevetése jelezte, hogy „A képernyő híres komikusai” című adás van műsoron) kísértetként bolyongott a szobában, a növények zöldjétől és a délután szomorúságától csüggedten az ablakhoz ment, és az üveghez nyomta homlokát, tehát épp abban a múlt és jövő nélküli pillanatban látott valóság: a kígyózó ªtefan cel Mare út, a megfeszített Krisztusok a villamosvezetéket tartó fémoszlopokon, Kutyus bácsi fekete, sáros udvara, a kenyérbolt, a szemközti udvaron cseresznyeszilvát lopkodó Paul és Vova, egy minden porcikájában zötyögő, körös-körül nagy port felkavaró villamos – ez a szilárd, rideg, durva, nagyon tisztán látott-hallott valóság idővel elmosódik, már-már felidézhetetlenné válik, és lassan-lassan az álmok, a lefényképezhetetlen, azonosíthatatlan és hűtlen emlékek, amelyeket kellemes érzések hatására utólag kiszínezünk, főleg amikor felidézzük vagy rekonstruáljuk őket, a szélben és boldogtalanságban, egymásra rakódnak, megmártóznak a valóságban, megfertőződnek tőle, tükröződnek benne, és a valóságot tükrözik, amíg egy különös lelkiállapot, a sóvárgás, amely nem tesz különbséget álom és valóság között, el nem hatalmasodik életünk minden kedves és varázslatos képén. Amikor anyám gyurmát vásárolt, nagyon ritkán, mert később eltaposva, rátapadt hajszálakkal neki kellett az egész lakásban felszedegetnie, kivettem a celofánból a hat darab lenmag szagú rudat, szétválasztottam őket, és boldogan nézegettem: a sima, puha, mégis szilárd, barna, lila, fehér, piros, zöld és sárga hengerek mintha megelevenedtek volna, egy ideig úgy játszottam velük, anélkül, hogy átgyúrtam volna őket, csak az ujjlenyomatom maradt rajta olajos bőrükön. A lila gazfickó volt, a barnával és a fehérrel szövetkezve el akarta rabolni a piros hercegnőt. A sárga volt az én hősöm. Kicsit megsodortam a tenyeremben, hogy magasabb legyen, aztán berontottam vele a felsorakozó gonoszok közé, lelöktem őket, és megdöntöttem hatalmukat. Kiszabadítottam a hercegnőt, elismerése jeléül begörbítettem, és mint egy gyűrűt, a sárga hős köré tekertem. És csak azután láttam hozzá, hogy barna, zöld koronás, piros gyümölcsű fákat, lila szemű, piros hernyó-szájú embereket, barna ajtós-ablakos, sárga házakat formázzak belőlük… Az emberkék lába közé perverz módon kis fehér kukacot tettem, és figyeltem az ajtót, nehogy valaki bejöjjön, és rajtakapjon. A legkisebb zajra felkaptam és összegyúrtam őket, az ujjam között kibuggyantak összepréselt zsigereik. Ha unatkoztam, nem törődtem a színekkel. Mindenestül összegyúrtam a fát a levelekkel, a gyümölcsökkel együtt, hozzátapasztottam a házhoz és az emberkékhez, míg az egész gyurma foltos, zsíros masszává nem változott, még feltűnt benne egy-egy eltorzult arc, ablakon szétfolyó alma, sárga kilincs. Később, újabb formák és gyúrások után a valamikor oly tiszta, fényes henger alakú gyurmából szürke, ráncos massza lett, mint valami állat agya, és beledobtam egy régi kartondobozba. Tele szöszmösszel és morzsával, a Hófehérke játékról lemállott papírdarabkákkal – egy sapka széle alatt a törpe arca, cipőrészlet egy gomba mellett, felhő a kék égen –, a húsvéti nagytakarításkor találta meg anyám, a szemétlapátra tette, és kidobta a kukába.

Az álmodott, a felépített és átélt színes képeken, amelyeket az agyam gyűrötten, darabokban leszedeget belső faláról, ahol tízesével rétegesen egymásra rakódnak, mint a plakátok, ugyanúgy egymásra kerülnek a betűk, összetapadnak a szövegek, a bűzös csiríz feltáskásodik és lepattog, mint a rockzenész gitárján a dizőz melle alól elővillanó, az indián jósnő szája elé fekete markerral rajzolt pénisz? Nem tudhatom, mert egyrészt amit láttam, a szemem már meghamisította, és régen beleolvadt a titokzatos alomképekbe, másrészt maga a válogatás is úgy működik, hogy egyszer hártyavékony, áttetsző ujjak húzzák elő az álomképet, míg a valóságos emlékekét elefántcsontkemény ujjak, és nem is az illatuk (hiszen az első emlékeim is csak később egészültek ki a felkavaró parfümökkel), inkább a felidézés módja szerint különböznek egymástól, és hasonlóan a szobám zöld szobanövényeihez, egy szerteindázó ágban összepréselődnek. Milyen könnyen osztályoztam régebben az emlékeimet, micsoda hibátlan rendszert dolgoztam ki! Nemek, fajok, ágazatok, rokonsági fok szerint ősi kimérából kiinduló közös törzset rajzoltam nekik, amely különös jelenségminták, hallucinációk és látomások szerint rugalmasan szerteágazott illúziókká és jelenésekké, izmaim és nyelvem emlékeivé, a hallóidegeim felfogható hangjaivá és csakráim lángjává. Akkor (amikor kamaszkoromban szakadt pizsamámban éjszakákon át ültem az íróasztalomon, lábamat a radiátoron melengetve, a csillagok fényében dermedten figyelve az utat) azt hittem, szigorúan tudományos alapon megérthetem, görcsösen az elmém fölé kerekedhetem, a fogammal elérem a sarkon a rózsát, és büszkén kihúzhatom magam a mennyei karzat tapsvihara közepette. Akkor még nem tudtam, hogy én magam vagyok az a rózsa, és hogy a gerincoszlopom, a lobogó hajam, a fogam és a mennyei karzat ellenére – mert a rózsán kívül semmi más nem létezik – mégiscsak meg kell kapaszkodnom, és magamat kell felemelnem, meg kell néznem magam, arcomat bele kell fúrnom az elmém bíborosan bársonyos szirmaiba, tüdőmet megtöltenem átható, ólomnehéz illatával, és ezt a valóságos és a virtuális életem minden pillanatában meg kell tennem, mert a megfogalmazás maga a mentális rózsa létezése, a rózsa és az összes képzeletbeli képe éppen az a látás, amellyel önmagát látja, az orrlyukba hatoló illat, ahogy szagolja, és a kard, amely a végtelenségig önmagát szabdalja. Csak később jöttem rá, hogy itt nincs szigorú hierarchia, itt a fajok nem egymásból fejlődnek ki, mert itt a darázsfészekből gyíkok is kibújhatnak, és a lepkék párzásából medúzák születnek, a porból bolhák lesznek, az állatok egy nagy fán nőnek, a planétáknak külön életük van, és zafír pályáikon csillagot legelnek. Most másképpen osztályozok és másképpen értelmezek, tudománytalanul és kezdetlegesen, a lepkéket a színük szerint, az állatokat a farkuk hossza szerint, a nőket a szemükből áradó melegség szerint és a férfiakat az arcukon lévő anyajegy szerint. A valóságos Silviát a több szinttel a föld alá, a fekete ágyon meztelenül alvó Silvia rekeszébe helyezem, és élesen elválasztom a Bolond Dan borzalmas elméjének Silviájától vagy akár félig gyengeelméjű, félig tündéri önmagától.

Mert az elme törvényei túl bonyolultak ahhoz, hogy az elme megértse őket. Tudja, hogy ott vannak, ahogy a csontvázunkról is tudunk, anélkül, hogy valaha látnánk. Csak ha ő is akarná a csontvázat látni, mert csakis ezért létezik, hiszen az egész életünk nem más, mint saját elménk félelmetes önmagán végzett élveboncolása, azzal az őrült reménnyel, hogy a maga teljességében megértjük, és nemcsak a maga teljessége miatt, hanem inkább azért, mert a teljesség felismerése nem egy pillanat, hanem örökkévalóság, tehát a megértés sem lehet más, mint az egész tér felismerése minden időben. Tehát ha a rózsa önmagába néz, éppen attól nőnek új szirmai, amelyekre szintén új pillantással kell néznie, mintha a csodálatos virág látóideget növesztene, amellyel a láthatatlan látható.

*

Nem tudom, tényleg nem tudom, honnan erednek a „legrégebbi emlékeim”. De azt sem tudom, miért tartom őket olyan régieknek, sem azt, hogy mikor jutottak először eszembe. Kétségtelenül mindig megvoltak, de csak fiatalkoromban engedtem ki őket a burokból, és helyeztem a „legrégebbi emlékeim” címke alá. Sohasem értettem, hogyan parancsolok az emlékezetemnek, mit csinálok, amikor utasítom, hogy jó mélyen kutasson a múltban. Hogyan utasítom? Milyen kódot használok? És honnan tudom, hogy oda, és nem amoda kell küldenem? A szédületes ideghálózat hogyan alakítja át ezt a kódot a mentális térben? Hányszor meredtem az ujjamra, minden erőmet összeszedve megparancsoltam az elmémnek, hogy mozgassa! Természetesen semmi sem történt. Mintha egy ceruzát vagy levágott, testemtől független ujjamat akarnám mozgatni. Hogy az ujjam megmozduljon, „valóban” akarnom kellett, hogy mozogjon, de mit jelent az, hogy „valóban”? Mit jelent nem kételkedni önmagadban? Mit jelent a hit? Hirtelen akartam, hogy mozogjon az ujjam, és az ujjam megmozdult, és ez nekem akkora csodának tűnt, mint a vakok és a sánták gyógyítása, mert mi mind, életünk minden pillanatában méltóságteljesen parancsolunk a lábunknak, karunknak, szánknak és ujjunknak: „Kelj fel, szedd össze a fekhelyed, és járj!” És testrészeink megelevenednek, ugrálnak örömükben, és hálát adnak a Jóistennek ezért a csodáért. Minden reggel alvó testünk fülébe súgjuk: „Talita, kumi!”, és a tizenkét éves kislány kinyitja szemét, fölkel, és járkálni kezd a szobában. Az anatómusok hálózatos képződményekről beszélnek, és a locus coeruleus-ról, az ábrákon az agytörzs metszete látható, fekete és vörös vékony rostok, szőlővenyigeként lemetszett idegek, nyúlványok és dúcok, a bolygó és járulékos idegpályák, de ez az egész élettelen, rideg és közömbös a hit teste nélkül, amely testünk birodalmában fellobbantja a csodák tűzijátékát. Ugyanúgy beszélünk a valóságos képekről, amelyeket akkor elevenít fel emlékezetünk (ki által?), amikor fel akarjuk eleveníteni (és ezáltal vajon nem mi magunk vagyunk-e alkotóik, különben honnan tudnánk, mit akarunk, miután a kérdésben van a válasz?), és az álom vagy a képzelet képei, ha sor kerül rá, emlékké válnak, és ezeket az emlékképeket is ugyanazzal a kiismerhetetlen rendszerrel hozzuk létre, mint a valóságos életből kiragadottakat. És ha a friss emlékeinkben különös ismertetőjelek szerint szétválnak a valódi és a képzeletbeli képek, ha azt parancsoljuk a gépkezelő karnak, hogy minél mélyebbre nyúljon vissza a múltba, annál jobban elmosódik a valóság határa, és nyilvánvalóan összekeveredik az álommal. A két eddig sterilen elválasztott ismertetőjel most már közös: az érzelem erőssége, a múlt bűvölete, a távolság varázsa, a szokatlan nyugtalanság, nyomasztó, elviselhetetlen vegyületek szivárognak a belekbe, a nap-kötegekbe, elfekélyesítik, cseppfolyósítják, összeszorítják őket, forró a lehelet, elhomályosodik a szem, kiszárad a száj, és agyféltekénk tágra nyílt szeme elé zavaros képek tódulnak, amelyeket azért ismerünk fel, mert ott vannak agyunk kambrium-, devon- és szilurkorszaka óta, amikor még az álom és a valóság együtt volt azon a káprázatos vidéken, amelynek csak a maradék szikrái jutnak el a „legrégebbi emlékek” közé meg az álmokba.

Az első emlékek éppen azok az első megmagyarázhatatlan villanások, felismerhetetlen és mégis ismerős részletek, mintha a szüleim és az ő szüleik által felfogott képek öröklődnének, és olykor bennem, az én emlékeimben is felvillannának. Honnan kerülnek elő a hatalmas paloták, sárgás kövezetű oszlopcsarnokok, hatalmas márvány mozaikpadlók, amelyeken az álmaimban érzékcsalódással magamat látom áthaladni, de valamiért a valóságból fakadó látomásaimban is, amikor várakozom, a trolibuszon, vagy ha kinézek az ablakon? Honnan kerülnek elő a teljesen ismeretlen városnegyedek, amelyek olyan tisztán rajzolódnak ki előttem, hogy le tudnám írni a háromszögű, egy-egy magányos sínpárral kettészelt tereket körülvevő épületeket? Honnan a szobrok? A kőasszony a tágas, üres tér közepén, ahogy hanyatt fekve lebeg egy méter magasan impozáns porfír talapzata fölött. A csípőjüknél összenőtt, vízfejű sziámi ikernők. A pattogzó vakolatú ház, bejárata fölött két bámulatos atlasz tartja az áttetsző, gyerek tejfogakat idéző kőbalkont. És megint a küklopsszerű építmények, és megint a csodálatos napfelkelték ragyogása a tengeren, a parton márvány erődök… Ezek volnának az első emlékeim? Akárhogyan is, ez az első és legértékesebb szintje annak a vágynak, hogy visszahulljak a múltba, és a múltat összezúzva tovább zuhanjak az ősmúltba. Talán ezek közül az áttetsző, a lélek legmélyéről derengő képek közül a legrégebbiek szinte összeolvadnak azzal a fénnyel, azzal a rikító sárgával, a könyvem és az életem néma különösségének magjával.

Közvetlenül utánuk és valahogy belőlük fakadnak a gyermekkor első, valóságos emlékcserepei. Ezeket jól ismerem, a sok beavatkozástól lekerekedtek, a gyakori fénytől elsárgultak, a szaguk olyan, mint az anyám táskája mélyén lapuló kacatoké: biztosítótűk, forgalomból kivont aprópénz, szakadt szélű fekete-fehér fényképek, rozsdás karóra, papírba csomagolt műfogsor… Nem tudom, hová sorolhatnám ezeket, közülük talán kettő átmenetet képez a korábbi ős-emlékek és a kicsi, elképzelhetetlen Mirciºor kalandjai között, akinek szőke, puha hajfürtjét szintén anyám táskája őrzi egyetlen bizonyítékként, hogy valaha tényleg létezett. Ezek közül is az első emlék, de ezt inkább érzem, mint látom, hogy valahol nagyon magasan, talán egy magas épület legfelső emeletén vagyok. Ki tudja, milyen belső műszerrel érzem, hogy a város középpontja lehetnék. Miért vagyok ilyen magasan, és az előttem lévő üvegen – mint tágas kirakatban – miért tárul elém ez a széles és felfoghatatlan panoráma? Talán egy nagy üzletház, talán a Victoria legfelső emeletén vagyok. Igen, egy nagy üzletház, de valami, a tájékozódási képességem azt súgja belülről, nem a Victoria. De nem tudom megfejteni a képet, mert közben összeszorul a szívem. A széles üveg mögött, mélyen a lábam alatt, görbe, lila fal körvonalazódik a sűrű, az izgalmammal azonos színű alkony előtt. És ez volna minden, ha nem kísérné azonos színű érzés is, amely az alkonnyal és a vággyal együtt arra utal, hogy itt valami nagyon régi, nagyon értékes, nagyon szubsztanciális látható a szigorúan absztrakt kép ellenére. Innen, erről a titokzatos törzsről válnak le az álmaim: a bensőm üres telkeire épült óriási, zsúfolt, többemeletes üzletházak, eltévedek a vállfákkal teli állványok, ruhák, öltönyök között, megtorpanok a játékosztály kacskaringós folyosóin. És leginkább a liftes álmok, mert ott, a Victoria, a Bukarest és a Tengeri Sas üzletekben, amikor még kétéves sem voltam, és felváltva ölben vittek a szüleim, éreztem először a magasba siklás fenségét és iszonyatát, amikor az üvegajtós fülke átsuhant az otromba liftaknán, a vastag mennyezeteken, és mindig újabb, fényesen kivilágított, vásárlókkal és ruhákkal zsúfolt szintek részleteit villantotta fel előttem, mint a levegő megannyi állomását. Az a finom, könnyű siklás később lift-iszonyt váltott ki belőlem, rémlátomásokat rossz liftekről, ahogy az akna falához csapódva elakadnak két emelet között, vagy a legfelső emeleten akkorára nő a távolság a lift és az ajtónyílás között, hogy az űr fölött kell átugranom, azzal a kockázattal, hogy nem sikerül, és belezuhanok a hatalmas, ismeretlen mélységbe. Később, amikor a lakótelepre költöztünk, a ªtefan cel Mare útra, legalább egy évig a malteros lépcsőn jártam fel az ötödik emeletre, minden emeleten elhaladtam a tátongó nyílás előtt, amelyre később liftajtót szereltek, és megkértem anyámat, engedje, hogy lenézzek abba a kútba, rettenetesen féltem, ahogy közeledtem a szakadék széléhez, szorítottam anyám kezét, és egyetlen pillantás után durva szoknyáján keresztül a lábába kapaszkodtam. Az első nyár után apám az ölébe vett (hatéves múltam), tárva-nyitva hagytuk az ajtót, és elindultunk. „Lifttel megyünk”, mondta apám. Olyan jól emlékszem a hónaljban átizzadt atlétatrikójára, hollófekete, hátrafésült hajára, borostás arcára, dióolaj illatára. Én is csak gatyában és trikóban voltam. Mióta beszerelték a liftajtókat, egyedül is kijöhettem a folyosóra, hogy játszani hívjam Sandut, de nem mertem le- vagy felmenni a többi szintre. Az alattunk és a fölöttünk lévő tér egész egyszerűen félelmetes és kiismerhetetlen volt. Aznap indították be a liftet, és elég sokáig kellett várni, hogy mi is beszállhassunk, mert a lakók izgatottan jöttek-mentek vele. Apám megengedte, hogy én nyomjam meg a bakelitgombot, habár engem a zöld meg a piros kis égők jobban érdekeltek, ahogy a vasajtó dübörgő csapódására varázslatosan életre keltek. Végre a lift előttünk is megállt, beléptünk a szűk fülkébe, ragyogott az új tükör, beszívtam a festék meg a terpentin illatát, és a lift elindult. Előbb felmentünk a tágas és ismeretlen hetedik emeletre. Apám nélkül meghaltam volna a kétségbeeséstől. De ő még feljebb ment a lépcsőn, a titokzatos, varázslatos nyolcadikra, a fonnyadt virágú leanderekkel teli teraszra nyíló zárt ajtóig, a gépház és Herman ajtajáig, aki évekkel később megmentette az életemet, és akivel a nyolcadik emelet lépcsőjén üldögélve a végeérhetetlen délutánokon később is sokszor beszélgettünk a fraktálokról (a tér alakzatairól), a sugarakról és Istenről, miközben a világ színes köntösét figyeltük. De főként azt a fényt nem felejtem el (nemrég újra láttam), amelyben fürdött az a tér. Aztán megint lementünk a hetedikre, beszálltunk a liftbe, leértünk a földszintre, majd a tömbház belső részében tett sámáni utazástól kimerülve visszamentünk a földkerekség egyetlen barátságos és valóságos helyére, a csendes és meghitt lakásba.

Egy másik kép, amelyet első emlékeim között őrzök – és olyan gyakran megjelenik utólag felidézett, összekeveredő, ismétlődő és egymással kiegészülő álmaimban, hogy együttesen képezik azt a vájatot, amely annyira mélyre hatol belém, mint egy libériai hajó, felsértve az én-nek nevezett építmény burkát, és behatol a személytelen zóna kiismerhetetlen, holdfényes márványpalotái közé, aztán tovább süllyed, a pincékbe, az odúkba, a kínzókamrákba, majd átvág ezen a burkon is, be a forró mellkasom zsigerei közé –, látom magamat, ahogy megyek a fényes, kemény, vörös és fehér mértani ábrákkal telerajzolt kőlapokon egy nagyon magas kupola alatt, a pillérek között látszik a viharos ég. A kupola olajosan sötét, elveszettnek érzem magam, mint egy ismeretlen isten templomában. Oszlopokkal övezett folyosóra érek, végigmegyek rajta, a falakon fáklyák lobognak… Az oszlopok csúcsívei között gomolyogva örvénylik az ég, mint a zavaros víz… Tudom, hogy jártam ott, nem csak álmomban, annak ellenére, hogy most az egészet mintha az álom távcsövén nézném, pedig egyszer valóban jártam abban a néma és kopár és nem csak az én arányaimhoz, hanem a felnőtt emberhez képest is hatalmas palotában (meztelen kisfiú csoszog a meleg, távolba vesző kőlapokon, nagy-puha-fejű teremtés, csillogó szemű, végtagjai édesek, hasa domború, hihetetlenül finom bőrű, áttetsző, mint a medúza teste, a csarnok pillérei között rézsútosan beáradó erőteljes fényben), de még egy istenhez képest is, hiszen egy kétéves gyermek számára minden felnőtt isten, és az útjai kifürkészhetetlenek. Amikor először láttam a Monsú Desiderio félelmetesen gyönyörű, rettenetesen romos palotáit, tudtam, hogy ő is járt ott. És Jean Lorraine is járt ott, és még sokan mások, talán mind járunk ott, az első emlékek ködös földjén, amely aztán az álmainkban, majd a képekben, a könyvekben és a költeményekben tárul fel újra, és minden részecskéjéből a vágyakozás fahéjillata árad.

És vannak kétségbevonhatatlan emlékeim, amelyek szintén belekeveredtek az álmokba, de őrzik növekedésem hellyel-közzel azonosítható tárgyait és helyszíneit. Ezek akkor kezdődtek, amikor átjutottam a szülőcsatornán, és mint valami kétéltű, a magzatvizet földi létre cseréltem, amelynek ereje (hatásfoka) csak tizedrésze az életének. Ha az anyaméhben gyakorlatilag folyamatosan álmodtam, az eredeti fény egyre távolodott, aztán teljesen eltűnt, amikor ő helyett – ő, Isa – azt kezdtem mondani, én, és amikor a belső szerveimtől kapott képeket
elválasztottam a teáskanna, a kanál, anyám, a párna, az ablakra hulló hó látványától. Vannak emlékeim Silistráról, tisztán vizuálisak, képtelenség anélkül megragadni őket, hogy teljesen össze ne törjenek, ahogy a lepkét sem lehet a szárnyánál úgy megfogni, hogy ne nyomorítanánk meg a repüléshez. Nem emlékszem az U alakú ház minden részletére, a nyomorúságosan festői, recsegő-ropogó telekspekulációs házra, és amikor néhány évvel ezelőtt, hosszas bolyongás után egyszercsak előtte találtam magamat, alig ismertem rá. Mégis tudtam, hogy az az a ház, az én első házam, mert olyan illata volt, mint a bőrömnek, és ugyanolyan érzékeny volt a kocogtatásra, mint az ínyemben az egyik fogam. Úgy volt betájolva, ahogy kell, mintha az agyam abból az időből, amikor a világ még tele volt fehér folttal, őrzött volna egy térképet, amelyet addig lehet forgatni, amíg a silistrai ház inkább az inaimban és ízületeimben, mint az emlékezetemben őrzött belső térképpel teljesen egybeesik. Úgyhogy egész testemmel látom az ajtót, az apró téglavörös virágokat a kövezet hézagjaiban. Egy óriási, tyúkszaros pulykát, lila gyöngye fityeg a csőrén. Csőrét időnként a drótkerítéshez dörzsöli. Látok egy fiatal férfit, trikóban, bő melegítőnadrágban az udvaron borotválkozik, a drótkerítésre akasztott kerek tükör előtt. Apám. Haja fekete, csillog, mint a tükör, fejére tapad (éjszakánként hátul összebogozott női harisnyával lekötötte). Lemossa arcáról a borotvahabot, állán, szája körül a bőre kékesszürke. Látom anyámat, fehér és meztelen, hasra fekve elnyúlik az ágyon, csípőjén a rákvörös, hatalmas lepke. Mint koncert előtti hangoláson, halkan búgja: „Apuka mindjárt megdögönyöz.” De ez egy gondolati képsor, leírt hangjegyek, nyoma sincs benne az élő hang emlékének… Látom magam párnák között a keskeny ágyon. Úgy ülök, „mint az urak”. Nem tudom, miért van mellettem az ágyon a nagy tükör, életnagyságban látom benne magamat. A velem azonos kisfiút, ő is párnák között ül. Mirciºor. A szoba is szűk, mint az az olcsó, nevetséges gyerekruha, amit állandóan viselek. Természetesen kék ingecske. Az állam alatt kék szalaggal megkötött sapka. Az asztal mintha lábak nélkül a levegőben lebegne – rajta szenes vasaló. Van valahol egy lavór is. Az izzó vasaló forró illata. Egy néhány évvel korábbi álom elég jól kiegészíti a képet. Akkor még nem tudtam, hogy életem első két évében tulajdonképpen nem is a földszinten laktunk, hanem a ház emeletén, az egyik erkélyes szobában. Csak az álmom után kérdeztem meg anyámtól, ő rémülten és zavartan, mint mindig, ha a múltról faggatom, azt mondta, hogy valóban. A kékre meszelt, fakó, feltáskásodott és repedezett fal melletti falépcsőn jártunk föl. Beléptünk a kis papírtapétás előtérbe. Tisztán láttam a tapéta minden kis virágát, minden éles, pontos és sűrű volt, mint a valóság szövedéke. Valóságos volt, az izgalomtól alig kaptam levegőt. Egy nagy rákvörös ajtó előtt álltam. Ó, és valahol a párkányon volt még egy muskátli is. Hogy láthattam minden szirmát, ahogy vörösre festette a levegőt és a levelén külön minden pihét? Hogy érezhettem az ujjam között eldörzsölt muskátlilevél illatát? A nehéz ajtón se zár, se kulcslyuk, a furnér leválik a korhadt, megvetemedett lemezről. Itt minden régi, ócska és romos. A megsárgult tapéta szakadozik a falon. Habozok, mint minden álmomban, de a kísértés erősebb a szégyennél, és benyomom az ajtót. Vályogépület, a szoba falán az agyagból helyenként kilátszik a szalmatörek. Az egyik falon foszladozó, kék faliszőnyeg, nagy gőzölgő kannát ábrázol. Az egyik sarokban fapad, lehet, hogy egyébként a szoba teljesen üres. Középen ül anyám, haja lángol a repedéseken csóvákban beáradó vakító fényben, anyám nagy farkaskutyát tart a vállán, csillogó agyarai között kilógó nyelvével olyan, mintha nevetne… Mindketten engem néznek, rangsor szerint, az elmém mélyéről irgalmatlanul kiásott zárka közepéből.

Ehhez hozzáillesztenék még egy fényképet is, egyet a kevés, másfél éves testem ezüstnitráttal rögzített lenyomatai közül, amelyet anyám a lánykori táskájában őrzött. Mindig riasztottak a fényképek, mert a száraz kövek fosszilis rovátkás lemezeire hasonlítanak, amelyben az állat elviselhetetlen fájdalmak közepette széttiporva, megkövesedve, reménytelenül szétvetett lábbal örökre úgy marad összenyomva, egy borda, egy koponya, egy combcsont, szétszórt, valószerűtlenül kificamodott ujjperecek… Milyen nyomorúságos múzeum, micsoda csonttár anyám ócska táskája! A hároméves kori hajfürtömmel, az ősrégi iratokkal! A fényképekkel, amelyek arról árulkodnak, hogy valaha más testben, másképpen, másvalaki voltál, a korai napsugarak fényelektronjai visszapattantak vállig csupasz kis karodról, az elöl sündisznómintás ingecskédről és piros cipődről, behatoltak a fényképezőgép szerkezetébe, összegyűltek a fényérzékeny lemezen, a szűz filmet az idő töredéke alatt borzalmasan és varázslatosan bemocskolták. Az udvaron állok. A virágágyás előtt. Egy darabka ösvény. Málló faldarab, alacsony ablak. Szememre nyomott ököllel sírok. A hasamat kidüllesztem, a lábam meztelen, kövérkés, a térdemen gödröcskék. Az arcomon lecsurgó könnyek még ezen az időtől megsötétült fényképen is csillognak. Próbálom felfedezni az akkori vonásaimat, de olyan, mint amikor egy álomban, minden különbözőség dacára tudod, hogy az a (sápadt, lenfehér hajú és barna üvegszemű) ismeretlen tulajdonképpen a régi barátod, mintha alapvető, kitapinthatatlan és fizikai megjelenésétől teljesen független azonossága volna, ami nem benne, hanem benned van, és nem más, mint a felismerés kétségbevonhatatlan bizonyossága. Emlékezetem egyetlen szála sem köt ahhoz a Mirciºorhoz. Csak azt mondták egyszer, amikor megmutatták a fényképet: „Nézd, ilyen voltál másféléves korodban. Sírtál, mert a fényképésznek is fehér köpenye volt, mint az orvosnak, aki injekciózott. Nézd, ez annak a tolvaj Victoriþának az ablaka – vajon merre van, ha még él egyáltalán –, nem létezik, hogy nem emlékszel rá. A bölcsődében dolgozott, és mindig rahátot és kekszet hozott neked. Jaj, hogy szeretett, mint mindenki azon az udvaron! Mert te voltál ott az egyetlen gyerek, Catana néniéknél…” Nem emlékeztem Victoriþára, mint olyan személyre, aki körül keringeni tudnék, sem a háttérből felderengő vonásaira. Minden és mindenki a hajdani Silistra U alakú házának udvarán olyan, mint valami sűrű massza – mint a keksszel kevert reszelt alma, amit ettem –, összekeverednek benne az arcok, az árnyak és a fények: az udvar kövezete, az olyan magas virágok, mint én, az emeleti erkély, a nyüzsgő emberek, Nicu Bá zöld, egy méter hosszú oldalkocsija a motorbiciklijén és szenzációs mutatványa, amikor hazahozott vele egy részeg szomszédot, aki velem együtt elesett, és kész csoda volt, hogy nem törte össze a csontomat, aztán az élelmiszerbolthoz vezető út ösztönös felismerése (egyfajta belső irány, egyfajta eleve „tudom”). Néhány szomszéd gyerek: Tányérnyalogató-Mia és a testvére. A szemközti ház, a furcsa tornyával. Fönt a nyári felhők, az úton a tócsákban tükröződő nap. Egyszer egy rézcsengőt fogtam a kezemben, amit az öreg Catana bácsitól kaptam. Fehér ruhában voltam, és egy tócsa mellett guggolva finoman sétáltattam a csengettyűmet a vízen, egyik szélétől a másikig a kövér, fényes napsugáron. Hirtelen kicsúszott a kezemből, és hiába kavartam fel ujjammal a vizet, nem találtam. Emlékszem, nem sírtam, mert valahogy tudtam, hogy így kellett történnie. De a bánat, hogy elvesztettem, minden életkoromon végigkísért, mint vékony aranyszál, mint puha, százlábú életem idegvégződése, amit ha meghúznék, biztosan most is hallanám a mélyből a csilingelését.

Aztán anyám olvas nekem. De nem látszik se anyám, se a könyv, csak az érzés van, ahogy testemmel elhelyezkedem, és az anyának nevezett funkció, az előzetes tudás arról, hogy bizonyos időpontokban olvasott nekem. Nagyon homályosan érzékelhetőek a színek, a szoba ködös kékje, akkoriban az egyetlen, betonpadlós szobánké, a rezsón állandóan fortyogtak a fazekak, de ezek a felvillanó részletek nehezen rögzíthetők. Inkább csak amolyan találgatás, hogy az ágyon tapinthatóan és érezhetően talán volt egy csíkos takaró. És édes, enyhe fájdalmat érzek a gyomromban, ha arra gondolok, hogy ez „annak az emléke, hogy anyám olvasott nekem”, ez az az emlék. Anyám ezerszer is olvasott nekem a keskeny fapriccsen, amelyet ágynak használtunk, mégis csak egyetlen pillanat váltotta ki (sosem fogom megtudni, miért) puha kobakom apró idegsejtjei kis csoportjának sarjadását és az idegsejtnyúlványok összefonódását, gyöngéd érintkezését a szomszéd idegsejtekkel vagy axonokkal, a közeli idegpályák áttetsző hártyájához csatolt pályákkal, a távolabbi rostokkal, billió alakzatét az agy többi billió alakzatával, beindítva a keresést, kijelölve és irányítva a többrétegű ellenőrzést, amelyet a felismerés enyhe fájdalma igazol, hirtelen rezonálni kezd, és a többi néma és sötét pálya mélyén is vibrálva és villanva hirtelen kigyullad, majd az elmémben is megjelenik „pontosan annak a pillanatnak az emléke, amikor kiskoromban egyszer a silistrai lakásban anyám mellettem ült, és egy könyvből olvasott”.

Milyen hatalmasoknak kellett lenniük azoknak a nappaloknak! Micsoda tornyok, micsoda harangláb, nálamnál négyszer magasabb emberek, ha felnéztem rájuk, teljesen hátra kellett hajtanom a fejem! És milyen tisztán kellett látnom a szememmel, amelynek retinája még olyan üde volt, mint az alig kibomlott levél átlátszó hártyája, mint a harmatcsepp. És micsoda érthetetlen és tiszta hangok, mint a bálnák éneke, hatoltak a hallócsatornámba. Ha ölbe vettek, ami gyakran megesett (még most is itt kavarog a fejemben: a hatalmas város egyik ismeretlen utcáján az apokaliptikusan szakadó hó alatt anyám ölében vagyok, szalad velem, a hó fénye bántja a szememet, anyám sír; kórházba megyünk), a repülés vagy a lebegés érzetét keltette bennem, ami későbbi álmaimban is sokszor előfordult. Bukarest fölött lebegek az alkonyatban. Kikerülöm a kupolákat, nagyon közelről nézem az oromzatokon elhelyezett allegorikus szobrokat. Minden dísz, minden bordázat, a tetőszerkezetek minden hajlata, a városközpont régi épületeinek időtől porladozó homlokzata még a helyén van, elrepülök mellettük lassan, és úgy látom őket, ahogy soha senki sem látta. A narancssárga alkonyi fényben a Egyetem épületéhez közeledem, a tető alatti kerek ablakok, mint a fáklyák, vörösen lobognak. Elhaladok mellettük, látom mögöttük az üres, szomorú tantermeket (egyedül egy lány ül a padban a késői órán; kristályüveg fülbevalójának fénye játszadozik a falon), elolvasom a régi épület minden kerek ablaka fölött a feliratot: QUILIBREX… Valójában tényleg valamennyien hatalmas istenek és óriások ölében repültünk, fölemeltek a mennyezetig, a levegőbe, egymásnak dobáltak, miközben gurgulázva, eltorzult arccal nevettünk, idegeink és izmaink emlékezetében valamennyien megőriztük kisgyermekkorunk lebegését. De én még a város pontos alakját is őrzöm az emlékezetemben, anélkül, hogy tudnám, miért és hogyan, mert amikor gyakran ismétlődő álmomban fölötte röpültem, sohasem csalódtam, minden részlete, a gipszszobrok peplumján az összes redő, az összes sarok összes stukkógyümölcse, a ház összes kidudorodó vakolatának vaskampója álmomban is ugyanott volt, ahol valóban van, a valóságnak ebben a nagy, mély és még érthetetlenebb látomásában. Egyszer azt hittem, hogy az egyik toronyház tetejére a képzeletem építette a körerkélyt és a ruhaszárító kötélen csüngő rongyot. Évekkel azután, hogy ott laktam, a rákvörös Uranus tömbháznak abban a tetőtéri kis házikójában.

Egyáltalán nem emlékszem azokra a fontos eseményekre, amelyeket anyám emleget, amikor kissé tartózkodóan felidézi a Silistra-korszakot. Egyszer beomlott a szoba mennyezete, összelapította a hátitáskámat, amivel pár perccel azelőtt játszottam. „Az udvaron voltam, ruhát teregettem, amikor észrevettem, hogy kijöttél az erkélyre, és az erkély korlátjába kapaszkodva kiabáltál, «Igen, mami, igen!» Csakhogy én nem hívtalak… És egyszercsak zsupsz! Leszakadt a mennyezet! Jól megjártuk akkor!” És aztán egy éjjel, amikor hárman aludtunk egy ágyban, leszakadt az ágy is, és mindhárman a földön ébredtünk. Most már tudom, miért szakadt le, mert anyám nevet és elpirul, valahányszor eszébe jut. Még emlékszem annak a telekspekulációs háznak a zsivajára és szertelen bőbeszédűségére, a környék proletárjainak határtalan jókedvére, a mosogatólé és a dióolaj szagára, Catana néni szitkozódásaira és Catana bácsi mártírarcára, ők voltak a háztulajdonosok. Coca néni, a prostituált málnaszínű tányérsapkájára. Az őrült emlékezet: sohasem látom anyám arcát, mintha anyám akkor nem lett volna több, mint a leandereket ringató és illatukkal az egész lakást betöltő fuvallat, viszont teljesen tisztán látom azt a málnaszínű nemezt, az összes pihéje minden szálát, mintha fényes gesztenyebarna fürtjei fölött Coca a szentek glóriáját viselné.

KOSZTA GABRIELLA fordítása