Tegnap klinikai felülvizsgálaton voltam. Mennyi van még hátra? Legjózanabb, ha arra készülök, hogy kevés. Két barátomnak prosztatarákja van, tanakodnak, hogy sugárral pusztítsák-e a daganatot, vagy kemoterápiával. Szeretnének még egy darabig életben maradni.

Azt a gondolatot is megszokhatnám, hogy utoljára oltom el az ágylámpát, de talán adódik még egy kis haladék. A könyveimben lehet körülszaglászni, bámészkodni, és körülolvasni néhány összetartozó személyes rögeszmét.

Karrier nem érdekelt, akadémiai környezetre sem vágytam. A város és a halottak visszahúznak, de itt is, ott is vannak gyerekeim, unokáim, néha összejövünk. A sárga villamost néztem: egy lány állt a lépcsőn, fenekéig ért a copfja. Az elemi iskolapadban két marokkal megfogtam Baba fényes-fekete, kövér copfját, Baba hátrahajtotta a fejét, belecsókoltam a jó szagú választékába. Babának a koponyája is husoskás volt. Nem tudtam eldönteni, hogy kinek a combja tetszik nekem jobban, Babáé vagy Icáé, az egyik vaskos, a másik nyúlánk. Három nővel éltem egy évnél tovább házasságban, ágyban, asztalnál; három feleség nem túl sok. Meg még, akikkel nem voltunk összeházasodva. A szerelemről biztonságosan csak annyit tudhatok, amennyit ebben a három házasságban, meg még néhány hosszabb viszonyban megtudtam. Velük mutatkoztam, mint párommal, velük együtt néztek a többiek is egy párnak, velük voltam szövetségben. Két
asszony elvált tőlem, a harmadik mellett már mióta elvagyok.

Én és nem-én feloldódásának sejtelme vallásos vagy szerelmi misztika. Különállásunk azonban áthidalhatatlan tény, közeledünk, távolodunk; a szerelmestől nem igazán kedves, ha tisztánlátásra törekszik. Egy házasság döntések hosszú sora, naponta úgy döntök, hogy mindenki másnál ő a fontosabb, és hogy megteszek érte mindent. Házasságban az ember azzal marad, aki neki a legjobb.

 

Nem az lesz féltékeny, akit megcsalnak, hanem azt csalják meg, aki féltékeny. Végül is mindig az ízlés dönt, ami több is, kevesebb is az erkölcsnél, kiszámíthatatlan, és nem vonható felelősségre, de rábízza magát az improvizációra. Nem azért vagy féltékeny, mert a másik csapongása felháborít, hanem mert a szerelemben is magadat akarod igazolni, önérzetedet felmagasztosítani. Ahogy az isteneket undorítja az idegen bálvány előtt bemutatott áldozat, bennünket is. De miért akar az ember bálvány lenni? Valójában sehol nem vagy egyetlen és pótolhatatlan, te meg makacsul ragaszkodsz ahhoz az illúzióhoz, hogy kedvesed számára egyedülvaló vagy. Néha ez igaz is, ideig-óráig, halálotok órájáig netán. Magadban hordod egykori szerelmes énjeidet, nem tudod és nem is igazán akarod kitakarítani őket magadból. A háború és a forradalom utáni újrarendeződések mutatták, hogy a gyász összefér a megismétlődő házas boldogsággal. A szerelemben mindenki szerencsétlen, aki tőle vár mindent, szándékosan idézzük elő tudatunk elködösülését, rajtunk áll, hogy alámerülünk-e a rajongásba, vagy sem. Kis állomásokon átsuhan, fehér sírkövek és fehérre mázolt kerítések, zöld falak között megy a vonat. Tanulok a falvaktól, városoktól, a horizontális látásmódtól. A fontos dolgok egymás mellett vannak, magamévá tettem a települések filozófiáját, beszövik magukat a tájba. Nemsokára megérkezem az állomásra, ahol a feleségem és egyik gyerekünk várni fog.

 

*

 

A nappaliban, a verandán és a kerti padon hellyel kínálom a vendégeket. Az elmúlt évtizedekben segítettem mozgásban tartani néhány eszmét. Érdekesnek láttam a kavarodást, és szemmel tartottam a legújabb évjáratú giccset. Döntéseimben az írómesterség erkölcse vezetett, legalábbis ezt szerettem volna hinni. És mi lenne az? – kérdezte a démon. A szellem önállóságának az akarata, dadogom. Egyébként, minden tudásunk csálé, félreértésről-félreértésre baktatunk, illúzióink bárkájában vitorlázunk, ami ma szép, az holnap nevetséges lesz. Van félreértés, amely kiválóan működik, a gyűlölet beszéde ezen a tájon, mint kés a vajban. Ahogy a paranoia, úgy az ellentéte, a giccs is remekül működik. Tágulás-szűkülés, sok emberben megfordultam, önéletrajzi valóságom elvalótlanodott. Tépd szét magad, aztán rakd össze, és tépd szét megint. Nem bánnám, ha betűrajzolgatás közben jönnének értem. Bolygó lélek, átváltozó első személy, félig-meddig önéletrajz, mindazokkal együtt, akikbe a hintázó énnek kedve van átlengeni. Baktatok az utcán, látok egy öregasszonyt, és már én vagyok az öregasszony. Mondataimnak a valóság nem a tárgya, hanem csak az eszköze. Akarom az agyrobbanást, meg a hosszan telő, édes órákat is számolatlanul. Berendezem a színpadot, és felizzanak a látvány körvonalai.

 

*

 

Önkényuralomban ellenzékbe húzódtam, ott legalább történik valami. Az egyik gépiratpéldányt plasztikzsákban egy szénhalom alá dugtam. Néztem a pártvezetők csókját, a virágcsokros úttörők karra emelését, a népviseletbe öltözött kenyérkínáló asszonyokat és a katonai parádék tank- és rakétaoszlopait. Nem tápláltam mogorva sértettséget, bosszúvágyó keserűséget országom vagy a keleti tömb hatalmasságai ellen. Ha módomban is állt volna öklömet rázva heves tüntetéseken ordítozni ellenük, akkor sem tettem volna. De ha kérdik, hogy menjenek-e, egy súlyos bólintás lett volna a válaszom. Diákkoromban sem féltem, ha kihívtak a táblához, most se félek, ha fölmegyek a katedrára. Elutaztam a kontinens túlsó végébe, előadást tartottam a kért nyelven, előtte igyekeztem semmire sem gondolni, de megittam két konyakot, füstfelhőbe burkolóztam, és elcsíptem a szövegforgatagból az első mondatot, ha abba jól belekapaszkodom, majd húz tovább. Gondolatmenetemben nem sietek, nagy vargabetűket rajzolok, már majdnem belépek a temetőbe, de az utolsó pillanatban elkanyarodom. Nem szerettem iskolába járni, kerültem a szervezett közösségeket, a tumultusokat, házi mulatságokból hamar eltűntem. A lelki kényelmetlenség testi fáradtságot okoz, de a vérrokonokkal más a helyzet. Anyámat és a gyerekeimet a közelemben akartam tudni, ha nem is szántam rájuk sok időt. Lássam őket, tudjam, hogy jól vannak.

Fiatalkoromban úgy gondoltam, hogy ez a feladat: magyar írónak lenni, életre szóló megfigyelőposzt. Továbbá: hiába vagyok zsidó, természetesen beszélni, írni magyarul tudok csak, és éntőlem már minden más csak erőltetés volna. Ennélfogva be kellett rendezkednem egy saját fatalizmusra.

 

*

 

1945 februárjában, Berettyóújfaluban, amikor megtudtam, hogy csak mi élünk, és hogy a többi gyereket, iskolatársaimat megölték, elővett, jobban mondva folytatódott a bűntudat, amelyet már kisgyerekkoromban is éreztem, hogy itt valami nincsen rendben, és talán szégyenkeznem kellene azért, mert a többieknél módosabban élünk. A környezetem általában irigyelt, és szinte sohasem sajnált. Szerettem egyedül játszani, órákig el tudtam ülni egy lábosfedővel, amelyet ferdén az ebédlőasztalunk pereméhez támasztottam, és úgy képzeltem, hogy egy száguldó autóban ülök. Aztán eltelt fél évszázad, vagy több, lett öt gyerek, jöttek az unokák, gondoskodtam a család megélhetéséről, és igyekeztem az otthoniaknak nem alkalmatlankodni. Az a dolgom, hogy meleg biztatást nyújtsak nekik, így is lesz bajuk elég, lesz mindenféle szorongás, életkudarc, magány, bánat, veszteség, amelyekről a szülő nem is tud. Apám hetvenhárom, anyám kilencvenkilenc éves volt, amikor meghalt. Az első meghajlás a nőké, de talán a férfiaknak is jusson valami. Szegény apák: nők hosszú élete és férfiak korai halála. Megrokkant, munkaszolgálatból, hadifogságból hazajött apák, felkötött, háborús bűnös apák, börtönben összetört, félelemtől elbutult apák. Kórházi rémkép: csupa nyitott, üres száj. Vén roncsok közössége a kórteremben. Apám öreg unokafivére megvakult, kivágták a szemét, hallgatta a metszést, a másik szemével szépnek tartja az üvegszemét, hálás érte, dicséri az orvost. Apám csendesen eltűnt anyám mellől, azután anyám barátnői is elhaltak.

 

*

 

Leteszik Marci bácsit a folyosón a földre, két napig ott van, anyámat hívja eszméletlen, közben egy unokaöcs, az örököse, egyébként gazdag ember, felmegy a lakására, és feltúrja a szekrényeket. Kell, hogy legyen pénze a bácsinak, nyugtalankodik, hogy nem kapja meg. Főorvos ugyanabban a kórházban, de nem ér rá az öreg rokonnal törődni.

Itt volt Jutka párizsi nagybátyja, gyáros, értelmes, szivarozgató, hallókészülékes ember, akinek a négy gyereke már mind házas. Az unokák közül egyikre azt mondja, hogy csinos, de nem ér semmit, mert nincs benne ambíció. Egy másikra ugyanezt. Van két kicsi, azok erősek, nézi őket, mint az istállóban a csikókat. Ha nincs cadre de vie, akkor nem ér semmit.

Idős korukban az emberek gyakran beszélgetnek az eltávozottakkal, mert őkörülöttük már mindenki elment, és ha csak távolra költözött is, mi különbség van aközött, aki halott, vagy aki bár még él, de sohasem jön?

Anyám mondta, hogy legkedvesebb nővére nemrég itt járt, noha hatvan éve Auschwitzban ölték meg, de ha ezt mondtam kilencvenhét éves anyámnak, nem igazán akarta tudomásul venni, ő inkább úgy emlékezett, hogy a nővére itt járt.

 

*

 

Hogy az embernek kell-e az emlékezés? Úgy, ahogy a járás kell a lábnak. Anélkül elsorvad. Aki nem emlékezik, az tudatsorvadásban szenved, valamilyen szervét nem használja, ami a többire is bénítóan hat. Kell az emlékezés, bárhol van az ember, bármilyen álmosító környezetben, mindig kiszökhet, elszórakoztathatja magát. Az emlékezés maga a humánum. A természet közömbös a történettel szemben. A tömegsír helyén a fű nem kevésbé zöld, mint máshol. A természet nem gyászol és nem is tanúskodik. Emlékezni természet- és halálellenes akció. Az emlékezés az embertől ugyanolyan vakmerőség, mint a tűzgyújtás.

 

*

 

A hét elején meghívtak egy Zalabaksa nevű faluba, hogy beszéljek Danilo Kišről, aki a helyi elemi iskola tanulója volt. A gyerekeket felsorakoztatták az iskola előtt, néhány felnőtt is ott állt, szélen. A tanuló ifjúság szerette hallani, hogy Danilo nagy csibész volt, lökdösték egymást a nagy csibészek, hogy még őbelőlük is lehet híres író. Aztán leleplezték a róla szóló emléktáblát. A polgármester megajándékozott hidegen sajtolt tökmagolajjal, prosztatabántalmak ellen állítólag jó, tette hozzá.

Ha, mondjuk, Ann Arborban vagy Lisszabonban a repülőtérről jövet a szállodaszobában kicsomagoltam, lementem a bárba, és tartottam egyenesen a helyiség súlypontja, vagyis Danilo felé. Ott voltak az elmaradhatatlan kellékek, whisky és Gauloise, és ott volt a közelben valami nézhető nő, akit Danilo mintegy fedezékből szemmel tartott. Hajnali zárórakor még mindig Danilo volt a helyiség súlypontja. Valamiről azt mondta, hogy marhaság, ez ismerős, ennek örültem, ezt nagyon jól tudta mondani, hosszú ujjaival a levegőbe csapva, mintha teniszlabdát pattogtatna. A bárzongorista csupa jó számot játszott, Csillagok hulltak Alabamára. A nappal esti mulatság nélkül az ördögé, ebben megállapodtunk. Danilónak is tetszett Gogol nézete, hogy az ördög sekélyes, nem romantikus.

 

*

 

Most pedig ürítem a poharamat mindazoknak a nőknek és férfiaknak a tiszteletére, akiknek jóvoltából közénk bocsátkozik a szabadság rendje. Lengeti a szél a függönyt, nyitva van az ablak, hancúrozik a nyár. A megoldási ajánlatokra Danilo válasza a hitetlenség volt, mert azt sem gondolta, hogy az emberi problémákat meg lehetne, vagy meg kellene oldani. Elviseljük őket, szórakozunk rajtuk, és szomorkodunk miattuk. Barátságos önzés, a bajok tartósak, és megvárnak. Danilónak tetszettek a gyerekek, de ő volt a gyerek, róla gondoskodjanak. Fiú volt, nem apa, én meg inkább az utóbbi. Jeruzsálemben egymás mellett laktunk a Mishkenot Sha’ananim nevű vendégházban, már nem emlékszem, hogy ki intézte el a meghívásunkat, talán Herbert Pundik, a dán Politiken szerkesztője? Vagy Amerikában valaki más? Látom, hogy ülök egy New York-i hivatali íróasztalnál, azt hiszem, a Jerusalem Fund helyiségében, már elég neves voltam ahhoz, és politikailag eléggé kívánatos, hogy Danilót is meghívják velem együtt. Kicsit fáradt volt és kicsit óvatos, valami orroperáció után, gyengébben csillogott a szeme, és talán kissé meg is volt bántva, mert én jártam a magányos sétáimat, és leültem jegyezgetni délelőttönként. Ő inkább hevert, olvasott, de aztán elkapták a jugoszláv zsidók, és vitték kibucokba, öregasszonyokhoz, akik a csupakő Kopasz Szigeten voltak internáló táborban, és aztán valahogy kijutottak ide. Mindenki elő akarta adni az ő szenvedéstörténetét, Danilo pedig a régi Dubrov-nikba képzelte magát vissza, mert a mai emberekhez nem akart túlságosan közel kerülni. Sétáltunk az óvárosban, nem nagyon hosszan, hogy ne fáradjon el, ő hűvösebb volt, a szeme nem járt úgy körül, mint az enyém. A muzulmán látványok, boltosok, kávésok neki kevésbé voltak újszerűek, megszokta ezt Boszniából. Az iszlám a Balkánon banálisabb, mint Budapesten.

 

Ahogy az otthoni délszlávoknak az agyukra ment a nacionalizmus, úgy őt egyre inkább zsidónak látták. Nem lehet velük beszélni, félóra múlva és két pohár után előveszik ezt a lemezt. Akkor inkább hazamegyek olvasni. Mind megbolondultak, mind ugyanazt mondja. Egyik se különösebben rossz, nem is nagyon jók, elfoglalják magukat azzal, hogy gyűlölik egymást. Gyűlölet nélkül nem tudnak mihez kezdeni. Nálatok is van sok marha, de azok nem fogják ölni egymást. Ezek az itteni marhák vadabbak, gátlástalanabbak, előbb-utóbb szétlövik egymást, és addig nem nyugszanak, amíg a temetőket föl nem töltik.

1989 őszén letette a tollat, félt. Hogy ez most igazi. Noha készült rá, meg volt lepve. És akkor már nem számítanak a könyvek. De a híradót megnézte, az ügyekről beszélt. Kellenek az ügyek, kell a beszédtéma, a teniszbajnokság is megteszi. Aki a halandóságát észben tartja, azt kevés dolog hozza ki a sodrából, a testi gyötrődést leszámítva.

 

*

 

Ezt a könyvet azért is ajánlom velem egykorú unokatestvérem, Zádor István és Danilo Kiš emlékének, mert egy napon véletlenül, egymás után magnetofonkazetták között böngészve, az ő hangjukat vettem elő. Zene helyett megszólalt egy rekedtes, robusztus férfihang, és indulatosan azt mondta: marhaság. Hát igen: Danilo! Majd mintha a saját hangomat hallanám, de jóval fiatalabban, az 1956-os forradalom előzményeiről, én nem tudtam volna erről ilyen értelmesen beszélni. Velem egykorú unokafivérem, Zádor István volt az: egy évvel a halála előtt, 1959-ben Londonban tartott egy előadást, azt vették föl magnetofonszalagra a barátai. Fél évvel később István öngyilkos lett. Kelet-európai sorsok, magyar falvakból indulnak el, mindkettejüknek megölték az apját, csak mert zsidó. István Oxfordban, Danilo Párizsban halt meg. Cipelték magukkal ezt a régiót, ahonnan származtak.

*

 

Bolyongásaimba bevillantak a negyvenötös képek: budapesti romok, kiégett, földig omlott, félig lebombázott, vagy csak ágyúgolyóval kilyukasztott házak, vak ablakok. A parkokban, a tereken, mindenütt, ahol ásható, csákányozható föld volt az aszfalt mellett, ott voltak a nemrég eltemetett hullák. Az első napokban, mindenütt ment a holttestek kiásása, kétkerekű taligákon vitték halottaikat az emberek az egyik friss temetőbe. Munkahelyem közelében is volt egy ilyen temető, amely egy szelvényt őrzött az utolsó háborús év történéseiből. A hetvenes években gyakran kijártam oda az irodámból, eltanyáztam a széles köveken, olvastam, és néztem az öregasszonyokat földalatti drágáik fölött.

 

*

 

Laktam egy munkahelynek bérelt, falusi parasztházban, amelynek a szobáiba be lehetett nézni; többször képzeltem, hogy kívülről valaki célba vesz. Hogy ne érjen váratlanul, ha rámtörnek, a baltát odakészítettem az ágy lábához. Belülről csukóztam, s ha kopogtak, gyorsan elsüllyesztettem az épp előttem levő papírokat egy nem túl fortélyos rejtekhelyre. Szétnyitható munkaasztalom alatt volt egy rekesz, amelynek nem volt oldalról fogantyús fiókja, és csak akkor látszott, ha fölemeltem az asztallapot. Miért ne emelnék? Valóban. De mivel a házkutatók nem fedezték fel, azt kell mondanom, hogy jó hely volt, csakúgy, mint a szén alá kapart plasztikzsák. Új szobában mindig azt néztem, hogy lehet kiszökni innen, s hogy adódik-e benne valami dughely. Mikor a vizsgálati fogságból elengedtek, próbáltam újra összebarátkozni Budapesttel, álltam a metróállomások alásüllyedő mozgólépcsőjén, néztem a szemben fölemelkedőket: ki az, aki nem adna fel?

 

A hatvanas években mint a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet szociológusa hetente röpködtem Pécsre. Nyolc órakor léptem ki budapesti házunk kapuján, és tíz órakor elfoglaltam szokásos ülőhelyemet a pécsi Nádor kávéházban, ott írtam A látogató című regényemnek jó néhány oldalát. Sokat kószáltam ebben a városban barátommal és munkatársammal, Szelényi Ivánnal. Jól éreztem magam Pécsen, olvastam a múltjáról, régi újságait lapozgattam, több helybeli nővel és férfivel vacsoráztam, és mitológiával kecsegtetőnek éreztem a balkánias, kis utcákat a budai városrészben, Zidinában és Puturlukon. Szerettem az áttekinthetőségét; fentről, a Tettyéről az egészet átláthattam. A Magaslati út környéke olyan volt, mint Budapesten a Rózsadomb, az Uránváros volt a klasszikus lakótelep, a Király (akkor Kossuth) utca volt a magyar városok, tulajdonképpen kis-nagyvárosok egyik igazi sétálóutcája, ahogy a Széchenyi tér is páratlan, akkor is varázsos volt, és ma is az. Van a pécsi életnek valami állandó, szerény
élvezetessége. Színházi fesztivál idején lacikonyhák és borozók tömkelege ülteti le a diákfiatalságot és a vendégeket padok mellé megejtő tereken. A tervezett könyv nem született meg. Miért? Az olyan kérdésre, amelyre több válasz adódik, okosabb egyáltalán nem válaszolni, és valami olyasmit motyogni, hogy nem ment. A hajdani szerelem nem volt feléleszthető.

Az első sík tehát a látványoké, a leírásé, amelynek keverednie kell az időbeli kiterjedéssel, a város történelmével, a civilizáció lerakódásának a rétegeivel, az emberi múlt zárt fejezeteivel, ahogy mégis ezt a mozgó, formált és kerekded, egybelátható és mégis áthatolhatatlan egységet létrehozták. A transzindividuális regényírásnak azt a szintjét szeretném megtalálni ebben a könyvben, a történelmi-térbeli képződést, ezt a lassú, csöndes munkát, ahogy a civilizáció elnyeli a történelmi kataklizmákat, az egyéni tragédiákat, őrültségeket, a kis, dolgos sorsokat, a fészekrakó mozdulatokat, elhelyezi őket a történelem sötéten világító névtelenségében, és mindegyre újrateremti önmagát. Idetenném a jelenkor lenyomatait is, az újságokat, a sírfeliratokat, a díszokleveleket és az emléktáblákat, a huszadik század botránykrónikájából összeillesztett szemelvényeket. Hetente utazom Pécsre olykor Ivánnal, máskor egyedül, interjúk, mélyinterjúk, újság, rádió, beosztott idő, most ezzel beszélek, egy óra múlva azzal, délután megint mással, közben a felvétel szervezése. Helyi szervező munkatársnőnk, Klára többnyire elkísér, örülne, ha szeretném a városát, behív kis udvarokba, sikátorokba, bicskás kocsmákba és az aranyifjúság bárjába, mindenkit ismer, kommentál, elmesél. Körülvesz az óvatos, a meghunyászkodó, a történelem vasszekere alá fekvő, vidéki kisváros. Szabadságodban áll túlnézni a tanácselnökön, ha nagy színpadot akarsz látni, ahol hitek csapnak össze és világfilozófiák mérkőznek. Készíthetsz interjúkat ebben a városban régi és új hősökkel, megkérdezheted a történelem bármelyik szereplőjét. A kutatói jelentés Pécsről várostervező intézetemnek lehetne a trambulin, a regény kiindulópontja. Így az eshetőségek, a lehetőségek, a kísérleti elgondolások világába jutottunk, mert nincs város célok, fantáziák, vad és káprázatos elképzelések nélkül. Filmet készítek magamnak, képeket és gondolatokat fabrikálok össze, próbát teszek, elvetem, játszom, abbahagyom, megunom. Könyvemnek tehát a magányos mesterkedés az alapszövete.

 

Mi a filozófiai kérdése ennek a nagy processziónak? Egy komédiázó Pantheon. A Rousseau úr ódon, preromantikus kérdése: Ment-e elébb az emberiség? Majd egy romantikus képeslap: Lélek a halál és a csakazértis között. Inga a születés és a megsemmisülés gondolata, a kétségbeesés és a megváltó fénybeszállás vagy a hazatalálás eszméje között. Sétálunk a Széchenyi téren, a török szultán helyet foglal a dzsámiban, megint van egy hitvita fenn a kis havihegyi kápolnában, amelyben újabban esküvőket rendeznek, és halottakért mondanak imát. Az évek múlásával kidobják a csontokat a földből, és eladják újra a sírokat. A városban színházi fesztivál van, és Pécset elképzelhetjük úgy is, mint egy nagy színpadot, lehetne a Dóm előtt misztériumjátékot játszani. Kerthelyiség is van a Modern képtár kőszobrai között, a padokon ülnek az egykori mesterek, Gulácsyval a kis szobácskákban beszélgetünk az ópiumszívó képe előtt. Íme a dóm, az egyetem, vendéglők, egy keskeny utcácska, az egykori gettó és a hajdani kupleráj, a futballpálya, a vasútállomás, a bevásárlóközpont, a cigánynegyed, a börtön, a kis utcából fel lehet nézni a rácsos ablakra, a bíróság, a rendőrkapitányság és a Légszeszgyár utcában az állambiztonság hivatala. Jöjjön hát egy könyv egy városról, amely már kétezer évvel ezelőtt is létezett. Megrázom a fejemet, akár egy kaleidoszkópot, és a kis üvegtörmelékek, fémdarabocskák és papírcafatok, melyeket a szemem előtt hengerükben forgatok, egyszer csak valamilyen rejtély folytán összeállnak egy új, addig nem volt képzeleti valósággá. Nincs semmiféle célom, ahogy felbukkan egy cél, lelövöm, mint a céllövöldében. Lassan járok, nem az előrehaladás érdekel, az a hivatásom, hogy járókelő legyek, a városnak a járókelő az emblémája. Már felnőtt voltam, mikor először jöttem ide, itt engem semmilyen fájdalmas emlék nem karmolt. A tiszántúlinak új volt a Dunántúl, meseszerű, mintha olvasta volna.

 

1966. július. Két napig Pécsett voltam. Fényes napsütésben, déli szél ellen repültünk. Függőlegesen dobálta a gépet, olyan volt, mint egy gyorsliftben állni, ellentétes irányokba süllyedt és emelkedett a gyomrom. Megbillent szárnyak mellett futottak oldalvást a gyalogutak, gondos négyzetekre szabdalt mezők, hozzáértő földmérők grafikái, csupa síkidom, szögletesek jobbára, értelmes, domborzat-követő kanyarulatok, kőbányák, homokfejtők, erdészházak, alumínium ciszternák, okosan tagozott dunántúli települések, bondorodó erdőségek, csillámló belvizek, metszett csatornák, árnyékfoltos kacsaúsztatók, vidám egyformaság. Már bóbiskolok, az újságot átfutottam, utastársaimat is megnéztem, a repülés alig különbözik egy villamosutazástól. Egy hátsó, jó lelátású helyet szoktam elfoglalni, és a repülőtérnek nevezett pécsi lúd- és birkalegelőn már köszönő viszonyban vagyok a napégette, félkarú repülőtéri mindenessel, vezető is, beosztott is, és teljes személyzet egymagában, libanyáj gágog körülötte. Aztán az autóbuszút látványai, a temető, a bőrgyár, az üvegházi kertészet, mind ott várakozik a maga emlékpáholyában. Írni akarok erről a városról hivatalos feladatomon túlmenően is, a lakótelep-szociológia jó alkalom és ürügy az ismerkedésre. Keverni fogom más városok képével, képzelt várost teremtek, térképpel és intézményekkel, műemlékekkel, hegy- és vízrajzzal, rétegezett, oldalról meglátott társadalommal. Nem szociográfiát tervezek, nem is riportregényt, nem is balzaci jeleneteket a vidéki életből. Mégis, valami egészet, kettős, tágított perspektívába téve. Az egyik térbeli: a székesegyháztól a dögtemetőig, a bányásztelepektől és a hegyi kápolnáktól a főtérig, a nyüzsgő, belvárosi utcákig, a szálló előtt tollászkodó galambokig, a kávéházban sörözgető költőkig.

 

Pécs kisváros, és ugyanakkor nagy, minden város egyszerre kicsi és nagy, ha például idős korban akarod bejárni. Keveset használtam az adottságaimból, keveset olvastam el a könyveimből, az öltönyeimet sem viseltem el. Mindinkább óvakodom közel menni vagy közel engedni. A szomszéd asztalnál egy kopasz tőzsdecápa keresztrejtvényt fejt. Titanilla, a világhírű helyi énekesnő végigfuttatja a tekintetét a hosszú lábán, amelyet a székemen nyugtat. Gőgös pillantást vet egy mamára, aki a két gyerekével és a csomagjaival húzza magát a házi kötelességek következő csomópontja felé. A lányok szeretnének sztárok lenni, ő már sztár, természetesnek tartja, hogy mindenki őt nézze és őt imádja. Piros autó, rejtelmes fekete lány vezeti, összeköttetésben van a túlsó parttal. Álomsziget a határfolyó túlpartján. Kivágatok, egymásba ékelem a történelmi időket és szinte mindent, amit az elülső és a hátsó ablakból látok. A város a színpad, a történetnek nem én vagyok a hőse, én csak egy tudósító vagyok. Nem kell a világban futkosnom, ami kell, az idejön. De mondjátok, miért akarjátok megmutatni magatokat, hogy gyönyörködjön a sok nép bennetek? Lehet a csendes ritkaságra is büszkének lenni. Törékeny önérzetek keresik a megtámogatást, a biztatást, a simogatást. Ebben az árnyas, szellős kisvendéglőben, derűs párok esznek, jól vannak.

 

*

 

Divatba jött az identitás szó gyakori emlegetése. Az azonosság lényege, azt hiszem, a másokkal való nem-azonosság. Mivelhogy mind a jog, mind isten előtt egyenlőek vagyunk, kár az önmegkülönböztetésben keresnünk a lényegünket. Az olyan ember, aki önmagával az illő határon túl elégedett, esztétikailag szerencsétlen jelenség. Ha nem erőltetik semerre sem, akkor az embernek sokféle hovatartozása van. A nemzet akkor lesz valóság, ha nem vallás, hanem a személy, az életrajz része, egyik jellemzőnk a többi között. Mellette ott van a családi és társadalmi állásom, a mesterségem, többféle meggyőződésem, ott vannak a szenvedélyeim, az emlékeim; tévedés lenne közöttük rangsort felállítani. Nem szabad semmit sem lemetszeni, lecsonkolni az emberről az identitás nevében. Elégedjünk meg vele, hogy mindenki szereti a magáét, hogy mindannyian lokalisták vagyunk, és előnyben részesítjük a szívünk mélyén a saját közösségünket a többiekkel szemben. Ellenben a mohó, a kíváncsi, a tudni vágyó, hedonista embernek adva van a Föld.

 

*

 

1956 októberében Kalligaro, a friss diplomás tanár ott feküdt a parlament előtti téren a szobor mögött, a bronzló és a talapzata felfogta a rájuk célzott gépfegyvergolyókat. A budai Duna-parton egy barátjával bebújtak a homokládákba. Abba a ládába, amelyben a barátja volt, belenéztek. Felemelték a fedelét, és belelőttek. A barát meghalt. Az orosz katonának nem volt kedve még egy diákot lelőni. A kezdő tanár otthon is maradhatott volna a könyvei között. Mi keresnivalója van épp egy olyan lovasszobor mögött, amelyre lőnek? Kalligaro a művészklubban találkozott egy volt iskolatársával, aki 1944 decemberében öszsze volt kötözve az apjával a Duna-parton. A nyilasok sortüze mindkettejüket eltalálta, de az apának a mellét, a fiúnak csak a karját. A vízben megpróbáltak mind a ketten fennmaradni, de az apa elgyengült, hátradőlt, a fiúnak pedig sikerült eloldoznia magát az apjától. Elengedte, de még követte a szemével. A zajlás a folyó közepe felé sodorta hanyatt fekvő apját, aki úgy mosolygott rá, mint aki a vonatablakból visszanéz.

 

*

 

Az 1989-es fordulat Prágában meseszerű volt. A nemszeretett Gustav Hušak elnök után jött a szeretett Vaclav Havel elnök. Hetven évvel korábban egy másik cseh gondolkodó, Thomas Masaryk alapította meg a liberális-demokrata köztársaságot. Ebben a csodaszerű, 1989-es évben egy másik világszerte nagyra becsült cseh auktor állította helyre barátaival együtt a demokráciát, és újította meg a köztársaságot. A filozófuskirály metaforája ismét divatba jött. A Károly hídon széplányok mellén a trikóra festve ott láthattuk ezt a csendes, mosolygós férfiarcot, akit az igazságtevő sors emelt ki a börtönzárkából, hogy a Hradzsinban, az államfő várában megszemélyesítse a csehek szabadságát. Havelt a Várba!, ezt a jelszót olvashattuk mindenütt. Ősz elején még az ellenzéki írók sem hitték, hogy ez megtörténhet, újév után ez volt a legtermészetesebb, és ha az elnök Pozsonyba látogatott, ment vele a zászló is, hogy ott lobogjon, ahol ő van. Gondolatainak tiszta erejével kimagaslott az államfők közül, mindenfelé hívták, s az eseménynek, amelyen megjelent, tiszteletreméltóságot kölcsönzött. Negyven éve találkoztunk először, feltűnt a szívélyes mosolya, a maga elé dünnyögő mély hangja és a meditatív humora. Kilencven januárjában a feleségemmel Adam Michnik társaságában meglátogattuk Havel elnököt. Láthattuk munka közben, a várbeli sörözőben; hosszú hajú, vidám művészek, újdonsült miniszterek társaságában csevegett velünk. Csibészes hangulatban dicsekedett: Látjátok? Az elnök söröskorsója két ujjnyival magasabb a többiekénél. A korsó csakugyan magasabb volt, de Havel ritkábban nyúlt hozzá. Iratokat tettek elé: „Vasek, ez jó, aláírhatnád.” Figyelmesen elolvasta, szerény megjegyzéseket fűzött hozzájuk. Illett hozzá a szerepe, derűs-komoly alázattal töltötte be. Kicsit szédült a forgatagban, de bírta, odaadással és reflexív méltósággal. Sorsa tanult az írótól, az abszurd dráma mesterétől, mert valóban meglepő, hogy kevéssel azelőtt, még a magánzárka volt az otthona, és hogy az új testőrök között korábbi őreit is felfedezhette.

Mikor Szlovákia elvált Csehországtól, aminek Havel nem örült, letette a csehszlovák elnök tisztét, és az interregnumban Budapestre látogatott. A baráti protokoll lehetővé tette, hogy a kormány vendégházában kettesben reggelizzünk, szerettem volna rábeszélni, hogy térjen vissza az irodalomhoz. A közélet porondján megtette, ami tőle tellett, most már kerekedjen felül a művész, a politika pedig maradjon a politikusoké. Kötelesség is van, nemcsak az író önzése, mondta a vendég elnéző mosollyal, sokan várják el tőle, hogy maradjon elnök, már csak a cseheké. A napfény betöltötte a szobát, mindenkinek megvan a maga útja, én mentem vissza a dolgozószobámba, ő pedig ment tiszteletét tenni kollegájához, Göncz Árpádhoz, a magyar elnökhöz. Zsúfolt, érdekes élete volt, lehet, hogy egy percre, de nem sokkal hosszabb időre, mind a ketten irigyeltük egymást. Az én szememben ő volt a tisztánlátó és felelős európai politika egyik megtestesülése. Nem egyszer előfordult, hogy közös nyilatkozatot írtunk alá, ha ő így gondolja, akkor így helyes, mondta bennem egy belső hang. Budapest főpolgármesterének, a hajdani földalatti kiadónak, Demszky Gábornak a társaságában látogattam meg Vaclav Havel nyugalomba vonult és megvékonyodott cseh köztársasági elnököt egy prágai utcácska régi házában, barátságos munkatársnők körében. Havel örült a hajdani, magyar nyelvű szamizdat könyveinek, sok bátor és szorgos munka gyümölcseinek. Lehajtott fejjel, maga elé beszélt, most is, mint egykor, az volt, aki, derűs, finom és egy kissé mélabús. Eljövet észrevettem, hogy a kapualjban a nevét viselő réztáblára női ajakrúzzsal egy szívecske van rajzolva. Helyes, mondtam magamban.

 

 *

 

Az asztal másik oldalára Adam Michniket hívom. Miért őt? Mert eszembe jutott, és ezt a flaska vodkát jó lenne vele megosztani. Mert kikerülhetetlen és a környezetét meghatározó természeti jelenség. Egy ember, aki dévaj ifjúságától fogva meggondoltan és hevesen úgy válaszolt kora kérdéseire, hogy az ő válaszainak konzisztenciája, súlya és hatása volt, hogy viselkedése mértékadó támpont lett sok lengyel honfitársa és külföldi barátai szemében, akik közé van szerencsém magamat is besorolni. Minél mulatságosabban mondja, annál komolyabban gondolja. Hatalmas hang, átható mosoly és nagy ölelések, kíváncsian vándorol át a világon, elmondja, megissza, továbbmegy. Mindenki hívja az asztalához, nem baj, hogy anyanyelvén kívül leginkább csak franciául beszél. A dadogás mellé, ha töredezetten is, de mindent el tud mondani vele, méghozzá árnyaltan. Ahol ő van, ott van az esemény, ha ő megjelenik, mindenki rászáll, mint pille a lámpára vagy mint a méhek a baracklekvárra. Ő volt az, aki társaival a politikai esszé ifjú mestereként kidolgozta a hetvenes évek végén a közép-európai demokratikus mozgalom legeredményesebb stratégiáját, amely a cseh hatvannyolctól eltérően már nem az államdoktrínán belüli revíziót igényelt, hanem a rendszer elfogulatlan-kritikai szemléletét, lehetőség szerint autonóm nézőpontból. Más szavakkal nem párton belüli csoportosulást, hanem kívülálló, civil társaságot, és ha lehet, nyíltan, ha nem lehet, akkor a föld alatt; de eltérően a világ sok más ellenzéki mozgalmától, ennek egy revolvere sem volt. Csak szó, szó, szó, amelynek patakzása szívós fokozatossággal leomlasztotta a falakat.

 

Egyik illegális találkozásunkon, a Krokodil nevű varsói kávéházban, talán a tizedik vendég voltam, akit – a bejárattól befelé haladva – Adam megölelt, mindenünnen őt szólongatták, ilyen volt a nagy konspiráció. Azt tapasztaltam, hogy sok embernek jólesett Pan Michnikkel egyetérteni. Ha a varsói Novy Sviaton mentem reggeli sétámra, minden értelmesebb arcú szembejövő kezében ott láttam az újságot, amelynek ő a főszerkesztője, és amely hazájának legigényesebb és legnagyobb példányszámú lapja. Adam útja egyenes volt, azt tette, amit a lelkiismerete sugallt, nagy kényelmesen az eszére és a megérzéseire hagyatkozott. Zavaró körülmények nem tudták hátráltatni. Említett találkozásunk alkalmával éppen a rendőrségi fogdából engedték ki. Hanyadszor voltál letartóztatva? – kérdeztem. Negyvenötödször, mondta Adam gézengúz derűvel, és nagyszerűnek találta a helyzetet, amelyben szépen zöldellnek a szabadság palántái. Esze ágában sem volt Varsóból elmenni. Évek múlva sem volt hajlandó a börtön helyett az emigrációt választani. Van mit tennie otthon. Véghezvinni barátaival együtt elegánsan, vér nélkül a rendszerváltást. Nemrég meghívta ebédre egy futballstadionba, amely tele volt rakva asztalokkal, az újság munkatársait, mindet. Volt vagy kétezer vendége, mindenkihez odament, figyelmes és vidám házigazdaként örvendezett a jó hangulatnak. Rajk László elbeszélése szerint még nyakkendő is volt rajta. Sok évvel ezelőtt egy PEN-világkongresszuson Adam javaslatára elterveztük, hogy csinálunk egy szimpóziumot Des esprits maudits d’Europe Central címmel, térségünk elátkozott szellemeiről, nagy művészekről, költőkről, gondolkodókról, akiket meggyötört a koruk. Ami azt illeti, Adamot is szorgalmasan gyötörte az ő kora, de meggyötörni nem tudta, robusztus életkedvének a pokol hatvanhat ördöge sem tudna ártani, szépen meghallgatnák, innának az egészségére, aztán a helyükre kotródnának.

Megadatott nekem tisztelhetni az életkedvnek egy másik lengyel rekorderét is, akinek a nagyszerű hahotáit és elmés monológjait, koncert gyanánt, egy akadémiai éven át élvezhettem a plafonon át (mert feleségével együtt fölöttünk lakott), majd a közös étkezések alkalmával asztalunknál, húsz évvel ezelőtt, a berlini Wissenschaftskollegban, ahova W³adys³aw Bartoszewski egyenest az internálótáborból érkezett 1982 őszén. Neki sem lehetett újdonság a bezáratás. A háború alatt, fiatalon, a lengyel nemzeti ellenállás aktivistájaként megjárta Auschwitzot, onnan kiszabadulva összekötő volt a Honi Hadsereg és a gettó ellenállói között. A sztálini korszakban hosszú börtönbüntetést szenvedett, majd egyetemi tanár volt a lublini katolikus egyetemen, de a szükségállapot bevezetése után ismét becsapódott mögötte a zárkaajtó. Alapvető munkái a lengyel ellenállásról és a varsói gettóról a történeti irodalom klasszikus alapművei, amelyekben a gazdag tényanyagot a személyes tapasztalat hitelesíti. Humor és játékosság tette megejtővé a szememben ennek a szenvedélyes férfinak a monológjait. Felugrott egy székre, leugrott a székről, mikor a mondanivalója az egész hosszú testét mozgásba hozta, olykor szundikálásra is hajló kedves feleségét pedig luciferi kacajokkal ébresztette föl. Elégedetten szemléltem Bartoszewski professzort a bécsi diplomáciai kar doyenjeként, aki körül a legtöbb mulatság adódott, és mikor később hazája külügyminisztereként volt alkalmam futó beszélgetéseket folytatni vele, azt éreztem, hogy ez az ember ronthatatlanul ugyanaz, remek példány, mindig en garde, és mindig készen arra, hogy elgondolkoztasson és megnevettessen. Ha magam elé képzelem vidám erupcióit, izmos állkapoccsal ropogtatott mássalhangzóit, szívélyes-lovagias magaviseletét a nők irányában, örömmel tölt el a bizonyosság, hogy valahol, valamikor találkozunk.

 

*

 

Különböző nyelveket török, csak a magyart beszélem tisztességesen. Azon, hogy magyar író vagyok, semmilyen hatósági döntés, semmilyen életrajzi fordulat nem képes változtatni. Halott látogatóim eltanácsolnak az utazástól. A temetőbe ásott elődök kinyúlnak a föld alól, és elkapják a bokámat. Maradj, mondta apám. Teljesítsd a hagyományt. Az a feladat, ami vagy. A családapa legyen családapa. Apám fekete kalapban, sétabottal szokott meglátogatni. Azzal becsüli meg a szavakat, hogy ritkán mondja ki őket. Meghívott vacsorára, ami ahhoz képest, hogy már régen meghalt, legalábbis szokatlan. Legegyszerűbb az adott családot választott családdá tenni. Végtére is nem meglepő, hogy egy apa azt tanácsolja a fiának, hogy legyen apa. Mindenfajta templomot szeretek, de egyikre sincsen szükségem. A kávéházban rózsaszínű márvány, velencei csillár, szükségtelenül sok üvegfityegővel. Nemzetközi konferenciáról jövök, különböző nyelveken hibásan, de lendületesen beszéltem, aztán egy kreol vendéglő sarokasztalánál evés-ivásban nem tartottam mértéket. Az imént még csupasz fehér falak, minden úr sötétben, felolvasásom után átmennek egy nagy fogadóterembe, ahol a falon rettentő karddal és bajusszal állnak az egymást követő uralkodók. A kecskelábú asztalokon, nagy tálakon rengeteg hús van. Tegnap az író megváltozott szerepéről faggatott egy élénk riporternő, és gunyorosan kezelte naiv válaszaimat. Kerültem az általánosításokat, ami a kisasszonyt bosszantotta. Hogy mi az, ami bennünket egy PEN-világkongresszuson összeköt? Jövünk a világ száznál több országából és talán még több kultúrájából, ahányan vagyunk, megannyi lehetőség az elkülönülésre, és mégis tudunk egyetérteni. Mikor beköltöztünk a szállodába, akkor még a nemzeti irodalom volt a poggyászunk. Most, hogy együtt ülünk, mi vagyunk a világirodalom.

 

A sajtóértekezleten tűrhetően elmés válaszokat adtam manapság szokásos kérdésekre, most csoszogó, idős férfi vagyok, náthás magánember, hazamegyek. A vonatablakon át az arcomba süt a nap, begördülünk a határállomásra. Csendes tányérsapkások ellenőrzik az útlevelemet, az őrökről pisztoly lóg, de nem trappolnak, már nem hadizöldben vannak, hanem európai sötétkékben. Süt a nap, hangtalan surran a vonat, óránként lelkendezhetnék, hogy még élek. Az ember néhány betűre és számra csökken, temetői sírfeliratokra, lágerek téglafalába karcolt monogramokra, amilyet régen még a fehérnemű-varrónő hímzett az ingeimre. Az embernek volt neve, nincs neve, egy nagy vizes szivacs lemosta a tábláról. Minden, amit mond, sejtés, derengés, emlékrög, papírrepülőgép. Székre áll, és elengedi.

 

*

 

Polgár vagyok, és az is akarok maradni. A magam valóságos közegében mindenkivel szemben függetlenséget akarok, amelynek egy-egy darabjáról lemondok a legkisebb gyerek javára. Egyenrangúként tárgyalok mindenkivel, nem arisztokrataként felülről, és nem jobbágyként alulról. A munkásradikalizmus nagyotmondás volt: semmik vagyunk, minden leszünk. Nem lesznek minden, nem lesznek vezetőosztály, lehetnek kisközéposztály. A munkás tekinthető polgárnak is, ez normális és jó. Mindent akarni körülbelül annyi, mint lemondani az elérhetőről. Alulról tömegesen nem lehet felülre kerülni, legföljebb középre. Lehetséges célunk polgári viszonyokat teremteni, jogszerű csereviszonyokat a politikai egyenlőség alapján. Amíg egy pártnak vezető szerepe van, s tagjainak vezetői kiváltsága, addig nincsen politikai egyenlőség. A polgári viszonyok liberális demokráciát jelentenek. Nem igényelek teljes megértést senkitől. Valószínűtlen, hogy az olvasó az én szövegeimet ugyanannyira értse, mint én. Antipolitikai eszszéim önmegszabadító exorcizálásnak tekinthetők. Egy kelet-európai, államkórban szenvedő<