Nem tudom, mi az új komolyság, az új személyesség vagy az új esztétizmus, pedig nagyon érdekel. Lanczkor Gábor legutóbbi, Hétsarkúkönyv2 című verseskötete a tárgyul választott Ság hegyként magasodik ezek fölé a kérdések fölé, bár úgy vélem, épp e kérdések megválaszolásával kerülhetünk hozzá közelebb. Lanczkor verseinek olvasásához ugyanis meg kell újítanunk líraolvasásunk eszközkészletét. Nem véletlen, hogy Váradi Péter Lanczkor második verseskötetének, a Fehér Daloskönyvnek3 a fülszövegében azt állítja, hogy „Lanczkor lírája az utóbbi tíz évben teret hódító új esztétizmus egyik legerőteljesebb, legburjánzóbb hajtása”. Ám úgy vélem, a különböző kategóriák megállapításánál is fontosabb, hogy ráláthassunk azokra az előfeltételekre, amelyek efféle címkék osztogatására sarkallnak bennünket. Hozzávetőlegesen mindannyian sejtjük, mit lehet érteni ezeken a megnevezéseken, de azok egyre inkább egyfajta viszonyfogalommá válnak a kritikai közbeszédben, az új komolyság lassan például azt a gyanút kelti az olvasóban, hogy csupán olyan szövegek megnevezésére szolgál, amelyek nem viccesek. Pedig Kemény István és Borbély Szilárd csak Varró Dániel felől nézve hasonlítanak egymásra.

Ehhez hasonlóan: lehet, hogy ha új esztétizmusról beszélünk, az pusztán abból a meglepettségből fakadó eufemizmus, hogy a klasszikus értelemben vett kulturális műveltség újra explicit módon jelenik meg a versekben? Az esztétizmus meghatározása egyébként is ingoványos talaj, az esetek többségében inkább kritikaiként, semmint leíróként használt fogalom, az önmagának való művészet, a l’art pour l’art szinonimája, szemben az alkalmazott vagy a nem tiszta művészettel. A tiszta művészet meghatározása egyébként is a magyar irodalmi gondolkodás régi nagy kudarcos álma, gondoljunk akár a zsurnalizmus árulásától való félelemre – például Babits új-klasszicizmus-programjára –, akár a félreértett, szövegirodalomnak becézett, csúfolt fantomra, akire szeretünk olyanként gondolni, mint aki felszabadultan dobálgatja ki léghajójából a referencia homokzsákjait. Pedig „a” posztmodern poétikák is figyelmeztetnek a tiszta művészet lehetetlenségére. Vagyis ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy az új esztétizmus, ha van, miben különbözik a „régi” esztétizmusoktól, azt kell mondanunk, hogy az új talán nem is az, ha a régiek egyáltalán azok voltak. Bár létező tendencia, hogy a műalkotások a sosem létezett elefántcsonttorony falait építik újra, mégiscsak szembetűnő, hogy a manapság esztétistának tartott életművekben milyen erős az igény a határátlépésre. Nota bene: a műveiben kulturális utalásokat explicit módon megjelenítő Borbély Szilárd művészete lehet társadalmilag elkötelezett is. Valóban: miért nem beszél a kritika végre egyfajta „új társadal-miasságról” vagy „új szolidaritásról”, noha szövegei lennének hozzá?4

Mindezen megfontolások szempontjából gondolom tünetértékűnek Bedecs Lászlónak a 2009-es JAK Tanulmányi Napokon Lanczkor Gábor költészetéről tartott előadását.5 Bedecs a populáris kultúra térnyerése miatt sejteti azt, hogy Lanczkor költészete – nem találok jobb kifejezést – sznob (hiszen olyan hihetetlen, hogy Londonban épp a múzeumok volnának ma érdekesek), ám az elemzés szem elől téveszti azt, hogy épp a tömegkultúra úgynevezett posztmodern tapasztalata ajándékozott meg minket a szubkultúrák közötti választás lehetőségének örömével, és bizony az, hogy az „elit” műveltség egy lett a szubkultúrák tömegében, nem jelenti azt, hogy ne lehetne valaki annak gourmet ismerője, sőt. Bedecs kritikája bár a műveltség megváltozott szerkezetének belátásáról kíván beszélni, valójában a műveltség normatív kategóriáját használva annak elemeit cseréli le (az ő példájával élve: az emmausi vacsorát a szusira). Vagyis ha az új komolyság az új komolytalanság után következik, akkor azt kell mondanunk, a Maszat-hegyről nem nyílik kilátás a Ságra. Ez azonban nem jelent gőgös elitizmust. A Bedecs által tárgyalt Vissza Londonba6 kvázi ekphraszisz-versei sem várják el az olvasótól, hogy pontosan ismerje a kiindulópontnak feltüntetett képeket – és nem csak a könyv olvasását előzékenyen kísérő blog-album miatt –, a verseknek nem célja zavarba hozni vagy lenézni olvasóját.

Ám ha nem csak az írónak kell megdolgoznia a versért, de az olvasónak is, mit ad a munkáért cserébe a szöveg? Feltéve, hogy nem a tiszta művészet elkerülhetetlen elárulása, hogy munkánkért cserébe ellenszolgáltatást várunk. Az „új személyesség” ugyancsak problematikusságában csábító fogalom, ám úgy vélem, ennek vizsgálata lehet az egyik leghúsbavágóbb eredménye a versekkel való foglalkozásnak. Dunajcsik Mátyás a Fehér Daloskönyvről írott kritikájában állítja, hogy „a fehér izzásig fokozott személyesség pont egy személytelenebb megszólalásmód felé sodorja a költőt”.7 Vagyis a személyesség és a személytelenség közti határ nem is olyan egyértelmű. Amikor „új személyességről” beszélünk, véleményem szerint nem csak arra kellene gondolnunk, hogy a személyes hang, a személyes történet hogyan jelenik meg újszerűen a versben (bár nyilván erről is beszélhetnénk, főleg eddig elsőkötetes szerzők, például Deres Kornélia, Ayhan Gökhan vagy Simon Márton esetében). Ha az új személyességen pusztán ennyit értenénk, ebben a vonatkozásban nem lenne mit mondanunk az életművét egyre inkább eruditívan rejtőzködő módon megalkotó Lanczkor Gábor szövegeiről. Ám engem mégiscsak jobban érdekel az „új személyesség” fogalmának értelmezhetőségével kapcsolatban az, hogy a költészet – mondjuk így: a mindenkori költészet – hogyan változtathatja meg a személyesség – mondjuk így: mindenkori – koncepcióját. Azt, hogy hogyan gondolkodunk egyáltalán arról, micsoda, miből áll és hogyan tudja magát kifejezni a személyiség, mi az, amit személyesnek gondolunk, és mi az, amit már személytelennek. Épp a személyiség más diszciplínák által megmutathatatlan lehetőségeinek feltárása az, amire többek között egy vers képes lehet. Lanczkor Gábor verseinek személyességéről ebben a – a Hétsarkúkönyv egy versének címét kölcsönvéve – „kollektív és anonim” összefüggésben beszélek.

Mit is jelent ez az eruditív rejtőzködés? A Hétsarkúkönyv címadó versének8 formagondolata, hogy egy becsukott könyvre mint tárgyra soha nem nézhetünk úgy, hogy annak a nyolc sarkát egyszerre, egy időben láthassuk. A hiányzó nyolcadik sarok a perspektivikus látás örök vakfoltja. Ez a tudás a kötet egészének szemléletét meghatározza. A nyolcadik sarok nem csak nem látható, de épp a látható hét által sejthető a létezése. Hasonló geometriát sejtet a kötetnyitó Négyüknek9 vers is:

A négy pont között az ötödik, a beszélő perspektívája az, ahonnan a többi elérhető, de amely pont mindig csak egy-egy másik pont által látható. Láthatatlan perspektívapontok, ahonnan minden látható, és a látható pontok által kikövetkeztethető titkosak: ez egyfajta poétikai rejtőzködésnek vagy egyfajta új személyességnek lehet a geometriája. Az, ahogy modern értelemben gondolkodunk a személyességről, pontosabban a személyiségről, az individuumról és az identitásról, elválaszthatatlan a perspektivikus látástól. A személyiség úgy tájékozódik a világban, ahogy egy perspektívapont teremti meg a maga számára a látványt. Tóth Ákos nagyívű Hétsarkúkönyv-elemzése a nézésben találja meg Lanczkor költészetének fő alapállását, „a hátraforduló Orpheusz pillanata a Lanczkor-vers igazi ideje”,10 állítja. Ez a nézés azonban, ahogy Tóth Ákos is megfigyeli, nem szubjektív nézés, a Land Art11 zárómondata: „De én vizes szemek előtt nem látszom.” Bár magam is úgy vélem, jogosan gondolhatunk Petri száraz szemeire („Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”), legalább annyira fontos, hogy Lanczkor verse az olvasó szenvtelenségét is elvárja, miközben ez a szenvtelenség nem egyfajta negatív meghatározottság, nem a szubjektivitás hiánya, hanem annak nullfoka.

Létezhet-e olyan perspektíva, amely nem szubjektív, mégis pontszerű, tehát valamiképpen mégis személyes? Vizsgáljuk meg a Vissza Londonba három képleíró versét. Az egyik vers12 Hans Holbein A nagykövetek című képét kíséri, amely kép anamorfózisa eleve csak a perspektívaváltás által tárulhat fel. (A két nagykövet között látható furcsa folt egy koponya képét ábrázolja, de csak akkor, ha oldalt lépünk a képtől, ekkor viszont a nagykövetek válnak elmosódottá.) A vers állítás szerint „Nincs senki ott, honnét perspektívája működött.” Lanczkor verse nyelvileg meg is ismétli ezt az anamorfózist: az egyébként pontos képleírásként működő vers utolsó sora: „Egy szék.”, noha Holbein képén nincs szék. Ennek a versnek az egyik ellenpontja épp ezért a Vincent van Gogh: Glenn Gould széke című vers,13 és nem csak azért, mert Glenn Gould anakronisztikus említése anamorfózisként működik, de azért is, mert az egyébként – a blogon leellenőrizhetjük – valóban egy széket ábrázoló képhez tartozó vers bár tárgyak nominális leltárából áll, épp csak székről nem olvasunk. A harmadik szék Andy Warholé, az ő Nagy villamosszéke. A vers szövegteste ennyi: „Egy szék.”14 Vagyis egy másik versben megvan a Holbein-vershez hiányzó perspektíva, Warhol villamosszéke láthatóvá teszi Holbein koponyáját, a képekről való beszéd mindenkori anakronisztikussága felszínre hozza azok eredeti nyugtalanságát.

Hasonló a Hétsarkúkönyv emblematikus verse: a Berzsenyi Dániel hátrafordul15 refrénszerű sorai – „mint Euridike, a Ság teteje a horizonton, // visszalesek, s egy nagyipari kőgyalu beleroncsol” – nem teszik egyértelművé, a kőgyalu a látványba (a horizontba) vagy magába a látott hegybe roncsol bele. Megoldás persze nincs, de a választás bizonytalansága és lehetetlensége fontossá válik.

Perspektívaváltással válik olvashatóvá a Hétsarkúkönyv ciklusfelosztása is: Urfi Péter szerint16 a I. és II. jelzéshez tartozó ciklusok hiányoznak, „nem olvashatók” a könyvben. Bár a rejtőző ciklusok logikailag nem állnának távol Lanczkor költészetétől, sokkal inkább arról lehet szó, hogy a ciklusok nem rejtőztek el, csak egy nagyobb ciklus részeiként kellene olvasni őket. A Kihűlő Kőzetrétegek cikluscím után ugyanis 15 verset olvasunk, majd az I. és a II. ciklusjelzést, és újra 15 verset. Az I. és a II. a Kihűlő Kőzetrétegek alciklusai, épp csak az egyiket nem előre, hanem hátrafele kell olvasnunk: perspektívaváltással.

A Hétsarkúkönyv versei személytelen személyességről számolnak be. A könyvet kísérő, a Ság hegyet feltérképező fényképek is egyfajta vak exponálásssal készültek, vagyis olyan eljárással, amelynek segítségével a gép mintegy magától néz. Perspektíva van, szubjektivitás nincsen. Az Állat17 című versben is egy „nulladik valaki” exponál, a lassan elkészülő régi felvételen pedig egy kutya mozdul be, s válik ezáltal a felvétel számára: láthatatlanná. „Aki exponálta, az a testetlen állat: // annyi, akár egy kutya kísértete.” Vagyis a fényképész a fénykép „hibájával” válik azonossá, hiszen mindketten láthatatlanok, láthatatlanságuk mégis egy látható kép nyomán válik láthatóvá.

De ki az, aki rejtőzik? Az osztályozómű 2.18 című vers szerint „Rejtőzködni és nem-létezni […] az kettő, nem egy.” Vagyis aki rejtőzik, az evidens módon létezik. A vers zárlata: „Testrészeire szétszerelve rejtette el magát, mint csillagképekbe, a tájsebekbe, amiket errefelé vágott.” De hogy ez Eötvös Loránd lenne-e, vagy egy „Rögzíthetetlen, villódzó méretű és nemű isten”, az nem egyértelmű. A NYOLCADIK/8. jelzetű képen egy emberforma falhasadék látható. Ahogy az egyik Tízsoros19 fogalmaz: „test-formájú negatív dombormű”. „Miután megszökött. // Ez látható a képeken.” Az osztályozómű 3.20 azonban már így fogalmaz: „Hogy a magas, talán négyméteres testformájú hasadék bal oldalt a falban és alatta a finom törmelékkupac, az már mi voltunk Szabolccsal.” A nyom létezik és látható, ám hogy kitől származik, az még annak sem biztos, akihez van köze.

A nyom biztos utalás arra, hogy valami létezik, még akkor is, ha nem tudjuk, mi az. Lanczkor Gábor erősebb versei efféle rejtőzködések. A természet alapvetően nem kommunikatív, mégis megfejtésre váró jel. A Ság hegy is egyszerre vulkán – kialudt vulkán, tanúhegy – és bánya – a bazaltért kisajátított természeti képződmény –, a vulkán és a bánya pedig a művészi alkotás alternatív hasonlatai lehetnek. Ha úgy tetszik: a személyes művészi alkotás hasonlatai, amelyben a vers vagy a felszínre tör (ez lenne a „vulkán”), vagy a mélyben vár a kifejtésre (ez a „bánya”). A hegyből a füst és a gőz által úgy szökik valamilyen „kiolvashatatlan kusza valaki”, „mintha az én agykérgemből pattanna ki.”21 A Van Gogh Fölszántott földek című képét megidéző versben22 pedig „frissen szántott földjeimnek távlata, / mint egy hidegen félbevágott vulkánkráter.” A festéket „passzírozom a tubusból elő, / hordom föl őket, míg megkötnek hidegen, / akár a lávakő.” Az emberi lépés eredményeképpen is „miniatűr vulkánkúpok, félcentis kráterek”23 keletkeznek.

Igaz, a kötet verseinek erős metaforakritikája kétségbe vonhatja okoskodásunk érvényét. A Ság hegy egyszerre vulkán és bánya, a bánya kihasználja a vulkáni képződményt, a bazaltot, míg a bánya egy újfajta „krátert” hoz létre, de az alvó vulkán léte is fenyegető marad: A kialudtnak hitt vulkán kitör megint24 – a Hétsarkúkönyvben olvasható két, ilyen című vers a Fehér Daloskönyvben található Meghasadt, hosszú lángnyelvek25 újraírása. „Egy alvó vulkán napvilágra tárult anatómiája / egyenlő egy bazaltbánya ötven évével?”,26 kérdezi az egyik vers, míg az Egy kialudt vulkán feltáruló anatómiája címhez tartozó egy sor válaszol: „Az nem egyenlő egy bazaltbánya ötven évével.”27 Az egymás mellé kerülő hasonlatok soha nem válhatnak felcserélhetővé. Úgy vélem, Lanczkor költészete itt merészkedik a legmesszebb a nálunk paradigmatikussá vált Kosztolányi-féle esztétizmustól, attól az esztétizáló relativizmustól, amelynek legnagyobb veszélye a mindent mindennel való felcserélhetőség lehetősége (a szépnek a csúnyával, a mélynek a felszínnel satöbbi). Lanczkor versei olyan nyomok, amelyek kísértetiesen utalnak egymásra. Ez magyarázhatja a Hétsarkúkönyv kettős szerkezetét (ahogy Urfi Péter is megállapítja, ez sokkal inkább kettő, mint egy könyv): a Ság hegy és India, a versek személytelenül személyes elbeszélője és az indiai-magyar festőnő, Amrita Sher-Gil története felel egymásnak, de nem beszélgetnek. Így azonosak és nem azonosak az egyező című versek is (a négy különböző Tízsoros), így azonosak majdnem az Egy dél-alföldi fuvolistalányhoz és az Egy dél-alföldi fuvoláslánynak címek, vagy a Kihűlő Kőzetrétegek két ciklusa.

A legizgalmasabb mégiscsak az, hogyan lesz kettősen eggyé a Ság és a Himalája. A Vissza Londonba negyvennyolcadik oldalon olvasható verse így hangzik.

A Hétsarkúkönyv utolsó Tízssorosának28 utolsó öt sora:

A két „itt álló” vers azonos és nem azonos, mint „Kőrösi Csoma Sándor oktogonális síremléke a darjeelingi angol temetőben” és „A Sághegy-kráter mély kiszögellésének végénél a nagy tufatömb”29 (a két idézett sor egy verscím és a hozzá tartozó egyetlen sor). A vers, a kötet is nyom, de nem örökéletű, hanem esendő, mint a természeti képződmények. Ami ércnél maradandóbb, sem örökéletű, az enyészet személytelen kitartás. A vízerek „medret kaparnak himnuszomnak”.30 A könyvelásás kétségkívül teátrális, de a szöveg által nem csak ábrázolt, hanem azáltal megvalósult gesztusa (hiszen az egyik versbe ágyazódik, ásatik bele a másik) erre is emlékeztet. Arra, amire az éppen a rejtőzködésével megalkotott alteregó, a Gavriel Vrigaera nevét viselő vers is: hogy „Mint a saját testemhez, könyvtestekhez sincsen igazibb közöm.”31 Hogyan lehetne tehát személyes a vers, ha mi magunk sem vagyunk azok?

-----

1 A szöveg elhangzott a Tükörház Kulturális Alapítvány Térhatás című konferenciáján 2011. október 6-án a Szegedi Tudományegyetem Rektori Hivatalában.

2 Lanczkor Gábor: Hétsarkúkönyv. Kalligram, Pozsony, 2011.

3 Lanczkor Gábor: Fehér Daloskönyv. L’Harmattan, Budapest, 2007.

4 Példák találomra: Borbély Szilárd: A Testhez versei, a Szemünk előtt vonulnak el drámái (főleg az Olaszliszka). Térey János „magyar trilógiája” (Asztalizene, Kazamaták, Jeremiás) és – bizony ebben az összefüggésben is – a Protokoll. Schein Gábor: Az Éjszaka, utazás című kötet Túl a kordonokon ciklusa. És a valóban visszhangot keltő Kemény István-vers, a Búcsúlevél.

5 Bedecs László: Keresztény és közép. In Darabos Enikő és Balogh Endre (szerk.): Bizarr játékok. Fiatal irodalomtörténészek fiatal írókról-költőkről. JAK, Prae.hu, Budapest, 2010. 69-76.

6 Lanczkor Gábor: Vissza Londonba. Kalligram, Pozsony, 2008.

7 Dunajcsik Mátyás: Tiszta ész, fehér izzásban. Magyar Narancs, 2007. május 31. Elérhető az interneten: http://mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=14798

8 Hétsarkúkönyv 20-21.

9 Hétsarkúkönyv 11-12.

10 Tóth Ákos: Tilalom és kegyelem. Új Forrás, 2011. június, 53-61. 60.

11 Hétsarkúkönyv 53-56.

12 Vissza Londonba 14.

13 Vissza Londonba 19-20.

14 Vissza Londonba 66.

15 Hétsarkúkönyv 17-18.

16 Urfi Péter: A szétbaszott Sághegy. Műút, 2011. 26. szám, 73-74.

17 Hétsarkúkönyv 136-137.

18 Hétsarkúkönyv 94-95.

19 Hétsarkúkönyv 108-109.

20 Hétsarkúkönyv 96-97.

21 Hétsarkúkönyv 75.

22 Hétsarkúkönyv 26-27.

23 Hétsarkúkönyv 146.

24 Hétsarkúkönyv 98-99. 101-102.

25 Fehér Daloskönyv 58-59.

26 Hétsarkúkönyv 65.

27 Hétsarkúkönyv 67.

28 Hétsarkúkönyv 164-165.

29 Hétsarkúkönyv 163.

30 Hétsarkúkönyv 157.

31 Hétsarkúkönyv 166.