Már nem marad időm

 

Ment, és mentem utána. Mintha nem is hallaná. Az undor kerülgetett, a gyűlölet. Meg az irigység és a csodálat, hogy ilyesmit valakivel meg tud csinálni. És én vagyok a szerencsétlen, akivel meg is csinálja.

Azon a napon valamiért néhány perccel előbb csukták be az üzletet. Még szerencse, hogy előbb lementem a ház elé. A szívem úgy dobogott, csaknem szétvetett. Amíg vártam, ez teljesen lefoglalt. Nem értettem, miért vagyok ilyen nyugtalan, ilyen gyönge és gyermeteg egy nő miatt. Aki nem is nagyon érdekel. Dühös voltam magamra. Mintha valami nagyon fontosat rosszul csinálnék. Vagy valami olyasmit csinálnék, amit nem kéne csinálnom. Előbb csak a körút másik oldaláról követtem, s mikor a főnöknő eltűnt a szomszédos kapualjban, hogy leadja a házmesternél a vasdobozt, akkor mentem át. Éppen befordult a Szófia utcába, amikor megszólalt a terézvárosi templom harangja. Miként egy titkos jelzés, amelyet mégse értek. Talán azért sem tudtam megnyugtatni magam, mert tombolt az esti szél. Ment, mentem utána. Valószínűtlen volt, hogy megszólíthatom, s még ha sikerült volna is lecsillapítani magam, akkor is hová mehettünk ilyen időben. Nem értettem, hogy mit teszek, de nem tudtam elkerülni, amit tettem. Még nem volt teljesen sötét, lángolt az ég, s előtte óriás felhők vonultak. Már nem esett, de amint jött egy újabb szélroham, az arcomba vert valamennyi könnyű permetet. Lengett a sárga lámpafény. A város teljesen üres volt a nedves zászlóival.

Ebben a sötét kis utcában hallania kellett a visszhangzó lépteimet. Az agyamban kopogott a finom kis magas sarkú cipőivel vagy a lelkemben. Nem akartam beérni, mert tényleg nem lett volna mit mondanom. Nem tudtam kitalálni, hogy mit kéne mondanom. Mégis arra számítottam, hogy majd hirtelen megáll, reméltem, de nem tudtam elképzelni azt sem, hogy akkor mit teszünk. Amióta elindult, és követtem, semmiféle jelét nem adta, hogy észrevett volna. Nehéz lenne elmondanom, hogy mit éreztem. Talán nem is éreztem semmit. Mert inkább arra voltam kíváncsi, hogy mit érez ő, vagy ő mire gondol, vagy miért éppen így csinálja. Ezt szerettem volna kiérezni belőle, a tartásából, a lépteiből, bármiből. S tudni, vajon a lépteimet hallja-e, vagy csak úgy tesz, mintha nem hallaná. Mert ha semmiféle jelentőséget nem tulajdonít neki, hogy követem, akkor bizonyára elfelejtett, és nem előlem menekül, nem vezet, hanem munka után egyszerűen valahová elsiet. És akkor vége van a történetünknek, ebbe bele kell nyugodnom. De legalább látni fogom, kivel találkozik. Mert előre tudtam, hogy valakivel találkozni fog.

Mintha egyszerre lenne két beválthatatlan reményem, s mindkettő egyformán erős. Ha valakivel tényleg találkozik, akkor kikerülhetem. De nincsen több kibúvó, ha nem találkozik senkivel, ezt is tudtam. Ha nem esik szó közöttünk, ha nem tudunk megszólalni, beszélni, szót érteni, akkor kínos ábránd marad a kapcsolat, vereség és szégyen. És nem kívántam semmi mást, mint egy ilyen vereséget, eleve elfogadtam, hogy csak vesztes lehetek. Illetve miként tudtam volna egy ilyen arányú veszteséget egyáltalán elképzelni. Ha viszont szólnom kell, akkor nincsen mit mondanom. Ez túl sok, erről nem lehet beszélni. És semmi mást nem kívántam jobban, mint hogy ne legyen mit mondanom. Akkor legalább vége lesz. Ám mindeközben még az elképzelhető végnél is fontosabb volt, hogy láthatom, követhetem, kopogáshoz igazíthatom a talpam csattanásait. Még soha nem láttam ilyen közelről az utcán menni, s ez mindennél fontosabb lett. Bármi történjék is később, de akkor ezt most legalább megtudom. Vagy megtudtam. Holott előre nem is tudhattam, hogy mire lennék kíváncsi. De most már tudtam, hogy erre a minden pillanattól megváltozó monoton látványra voltam kíváncsi, bár nem tudtam, miért. Megittam a látványt, felittam, és egyetlen pillantástól sem csalódtam.

Talán csak a kabátja okozott némi csalódást. Vagy ha nem is csalódást, zavart. Nem a sajátját viselte, hanem egy másoktól levetett kabátot, látni lehetett a tavaszi kabátján, hogy ez nem a sajátja. Ilyen kabátot sehol nem árultak, túl nagy volt, valamilyen homokszínű, könnyű anyagból, még az is meglehet, hogy férfié. És ez a homokszínű folt vezetett át a sötét Szófia utcán. Nem csak az zavart, hogy ettől az esetlen kabáttól nem lehetett látni őt, nem lehetett látni, ki ő, hanem sértette az iránta érzett gyöngédségemet. Nem a testét akartam látni, ám meglehet, hogy mégis. Csupasz testének csöndjét leplezetlenül. Amíg csak távolról láttam, vagy a fehér köpenyében láttam, mindenesetre semmi nem zavarta meg a szépérzékemet. És a fantáziámat sem fékezte semmi. Mintha csak a legfinomabb holmikkal ruházhatnám föl méltó módon a szépségét. A kabátja viszont a kínos szociális realitásra emlékeztetett, arra a kellemetlenül visszatérő gondolatra, hogy egy közönséges presszósnőt üldözök, s akkor ez mégse lehet más, mint idétlen kaland. Amire nincsen semmi szükségem. S ha ilyesmire gondoltam, akkor mintha azonnal megsérteném. Mintha egy filléres regényből szólna vissza egy gonosz nagynéni: úgysem lehettek egymáséi. Amíg a fehér köpenyében láttam, mintha helye lett volna még a választékos gazdagságot áhító regényes képzeletnek, szegénysége és esetlensége láttán azonban nem. Mintha semmi nem lenne a helyén, és többé nem kerülhetne a helyére. Nem tudtam eligazodni sem magamban, sem másban, sem semmiben. Vagy éppen ettől lett súlya és ereje a szépségének; bár a képzelgéseim közül nem szívesen léptem volna ki. Szerencsémre nem állt meg, és semmiféle jelét nem adta, hogy hallaná a lépteimet. Sietett, mint akinek halaszthatatlan dolga van.

Haladékot kaptam a csodálatos lépteitől.

A ronda kabát alatt valószínűleg nagyon szűk szoknyát viselt, igen rövidek voltak a léptei, bár nagyon határozottak, magas cipősarkának kopácsolása csaknem erőszakos. Nem gondoltam volna rá, hogy szép lába lenne. Valamit láttam, amiről azt kellett volna mondanom magamban, hogy ilyen szépet nem láttam még, de szavakkal biztosan nem részleteztem a látványt. Tudtam, hogy az ilyesmit a férfiak komolyan szemügyre veszik. Ám ez is azon dolgok közé tartozott, amit nem értettem egészen pontosan a férfiakban. Mintha valamilyen értelemben a potenciájukkal állna kapcsolatban, hogy melyik nőnek milyen lába van. Miközben a nők lábáról beszéltek, értetlenül néztem a férfiak lábát. Egyenes tartása kötött le, lépteinek következetes ritmusa, mindaz, ami rá volt bízva ívesen megemelt lábfejére, a bokájára, a selyemharisnyába bújtatott, arányos és erős vádlijára. Korábban arra sem gondoltam, hogy egy nő kellene vagy kellhetne nekem, mert a birtoklás nyersen kinyilvánított igénye inkább émelyített vagy elriasztott. Képtelen, ijesztő, fennhéjázó és durva ostobaságnak tartottam, amikor egy férfi valami ilyesmit hangosan kinyilvánított, vagy olyan szemeket meresztett és olyan mozdulatokat tett, hogy az illető nő előtt legyen nyilvánvaló a szándék. Korábban még a puszta feltételezéstől is elsüllyedtem volna szégyenemben, hogy én ilyen igénytelen dolgokat gondolhatnék vagy művelhetnék. Hogy valakinek a lába érdekeljen, avagy bárki a lába miatt vagy a segge miatt kelljen nekem. Nem értettem, hogy miért éppen a segge, ugyan mit csinálhatnak a férfiak a nők seggével.

Most azonban éppen ezt gondoltam. Mintha valaki a saját hangomon mondta volna ki bennem jó hangosan. Ennek a nőnek bizony szép lába van. Ez a nő kell nekem. És nem volt rajta mit szépíteni, nem is akartam, mert ez nem a lelkére vonatkozott, hanem a járására, s mindarra, amit ez a lehetetlen kabát oly bántóan eltakart, a seggére. Nézni akartam a seggét.

A saját lelkemről volt szó, s ennek nem állhattam ellent.

Kopogtak a léptei. Hallottam a saját hangomon ezeket a magamban elmondott kívánságokat, s nemhogy nem szégyenkeztem miattuk, hanem inkább valamilyen indokolatlan és ismeretlen minőségű vidámság feszítette a mellemet. Az imént még inkább osontam utána, az imént még a szívem súlyos, aggodalmaskodó, ideges, szorongó és fékezhetetlen kalapálása, most pedig ez a fölfuvalkodott vidámság. Mentem utána, és saját hangom oldott fel a zár alól. Így értünk ki a Liszt Ferenc térre.

Vezet, ez a nő, gondoltam róla, valahová elvezet engem. Ez volt a határozott benyomásom. Bár őszintén szólva, magam sem hihettem a dologban, hiszen jómagam sehová nem akartam elérni, vagy nem tudtam volna megmondani, hogy hová érhetnék el vele, s mitől lehetnék ilyen felfuvalkodott, de ekkor már eltűnt legalább a kétség és a rettegés. Mintha vállat rándítva azt mondanám, ha nem így lesz, akkor másként. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, milyen hónapok, milyen évek, akkor is átadtam volna magam ennek a pillanatnak, mert nem lett volna mivel elhárítanom. Semmit nem bántam meg, ma is átadnám magam. Miközben a Zeneakadémia előtt átvágtunk a téren, valósággal neki kellett feszülnie a szélrohamoknak.

Vállára fűzött táskájába kapaszkodott. Fejét kissé félrefordította, hogy a szél ne az arcába verje a hideg permetet. Jómagam hagytam, csapjon az arcomba, a nyakamba csurgott le, csak láthassam, egy pillanatra se veszítsem el. Aztán én is elfordítottam a fejem, s egy ideig mintegy vakon mentem utána, ám a permet még így is az arcomba vert. Már bizonyára megkezdődött a koncert, az előcsarnok sápadt fényében a szép szecessziós csapóajtók mögött átsétált két csevegésbe merült jegyszedőnő. Nem tudom, hogy ő lassított-e, vagy én gyorsítottam, de mire elértük a Király utca sarkát, már nem volt közöttünk több tíz lépésnyinél. Közelebb nem mertem kerülni, s inkább számításból tartottam a távolságot. Vezessen, követhessem. Erről az előnyről nem szerettem volna lemondani.

Talán csak néhány másodpercre, de szép felelőtlenség költözött belém. Vagy legalábbis az egyik érzésem teljesen elfedte a másikat. A Király utca fölött immár teljesen sötét volt az ég, csupán a lámpák fényei himbálództak a szélben. Egy rendőrautó jött felénk, kerekei valamilyen lágy és lassú dallamot sutyorogtak a nedves aszfalton. Mintha motorjának csöndes dorombolásával kiszorítaná az üres utca mindenféle más zaját és neszét, a szél váratlan csattanásait, a rejtélyes koppanásokat, a dísztelen klasszicista sarokház csatornáinak halk kotyogásait. Ha nem egy ilyen autóban tüntették volna el az apámat, biztosan akkor is örökre rettegtem volna tőlük. Nem érdekelt többé a sorsom sem, és az apám sorsa epizóddá zsugorodott a nagy történetben. A lyukas ereszek alatt fölgyűlt tócsákat és átfolyásokat kerülgetve, szinte a ház falához tapadva ment. Ide a szélrohamok nem tudtak úgy betörni, csupán a tetők zajongtak. A rendőrök sem méltattak bennünket egyetlen pillantásra sem, mégis figyeltek és tudomásul vettek. Négy kifelé forduló, komor arcot vitt az autó, akárha azt figyelnék, hogy a halott városban van-e még megfelelő mennyiségű rettegés. Kéjgyilkos is lehettem volna tőlük, nyugodtan, őket semmi más nem érdekelte, csak a rettegés mennyisége. Rabló is lehettem volna, aki arra vár, hogy eltűnjenek. A szemük láttára történt, mégsem lehetett hozzá szavuk. Hiába ellenőriztek mindent, az utca azért változatlanul ott volt, mehettek rajta az emberek. Ez volt a minimum, de látszott az arcukon, hogy ez azért sok nekik, vagy valamivel több a kelleténél.

Ott ment az áldozat, aki szándékosan kiszolgáltatta nekem a lépteit. És a sötét város sem nekik dolgozott. Azzal sem lettem volna elégedetlen, ha egész éjszaka így megyünk az útvesztőiben. Még ha követnek is, akkor sem lesz mit leleplezniük. Mint egy megakadt vérrög a szívben, csupán egy váratlan, futó pillanat, mégis boldoggá tett, könnyűvé, hogy a rendőrök szeme láttára itt menetelhetek egy nő után: nyugodtan azt lehetett volna mondani, hogy élveztem a magam titkos kis szabadságát. Mintha ez a véletlenül feltűnő és eltűnő rendőrautó értetné meg velem, amit korábban bánatnak vagy szomorúságnak láttam az arcán; a saját tétovaságomat, szorongásomat, rettegésemet láttam a kerék alól fölfröcsögni. Egész eddigi életem nem volt más, mint visszavonulás, nem gondoltam, hogy lenne szabad elhatározás, mint ahogy nem is volt. Most azonban a lépéseivel egyszerűen felfüggesztette a rettegést. A ronda kabátja sem érdekelt, mert nem zavartak többé a gyűlöletes unokafivéremtől levetett ruháim. Még néhány lépés, ami azt jelentette, hogy nem több, mint néhány pillanat. Ám ezzel vége is lett ennek az utolsó kis ábrándozásnak, mert befordult a Nagymező utcába, s eltűnt. Mintha ki akart volna játszani. És akkor az egész élet tényleg csak keserűség és csalódás. Gyorsítottam, a sarokig már csaknem futásban tettem meg az utolsó lépteket. Ezt nem engedhettem meg neki, ha már idáig elhozott. Legalább azt akartam látni, hogy hová megy.

A templom előtt állt, mintha egyenesen oda menekülne. A súlyos kapu egyik szárnya sarkig tárva volt.

Láthatta, hogy csaknem futok utána. Én viszont végre láthattam, hogy rám vár, senki másra, hiszen a széles járda kellős közepén szembefordult velem. Nem tudtam lelassítani, és azt sem tudtam volna megmondani, hogy a merészségben meddig menjek el, ha egyszer ő ilyen messzi ment. Mint érzés olyan volt, mintha nem tudnám megfékezni magam és neki kéne rontanom, holott a nagy bátorságom azonnal az inamba szállt. Életem egyik legvilágosabb és legtörékenyebb pillanatát élhettem át. Hazudozásnak vagy hamiskodásnak nem maradt hely benne. Előtte sűrű köd, egy rövid villanás, és sűrű köd utána. A saját konok elhatározásába merevedve állt ott. Most bevárja, s egyetlen csapással leteríti ezt a tébolyult támadót; ilyennek láttam: elszántnak, vadnak és erőszakosnak. Ám minél közelebb kerültem hozzá, annál szebben mosolygott, mint aki a beteljesedő brutalitás örömével fogadja a támadást. Ami azt jelentette, hogy ő sem kevésbé őrült. Mosolya oly finom volt, olyan lágy, oly változtathatatlan és mégis olyannyira növekvő és terjedő, hogy csaknem elúszott tőle az arca, ám a konok elhatározás, amivel a fénylő járdán lecövekelte önmagát, nem volt szép.

Nyers volt, durva volt, és a kapkodó rohanásom sem volt szép, mintha szétfutnának a tagjaim, nem tudnám többé a mozdulataimat sem összefogni, sem irányítani. Nem volt esztétikus ez a mohóság, ez a kapzsi félelem, hogy valamit elszalaszthatok, elveszíthetek. És a riadtságom sem, hogy össze is törhetem, amit szeretnék megragadni. De mégis szép volt, hogy nem szégyenkeztem mindezek miatt. Nem volt mit elrontani. És erre válaszolt a mosolyával, mert ő sem szégyenkezett. Azt mondta, nem bújócskázom veled. Azt mondta, mit akarsz. Azt mondta, itt vagyok. Nem azt mondta, tégy magadévá, hanem azt mondta, most letiporlak, széttéplek, megeszlek, magamévá teszlek. És ez megint csak szép volt, bár egy kicsit mulatságos. Alkata szerint mindeddig inkább törékenynek láttam, átlátszónak, vérszegénynek, bánatosnak. Még nem láthattam világosan, hogy vannak olyan testi vonásai, amelyekbe lelkének brutalitása van beleírva. A csúnyának is volt helye benne, és a szépnek is volt helye rajta, az őrületnek is volt helye, és a szégyentelen számításnak. Végső soron mindketten tudtuk, hogy mit akarunk egymástól, és még azt is tudtuk, hogy feltartóztathatatlanok vagyunk.

Mégis valami egészen másra számítottam.

Arra számítottam, hogy mindennek szépnek kell lennie. Semmi nem maradhat, ami ne lenne szép, ne lenne harmonikus vagy esztétikusan elrendezett. Semminek nem volt igazán magyarázata, mégsem így történt. És aztán annak sem volt magyarázata, ahogy történt. A haján és a vállán fénylő permet ült. Az egész üres utca csillogott köröttünk.

Itt, a Nagymező utca és a Király utca sarkán mindent átsepert a szél, húzott és vágott, az úttest fölött valósággal hintázott a lámpafény, idegesen reszkettek a csupasz fák nedves ágai.

Kérdeztem, tudta-e, hogy én jövök utána.

Mondta, tudta, s kicsit megvonta a vállát, mint aki nem tartja ezt olyan érdekesnek vagy lényegesnek, hogy beszélni kéne róla. A pilláin is permet ült, s a szavak értelménél tényleg jóval érdekesebb lett, hogy egyáltalán beszélünk. Teljesen új és teljesen hihetetlen, hogy valamilyen szavak kijönnek a száján, és erre van válaszom. Hangosabban is beszéltünk, át kellett beszélni a szél zaján. De nem volt szép, hogy ilyen közel kerültem hozzá. Mintha erőszakosan belényomulnék, nem lenne visszaút, s ezért a következő pillanatban neki kéne e túlzó közelségből kihátrálnia. Nem volt arányos. Mintha mégiscsak mást akarna, mint amit én szeretnék.

Mondtam, mégis úgy csinált, mint aki észre sem veszi.

Mert sietnie kell. Rohanás az egész unalmas élete. Most is rohannia kell tovább.

De honnan tudhatta, hogy én vagyok, és nem más, ha egyszer vissza sem nézett.

Tudta, hogy magyarázkodás nélkül is meg fogom érteni, válaszolta, s a mosolyából rögtön láttam, hogy ez az őrült nő tényleg tud mindent előre. Ne haragudjak rá, de tényleg nem magyarázkodhatott. Most sem lesz időnk rendes beszélgetésre.

Pedig még most sem értem, mondtam. Valójában azt sem tudtam eldönteni, hogy most jöjjek-e, hiszen délelőtt sem válaszolt rendesen a kérdésemre.

Hirtelen ismét megvonta a vállát.

De hiszen láthattam a jegygyűrűjét, mondta, férjes asszony vagyok, mondta. Nagyon jól látta, hogy többször megnéztem a gyűrűjét. Szerinte elég világosnak kellett lennie, hogy ő nem hülyéskedik.

Azért néztem meg, mert nem értem a helyzetet.

Minden mást nekem kell eldöntenem.

És azt hittem, hogy csak én képzelem, nyögtem. Beképzelem magamnak, nyögtem. Azt néztem, hogy akkor menyasszony-e, vagy nem is tudom, mire gondoltam, asszony-e, s hogy akkor az most a jobb keze-e vagy a bal keze.

A főnöknője előtt mégsem beszélhetett meg velem egy ilyen találkát. Halálos haragban van vele. Épp elég nagy baj ez neki. Nem tetézheti még valamilyen ostobasággal.

Mondtam, ezt látni is.

Bizalmatlanul kérdezte, ugyan miből látni.

Abból, ahogy egymást kerülgetik, s csak akkor nyugszanak meg egy kicsit, ha bejön a főnöknő férje vagy az a kövér kisfiú, a főnöknő kisfia. Akkor valahogy egymással is rendesebbek, figyelmesebbek.

Egymás szeme körül keringtünk, mégis a száját figyeltem. Azt figyeltem, hogy hirtelenjében ő sem tud a kezével mit kezdeni. Nem tudtam mit kezdeni a kezemmel, és emiatt annyira meredten álltam előtte, hogy a lábam belereszketett. Nem hagyta abba a reszketést, finoman reszketett.

Ő igazán rendesen beszél mindenkivel, senkit nem akar soha megbántani.

Engem sem, válaszoltam, amiben volt egy jó adag kokettéria.

Téged sem.

Ettől a két merész szótól aztán megint minden megváltozott. Eddig udvariasan magázódtunk, most azonban megváltoztatta a szabályokat, és csak néztük egymást az új helyzetünkben. Mintha néznénk a két elhangzó szó után, amitől a sietségünk is csillapult. Nem lehetett eldönteni, hogy szándékosan tette-e, vagy kicsúszott-e a száján: ahogyan rólam gondolkodott. De inkább azt hiszem, hogy szándékosan. Ki akart próbálni. S ettől mintha megint egy függönyt húztak volna el, hogy jobban egymásra lássunk.

Mégis azt kérdeztem, mi baja van a főnöknőjével, mert jobbnak tűnt azért valaki másról beszélni, nem magunkról. De azonnal visszategeztem. Mi bajod van a főnöknővel. Csak a lábam reszketésével nem tudtam mit kezdeni. Attól tartottam, hogy a térdem a kabátjához verődik, s akkor nem titkolhatom ezt az őrült és megalázó reszketést. Mit kezdhet egy ilyen nyavalyatörőssel, mint amilyen én vagyok. Mintha ezzel a reszketéssel hirtelen utolért és ellepett volna az egész rettenetes előéletem. Megrántotta a vállát, s ezt a harmadik vállrándítását már nem volt olyan jó látni. Nem tudok mást mondani, mint hogy ebben az állandó vállrángatásban volt valamilyen jellembéli kicsinyesség; nem én zavartam meg, hanem saját maga miatt volt zavart. Kicsit elfordította tőlem a fejét, mint aki inkább messzire nézne, s ettől megint itt volt előttem az átláthatatlan bánata. Vagy talán azért fordult el, hogy az arcunk ne legyen oly közel. Bár megint csak érzékeltem, hogy ez nem nekem szól, nem a lélegzetemnek, hanem inkább önnön magának. A saját közelségét méri föl vele, s nem az én közelségem bántja. Vagy legalábbis nem akarja elhárítani a közelségemet, hanem időt ad magának, időt nyer, felméri, mit tegyen vagy mit tehetne. És közben persze nem teszi meg, amit megtehetne, mert én sem teszem meg.

Nem esünk egymásnak, nem harapunk egymásba, mint az üzekedő állatok. Ellenőrizhetetlenül reszketett a térdem.

Máskülönben tévedek, válaszolta az utca fényektől foltozott távlatába meredve, mert egészen jól megértik egymást. Csak igazán nem szeretné az egész életét egy ilyen nyomorult édességüzletben eltölteni. Különben is utálja az édességeket. Esti egyetemre akart volna jelentkezni, ha már nappalin nem tanulhat. De a kedves főnöknője jóvoltából megtagadták tőle a munkahelyi ajánlást, s így aztán ott sem tanulhat. Sehol nem tanulhatok.

Közben valami egészen másra gondolhatott, vagy nem beszélt róla szívesen. Elég szórakozottan megkérdezte, hogy én mit tanulok, s csupán a pillantását emelte vissza rám. Arca komoly maradt, talán irigykedett, hogy én tanulhatok. Talán tényleg érdekelte. Mint ahogy engem tényleg érdekelt, hogy ő miért nem tanulhat. Nem mertem megemelni a lábam, vagy valamit csinálni, bármit, hogy múlnék már el ez a reszketés, mert tartottam tőle, hogy a közelségét zavarnám meg bármiféle mozdulattal. S akkor még jobban visszavonulna. Mintha lenne egy terület, amelyet már meghódítottam, s ebből a titkos birtokomból aztán nem engedhetek. De magam sem érthettem, hogy miként jönnek ki belőlem a szavak, vagy mit teszek, mert hirtelen azt hazudtam, hogy a Testnevelési Főiskolára járok. Tényleg nem értettem, hogy miért mondtam ezt. S ezzel mintha azonnal eldönteném, hogy a saját jól felfogott érdekem ellenére sem szolgáltathatom ki magam neki. Talán azért, mert férjes asszony, és ezt komolyan veszi. Akárha azt mondanám, csak két nap lehet, talán még a holnapi, vagy ez az óra, mindenesetre belátható idő, amelynek bármikor véget vet vagy én magam véget vethetek: egyszóval kis kaland. Hiszen egy ilyen hazugságból nem verekedheti ki magát az ember könnyedén. A hazugsággal valószínűleg ura akartam maradni egy olyan helyzetnek, amelynek immár nem voltam ura. Nem menekülhettem ki a helyzetemből, de valahogy mégis szóhoz juttattam benne a rettegést. Meg amikor a pillantását visszaemelte rám, akkor már nem a szemem körül körözött, hanem inkább a homlokomat nézte vagy talán a hajamat. S valószínűleg ezért hitte el a hazugságomat. Kis csalódást is okozott, meglepett, hogy elfogadja az oktalan hazugságomat. Mindkét kezével válltáskájának szíjába kapaszkodott. Mintha alig valami választaná el attól, hogy végigsimítson a sörtéimen. Nem tudom. Mintha nem akarnám, amit akartam. S csupán azért tehettem ilyesmit, azért folyamodhattam egy ilyen képtelen hazugsághoz, mert a hajam tényleg olyan rövidre volt nyírva, mint a sportolóké. Vagy nem tudom, miért tettem. A mondat azonban megint mindent elváltoztatott, más irányba fordított, és nem volt visszavonható.

Gyorsan meg is kérdeztem, mit szeretett volna tanulni, vagy mit szeretne; ne kérdezhessen tovább. Ám az egész nagyon furcsa volt, mert a hazugságomtól, amely az akaratomtól függetlenül csak úgy a számra jött, egyáltalán nem jöttem zavarba. Mintha valamilyen nemtelen fölényre lenne szükségem, erőt gyűjtenék egy beláthatatlan kimenetelű rohamhoz, és erőt is adott a hazugság, nem reszketett többé a lábam.

Filozófiát.

Néztem az arcát, ezt nem lehetett elhinni.

Filozófiát, kérdeztem hitetlenkedve. Mit, kérdeztem, mint aki nem hallja jól.

Mintha a saját hazugságom visszhangját hallanám. Meg azt sem tudtam, mi az, hogy filozófia. Hogy jöhet egy ilyen szép nőhöz a filozófia. Filozófiáról a nagybátyám diskurált a kollégáival. Óhatatlanul az volt a benyomásom, hogy ez a tudomány arra jó, hogy ezek az öreg professzorok valamilyen sötét ügyben eszközként használhassák a másikat. Azért körülményeskednek ezen a nyelven, hogy szándékuk ne legyen olyan átlátható és el ne riasszák egymást. Soha nem jutott volna eszembe, hogy a filozófia más lehetne, mint ezeknek az állandóan helyezkedő öreguraknak a tolvajnyelve. Amikor egyre gyakrabban hangzott el ez a szó, akkor Nínó is szó nélkül felállt, és magukra hagyta őket, vagy a jelenlévő nőkkel csevegett tovább. De sértő megütközésemet ez a nő tudomásul sem vette, mert a dühét nyitotta meg vele, a tehetetlenségét, a keserűségét zúdította rám.

Ha tönkreteszik az életét, akkor majd ennek a szerencsétlen zsidónőnek köszönheti.

Ezzel a szóval megütött, amit észre sem vett.

De túl fog járni az eszükön. Ha kereskedelmi főiskolára akart volna menni, akkor minden további nélkül támogatják a jelentkezését. El kellett volna fogadnia ezt a lehetőséget. Amilyen hülye, elutasította. Pedig nem ugrálhat, mert nincsen valami jó származása. Helyesebben, jó pocsék a származása. Ám ha van valami, ami tényleg nem érdekli, akkor az a kereskedelem. Felnevetett, és a gyönyörű fogaival a sötétségbe nevetve azt kiáltotta, hogy nem fogják tőle megvédeni a filozófiájukat. A szájával és a fogaival úgy fénylett, mint egy francia sanzonénekesnő. Még a Testnevelési Főiskolára is szívesebben járna, mint a kereskedelmire, elhihetem. A gimnáziumban rendszeresen kosárlabdázott, mert összeállt egy elég rendes kis csapat, néha még most is lemennek, és elég jó rövidtávfutó, de a futást is abba kellett hagynia.

Miközben beszélt, állandóan arra kellett gondolnom, hogy miként vonhatnám vissza a sértő megütközöttségemet. Ugyan mit mondhatnék a filozófiáról, amiről semmit nem tudok, ám sürgetőbbnek látszott, hogy valamivel könnyedén eltérítsem. Megkérdezhettem volna, mégse kérdeztem meg, hogy milyen távon, milyen időt futott. Mást egyébként nem is tudtam volna megkérdezni a futásról sem. Erről legalább oly kevés sejtelmem volt, mint a filozófiáról. De nem attól tartottam, hogy a tájékozatlanságommal azonnal leleplezhetem magam, hanem úgy éreztem, hogy ez az egész hülye beszélgetés nem arra sodor, amerre tartanék. Veszélyes vizekre visz, vagy éppen kilök a fősodorból. Minél tovább beszélünk, annál távolabb vagyok. Nem értettem, hogy miért használja ezt a pesti nyelvben mindenképpen megvetőnek számító kifejezést, hogy zsidónő. Elég világos volt előttem, hogy egészen mást kíván az illem, mint amit az elmém kívánna, s az elmém is mással foglalkozik, mint amit a test óhajtana. Mindhárom ereje egyszerre áramlik, ám mindegyik máshová visz.

Nem tehettük meg, hogy ne beszéljünk, és még azt sem mondhatom, hogy ne érdekelt volna, amit mondott vagy mondhatott, sodort a kíváncsiság, még ezzel a szerencsétlen kifejezéssel is tovább sodort, ám miközben beszélt, az elmém mégis mást mérlegelt, s így mintha minden szavát külön elszalasztanám. Azt mérlegelte, hogy a lábamnak és a kezemnek miként lehetne jobb és kényelmesebb. S ha egyszer a tagjaimmal nem tudtam mit kezdeni, akkor az elmém is hiába kívánta a beszélgetést, amelyet már az illendőség miatt sem lehetett leállítani. Minél jobban elsodort a szavaival, annál erősebbé vált az érzés, hogy valamit nem tettem meg a kezemmel, ami természetesebb és főleg szükségesebb lenne, mint ez a sok szó. De se az illem, se az elmém nem engedhetett meg semmit a kezemnek, hiszen mégsem érinthetek meg egy embert, akit nem ismerek. Talán épp azért kötelezett a beszédre, hogy megismerjem. Mégse akartam, hogy beszéljen, s ezért közbe kellett beszélnem. Nem csak a saját hazugságom veszélyes áramából kellett kiverekednem magam, hanem tényleg attól tartottam, hogy a szavaival végleg elsodor, valamit elmulasztok, vagy már el is mulasztottam. Vissza akartam kerülni arra a helyre, ahonnan elindultunk, s ahol még se a kezem, se a lábam nem volt ilyen tétlenségre ítélve, mert vagy vitt felé, vagy reszketett. Illetve nem is hely volt ez, nem egy meghódított terület, amelyet nem szabad elveszítenem, hanem talán inkább idő: ez lenne az elveszíthető birtokom. Mintha már a hátunk megett tudnánk egy fényes aranykort, s ha megengedem, hogy a szavaival tovább sodorjon, akkor elfogadtam ezt a sápadtabb ezüstkort. Mintha akkor még lehetséges lett volna, hogy a kezünkkel egymás arcához érjünk, de most már nem lehetséges.

Kérdeztem, mit csinált volna, ha mégis egy idegen ered a nyomába.

Látta, hogy én vagyok.

Mikor látta.

Láttam az arcán, hogy kedvetlenül válaszol. Ő talán inkább sodródni szeretett volna még a beszéddel. Pillantása azonban egészen másutt körözött, a szemem körül járt, a számon siklott át, minduntalan megérintette a homlokom, mintha ott valamit megtalálna, elidőzött, s ez nagyon jólesett. Talán azért szeretett volna tovább beszélni, hogy megtalálja, és ne kelljen gyöngéden vagy durván a sörtéimbe túrnia. Valójában azonban igen kíváncsivá tett, hogy milyen lenne az érintése. Nagyon közel álltunk egymáshoz, alulról nézett föl oda, ahová nem nyúlt.

Észrevett, válaszolta kedvetlenül, amikor bezárták az üzletet.

Én nem vettem észre, hogy észrevenne.

Mert kettőnk közül ő csinálja ügyesebben, nem bámul olyan feltűnőn és felelőtlenül, mégis többet lát, mint én. De most már tényleg sietnie kell.

Hová siet ilyenkor.

Ha akarom, akkor megvárhatom, s intett a templom felé, hogy ő most oda bemegy. De aztán a férje érte jön.

Ez olyan volt, mintha egyszerre érne két bunkócsapás, ilyen lehetett az ábrázatom. Önkéntelenül elnevette magát, mintha elégtételt venne az iménti sérelemért, bár egy kicsit szégyenkezett. Ugyanakkor föl is ocsúdtam egy másik, egy mélyebb kábulatból, egy olyan kábulatból, amiben ő már nem volt benne. És belezuhantam a tehetetlen haragba, melyet ő váltott ki, mégis ártatlanul, csaknem hűvösen figyelte. Vagy örült neki. Semmit nem értettem, a szó szoros értelmében semmit. Nem értettem, hogy miként keveredtem bele ebbe a helyzetbe, és nem tudtam miként mehetnék el gyorsan innét. Mit akar vagy mit akarhatok tőle. Miért vigyázok még mindig annyira, hogy a haragom mégse szabaduljon el. Miért beszéltünk, miről, mit rontottam el, mivel, vagy ezen a világon miért létezem egyáltalán.

De akkor miért mondta, hogy várjam meg.

Visszahallottam, hogy a fojtott, szemrehányó kiáltozás mégiscsak belekeveredett a saját hangomba; bármiként igyekeztem, nem tehettem sokat ellene, ettől pedig rögtön olyan hideg lett az arca, mint a jég.

Nem, ő egyáltalán nem mondta, hogy várjam meg. Arra kért, hogy ne az üzlet előtt várjam.

Miközben beszéltünk, néha hallani lehetett odabentről az orgonát. És mindig újra üvöltözött egy sort a szél.

Igazán megmondhatta volna, hogy egyáltalán ne várjam.

Már mért mondta volna, ha egyszer ő is így akarta.

Akarta vagy akarja, kérdeztem támadón.

Akarja, válaszolta ártatlanul.

Szelíd szemérmetlensége, szemének teli, óriási ragyogása annyira lenyűgözött, hogy még dühösebb lettem rá vagy magamra. Mert akkor meg hogyan védjem meg magam ellene. Kérdeztem, miért nem mondta, hogy ne most várjam meg, hanem holnap, máskor, holnapután vagy bármikor, amikor nem kell templomba mennie, és még a férje sem jön érte.

Ha délutános, akkor a férje zárás után mindig érte jön.

Még soha nem láttam, hogy érte jönne.

Mert mindig itt találkoznak. Még ezt sem szereti a főnöknője orrára kötni, hogy a férje jön érte vagy bárki más. Ebben a templomban káplán a bátyja.

Akkor ez mégis azt jelenti, vagy azt akarja ezzel mondani, hogy semmi értelme az egésznek vagy egészen reménytelen. Még ha megvárom is.

Ha ezt jelentené, akkor tényleg azt mondta volna, hogy egyáltalán ne várjam meg, hanem menjek a fenébe. De nem ezt mondta.

Akkor viszont mondhatta volna, hogy várjam akkor, amikor délelőttös, mert akkor sem misére nem kell mennie, sem a férje nem jön érte.

Így erősködtem, magam számára is hihetetlenül és nevetségesen, mintha valamilyen kis rést keresnék mégis, ahová beférhetek, s ezzel igazán nevetségessé tenném magam, de valójában már csak azért húztam ezekkel a kérdésekkel az időt, hogy a méltóságomat valamennyire megőrizve mehessek el.

Nem, már ne is haragudjak, ő undorodik az ilyesmitől, esze ágában sincsen ilyesmit mondani. Vagy kérni. Biztosan mondhatta volna, de esze ágában sincsen ilyen kis sötét hazugságokba belebonyolódni és másokat is belebonyolítani. Nem, a titkolódzásnak ezt a formáját ő szívből, igen, szívből megveti. Valószínűleg félreértem. Ő szeret mindenről egészen nyíltan beszélni. Éppen most mondta el nekem, hogy miért nem tudott az üzletben semmiről sem beszélni. De a férje előtt nem fog titkolódzni, miért kéne titkolódznia. Nem érti, miért nem értem.

Mert nem érthető.

De akkor mit nem értek.

Vagy értem, de nem akarom megérteni. Vagy attól tartok, hogy félreértem.

Neki most tényleg be kell mennie a templomba, mert lassan már az Úrfelmutatásnál tartanak, de mégis jó lenne, ha előbb elmondanám, hogy mit nem akarok megérteni, vagy miért nem akarom megérteni.

Nem szeretném semmivel megbántani. Menjen be nyugodtan, én meg szépen elmegyek.

Most már ne menjek el.

Nem most megyek el, hanem akkor, amikor már bement.

Mégis arra kér, hogy ne menjek el.

Ezt bízza rám.

Jó, akkor nem megy be.

Akkor sem szeretném semmivel megbántani, ha itt marad.

Igazán nem tudja, hogy mivel bánthatnám meg.

Például azzal, ha elmennék. Vagy ha nem mondanám el, hogy mire gondolok. Ez már egyszerre két dolog, amivel megbánthatnám. Mindenkit meg lehet bántani.

A saját szavaim tették világossá, hogy ez a nő szerepet játszik. Ez a szerep számomra nemcsak teljesen ismeretlen, hanem felettébb érdekel is.

Ebből legalább láthatom, hogy milyen védtelen, és pontosan ezekkel a dolgokkal szemben. De hazugságok és önáltatások árán nem szeretne védettebb lenni. Nem szereti, ha valamit eltitkolnak előle, igaz, ő sem titkolódzik. És nem szereti, ha másként történik, mint ahogyan ő akarja, igaz, elég engedékeny.

Mondtam, hogy ezzel én is pontosan így vagyok.

Akkor már ketten vagyunk így vele.

Mondtam, hogy ez nem hangzik valami jól.

Mi nem hangzik jól, és mi kifogásom ellene, és mit akarok egyáltalán.

Mondtam, hogy nagyon egyszerű. Vagy szeretnék most azonnal elmenni innen, vagy szeretném megérteni, hogy minek kellett idejönnöm.

Nagyszerű, nevetett fel, és kérdezte, hogy mindig ilyen esszenciális kérdésekkel foglalkozom-e. De hiszen erre a kérdésre igen egyszerűen tudunk válaszolni. Bizonyára azért jöttem ide, hogy beszéljek vele.

Mondtam, ha egyszer ilyen jól tudja, hogy vele akarok beszélni és nem mással, és ez nincsen is ellenére, akkor minek nehezíti meg a helyzetem. Meg őszintén szólva azt sem értem, hogy minek kell ehhez gyónnia és áldoznia. Vagy minek kell ehhez a férje.

Gyónnia és áldoznia egyáltalán nem kell, nem is szokott, mert tudatosan és megrögzötten bűnben él. De néhány hete szertartásrendet tanul, mert teológiatörténeti szempontból érdekli őt. Azt azonban tudnom kell, hogy ő nincsen meg a férje nélkül. Ha valaki vele akar beszélni, akkor az olyan, mintha a férjével beszélne. Ők egymásnak amúgy is mindent elmondanak. Össze vannak nőve. A katolikus egyháznak vagy a bátyjának vagy a gyónásnak ehhez semmi köze nincsen. Mégse kívánhatom, hogy saját maga elől titkolja el, hogy velem akar beszélni. Hát ennyi.

De miért gondolta, hogy nekem kedvem lenne a férjével beszélni, akit nem ismerek. Vagy honnan a csudából tudhattam volna, hogy ennyire össze vannak nőve.

Nem, ő ezt nem gondolta, hanem rám bízza, hogy kedvem van-e.

Az istenért, mire gondolt, hogy most mit fogunk itt hármasban csinálni.

Nem gondolt semmi különösebbre, de ha már kérdezem, akkor valami olyasmire gondolhatott, hogy megvárom, amíg ő bemegy, aztán ők egy házibuliba mennek, és ha kedvem van, akkor velük megyek. Erre kétségtelenül gondolt, helyesebben megfordult a fejében. Csakhogy én állandóan értelmetlen kérdésekkel akadékoskodom, s ezért még csak meg sem említhette.

És mi van akkor, ha nekem most egyáltalán nincsen kedvem házibuliba menni, és a férjével még kevésbé van kedvem beszélni. Vagy mit fog csinálni, ha a férjének sincsen kedve velem beszélni.

Akkor sincs semmi, hiszen ezt akkor legalább megbeszéltük.

Hiszen éppen erről beszélek, hogy akkor csak ez a semmi van. Semmi sincs.

Ostobaságokat beszélek.

Mondtam, ha így lenne, akkor nagyon sajnálom, hogy ilyen korlátolt vagyok. A képességeim bizonyára nem terjednek tovább.

De ha nagyon el akarok menni, akkor persze menjek. Ő végül is semmire nem akar rákényszeríteni, nem is tud.

Egyrészt nagyon jól tudja, hogy tud, hiszen ha nem tudna, akkor nem állnék itt ilyen hülyén. Másrészt olyan nagyon nem is akarok elmenni, mert ha akarnék, akkor egyáltalán nem jöttem volna el.

Hát ez nagyon szellemes, válaszolta igen élesen és gúnyosan. Csak attól fél, hogy további szellemességekre már nem marad időm.

Ezt sem értettem, mondtam, hogy nem értem. Nem értettem, miért lenne szellemes.

Miközben beszéltünk, nem nagyon figyeltem arra, hogy mi történik körülöttünk, bár valószínűleg többet láttam, hallottam és élesebben érzékeltem minden illatot, mint bármikor. De most hirtelen, valamitől, mindene megváltozott. Mintha kilökne magából, s ettől olyan lettem, mint valami kótyagos. Nem értettem sem a szavakat, sem a mondatot. Csak az illat, mely nedves csillámokkal telt óriási hajából, a puhán fehérlő bőréből, felhajtott kabátgallérja alól, a mezítelen nyakából áradt rám, talán csak az illata nem változott meg. A tartása megváltozott, hangjának színe, a modora megváltozott. Mintha szaglásommal egy kivételes parfüm fanyarságába bódulva igyekeznék eljutni a valódi illatához, miközben mindkettővel annyira eltelek, hogy reményem sem marad e kettőt szétválasztani. Valószínűtlen volt, hogy mégis itt állunk ebben a viharban és egymás arcán kalandozunk, holott tudva tudom, hogy reménytelen. Az Árpád hídról mégis a Dunába kellett volna ugranom. Szándékaim szerint minél előbb el is akartam volna menni innét, de még a reménytelenség élvezetét sem sikerült föladnom. Vagy talán az illata tartott vissza még ennyire; a szél lökte belém a rohamaival, és vitte. És minden szavamra volt egy ellenkező mondata; ezt nem engedhettem, de ő sem engedett. Fölnevetett, mert megint csak mulatságos lehetett az értetlen ábrázatom. Még azt is érzékeltem, hogy hosszú idő telik el, volt azonban egy másik időszámítás, amelyben egyetlen pillanatunk sem telhetett ki, mindennek csupán a felszínét lehetett megérinteni, sietős és heves maradt. S mintha éppen a szavak miatt, de semmit nem tudnánk igazán végigmondani, mindenbe csak belekaptunk. Intett, nézzek oda, a hátam mögé nézzek.

Egy autó állt a járdaszélnél. Hiszen hallottam, amikor megállt a hátam megett.

Mondta, ideje eldöntenem, maradok-e. Vagy inkább velük jövök.

Néztem őt, s néztem ezt a furcsa, fényes, más világból való, a háború előttről származó automobilt. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit kéne tennem. Dühöngtem, fortyogtam, hogy valami értelmetlenségre rákényszerít. A kormánynál ülő alak mindeközben meg se moccant, s mintha nem is figyelne ránk. Az arcát nem lehetett látni, valószínűleg kabátban ült, talán bőrkabátban, néhány pillanatig még közömbös árny maradt. A szélvédőn egyenletesen járt az ablaktörlő. Aztán mégis elveszíthette a türelmét, hiszen már jó ideje itt kellett ránk várakoznia. Áthajolt az ülésen, kitárta, helyesebben valósággal kilökte a kocsi ajtaját; sistergett a mozdulat. A templomból is kezdtek kiáramlani, az orgona fújtatva, harsányan búcsúzott.

Mondtam, ne haragudjon, de nem megyek. Nem megyek. Mint akinek az önbecsülése a fontosabb, ám ha csak egyszer mondanám, akkor magammal sem tudnám elfogadtatni a saját szándékomat.

Akkor meg mikor lát, kérdezte, s az arcán semmi nem változott. Sem bosszúság, sem sajnálkozás. Felvont, homlokába rajzolódó szemöldök. Talán a nagy szeme, a felcsücsörített ajka várt a válaszomra. De mintha se így, se úgy, válaszoljak bármit, a lényét semmiféle válasz nem érintené. Egy arc, amely nagy, fehér, mozdulatlan és közömbös mezőkből áll.

Olyan szépnek láttam, hogy fájt kimondanom, mégis azt mondtam, nem tudom, mikor láthatjuk egymást.

És ebben a pillanatban dudált a férje. Éppen csak érintette a dudát, nem volt más, mint egy újabb figyelmeztetés, ám mintha ettől aztán már a nő is elveszítené a türelmét. Dühbe facsarodtak arcán a közömbös mezők, valamennyire fölhúzta a vállát, mint aki támadni kész. Megrázta magát, csúnya lett, azt kiáltotta bele az arcomba, hogy ne szarakodjak, mit szarakodok már egy ilyen hülyeségen.

Most rajtam volt a sor, én nevettem el magam. Mondtam, jó, akkor ne szarakodjunk. De könnyebb volt mondani, mint követni őt, s az új helyzet minden váratlan kívánalmának eleget is tenni.

 

 

Ez a riadt kielégülés

 

Van azonban valamilyen titkos, elnyomott, állati érzék, amelyet valójában szégyellünk. Nem azt mondja, hogy jó, és nem mondja, hogy szép vagy rossz vagy csúnya, mert nincsen fogalmi nyelve. Szaglása után megy, bár orra sincs. Egyszerűen nem szerettem volna, ha elveszik tőlem a nő illatát, helyesebben nem szerettem volna, ha idő előtt veszik el. Ha elmegy. Ha a férje vagy bárki más elviszi egy autóba zárva, mielőtt még kedvemre megízlelem és megforgatom.

Aztán ennek az érzéknek szeme sincs ugyan, mégis olyan dolgokat lát, amelyek nem láthatók. Hiszen nem az illata volt, helyesebben nem csupán vagy nem pusztán az illata, amihez ennyire ragaszkodtam, hanem mindaz, ami körülfogta és belengte a szabad szemmel láthatót, mindaz, ami áradt belőle, vagy amire éppen várt és vágyott, mert hiányzott neki. Ennek a valaminek, amely egyként lehetett az adottsága vagy a szükséglete, a lénye, a lelke, semmi köze nem volt a szépségéhez. Mondtam, jó, ne szarakodjunk tovább, s kellemesen érintett, hogy most hirtelen és indokolatlanul, de ilyen könnyed és engedékeny vagyok, ám valójában erre a megfoghatatlan és megfejthetetlen, szabad szemmel nem látható valamire mondtam igent, amire egyébként semmi szín alatt nem tudtam volna nemet mondani. Az állati lényem, netán a lelkem akarta megkötni, befogadni, magáévá tenni a lelkét, vagy egyszerűen az állatias lénye társaságában tartózkodni.

Ha azt találta volna mondani, hogy ő most macskává változik, és a templom tornyára kell fölmásznia, változzak én is át, kövessem, akkor valószínűleg azonnal mondtam volna egy ösztönös nemet. De közben azt gondoltam volna, jó. Nem azért követtem, mert azt reméltem, hogy vele majd minden jóra fordul. Előre belátható volt, hogy már a következő pillanat sem lesz elviselhető, és ennek ellenére követtem. Ezzel együtt követtem, mégis. Könnyelmű döntésem miatt később verhettem a fejem a falba, de el kellett viseljem. A józan értelem ellenében viseltem el, a neveltetésem, a szépérzékem, az illem és a jó ízlés, az arányosság iránti vágyam ellenében viseltem el. Mindannak ellenében, amit az ember viselkedési szabályként és neveltetése aranytartalékaként hord önmagában, s mindannak ellenében, amit önmagáról álmodik. Mindegy, legyen. Legfeljebb, azt mondtam magamban, majd a következő pillanatban jóra fordul. Vagy a jövő héten.

A nyomorom azzal folytatódott, hogy be kellett másznom a kocsijuk hátsó ülésére. De hogy jövök én ahhoz, hogy egy ismeretlen férfi kocsijába bemásszak. Nem voltunk egymásnak bemutatva. Jól bele is vertem a fejem tetejét az ajtó keretébe, a sípcsontomat pedig rögtön utána az első ülés csúszdájába. Hiába köszöntem, nézett a sötétből, de nem viszonozta. Vagy minden látszat szerint azért másznék be egy ismeretlen férfi kocsijába, hogy elcsábítsam a feleségét. Indoknak nem volt túl meggyőző, eljárásnak sem valami választékos vagy ötletes, nem beszélve arról, hogy csupán látszat szerint lehetett igaz. Nem akartam senkit elcsábítani, még soha senkit nem csábítottam el. Felordítottam, sziszegtem a fájdalomtól, felnevettem, mert előzékenyen jelezni kívántam, tudom, hogy mennyire nevetséges vagyok.

Mászok egy nő után, aki még a nevemet sem ismeri, de máris hazudtam neki. Megpróbáltam még egyszer köszönni ennek a férfinak, de megint csak úgy tett, mintha nem hallaná. Mélységesen megvetettem, utáltam önmagam az engedékenység miatt. S ezért aztán, miközben másztam és ügyetlenkedtem és törtem magam, valójában úgy néztem meg ezt a férfit a sötétben, mint az egyik állat a másik állatot. Ki lehet az, akit még rajtam kívül ennyire elgyengített ez a nő. Szép, nagy, kifejlett, fekete példány volt a vetélytárs. Minden nyers szépsége ellenére volt benne valami ijesztő. Az is meglehet, hogy egy olyan tulajdonságot fedeztem fel az első pillanatban, vagy egy olyan vonásától rémültem el, amivel egyáltalán nem rendelkezett.

Végül is nem rendelkeztem önmagammal e pillanatban, s ezt az állapotot minden józan követelmény ellenében fogadtam el a nő miatt. Miként nézhetett volna másként vissza rám ez a férfi, mint a vetélkedés tudatában. Mintha a fellángoló állati ellenszenv miatt azonnal fogást keresnénk egymáson, azt figyelnénk, hogy melyikünk a verekedésre készebb, melyikünk erősebb vagy hajlékonyabb. Az első pillantással el lehetett mindent előre dönteni. El is dőlt. Ez esetben a test volt a fontosabb, a teste, a testem, az ereje, az ügyessége, semmi más. Fürgébb volt nálam, alattomosabb, keményebb, nyíltabb és közvetlenebb, összeütközésekre készebb, de a szó lelki értelmében nem erősebb. Az állati érzék láttatta meg velem, hogy egy csontokig sovány, inaktól és ingerültségtől feszes testtel kell majd összecsapnom. Amiről a civilizált lényem persze mélyen hallgatott.

Testi érzés volt, közös testi érzés, kölcsönös, hiszen ugyanígy nézett vissza rám, fölismert és fölmért. Többet tudtam a férfiakról, mint ő. Életem első éveit különben is egy internátusban töltöttem el, a tapasztalataimat a nagyobb falatokért folytatott küzdelem és a gondozónők figyelméért folytatott ádáz harc alapozta meg. Nem lehetett volna eldönteni, hogy melyikünk a kihívóbb. Tudásának hiánya sérülékennyé tette. Testi adottságai szerint ő volt a támadásra készebb, helyzetünk szerint mégis én voltam a támadó. Látszólag persze ő sem viselkedett ellenségesen, bár az első pillanatban nem értettem pontosan, hogy miért hagyja viszonzatlanul a köszönésemet. Egyenesen a segítségemre sietett, előredöntötte az első ülés támláját, másszak csak nyugodtan, ha a felesége egyszer így kívánja. Sajnálkozott a bevert fejem miatt. Aztán fájdalmas sziszegésemet követve önmagát korholta, amiért bevertem a sípcsontomat. Miért is nem figyelmeztetett. Még arra a kérdésre is azonnal választ adott a tekintete, hogy miért viseli ezt a gyanús és fenyegető bőrkabátot. Nagyobbnak és erősebbnek akart látszani, szigorúbbnak, mint amilyen volt. Bőrkabát nem létezett a közönséges üzleti forgalomban. A titkosszolgálatok emberei viseltek bőrkabátot, természetesen nem a vacak kis titkosügynökök, hanem a főnökök. Meg a főrendőrök. Kedvezményezettnek kellett lennie, hogy egy ilyen holmihoz hozzájusson az ember. Vidéki pártfőnökök is bőrkabátot viseltek, a nacsalnyikok, ahogy önmagukat nevezték, akik nagy fekete kocsijaikkal hetente legalább kétszer kihajtattak a területre, ahogy a vidéket nagy dölyfösen és megvetőn a maguk nyelvén elnevezték, s amikor nagy dérrel-dúrral kiszálltak, egy kicsit úgy akartak kinézni, mint az elüldözött földesurak kasznárjai vagy a bolsevik komisszárok a messzi Oroszországban. Több mint tíz évvel volt idősebb nálam ez a férfi, harminc körül járhatott, de arcának vonásain, a teste soványságában, a tekintetében is megőrizte a sérülékeny kamaszt, aki folytonosan kihívja a támadásokat, mindenütt ellenséget szimatol és le akar verni minden ellenállást.

Magam is úgy tettem, mintha barátságosan közelednék hozzá, mintegy a viselkedés szívélyességével óhajtottam áthidalni a sok szempontból kínos helyzetet. Ha valaki tisztességes polgári neveltetésben részesül, akkor bármily kínos legyen a helyzet, vagy legyen bármily nyomott a kedélye, nem esik nehezére szívélyes ábrázatot ölteni. Ami nem tettetés, hanem józanságtól vezetett navigációs alapszabály. Ha egyszer elhagytam a lakásomat, akkor se a testi létezés nyavalyáival, se a lélek nyűgeivel ne legyek terhére senkinek. Nem nézegetem magam többé a tükrökben, nem igazgatom a ruháimat, határozott vagyok és önmagammal elégedett. A kötelező bemutatkozáshoz a helyzet minden sutasága és a kétszeres visszautasítás ellenére is szívesen nyújtottam volna a kezem. Amire megint csak ridegen csupasz tekintete válaszolt. Nem akarta, nem kívánta, vagy egyszerűen nem vesztegetett rá időt.

Világos, hogy a magaméhoz hasonló neveltetésben nem részesült. Valójában ez is az összeütközésünkhöz tartozott, amit azonban a dolog természetéből adódón ő valószínűleg nem is észlelt. Nem tudhatta, hogy nekem mi hiányzik a viselkedéséből. Legfeljebb azt észlelhette, hogy az elutasítás határozott jeleit nem értelmezem. Miközben még magam előtt is úgy kellett tennem, mintha semmit nem hiányolnék, és az elutasításnak sem tulajdonítanék különösebb jelentőséget, hiszen a polgári illemszabályok nem voltak többé érvényesek. Nem csak azért, mert hivatalosan nem tartották őket érvényesnek többé, hanem azért sem, mert én magam is szívesen felrúgtam ezeket a helyileg olykor még működő szabályokat. De szépnek láttam szemét, sötét volt, mélyre látó, ridegségével inkább védelmezte önmagát.

Más választása neki sem lehetett, úgy kellett tennie, mintha nem úgy lenne, ahogyan van.

Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a felesége minden előzetes bejelentés nélkül hozza a felfedezettjét, a szíve választottját vagy ki tudja, kit.

Ahhoz, hogy valamilyen formát adjunk ennek a lehetetlenségnek, elvileg ki kellett volna szállnia a kocsijából, s alkalmat adnia a feleségének, hogy bemutasson engem.

E formalitás nélkül nem érezhettem valami jól magam. Az ember mégsem lehetett együtt valakivel egy ilyen szűk térben, akinek nem volt bemutatva.

Nem tudtam megoldani a kínos helyzetet, nem volt hozzá eszközöm.

Nem csak a szívélyesség legnyilvánvalóbb és ösztönös jelét, a köszönésemet nem viszonozta, hanem a kitartó mosolyomat sem. Elismerem, hogy a mosolyom sem követett mást, mint az illemszabályokat, s ilyen értelemben tényleg üres maradt, de mit tehettem volna. Mégsem lehetett azt mondani, hogy a tekintetével a konvenciókat utasította volna el, még csak nem is engem, személyesen, hanem a visszafojtott dühtől és az állandó elégedetlenkedéstől felajzott lénye feszült ellenem. Még el sem értük a kocsi nyitott ajtaját, amikor máris méltatlankodva csattogott. A felesége ellen táplált dühét demonstrálta így. Mint aki egyenesen élvezi, hogy kicsinyesen és bárdolatlanul ingerült, eleve köp minden viselkedési szabályra. Úgy tartja, ő megengedheti magának, a saját közönségességét bájosnak találja. Egy vadidegen előtt is megengedheti magának, mondta a csupasz tekintete. Nyeregben van. Vagy éppen azért engedi meg magának, hogy lássam az erejét és a hatalmát, feleségét illetőn ne ringassam hiú ábrándokba önmagam. Volt a viselkedésében valami kellemetlenül felfuvalkodott, páváskodó. Haragjában olyan indokolatlanul engedte ki a hangját, mintha nem ebben a zárt térben ülne, és egyáltalán nem feszélyezné az ismeretlen személye. A legkevesebb, h