Ismerkedés

Szolláth Dávid: Örömmel látom, hogy Rubin Szilárd neve ilyen szép számú hallgatóságot vonz, ez bizonyára a mellettem ülő urak áldásos tevékenységének is köszönhető. Keresztesi Józsefet, azt hiszem, nem kell bemutatnom a jelenlévőknek, a Jelenkor egykori szerkesztője, kritikus, dalszöveg-író, énekes. A részletes pályarajztól valóban eltekintenék, itt és most azt fontos kiemelni róla, hogy írt egy nagyesszét vagy inkább egy kismonográfiát…

Keresztesi József: A kettő között valahogy…

SzD: mondjuk, hogy egy nagy terjedelmű tanulmányt, amely Rubin Szilárd életművét és befogadástörténetét egészében áttekinti. Ez a munka kéziratos formában létezik négy-öt éve, ha jól tudom.

KJ: Igen, körülbelül.

SzD: Nyomtatásban részletei jelentek meg, és újabban az interneten már az egész olvasható.1

Dunajcsik Mátyás: Igen, ennek igen egyszerű oka volt, ugyanis valahogyan elérhetővé kellett tenni ahhoz, hogy a nemrég befejezett szakdolgozatomban hivatkozhassak rá.

SzD: A tanulmány egyik fejezetének módosított változata egy pécsi vonatkozású kiadványban olvasható, A város láthatatlan mintázata című tanulmánykötetben.2

KJ: Ez egy elég erősen módosított szöveg. Péccsel, a pécsi emlékezet helyeivel kapcsolatos tanulmányok-esszék gyűjteményéről van szó, és a szerkesztők azt kérték tőlem, hogy készítsek egy „Rubin Szilárd és Pécs”-típusú szöveget, én pedig ennek próbáltam eleget tenni…

SzD: Erre még vissza fogunk térni, előbb azonban néhány szót hadd mondjak Dunajcsik Mátyásról, másik beszélgetőtársunkról. Őt persze szintén nem kell bemutatni a jelen lévő hallgatóságnak, hiszen széles körben ismert fiatal irodalmár. Sokféleképpen „irodalmár”: költő, műfordító, kritikus, emellett szerkesztő a Magvető Kiadóban, ahol külügyi és szerzői jogi adminisztráció is a feladata.3 Nem is tudom, mit mondjak még, az összes stallumodat nem biztos, hogy fel tudom sorolni…

DM: Ez nagyjából fedi a valóságot.

SzD: Mátyás is egy még meg nem jelent tanulmány kapcsán vesz részt a beszélgetésben. Ez az előbb emlegetett szakdolgozat, amely Rubin Szilárdról szól. Őszintén szólva, engem meglepett, hogy Dunajcsik Mátyás, aki számos jelentős folyóiratban jó ideje publikáló szerző, Robbe-Grillet fordítója stb., most szakdolgozik: idősebbnek hittelek. Ugyanakkor, nem meglepő módon, ez az írás jóval több, mint ami egy szakdolgozattól elvárható. Komoly koncepcióra épített tanulmány, amelynek – ha nem megengedhetetlen ez a redukció – van egy tételmondata. Eszerint Rubin Szilárd magyar Proust-tanítvány és Rubin Szilárd el nem ismertsége összefügg Marcel Proust megkésett, felemás, ki nem teljesülő magyarországi elismertségével.

DM: Ez egy lehetőség, igen.

SzD: Emellett részt veszel Rubin Szilárd hagyatékának gondozásában. Róla szintén mondanék két bevezető szót. Rubin Szilárd nemrég, áprilisban hunyt el nyolcvanhárom évesen, de szerencsére megélte még, hogy elkezdenek újra érdeklődni a munkája iránt. A Magvető Kiadó harmadik kiadásban is megjelentette a Csirkejátékot, amely először 1963-ban jelent meg. Rubin azonban sokáig volt szűk körben ismert szerző, és ez annak is betudható, hogy viszonylag karcsú, ahogy Dunajcsik Mátyás fogalmazott, „elegánsan karcsú” az életműve. 1963 és 1985 között, a Csirkejáték és a Római Egyes között nem nagyon jelent meg tőle semmi.

KJ: A krimi jelent meg.

SzD: Igen, a krimi megjelent, 1985 után azonban már tényleg semmi. Rubint a válogatott vájtfülűek, az irodalmár barátok olvasták, kevesek csemegéje volt az életmű. Pilinszky olvasta, aki Rubin közeli jó barátja volt, Esterházy Péter egy 1997-es írásában hívta rá fel a figyelmet, Földényi F. László írt róla, Réz Pál tartotta igen nagyra.

DM.: Szentkuthy is…

SzD: Mármost feltehetjük, hogy ezek az emberek, így együtt, talán nem tévednek olyan nagyot. És valóban, az is meglepheti az embert, és talán bizonyára nem vagyok egyedül ezzel az olvasói tapasztalattal, hogy nem tudunk túl sok ilyen minőségű prózát felmutatni a hatvanas évek terméséből. Talán nem túlzás Az atléta halálát, vagy az Iskola a határont emlegetni, talán nem túlzás ezekkel a regényekkel jelezni a Rubin-mű színvonalát. És újabban értesülhetünk Rubin jelentős külföldi, németországi sikereiről is.

DM: Ehhez szeretnék hozzátenni valamit. Én kettős minőségben vagyok itt, egyfelől kritikus, irodalomtörténész, másfelől mint a Magvető nemzetközi jogokért felelős munkatársa, és jelenleg én végzem az adminisztrációját a Rubin-művek külföldi kiadásának, és most már nemcsak németül lesz olvasható, hanem sikerült eladnunk egy nagyon nagy presztízsű sorozat részére Spanyolországba a Backlist Kiadónak. Továbbá mostanság fogjuk aláírni a szerződést egy francia kiadóval. A Galaade pici, független, de rendkívül ambiciózus kiadóház, akik szeretnék Marc Martint, a regény nagy rajongóját megnyerni fordítónak, aki viszont jelenleg a Párhuzamos történeteket fordítja, így kérdéses, ezzel a másik munkával mikor fog elkészülni.

SzD: Ha valaki a Párhuzamos történeteket fordítja, annak hat-hét évre megvan az elfoglaltsága.

DM: Ami a hagyatékot illeti, amikor Rubin Szilárd áprilisban elhunyt, akkor engem kért fel a Magvető Kiadó, hogy Siklós Péterrel – aki Rubin Szilárd barátja volt, és az utolsó időkben nagyon sokat ápolta, foglalkozott vele és intézte az ügyeit – menjek el a lakásba, hogy összeszedjük a kéziratokat. A lakásban lefotóztunk mindent (ebből majd fogok vetíteni a beszélgetés végén). A dolgot megnehezíti, hogy Rubin Szilárd nem épp a legszociábilisabb íróink közé tartozott, mondhatni talán legantiszociálisabb íróink egyike volt: a lényeg az, és ez nagyon szomorú, hogy úgy kellett meghalnia, hogy se kutyája, se macskája nem volt már, se hivatalos örököse, se végrendelete, ennek következtében még mindig tart egy olyan jogi eljárás, amelynek során eldől majd, hogy ki kezelheti a hagyatékot. Az összegyűjtött kéziratok legnagyobb része pedig Siklós Péternél van, aki, ha rendeződik az anyag státusza, a Petőfi Irodalmi Múzeumban fogja elhelyezni, ahol kutatható lesz. A jövő évre várható, hogy rendezni, katalogizálni tudjuk, jelenleg eljárási intermezzóban van a folyamat.

 

Az első olvasatok

 

SzD: Ti mindketten hosszabb ideje foglalkoztok Rubin Szilárddal. Menjünk most vissza a történet elejére, az első olvasmányélmények idejére, kérlek, mondjátok el, miért unikális Rubin Szilárd, miért érdemes megvenni és elolvasni a műveit.

KJ: Az én Rubin Szilárd-történetem úgy kezdődik, hogy kaptam egy felkérést annak idején, 2003 tájékán, hogy írjak egy recenziót Esterházy Péter akkor megjelent A szabadság nehéz mámora című esszékötetéről. Ebben a kötetben mindenféle írások vannak, köztük azok is, amelyek az 1 könyv sorozatban jelentek meg az ÉS-ben, és amelyek közül az egyik Rubin Szilárd Csirkejátékáról szólt, még a harmadik kiadás előtt. Ez a nagyon okos, mélyreható, mégis rajongó szöveg azt mondja, hogy itt egy szerző a hatvanas évek közepének a magyar irodalmában, aki olyan, mint egy meteor vagy egy marslakó, teljesen idegen ebben a közegben, és nem is nagyon lehet megmagyarázni, hogy került ide ez a könyv. És mivel épp nyár volt, és én nyaralni indultam a szigligeti JAK-táborba, gondoltam, viszek magammal könyvet, így a könyvtárban utánanéztem, hogy hát vajon mi az, aminek Esterházy ennyire örül. Akkor még nem írtam meg a kritikát, úgy gondoltam, hogy elolvasom a regényt, és ha nem jó, legfeljebb majd megmondom, hogy nincs is igaza. Az első kiadás volt bent a könyvtárban, az 1963-as (ez nagyon fontos lesz), én ezt olvastam először. Esterházy már megemlíti, amivel egyébként a korábbi recepció nem foglalkozik, hogy teljesen más a regény két változatának a vége. Rubin törölte az első befejezést és teljesen újat írt a második kiadásba, és amikor később elolvastam a második kiadást, akkor rá kellett jönnöm, hogy nemcsak arról van szó, hogy a végét kicserélte, hanem mondatról mondatra átírta a regényét, körülbelül úgy, mint ahogy Szabó Lőrinc a saját első két verseskötetét. Nagyon komoly változtatásokat hajtott végre, sokféle változtatást, ezeket igyekeztem is leírni később a tanulmányomban, de ebbe most nem mennék bele. A lényeg az, hogy gyakorlatilag prózapoétikailag modernizálta az egész szövegét. A Csirkejáték kritikai kiadását valószínűleg CD-romon vagy interneten kellene megjelentetni, hogy rá lehessen keresni, mit változtatott a szövegen.

Rögtön láttam, hogy egy nagyon nagy formátumú munkával állok szemben. Beszippantott a könyv, mindenkinek azt magyaráztam a szigligeti JAK-táborban, hogy milyen jó. Kérdeztem, hogy olvasták-e, de mindenki azt felelte, hogy nem – az idősebbek mondták ugyan, hogy Balassa Pétertől hallottak harangozni felőle, de olvasni senki nem olvasta, talán Kálmán C. György volt az egyetlen kivétel. Onnantól kezdve állandóan lobogtattam és reklámoztam irodalmár és nem irodalmár barátaimnak. Az irodalmárok közül nem nagyon olvasta el senki, a nem irodalmárok viszont elolvasták, és mondták is, hogy remek könyv. Amikor eljött az idő, mint ahogy minden ember életében eljön az idő, hogy megpályázza a Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíjat, akkor ez kézre állt, hiszen nem nagy terjedelmű életműről van szó.

SzD: Fontos szempont.

KJ: Elolvastam a könyveit, feltérképeztem a recepciót. Abban az időben jelent meg a Csirkejáték harmadik kiadása, azzal én már nem foglalkoztam, de nem is írtak róla olyan sokat egyébként. Aztán a német siker után jött egy újabb hullám a magyar recepcióban is.

SzD: Mátyás, nálad milyen volt az első szerelem?

DM: Az én történetem fura, nagyon gyors lefolyású és szenvedélyes történet. Én tulajdonképpen idén februárban olvastam először Rubin Szilárdot, a Nyitott Műhelyben volt egy irodalmi est, és ott Krusovszky Dénes, kiváló költő barátom mondta, hogy olvasta Rubin két könyvecskéjét, a Csirkejátékot és a Római Egyest. Ő mondta, hogy ezek milyen fantasztikusak, és az ő ízlésében eléggé megbízom…

Ebben a társaságban ott volt Bán Zoltán András, Margócsy István, és néhányan az ő korosztályukból, és elindult közöttük az anekdotázás, a sztorizgatás Rubin Szilárdról. (Fontos az is, hogy Rubin Szilárdról nagyon jól lehet sztorizgatni, elképesztő történetek keringenek róla.) Ami igazából nekem döbbenetes volt, az az, hogy ez a próza a korához képest mennyire friss. Még akkor is, ha nem a hatvanas, hanem a nyolcvanas éveket nézzük (én az átdolgozott kiadást olvastam először). Rengeteg olyan szófordulatot találtam benne, amelyek a saját kortársaim verseire – Bajtai Andrásra, Nemes Z. Márióra, Krusovszky Dénesre gondolok itt – emlékeztettek, én ezt a nyelvet innen ismerem és ezt egy ilyen régi szövegben olvasni teljesen nonszensznek tűnt, időzavarnak. Ha felolvasok egy mondatot, a Csirkejáték első oldaláról, akkor talán látjuk, miről van szó. „Bőröm friss és hűs volt a fürdéstől, testem tiszta, mint a közlekedőedény.” Számomra ez teljesen olyan sor, mint Bajtai Andrástól az, hogy „mint egy porszívócső, útrakész vagyok”, vagy, hogy „szomorú vagyok, mint egy golfpálya télen.” Szóval fura időzavart hoztak magukkal ezek a szövegek. És aztán, hogy jobban elmélyedtem a témában, láttam, hogy azoknak a kritikusoknak van igazuk, akik Proustot emlegetik az ő műveivel kapcsolatban. Esterházy is azt írja, hogy „folyamatos proustozások” mennek itt, illetve a német recepcióban is megemlítik, hogy látszik a szerzőn az alapos Proust-ismeret. Ezt én is így gondoltam, és elkezdtem gondolkozni, hogy ez konkrétan miben is állhat. És valóban úgy lett ebből szakdolgozat, hogy elkezdtem írni erről egy esszét, és mire befejeztem, azt láttam, hogy ez ötven oldal, és elkezdtem kipuhatolni, hogy lehet ebből majd szakdolgozatot csinálni.

Ritkán találkozik az ember ennyire brutálisan szentimentális történettel és itt a brutálison is nagyon erős hangsúly van. Úgy képes nagyon érzelmes lenni, hogy közben nem válik giccsessé. Én roppant érzelmes ember vagyok, nekem ez borzasztóan tetszett, Rubin meg tud csinálni valami olyat, amit nagyon régóta nem lehet megcsinálni. Így indult a történet, és a körülmények furcsa összjátékának következménye, hogy a hagyatékkal is kapcsolatba kerültem.

 

 

Szocreál biedermeier

 

SzD: Jóskától azt szeretném kérni, hogy az életmű többi darabjáról, a két regényen kívüli részéről meséljen, Mátyástól pedig ezután majd azt, hogy beszéljen nekünk arról, hogy miket rejt a hagyatéki anyag.

KJ: Amit Mátyás mondott a költőiségről, az nem véletlen, hiszen Rubin költőként indul, annak a nemzedéknek a tagja, akik a világháború környékén válnak felnőtté. Az Újholdban publikált, a Dunántúlban, és a Dunántúl híres számában is, ami miatt betiltották a lapot 1956-ban, ott található egy Rubin-vers és egy recenzió Rubinról. Ezek nem voltak igazán jó költemények, nagyjából az Újhold másodvonala, megcukrozva. Utána bezupál ő is, mint a nemzedékéből oly sokan, osztályharcos íróvá lesz. ’52-ben jelenik meg a Földobott kő című szocreál családregénye. Ez Mohácson játszódik. Azt nem biztos, hogy ki lehet jelenteni, hogy Rubin pécsi író, mert inkább dunántúli író. Ha valahova nagyon erősen köthető, az Mohács. Ott nőtt föl, a nagyanyja nevelte, az édesanyja nagyon korán meghalt, az apját elvitték munkaszolgálatra, és ő ott maradt hadiárvaként. Gimnáziumba ide járt, Pécsre, itt barátkozott össze Galsai Pongráccal.

A Földobott kő egy mohácsi család története. A családból többen kommunisták lesznek, többen pedig fasiszták, kulákok stb. Utána ’53-ban megjelenik egy ponyvafüzete, egy kis papírborítású könyvecske, a címe Partizánok a szigeten. Ez egy sztálinista, Jugoszlávia-ellenes ponyvaregény, ahol a határon átszökött jugoszláv gyereket behozzák az örsre, és nagyon fél, mert tart a magyaroktól, de aztán meglátja Sztálin képét a falon, és megnyugszik, mert érzi, hogy hazakerült. Látja, hogy ezek rossz emberek nem lehetnek, ha Sztálin képe fönn van. Egészen penetráns. Ez a legrosszabb könyve Rubinnak, de nem is könyv igazából, egy hosszú novella. Aztán ’56-ban megjelenik a Szélvert porták, ami a Földobott kőnek a folytatása, és marha érdekes könyv.

SzD: Jó is, vagy csak érdekes?

KJ: Nem, nem jó, de nagyon érdekes. Galsai azt írja, hogy a szocialista realizmust elegyíti a biedermeierrel. Egészen vad dolgok történnek benne. Ez is szocreál regény, itt is kommunista a főhős, és ugyanazt a családtörténetet folytatja.

SzD: Azt idézed Galsaitól a Rubin-könyvedben, hogy „a múlttal leszámoló szocreál s a múltba felejtkező biedermeieres romantika hibrid terméke”.

KJ: Igen, és egészen szörnyű. A közepétől nagyjából úgy alakul a történet, hogy hősünk, aki már a sokadik generációt képviseli ebben a mohácsi családban, beleszeret egy lányba, akit Ilsének hívnak, és Volksbund-tag. Ilse sváb családja nemcsak erősen fasisztoid, de ráadásul kémek is, és összeesküvést szőnek, miközben megjelenik egy Keserű Arzén nevű doktor, aztán még leprajárvány is tombol a városban, persze kiderül, hogy a járvány mögött ez a doktor áll, majd egy tűzvész is kitör stb. Tehát kalandregény-elemekkel üti föl a szocialista realizmust. Egészen elképesztő. Például a főhős, miután kiugrik a vonatból és megszökik a katonaságtól, és hazafelé tart a szétbombázott Budapesten, megszáll a nagynénjénél és nagybácsikájánál. Ez a nagybáty vérbíró volt, és hősünk kommunista apját halálra ítélte, ezért hát – hogy is mondjam szépen – hősünk magáévá teszi a saját nagynénjét azon az éjszakán, és ezzel áll bosszút a családján esett sérelemért. Ahogy mondani szokás, megcsinálja az osztályellenséget, és nincs ugyan kimondva, de ha az ember figyelmesen olvassa, ki lehet számolni, hogy mindez pontosan április negyedike hajnalán történik.

SzD: Ez egy szocreál toposz. Korai szovjet regényekben gyakorta előfordul az ilyesmi.

KJ: Mármint, hogy nagynéniket…?

SzD: Nem, nem kimondottan nagynénik elcsábítása, hanem az ellenséges, legyőzött osztály asszonyainak az elrablása, mint olyan gesztus, ami beteljesíti a proletariátus győzelmét. A polgárasszonyok és a finom nagyúri dámák mostantól a mieink. Sőt, van példa ellentétes megoldásra is, például a partizán kamaszlány, kommunista amazon szerez meg magának nyegle fehér tiszteket.

KJ: Nagyon helyes!

DM: Szexuális hadviselés.

SzD: Pontosan. A szocreál még virágzó, presztálinista, vad korszakában ilyeneket is írtak.

KJ: Itt is ilyesmiről lehet szó. A végén aztán egy jugoszláv építőtáborban zárul le a történet, ahol Ilse megint fölbukkan és valami SS-eket akar nyugatra menteni. A főhős egy tüdőlövéssel ússza meg az akciót.

Fölolvasnék egy bekezdést a Szélvert portákból, hogy mégis lássuk, mit is vegyít mivel Rubin Szilárd. Ebben a jelenetben a főszereplő nézi a szülőházat, és azon töpreng, hogy vége a régi világnak. 1945, jönnek az oroszok, egy új világ kezdődik. Figyeljük meg, hogy benne van ebben a részletben egyrészt az, hogy Rubinnak meg kell csinálnia a szocialista realista regényt, tehát a történelmi kényszer, másrészt tényleg át van itatva nosztalgiával a régi világ iránt:

 

„Az összeomlás roppant sorsfordulata eldönti az ő perüket is: a világ, amelyből mindazok a civakodások és kibékülések, sérelmek és bosszúk, tervek és kudarcok támadtak, amikben az életük eltelt – végét járja. / Irma [KJ: egy öregasszonyról van szó] nézte az évszakot meghazudtoló, pazar napfényben fürdő utcát. Néhány órára baljós hőemelkedés szállta meg a várost: egyetlenegy fagyothozó szélrohamtól elsöpörhető szellemnyár. A napfény ikrás méze csorgott a tetőkről, bearanyozta a Szokolay-ház megfeketedett cserepeit. Irma tíz-húsz-harminc év előtti nyarak tűnt fényét látta csillogni a szemközti szobácska ablaküvegén, s ugyanakkor érezte, hogy ez a szép, derűs novemberi nap az utolsó. Mintha a ház, a vén Szokolay-porta, amely ott guggol püffedt, alacsony vályogfalával a napfény sűrű, aranyos pókhálójába pólyálva a túloldali járdán, csak emlék, látomás volna. Távolinak tetszett, mintha ósdi fotográfiáról tekintene rá, halottnak, mint áttetsző borostyánkőbe dermedt ősrégi bogár, melyet egy kéz, gyűrűje pántjában, a napfény felé emel…”

 

Tehát így köszönt be a szocializmus hajnala.

SzD: Ezzel az idézettel is sikerült talán megérzékíteni, hogy az életműnek nagyon szélsőséges pólusai vannak. Lehet, hogy a jéghegy csúcsa alatt nincs is jéghegy?

DM. De van.

SzD: Igen? Akkor halljuk, hogy mi van a hagyatékban.

 

 

Aprószentek, lanovkák, IRA

 

DM: Ezt akartam mondani, van azért jéghegy is. És ezt Rubin Szilárd is így gondolta. Volt egy projektje, amelyen élete végéig dolgozott, és amelyhez képest tulajdonképpen csak széljegyzetnek tekintette mind a Csirkejátékot, mind a Római Egyest.

KJ: Bocs, hogy közbeszólok, de úgy kell ezt érteni, hogy az említett ötvenes évekbeli könyveken túl volt még egy krimije, a Mulatság a farkasveremben. Ez 1978-ban jött ki az Albatrosz sorozatban, s azon kívül a Csirkejáték és a Római Egyes, és slussz. Több könyvet nem jelentetett meg életében.

DM: A hagyatékban, amennyire most látjuk, két kézirat van, amelyek igazán fontosak. Az egyik a Kutya az országúton címet viseli. Ez egy nagyon furcsa és bonyolult bűnügyi regény, de töredék, nincs befejezve. Elképesztő élmény egyébként a kézirat olvasása, ugyanis egy bámulatos cliffhangerrel fejeződik be. Mintha egy folytatásos történetnek az első felét olvasná az ember, amelyben a szálak már teljesen össze vannak kuszálva, és már azt is sejtjük, hogy a dolgok egyáltalán nem úgy történtek, ahogy elképzeltük az első ötven oldal alapján, és akkor egyszer csak vége. Kérdés, hogy ezzel a szöveggel mi legyen, mert fantasztikus részletek vannak benne, nagyon izgalmas, de hát mégiscsak befejezetlen.

A másik kézirat az Aprószentek címet viseli. Az egész hihetetlenül izgalmas, egy sorozatgyilkosság történetét igyekszik feldolgozni, ami az ötvenes években történt, Törökszentmiklóson. Egy huszonéves lányt, Jancsó Piroskát azzal vádoltak meg, hogy négy-öt tizenéves kislányt elrabolt, megerőszakolt és aztán eltett láb alól a házban egy latrinaszerűségben. Ez a regény a magyar Hidegvérrelt próbálja megcsinálni. Képzeljük el, hogy a Csirkejátékból és a Római Egyesből már nagyon jól ismert narrátor-figura a maga túlérzékenységével, hihetetlen történelmi nosztalgiáival, furcsaságaival, intellektualizmusával belekerül egy ilyen történetbe! Kicsit hasonló módon, ahogyan Truman Capote a maga sztárallűrjeivel leutazik Kansasba és elkezdi kutatni azt a fertelmes bűnügyet, a mi narrátorunk is lemegy Törökszentmiklósra és ott hallatlan részletességgel kikérdez mindenkit, és megpróbálja rekonstruálni az eseményeket.

Amikor Capote csinálta ezt Amerikában, a „Szabadság Földjén”, még ő is azt írta erről visszaemlékezéseiben, hogy éveken keresztül úgy érezte magát, mint egy rulettjátékos, aki nem tudja, hogy lesz-e az egészből valami, vagy sem. Még neki, ott is teljesen lehetetlen küldetésnek tűnt egy ilyet megcsinálni. És akkor képzeljük el mindezt az ötvenes évek Magyarországán, ahol hivatalosan bűn sincsen, de sorozatgyilkosok meg aztán végképp nincsenek! Ezért iszonyatosan nehéz volt Rubinnak ezt a munkát elvégeznie. Amikor jött a rendszerváltás, akkor újra elkezdte még az Igazságügyi Minisztériumot is zaklatni, és különböző levéltári anyagokat gyűjtött. Az élete második felére ez valódi mániává nőtt benne, már-már az őrület határáig.

SzD: Ez lett volna tehát a nagy projekt, a főmű?

DM: Pontosan, ő ezt tekintette az igazán nagy feladatának.

KJ: Ha jól tudom, ’65 óta dolgozott ezen, a Csirkejáték után kezdett bele.

DM: Igen, és még a halála előtt néhány héttel történt az, hogy az említett Siklós Péter segítségével sikerült megszerezni az egyik dokumentumot valamelyik levéltárból, tehát a munka egészen az utolsó pillanatig folyt. És jelenleg van egy körülbelül száznyolcvan oldalas kéziratunk, ami nem teljes és lezárt kézirat, van vele szerkesztői munka, de nagyon-nagyon jó könyvet lehet belőle csinálni.

SzD: Olyat, amit a Csirkejáték és a Római Egyes mellé lehet rakni és nem a krimi meg a szocreál-könyvek szintjén van?

DM: Igen, teljes mértékben ezek mellé lehet rakni. Kicsit olyan ez a könyv, mintha Rubinnak ezt a két oldalát egyesítené. Hiszen ott van ez a furcsa narrátor-figura, aki megpróbál mindennek a végére járni, ugyanakkor mégiscsak egy bűnügyet próbál felderíteni, és ez feszültséget ad az egésznek.

Én is felolvasok egy apró részletet ebből, csak hogy lássuk, a biedermeierrel szemben szinte kafkai jelenetek is vannak Rubin prózájában.

Azzal indul maga a regény, hogy a bűnügyi múzeumban meglátja Jancsó Piroska fotóját, hazamegy, és ekkor ezt mondja a szöveg:

 

„Alighogy hazaértem, olyan farkaséhség tört rám és annyira reszketni kezdtem, hogy a meleg konyhában is anorákban maradva, hol dideregve, hol megizzadva, belapátoltam kilencven esztendős társbérlőnőm másnapra eltett jéghideg tökfőzelékét. Lesütött szemmel ettem, mert akárhányszor felpillantottam, a konyhaasztalra letett, útközben vásárolt, piroskötésű Szentírásomat vértől lucskos emberi fejnek láttam. Fölmerült bennem, hogy begyömöszölöm a húsdarálóba, és megpróbálom szecskává aprítani. De túlságosan fáradt és gyenge voltam, föltápászkodtam a zsámolyról, és kezet se, fogat se mosva, betámolyogtam a hálószobába, s az altatóra lehajtott vodka jóvoltából ingben-gatyában bújva be feleségpótló pehelypaplanom alá, egy leütött szénhordó gyorsaságával elaludtam. Virradatkor arra ébredtem, hogy éjszaka, ki tudja, hogyan, egy szentostyányi, vékony, de nyáltól megduzzadt szövetdarabka került a számba. Kiköphettem, vagy ujjam közé csippentve megszabadulhattam volna tőle, de ettől is, attól is viszolyogtam. Kibotorkáltam a fürdőszobába, meggyújtottam a borotválkozó tükröm fölé szerelt száz wattos égőt, és kiöltöttem a nyelvem. Fekete és szőrös volt.”

 

Valóban van ilyen betegség, lingua nigra, kiszőrösödik a nyelv, bakteriális valami. Ilyen részletek is vannak a kéziratban. Az egész tervnek gigászi küzdelem-jellege van, amit tulajdonképpen adekvát módon zár le az, hogy nem sikerült befejezni.

KJ: Ez egy olyan projekt lehetett, mint amilyen a Buda volt Ottliknak, az a típusú könyv, amit az ember legszívesebben a halálán túl is írna még. Én életemben egyszer találkoztam személyesen Rubin Szilárddal, az utolsó előtti nyáron. Akkor ő egyrészt felolvasott nekem egy Pilinszky-verset, ami a gyilkosok tekintetéről szól, és azt mondta, hogy csak akkor tudja befejezni a könyvét, ha megfejti ezt a költeményt. Másfelől pedig azt mondta, hogy el kellene még utaznia kutatni Kalinyingrádba. De úgy kell elképzelni, hogy mindezt egy csontsovány öregember mondja, járókeretbe kapaszkodva, az infúziós állvány meg ott van az ágya mellett.4

DM: Igen, Rubin sokat utazott. A Kutya az országúton, ami szintén elképesztő részletgazdagsággal megírt, nagyon összetett történet, főleg alpesi síparadicsomokban játszódik. Azt mesélte nekem Siklós Péter, hogy Rubin azért tette pénzzé Pilinszky-levelezését, hogy el tudjon utazni svájci és más síparadicsomokba, ahol a lanovkáknak és egyéb sífelvonóknak a pontos működését kitanulta. Hihetetlen részletek vannak ebben a krimiben – ő tényleg tisztában van azzal, hogy a vitorlázó repülőgépre hogyan hat az alszél meg a felszél, hogy milyen csavarok vannak a lanovkában, ha egyszer ennek is jelentősége van a krimiben.

A Kutya az országútonban az IRÁ-ról is nagyon sok szó esik. Földényi Lászlótól kérdeztem meg, hogy elment-e végül is Belfastba, aki mondta, hogy igen, és ő kísérte ki a repülőtérre drámai körülmények közepette és ő is várta, amikor visszajött, mert borzasztóan megviselte a szívét, mármint fiziológiailag az IRA iránt érzett mérhetetlen szimpátiája. Képzeljük el, hogy van egy hetven éves írónk, aki elrepül Írországba…

SzD: …annyira félti azokat a kedves terroristákat…

DM: …így van, de annyira, hogy ezt a szíve nem igazán bírja már.

KJ: A részletgazdagság kérdéséhez tennék hozzá valamit. Itt van ez a híres felütés a Csirkejátékban, ami engem rögtön levett a lábamról. „Megálltam a holdvilágos pécsi utcán, a klinikák táján. Mögöttem a Hullám-fürdő kőfala: éreztem a frissen megtöltött medencék illatát. Az uszodából hűvösség dőlt az éjszakába.” Azt mondta nekem Rubin, hogy időközben rájött, ez mégsem stimmel, mert a fedett uszodából nem dőlhet a hűvösség az éjszakába, csak a nyílt vizű medencéből.

Amikor a tanulmányomon dolgoztam, igyekeztem megfejteni, hogy min miért változtatott. Találtam például egy mondatot, amit kihúzott: „A távollevők is úgy keringtek az országban, mint a lökhajtásos repülőgépek. Első és valóban békebeli vakációnkat éltük.” Nem tudtam, miért húzta ezt ki, mire az apósom világosított fel, aki repülőmérnök volt, hogy 1946-ban, amikor a jelenet játszódik, nem voltak lökhajtásos repülőgépek. Az ötvenes években állítják üzembe az első lökhajtásos gépeket Magyarországon, erre jöhetett rá Rubin Szilárd, és kihúzta a mondatot.

DM: Pedig a repülőkről egyébként tényleg mindent tud, legalábbis a Kutya az országúton ezt tanúsítja.

 

 

James Dean és Rákosi

 

SzD: Fejtsétek meg a címet, a „csirkejáték”-ot, legyetek szívesek.

KJ: Ezt én mondom!

SzD: Stip-stop.

DM: Azt tényleg Jóskának kell elmondania, az Keresztesi Jóska-copyright.

KJ: Sajnos nem, ez igazából Réz Pál copyrightja, ő hívta fel a figyelmemet a lehetséges összefüggésre. A csirkejáték mint metafora többször felbukkan a regényben. Először azt mondják egy szilveszteri bulin, hogy a csirkejáték az amerikai fiatalok játéka, akik ráállnak a sínre, aztán jön a robogó vonat, és úgy teszik próbára a bátorságukat, hogy minél tovább ott maradnak előtte. Ezen a szilveszteren elhangzik, hogy mi, fiatalok is csirkejátékot játszunk abban az értelemben, hogy ki mer tovább alanyi költő maradni, miközben közeledik a Rákosi-diktatúra. Egyre-másra bezupálunk és osztályharcos költők meg marxista kritikusok leszünk. Tehát az a csirkejáték, hogy a történelem vonata előtt ki mer tovább egy helyben maradni. Később ugyanez elhangzik a regényben a főszereplő, Till (Angyal Attila) és Carletter Orsolya szerelme kapcsán is: ekkor az volna a csirkejáték, hogy melyikük bírja tovább idegekkel ezt a kapcsolatot.

Réz Pál mondta nekem, hogy meg kell nézni az Ok nélkül lázadót (Rebel Without a Cause, magyarul Haragban a világgal címmel került forgalomba – a szerk.). James Dean híres filmjében „chicken run”-nak hívják azt a furcsa párbajt – aki látta, biztos emlékszik rá –, amelyben az amerikai fiatalok beülnek az autóba, száguldanak a szakadék felé, és aki hamarabb beletapos a fékbe, az a gyáva csirke. Valószínű az összefüggés, de hát hogy a túróba láthatta az ötvenes évek végén Rubin ezt az 1955-ös amerikai filmet? A regény 1963-ban jelent meg, de az ötvenes évek végén már megírta.

Az a helyzet, hogy volt szerencsém megkérdezni ezt Rubintól. Egészen fantasztikus történet. Az Írószövetség híres hajókirándulásáról van szó, ötvenhatban, a forradalom előtt, amikor a magyar írókat föltették egy hajóra és kivitték őket Bécsbe.

SzD: Narrenschiff, bolondok hajója. Az eredeti terv az volt, hogy torpedóval elsüllyesztik őket, csak valami közbejött, igaz?

KJ: Mindenesetre visszajöttek. Rubin a saját bevallása szerint ezen a hajón keveredett jó barátságba Pilinszkyvel. Már azelőtt is ismerték egymást, de onnantól kezdve összenőttek, és Bécsben együtt látták a James Dean-filmet.

SzD: Mikor olvastam ezt a történetet a kéziratodban, akkor azon gondolkodtam, hogy ott van ugyan a Csirkejátékban az ötvenes-hatvanas évek magyar világa, irodalmi élete, ott vannak a kor hatalmi viszonyai, minduntalan megjelennek, de ez a legkevésbé sem terheli meg a szöveget. A csirkejáték-példázat arról szól, hogy hogyan hódol be mindenki kénytelen-kelletlen a rendszernek, mert egyébként nem adnak munkát, még fordítást se, szerkesztést se, nem adnak ki tőled semmit, és kénytelen vagy , partizánfüzeteket írni, a példázat forrása mégis egy James Dean-film. A Rubin-regényekben olyan széles-tágas horizont bontakozik ki, amelyek szinte meghazudtolják a saját korukat, mintha nem a szocializmus idejének regényei volnának. A Római Egyes jelenetei például a Karlovy Vary-i filmfesztiválon játszódnak, és épp Belmondóval lehetne ott riportot készíteni, a Martinszky nevű figura, aki Pilinszky regénybeli alteregója, hol Franciaországba, hol Romániába megy nyugati értelmiségiek társaságában, Ted Hughes-zal beszélünk telefonon stb. Olyan nyitott, tágas a könyvbeli szemhatár, hogy nem akarod elhinni, hogy ez akkor keletkezett, amikor. Hogy eközben egy Narrenschiffen volt épp az egész magyar társadalom.

KJ: Nemcsak Pilinszky, Jancsó Miklós is megjelenik benne, Czakó néven, az ő figurájához tennék egy lábjegyzetet. Van róla egy igen gonosz mondat, de nagyon szeretem. Czakó művészlakásában vagyunk:

 

„A padlón csergével letakart matrac, a csergén szép korondi tál, a tálban narancsok. Ott ült velem a csergén, háta mögött az erdélyi múlttal, előtte pedig a jövendőbeli dicsőség hírnökeivel, a narancsokkal.”

 

Nem sok embernél lehetett akkortájt narancs Magyarországon, de Jancsó asztalán volt.

DM: A nyitottsághoz kapcsolódva említeném, hogy emögött egy hihetetlenül széles irodalmi műveltség is van Rubinnál. Ha csak a Római Egyesnél megnézzük, hogy mennyi mindenre utal a Brontë nővérektől elkezdve Kafkán át, és itt van az egyetlen explicit Proust-utalás is. A lakásán, a könyvein látva feltűnő, hogy milyen kiterjedt, sokirányú műveltséggel rendelkezett. A világirodalom számára otthonos volt.

KJ: Persze, hiszen ő egy ilyen generációnak volt a tagja.

DM: Igen, de az az érdekes, hogy a modernebb dolgok felé is nyitott maradt, ott volt a polcán például Cormac McCarthytól a Véres délkörök, állítólag nagyon nem tetszett neki, de elolvasta.

KJ: Vagy például Sári B. László A hattyú és a görény című könyve is ott volt a polcán.

Az nagyon érdekes, hogy itt van ez a regény, a Csirkejáték, ami a fényes szelek idején, 1947-1948-ban játszódik, és valóban, mintha erre a figurára egyáltalán nem hatna a politika, nem érdekelné, hogy milyen világban él, hiszen meg van őrülve, semmi más nem foglalkoztatja, csak a saját széthulló élete, és a nő, a nővel való kapcsolata. Megírja a maga rákosista pamfletjeit, de az sem érdekli igazán, nem fog rajta a kor.

 

Fordított Julien Sorel

 

DM: Igen, tényleg olyan, mintha ez a szerelmi mánia és hisztéria volna az, ami megvédi Tillt ettől az egésztől, hogy mellékessé válik a politika, annak ellenére, hogy teljességgel meghatároz mindenkit. De a szenvedély, ami a Csirkejáték és a Római Egyes középpontjában van, annyira intenzív, hogy megvédi a könyveket még talán a mai olvasó számára is.

SzD: Igen, nem mindennapi szenvedélyről van szó. Írjátok is, hogy ez egy „fordított szerelmi történet”. Hogy is néz ez ki, mitől fordított?

KJ: Úgy néz ki, hogy egy nagyon boldog szerelmi pillanattal kezdődik. Van egy fiatal srác, aki hadiárva és a rendszer kegyeltje, fölveszik a főiskolára...

DM: és zsidó származású…

KJ: ...igen, és van a Carletter Orsolya nevű német, magyarországi sváb gyógyszerészlány, akinek a családja pedig alacsonyabb polcra került a negyvenes évek végére, és így megnyílik a lehetőség, hogy együtt lehessen ezzel a lánnyal és feleségül vehesse. Együtt is járnak, és teljesen boldogok a regény elején. Fiatal szerelmesek, élik a világukat. Ebből indulunk, de elkezd repedezni és széthullani minden, szét, atomjaira az egész kapcsolat, meg Angyal Attila élete is, és ez eltart a regény végéig.

SzD: És egyre abszurdabb és önsorsrontóbb epizódok következnek ebben a folyamatban. Egészen odáig, hogy megüti Orsolyát, és rendőrségi ügy lesz a kapcsolatukból. Nekem nagyon tetszik az az elbeszélői megoldás, hogy senki másra nem hárít felelősséget az elbeszélő, csak a főszereplőjére. Nem a környezet tehet az események elfajulásáról, nem külső erők, nem is értjük, igazából mi történik, csak figyeljük ennek az önműködő, öngyilkos és a környezetre is roppant káros szenvedélynek a működését, ami előre viszi az eseményeket és mozgatja az elbeszélést. De nincs igazán kulcsod hozzá, nem igazán érted, hogy mi is történik.

Amikor az előbb a politikai, társadalmi körülmények kérdése felé próbáltam terelni a beszélgetést, akkor arra akartam kilyukadni, hogy mintha különböző állásponton volnátok ebben. Mátyás például azt hangsúlyozza, ha jól idézem fel, hogy mennyire benne van minden egyes történelmi reália, hogy minden egyes mellékszereplőnél jelölt a politikai, származási helyzet, és ez nagyon fontos motívuma a könyvnek. Másrészt talán annak a vélekedésnek is igaza lehet, hogy a regény úgy, ahogy van, kiemelhető a maga születési környezetéből. Nem kell hozzá a kontextus ismerete, működik anélkül is, ma is.

DM: Ez kicsit bonyolultabb. Én, amikor kritikusként működöm, akkor azt nézem, hogy íróként, szakmai érdeklődéssel milyen megoldásokkal találkozom, és ebből táplálkozik kritikusi énem. És a két regény kapcsán az tűnt föl, hogy amikor valaki elkezd regényt írni és vannak neki szereplői, akkor rengeteg módszer van arra, hogy miként csinál ezekből plasztikus figurákat, élő embereket. Az egyik író a mozdulatokat festi le, a másik az öltözködését figyeli meg, és egy cipősarokból is látjuk a figura jellemvonásait. Rubinnál ez az eszköz a szereplők történelmi háttere. Míg más regényekben a tudatalatti vagy a gyerekkori emlékek alkotják meg a szereplő belső magját, amiből aztán összes apró rezdülése végül is levezethető, addig Rubinnál ez az illető származása, történelmi háttere. Megint felolvasok egy apró részletet, szintén az első fejezetből. Carletter Orsolya hátterének ismertetésekor egészen a török időkig visszamegy. Orsolya egyik nagynénjéről van szó:

 

„Az öreg hölgy a Bánátból származott el, mint Orsolya egész famíliája, s kontya alatt a hajdani határőrvidék hajdani pletykáit őrizgette. Még mindig szép volt, mint Carletterék családi albumában, a lánykorában készített felvételen, a fiatal ulánus mellett, lábánál a Triumf nevű, Haynauból hozatott csapóládával, ahol befogott vadmacska lapult. Elnéztem múzeumi tárlóba illő pelerinjét, ezüst nyakláncát, melyen a könnyűlovasok védőszentje, Szent Jeržy képe függött. S kirajzolódott bennem halványan a régi lovastiszt képe, amint a Plutz csúcsán áll, és végigtekint a szélfútta vándordűnéken, vagy az Alibunári-mocsarak felé üget a barkánok közt, szívében a gyarmati katonák sivárságával és mélabújával, míg el nem nyeli a diluviumi homok. Az ő kései sarjukat szeretem hát! Mert nem a végekről hazaszármazók élvezetvágya, a kolonizáló nyers ösztönei élnek-e a biedermeier neveltetésű Orsolyában? S a merészség, ahogyan jó hírét kockáztatja, nem társul-e zárkózott gőggel benne?

Barna bőrömmel, sasorrommal úgy ültem a fajanszkék szemű hölgyek közt, mint fiatal török túsz egy régi úri család kíséretében.”

 

Ott van a nő, a nagynéni, mindenkire ráfókuszál, elkezdi a hátterüket kibontani és egyre mélyebbre és mélyebbre megy. Rengetegszer előfordul Rubinnál a jellemzésnek ez a módja, és mindig traumák, dúlások, kitelepítések vannak a történelmi hátterekben.

KJ: A kettő között nincs ellentmondás. Az, hogy a figurára nem hatnak a Rákosi-rezsim viszonyai, nem áll ellentmondásban azzal, hogy ezek a fajta történelmi és társadalmi meghatározottságok nagyon mélyek. Mindkét regényében nagyon fontos az árvaság motívuma. Rubin nagyjából önéletrajzi regényeket ír, saját magáról próbál portrét festeni, és az, hogy ő árva gyerekként nőtt föl, hogy félzsidóként nőtt föl, trauma volt a számára. Az egyik szocreál regényben és a Csirkejátékban is van egy-egy jelenet, amelyben a főszereplő megtudja, hogy az ő apja nem katonaként tűnt el a háborúban, hanem munkaszolgálatosként, és szégyen önti el ennek hatására. Az ő számára rendkívül fontos, hogy valakinek mi a háttere, honnan jön, melyek a családi vagy szociokulturális meghatározottságai.

DM: Ez nagyon szépen összeillik azzal, hogy az ő narrátoraiban mindig van egy múltba révedő, történelmi nosztalgiák által meghatározott érzékenység. Ő folyton a történelmet látja a jelenben is, a vonaton azon révedezik, hogy vajon ebben a kocsiban Isadora Duncan is utazott-e, útban Isztambul felé. Egy ilyen érzékenységgel rendelkező figurának elhiszed azt is, hogy ha ránéz Carletter Orsolya nagynénjére, akkor látja egészen évszázadokra visszamenőleg a történetét. Ez a nosztalgikus hajlam még a szocreál műveinek is sajátos ízt ad. És ebben is összekapcsolódik Prousttal. A Csirkejáték története is úgy épül föl, hogy megvan ez a már érintett váltás a társadalmi rétegek között, és a vágyott polgári világ nyílik meg Till számára.

KJ: Fordított Julien Sorel-történetről van szó. Úgy jellemzi magát, mint egy „megkésett, fonák” Julien Sorelt, aki a forradalom korában támasztotta létráját az úriházak omladozó falaihoz. Olyan világba akar bekerülni, ami széthullóban és elbukóban van.

SzD: Szerintem ez is olyan vonása Rubinnak, ami Mészöllyel és Ottlikkal rokonítja. Háborús generáció, fényes szelek, aztán az ötvenes években egyszerre csak lezárult a történelem. Ettől aztán hirtelen nagyon nehezen hozzáférhetővé és nagyon értékessé lesz a múlt, szomjazzák a múltat. És nagyon erős szakadás, cezúra áll be a jelen megállított ideje és a múlt világa, a gyerekkor igazi, tartalmas ideje között.

KJ: A főszereplő mind a két regényben azt a pontot keresi az életében, ahol még egy volt, ahol még önazonos volt. És mindkettő a gyerekkorban találja meg ezt. A Csirkejáték vége felé áll az éjszakai hajón, amely átsiklik Mohácson, és önmagát szólongatja. Áll a hajón, és a saját nevét próbálja a szülei hangján kimondani: „Till, kisfiam! Aranyos, kicsi fiacskám!” A Római Egyes végén pedig ott van ez a szerintem még a giccshatáron innen lévő, gyönyörű kép, egy gyerekkori emlék. Nem viszik el a cirkuszba, mert beteg, és elalszik, majd amikor fölébred, elkezd hisztizni, hogy lemaradt az előadásról. Sírógörcsöt kap, nem tud megnyugodni, és végül elviszik a szülei, megmutatják neki az üres, sötét cirkuszi sátrat. Ott áll, egyik kezét fogja az anyja, a másikat az apja, és akkor azt mondja, hogy úgy álltunk ott, mintha igazi család lennénk. A család széthullott, de ő megtalált egy biztos pontot az életében, még innen mindazon dolgokon, amelyek miatt aztán zátonyra fut az élete.

 

Interpol a szigligeti alkotóházban

 

SzD: Az önéletrajziság kapcsolódik ahhoz, hogy Rubin kulcsregényeket ír. Ezzel kapcsolatban azt kérdezném meg, hogy hogyan ér össze az a sok Rubin-anekdota, amelyekről beszéltetek, a regények, a kulcsregények Pilinszkyről, Jancsóról és másokról szóló anekdotikus anyagával? Vagy Galsai Pongrácról, aki egyébként nagyon szellemes névátiratot kapott, Csajtay Ignác, azaz „Náci” lett.
A regényekbe belekerült anekdotaanyag és a Rubinról szóló hátramaradt anekdotaanyag kontinuus?

DM: Igen, és például a Római Egyesnek, hogy úgy mondjam, a szigorú kritikusai épp ezt vetik a szemére, hogy a könyv nem más, mint néhány anekdota lazán kötött füzére, amivel persze én nem értek egyet.

KJ: A főszereplő egy Martinszky nevű figura, ő Pilinszky, szinte egy az egyben. Sőt a krimiben, a Kutya az országútonban is fontos szerepet játszik Pilinszky János, ami elég vicces.

DM: Igen, ez egy döbbenetes jelenet, amelyben a főszereplő, egy Interpol-felügyelő átutazik Magyarországon, és egészen véletlenül a szigligeti alkotóház előtt robban le az autója, a tél közepén. Az Interpol-felügyelő lemegy a könyvtárba, ahol egy álmatlanul kóválygó figurával találkozik, és később jön rá, hogy ő volt Pilinszky János.

KJ: És ez megjelent annak idején a Rakéta Regényújságban!

SzD: Szerintetek nem túlzás, nem túlértelmezés-e azt állítani, hogy ezeknek a regényeknek megvan a maguk személyre szabott közössége, közönsége? Hogy nem is olyan könnyű kiemelni a regényt a maga korából, ha ezeken az apróságokon ők, és igazából csakis ők, az érintettek tudtak összekacsintani. Ezek a titkos összekacsintások erősen jellemzik a Kádár-korszakot.

KJ: Nem, szerintem nem erről van szó. És hát a két szakaszt szét kell választani.
A Galsaival való barátsága kutya-macska barátság volt, s le is váltak egymásról, amikor Pilinszky bejött a képbe. A Pilinszkyvel való barátság minden bizonnyal nagy iskola lehetett Rubin Szilárd számára. Pilinszky valószínűleg a művészeti modernizmus újabb ajtajait nyitotta ki előtte, vagy nyitották ki egymás számára talán. Például elhurcolták egymást El Kazovszkij korai megmozdulásaira vagy performanszaira, és El Kazovszkij egyik kiállításához Rubin katalógusszöveget is írt. A Pilinszky-barátságnak egészen más a súlypontja és más a tétje, mint a valóban kávéházi, nagydumás, anekdota-figura Galsaival való kapcsolatnak.

 

 

Élővíz

 

DM: A Római Egyes és az Emlékiratok könyve gyakorlatilag ugyanazzal a képpel zárul: a főhős reménytelen szerelme egy emberi jelenlét nélküli élővízről készült fotóval üzeni meg a rég elhagyott szerelmének, hogy mi történt vele. A Római Egyesben a szerelmesek megbeszélték, hogy lesz egy jel, amivel megüzeni a nő, hogy még mindig szereti Leventét: egy minden hajó, minden egyéb nélküli élővíz képe. Ezt egy levelezőlapon küldi el a nő, viszont a levelezőlap szövegében bejelenti, hogy megházasodott. Ezzel zárul a regény, ami 1985-ben jelenik meg. 1986-ban pedig megjelenik az Emlékiratok könyve, ami hideglelős módon, de pontosan egy ilyen képpel zárul. Melchiortól, a narrátor reménytelen szerelmétől érkezik egy képeslap, amelyben szintén, ugyanúgy, ahogy a Római Egyesben, tudtára adja a másiknak, hogy már házas és gyereke van, és itt sincs semmi más a képeslapon, mint a tenger. Én ezen nagyon meglepődtem, amikor ez a kettő összeért a fejemben: ’85, ’86, mindkét regény ezzel végződik, reménytelen szerelem, vizet ábrázoló képeslap. Meg is kérdeztem Nádas Pétert, aki megesküszik rá, hogy semmi összefüggés nincsen, nem ismerte Rubin művét. Már csak azért is biztos benne, mert a Rakéta Regénytár borítói annyira rondák voltak, hogy a kezébe nem vette volna ezeket a könyveket, úgyhogy ezért is biztos benne, hogy nem volt semmilyen átvétel, tehát ez csak elképesztő koincidencia.

KJ: Tudatalatti átvétel lehetséges. Mondjuk Balassa Péterrel biztos találkozott akkortájt Nádas, és bizonyára beszélgettek mindenféle könyvekről.

DM: Persze, de ráadásul azt is mondja Nádas, hogy ő viszont pontosan tudja, hogy az ő képe honnan származik, személyes emlék az alapja, tehát ő maga rekonstruálni tudja a saját képe keletkezéstörténetét, amelyben egyáltalán nem szerepel Rubin Szilárd könyve. De azért érdemes a két regény utolsó két bekezdését elolvasni egymás mellett.

SzD: Nevezzük ezt a tudományágat „koincidentális filológiának”. Egyébként az Emlékiratok könyve amerikai és francia kiadásainak elején is ez a borítókép van: emberi jelenlét nélküli viharzó, hullámzó tenger a gáttal.

 

 

A szex

 

KJ: Amiről zárásképpen még szót ejtenék, az a szex. Egészen elképesztő, mennyire nem probléma a szex a fiatal szereplők számára, hogy mennyire gátlások nélkül, testi és politikai gátlásoktól mentesen űzik.

DM: A Római Egyesben vagy a Csirkejátékban is láthatjuk, hogy férfi és a nő között rengeteg ellentét van: társadalmilag, az egyik szégyelli a másikat, a másik gyűlöli az egyiket, följelentik egymást stb. Eközben egyedül a szex problémátlan, olyan nincs, hogy ne tudnának egy jót hemperegni. És mindezt Rubin bárminemű görcs nélkül tudja leírni, és ez szinte páratlan a magyar irodalomban. Nagyon érdekes ez például a Nádassal való öszszevetésben. Amikor a Római Egyes megjelent, akkor Lengyel Imre Zsolt döbbenetesen jó esszét közölt róla a Műútban, és ő arról beszél, hogy a Rubin-regények egészen korán képesek már a testpolitikai, azaz a politika és szexualitás közötti kérdéseket vizsgálni. Amivel mintha megelőlegezné Rubin a nádasi „kutatásokat”. Csakhogy Nádasnál végig jelen van egy elképesztő görcs ezzel az egésszel kapcsolatban, ő folyton arról beszél, hogy erről mennyire nehéz írni, hogy itt micsoda hatalmas tabukat kell megdönteni. Rubin pedig tényleg ügyet sem vet az egészre, és ez most is fölszabadító frissességgel hat az emberre, a mai olvasóra.

SzD: Én egy kicsit vitatkoznék ezzel. Szerintem, ha nem szembesül a problémával egy író és úgy veszi könnyedén a szexualitásról való beszéd kérdését, azzal nem „győzedelmeskedett” úgymond, afelett az író felett, aki szembesül a problémával és ebből a szembesülésből alkot prózát. Én ezt a tanulmányodban is kiszúrtam már, ezt a bezzeget, hogy bezzeg Rubin mennyivel könnyebben kezeli a szexualitást, mint Nádas, akiben, ahogy mondod, ez a tabudöntő görcs, akarat működik. Ebben azért azt is figyelembe kellene venni szerintem, hogy Rubin Szilárd nem a homoszexualitásról ír, hanem általában a szexualitásról…

DM: Nádas viszont az egész szexualitással kapcsolatban ilyen.

SzD: Mégis, én úgy látom, hogy nem ugyanolyan fajsúlyú tabunak mennek neki. A szenvedélyes szerelemből elkövetett szexuális viszony története egy férfi és egy nő között, nem olyan nagy horderejű ügy, hogy úgy mondjam, ez Catullus óta megy. Ha tehát szexualitáspolitikai mércével mérjük a regényeket, ami persze nyilván abszurdum, de ha mégis, akkor nem egy pályán mozognak. Egyébként egy homoszexualitásra vonatkozó részletet találtam Rubinnál is, felolvasom:

 

„… a túloldalt gubbasztó két matrózra néztem. Bolgárok voltak, a fiatalabbik feldagadt arcán látszott, hogy foghúzás miatt maradhattak le az uszályról, s nyilván Mohácson kellett beérniük a hajót. A fiú idősebb társa vállára borulva aludt. Rég elnyomott vonzalom suhant át rajtam, és zavartan elkaptam róla a szemem.” [51.]

 

Ilyen elharapott gondolatfoszlányok vagy vágyfoszlányok éppen az Iskola a határonban találhatók, amint erről Sári B. László már emlegetett könyvében értekezett, és ha a szexualitáspolitika történetében kívánjuk ezt elhelyezni, akkor ez az Emlékiratok könyvéhez képest egy előző paradigmának tűnik. Szerintem Nádasnál a pont ebben a kérdésben.

DM: Nemcsak ez az egy hely található egyébként Rubin szövegeiben. És persze, valóban nagyon mások a kontextusok a kettőnél, mégis azt gondolom, hogy Nádasnál a szexualitás egészével kapcsolatban van valamiféle görcsösség, ami persze magyarázható azzal, hogy a homoszexualitást megfogalmazni és írni róla, mekkora gátak leküzdését követeli meg, és akkor már ez az egész szexualitás-ábrázolásra rányomja a bélyegét, de ha már a Párhuzamos történeteknek a heteroszexuális részét nézem, ott is érzem a „rossz vagyok” kéjes ízét. Nekem ezért volt egészen üdítő Rubin.

Más homoerotikus utalások is vannak Rubinnál, a Római Egyesben van egy olyan rész, a Martinszky nevű, Pilinszkyről mintázott figura a háború során egy a Wehrmachtban szolgáló, most már amerikai hadifogolynak számító lánnyal összeakad a háború során, és ott történik velük valami. Implicite azt állítja a szöveg, hogy Martinszky kigyógyul a maga homoerotikus vágyaiból, amit megváltásként él meg, hogy akkor talán mégsem kell elkárhoznia.

KJ: Ilyen típusú aknamunkát Rubin a terjedelmes szocialista realista regényekben is folytat. Ott az osztályellenségek és a „retrográd elemek” az izgalmasak, azok a szexik. Ugye, a romlott testnek van izgalmas aurája. A pozitív hősök…

SzD: …aszexuálisak?

KJ: „Egészségesen aszexuális” kommunisták, igen. Ezt az aknamunkát nagyon szépen végigviszi a regényeken Rubin Szilárd, remekül végig lehet követni, hogy mely pontokon aknázza alá a szocialista realizmus éthoszát.

SzD: Kedves Jóska és Mátyás, nagyon köszönöm, hogy itt voltatok, engem tökéletesen meggyőztetek arról, hogy nemcsak a két, ismert regényt érdemes olvasni Rubintól, és nagyon kíváncsi vagyok ezek után az Aprószentekre is. Úgy látom, a hallgatóságot sikerült felcsigáznotok, köszönöm a beszélgetést.

 

-----

A pécsi Művészetek és Irodalom Házában 2010. október 25-én elhangzott kerekasztal-beszélgetés szerkesztett változata.

1 Lásd a http://issuu.com/tomdaedalus/docs/keresztesi-rubin link alatt.

2 „Az elherdált örökkévalóság – Pécs és a Dunántúl-mitológia Rubin Szilárd műveiben”, in Havasréti József – K. Horváth Zsolt – Szijártó Zsolt szerk.: A város láthatatlan mintázata. Pécs városa mint az emlékezet helye, Gondolat – PTE Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék, Bp. – Pécs, 2010. Azóta egy további, némileg ugyancsak módosított-bővített fejezet is napvilágot látott nyomtatásban: „A szentimentális szocreál. Rubin Szilárd szocialista realista családregényeiről”. Holmi, 2011. október.

3 Dunajcsik Mátyás már nem a Magvető Kiadó munkatársa, hanem a Libri Könyvkiadó irodalmi főszerkesztője.

4 A Pilinszky-vers címe: Nincs több. Azóta egy esszé is született erről a találkozásról: Keresztesi József: „Két lépés. Rubin Szilárdról, még egyszer”. Beszélő, 2011/9.