Tisztelt Emlékezők! Kedves Barátaim!

Ha élne, ma lenne 95 éves. Élhetne, hiszen van példa rá, hogy emberek, költők is megérik ezt a kort. A fiatalon barátjává, később rangos pályatársává, néha talán versenytársává is lett, Kaposváron élő másik kitűnő költő, Takáts Gyula nemrég, kis híján százévesen halt meg. És szinte élete végéig alkotott. Csorba Győzőnek nem adatott meg ez a mégiscsak kivételes kor, tizenhat éve elment, sőt, élete utolsó évtizedében, a betegséggel viaskodva, keveset írt már. Mégis, ha a hagyatékában maradt, s a halála után kiadott tucatnyi könyvére gondolunk, elmondhatjuk, hogy új műveivel a legutóbbi időkig jelen volt, s életművével az őt szerető és éltető emberek és olvasók számára ma is jelen van, és mindig jelen lesz.

Ha kisgyerek korában megkérdezték tőle, hogy „mikor születtél?”, azt válaszolta, hogy „amikor az öreg király meghalt”. Hogy a szülei vagy a nagyobb testvérei – kilenc testvér közül nyolcadikként jött a világra – tanították-e meg erre, nem tudom, de a válasz mindenkinek tetszett. Hiszen igaz volt, hogy I. Ferenc
József 68 évnyi császári-királyi uralkodás után 1916. november 21-én hunyt el, s hiszen nevetve arra is lehetett gondolni, hogy íme, itt áll az utód, a kis királyfi. Pszichológusok tudhatják, hogy a gyermeki lélekből milyen kis és nagy örömök és kudarcok nyomán épül föl az emberi személyiség, de az ilyen, öregkorban is meg-megemlegetett élmény nem múlhat el nyomtalanul.

Vannak vélemények, amelyek szerint nem csak az öreg királynak, hanem a messzire néző 19. századnak is ekkor, az első világháború éveiben lett vége. Hogy a 20. század nem a naptár szerint, 1901-ben, hanem 1920 táján kezdődött csak el. Sőt, hogy a vártnál előbb, a Szovjetunió, s a kétpólusos világrendszer összeomlásakor, 1990 körül véget is ért. Ha elgondoljuk, hogy egyrészt mennyi gyalázat és nyomorúság: világháborúk, diktatúrák, országvesztés, vészkorszak, atombomba, egyebek, másrészt pedig mennyi csodálatos eredmény fizikában, biológiában, orvostudományban, űrkutatásban, s másutt, hogy az emberiség lélekszáma közben a háromszorosára nőtt, s hogy a „földi paradicsom” lehetőségei kifogyóban, akkor az említett hetvenegynehány esztendő bőven kitesz egy évszázadot.

Miért hozom elő mindezt? Mert Csorba Győző ebbe az ellentmondásos, csonka századba született bele, ezt élte végig, benne teremtette meg költői életművét. Mert ebben a században nagyon gyakran csak kivételes igénnyel, tartással és erőfeszítéssel lehetett tisztességesnek megmaradni, jelentőset alkotni. Mert Csorba Győző személyisége és költészete a kor és a hely megszabta korlátok között lett azzá, ami: nehézzé és játékossá, pontossá és költőivé, a pillanatból startoló örökkévalóvá.

Egész életére megjelölve, fél karral született, aztán a testi hiányból fakadó hátrányt apja korai halála, s a kilencgyerekes családra szakadt szegénység tovább növelte. A kemény próbáknak kitett, visszahúzódó, befelé forduló, tűnődő, kivételes tehetségű, korán verselni kezdő kisfiú kamaszkorára öntörvényű személyiséggé lett. Telhetetlen tudásvágy, igényesség, keménység, az értékek tisztelete váltak alapvető tulajdonságaivá. S ami vele járt, bizonyos távolságtartás azoktól az emberektől, akikben fenntartás nélkül nem bízhat meg, s a családi melegségbe fogadása azoknak, akikben igen. Biztonságra, rendre van szükség élethez is, költészethez is. Segíteni azt, aki érdemes rá, elfordítani a fejet az értéktelentől, kerülni az akarnokot, a megbízhatatlant. Egyetemistaként már maga tartotta el önmagát, jogi diplomája megszerzésének évében, 1938-ban a saját keresetéből adta ki első verseskönyvét.

Ezt követően életében még kéttucatnyi verseskönyve, tíz műfordításkötete, életrajzi interjúkötete jelent meg. Születésüknél is ott volt, s haláláig részt vett a pécsi folyóiratok, a Sorsunk, a Dunántúl, a Jelenkor szerkesztésében. 1948-ban, amikor politikai okokból megszüntették a Sorsunkat, ő is évekre elhallgatott. Az ötvenes évek közepén, amikor újra megszólal, már ő a Mester Pécsett, ő a mérce, az igényesség, a tartás megtestesítője. Sokan vagyunk, írók, költők az újabb nemzedékekből, akik hozzá jártunk iskolába, az ő szigorú keze alatt tanultunk minőséget, hagyományt, technikát, s emberségből is példát, akik hálával emlékezünk rá.

Csorba Győző a 20. század nagy magyar költője, s hitem szerint minden időkben nagy magyar költő marad. Akkor is, ha a halál utáni első évtizedekben ez nem mindig látszik. Az irodalomtörténet a Nyugat harmadik, máskor a negyedik nemzedékéhez szokta sorolni, s noha a műve (szellemisége, tartalma, jelentősége alapján) mindkettőhöz oda sorolható, gyakorlatilag egyikhez sem tartozott. József Attila bűvkörében induló, sajátos hangú, az országos csoportosulásoktól (irodalmi élettől) mindig bizonyos távolságot tartó, de az irodalmi nyilvánosság által kezdettől fogva számon tartott költő volt, aki sohasem hagyta el szülővárosát. Könnyen lehetett tehát magányosnak, zárkózottnak, s még inkább Pécs költőjének nevezni, belekötni abba a csokorba, ahová a Szegeden élő Juhász Gyulát, a debreceni Gulyás Pált vagy a kaposvári Takáts Gyulát szokták. S igen, van igazság az említett állandó jelzőkben is. Nem kevés konokság, biológiai(?), szociológiai(?) meghatározottság, elszántság(?), rokonszenves csodabogárság(?) kell hozzá, hogy amikor mindenki, akiben valami fölösleg van, a fővárosba igyekszik, akkor közülük egy félreálljon (ott maradjon), s távol a többiektől országos jelentőségűt alkosson. Olyant, amiért már harmincévesen Baumgarten-díjjal, később meg, vidéken élő íróként az országban elsőként, Kossuth-díjjal tüntetik ki.

Csorba Győzőt, a költőt, kezdettől fogva a miért születtünk, ha meghalunk, a természet és a tudomány, a szellemi és az anyagi világ, a hit és a kételkedés, a létezés alapkérdései foglalkoztatták. Az örökös és keserves tiltakozás a halál ellen, a mi van a halál után, s a csak azért is megkapaszkodás a természet és az élet szépségeiben, az évszakok változásában, a gyümölcsfák meg-megújuló példázatában vagy egy-egy emberi szóban, tekintetben. Költői eszközeit is ebből a tárházból vette, ezért van, hogy szomorú vagy komor hangulatú meditációi, s naplószerűnek tűnő tárgyias, de életes versei is mindig felszabadítanak, elgondolkoztatnak. Úgy tűnhet, hogy ez a fajta (gondolati) költészet, mert távol marad a változó közéleti színpadoktól, s mert nem használható fel kapásból és széleskörűen politikai célokra, független a kortól is, amelyben született. Csakhogy, amikor Csorba Győző a hatvanas évek elején azt írta Ars poetica című versében, hogy „A pokol korhoz kötött Újra s újra / alá kell szállni ellene // Fekete szavak szárnyán kél a nap”, akkor mindenki, akinek éppen akkor vagy néhány évvel azelőtt meg kellett járnia a poklokat, azonnal rábólinthatott, s ma is rábólinthat, hogy igen, erről van szó, ez az én költőm. S aki kicsivel tovább lapoz, azt is olvashatja, hogy „Egy-nyári lepkék bogarak tébolya pezseg mindenütt”, de „a lélek kő márvány a lélek a változó évszakra mitse hederít”. Van tehát remény, meg lehet maradni, akárhol, akármikor élsz.

A nehéz időkből, életének keserves éveiből, s az egész országot megtipró, megalázó korszakokból is a vidám, a szívderítő emlékeket szerette felidézni. Azokat, amelyekben az erőszakon, az ostoba hatalmaskodókon, az akarnok tehetségteleneken, a nagyképűségen, a butaságon mosolyogni, kacagni lehetett. Sok ilyent tudott. A város oldalában című életrajzi interjúkötete tele van a régi Pécs (utcák, épületek, emberek) történeteivel. Mindegyik az élet, a szellem diadalát tanúsítja a halál felett, a túlélés ringató hullámverése a vihar után. Bízott az időben, a tisztesség, az értelem és az értékek győzelmében. „Ne maradjon belőlem semmi több, / csak amit élő érdeke szerint / táplálékként őriz meg az utókor”, írta szigorúan Verseim sorsa című költeményében. De reménykedett, hogy „pár ezred bércein túl” is lesz (ha más nem) egy költő, aki őt, és az általa annyira szeretett, nála fél évezreddel előbb élt pécsi költőt, Janus Pannoniust „öt századévnyi / bérc két szél-távolából” „fázékony árvaságban” összegondolja majd.

Egy híján ötvenéves volt, amikor személyesen megismertem, azazhogy: amikor először hosszabban elbeszélgetett velem. Én a harmincadik évemben jártam, s alighogy Pécsre költöztem, el akartam futni innen. Nem Budapestre, ami számára talán elfogadható, érthető lett volna, hanem vissza oda, ahol addig éltem, ahonnan jöttem, Belső-Somogyba, a szülőföldemre. Megrettenve a várostól, a kilátástalanságtól, menekülni, elbujdosni, meghalni készültem, s búcsúzni mentem el hozzá. Higgadt és bölcs volt, s bizonyára nem tartott fél napig, de én úgy emlékszem rá, hogy az egész délelőttöt végigbeszélgettük. Minden lehetséges érvet felsorakoztatott amellett, hogy itt maradjak. „Ha téged kielégít, hogy a Juli néninek és a Jani bácsinak tetszenek majd a verseid, akkor csak menj...” – erre, effélére határozottan emlékszem. De hát éppen azért iszkoltam el onnan, mert nyomasztott ez a perspektíva, írók közé, eleven irodalmi közegbe vágytam. Meggyőzött, maradtam.

A Jelenkor szerkesztőségében, kedd esténként, a szerkesztőségi üléseken mellette ültem, hallgattuk szigorú, de igazságos véleményét írásokról, írókról, múltról és jelenről. Tanultuk tőle és egymástól a tisztességesen megmaradás útját, lehetőségeit. A Jelenkor ebben az időben a „pécsi irodalom” sűrűje, igazi műhely volt. A szerkesztőségi ülések végeztével szinte mindig együtt távoztunk. Elkísértem a Barbakánig, a Kodály utcai kereszteződésig, sokszor a Damjanich utcai ház kapujáig. Folytattuk, ami abbamaradt, előhoztuk, amit mások előtt nem akartunk, családi ügyekről, semmiségekről beszélgettünk. Egy ilyen alkalommal a Janus Pannonius utcában megmutatta azt a helyet, a járdaszegélynek azt a részét, ahová egyszer, vasárnap délben Weöres Sándorral leültek, s hangos, kihívó megjegyzésekkel illették a székesegyházból, a miséről hazafelé sétáló fiatal nőket. Nyár volt, a negyvenes évek eleje, ők a Sorsunk legfiatalabb szerkesztői. „Sanyiban volt némi ital, szokás szerint. Talán bennem is. Bolondoztunk...” – mesélte.

Csorba Győző költő volt, jogi egyetemet végzett, de a kenyere biztonságosabb és nagyobb felét egész életében könyvtárosként kereste meg. Fél évszázadot dolgozott könyvtárvezetőként, igazgatóként, igazgatóhelyettesként, osztályvezetőként vagy szükség esetén egyszerű, „mezítlábas” könyvtárosként a Pécsi Városi Könyvtár, majd a Baranya Megyei Könyvtár Apácza utca 8. alatti épületében, ahol volt úgy, hogy irodalmi folyóiratot is szerkesztett, írótársait is fogadta. Magától értetődő, hogy halála után hamarosan emlékszoba nyílott egykori dolgozószobájában, s hogy a Baranya Megyei Könyvtárból Csorba Győző Megyei Könyvtár lett. Az is, hogy hét évvel ezelőtt Molnár G. Juditnak, a Művészetek Háza igazgatójának a kezdeményezésére és szervezésében, a Kulturális Minisztérium, a Baranya Megyei Önkormányzat és a Művészetért Alapítvány anyagi támogatásával fölavattuk a könyvtár bejáratánál a költő Trischler Ferenc által készített szobrát. Csorba Győző első pécsi szobrát, mondtam én akkor, azzal a meggyőződéssel, hogy egyszer Pécs valamelyik szép terén egész alakos szobra is állni fog. Talán a még nem létező Csorba Győző téren? Utcában?

Nos, ebben továbbra is bízom, s most annyi történt csak, hogy – miként a költő emlékszobája – az első szobor, a mellszobra is követte új helyére a nevét viselő intézményt. Egy bensőséges, intim helyről, de ahol a könyvár elköltözése után senki sem láthatta. Szögezzük le hát, hogy a mi szoboráthelyezésünknek semmi köze az országos szobormozgatásokhoz. Csorba Győző szobra oda került, ahol naponta több száz, van úgy, hogy ezer ember, többségében fiatal, megfordul. Igaz, lassan két éve, hogy a költőről elnevezett intézményt nem Csorba Győző Megyei Könyvtárnak, hanem Csorba Győző Megyei – Városi Könyvtárnak hívják. S ha így, akkor nem árt felidézni, hogy 1943-ban az Apáca utca 8-ban a Pécsi Városi Könyvtár nyílt meg, amelyből 1952-ben, amikor összeolvasztották a Körzeti Könyvtárral, a Baranya Megyei Könyvtár lett. 1960-ban aztán ebből a Baranya Megyei Könyvtárból vált ki a Pécsi Városi Könyvtár és fiókjainak hálózata, amely ötven évet élt. A megint létrejött frigyet ez a palota, a Pécs Európa Kulturális Fővárosa jegyében és évében épült Tudásközpont, még rövidebben TK vagy TÉKA lehetőségei inspirálták, ahol a Csorba Győző Megyei – Városi könyvtár már a Pécsi Egyetemi Könyvtárral is afféle házassági kapcsolatban él. Reméljük, békésen és hasznosan, s hogy holtomiglan, holtodiglan.

Csorba Győző szobra az egymáshoz tartozás jelképe is lehet, hiszen személye, élete és munkássága összekapcsolja a három intézményt. A pécsi egyetemen szerezte diplomáját, kilenc évig a városi könyvtár igazgatója, 1952-től pedig mindvégig, vezetői beosztásokban a megyei könyvtár dolgozója volt. Szobra nem csak a pécsi ikon Kossuth-díjas költő, hanem a könyvtáros szobra is. Az első szobor abban a képzeletbeli sorban, amely egyszer talán a Pécsi Városi Könyvtár első vezetőjének, az ugyancsak kiváló költő Weöres Sándornak vagy Klimo Györgynek, az első magyarországi nyilvános könyvtár létrehozójának a szobrával folytatódhat. Örüljünk és hajoljunk meg a szobor előtt, amely Csorba Győző példájára, műveinek olvasására, szellemének és emlékének ápolására figyelmeztet bennünket és az utánunk jövőket. Szeressük és vigyázzunk rá!

-----

Elhangzott 2011. november 21-én, Csorba Győző születésnapján, szobrának újraavatásakor, Pécsett, a Dél-dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpontban.