Néztem Attila bácsi két ujját, ahogy szorította azt a kis szelet papírt, elfehéredett bele a mutatóujja körme. A másik kezével belökte maga mögött az ajtót, aminek üvegén most fordítva olvastam el a megkopott, piros feliratot: „ÓICÁTILI-BAHER".

- Te gyerek, egyet tudnod kell - kezdte, és én felkaptam a fejemet. Bozontos bajsza, mint mindig, eltakarta a száját, barna szeme kitöltötte vastag szemüvegét. - Amikor most megkapod ezt a papirost a névvel és címmel, ami eddig volt, egy csapásra véget ér. Ezentúl már nem lehetsz gyámoltalan, ilyen-olyan kis mimóza. Mostantól te vigasztalsz másokat. Neked kell tudni, honnan fúj a szentlélek.

Nem várt választ, se gyors, habogó ígérgetést. Ezen már rég túlestünk, amikor még csak az irántam való bizalom működött, és igazából még nem is volt mit megígérni. Búcsúzóul pofon legyintett, azaz utamra bocsátott.

A papíron az állt: „Feinroth Mátyásné, Anna Kórház, női elfekvő".

A buszon zötykölődve az jutott eszembe, akárhogy is, első találkára megyek. Réges-rég nem volt részem ilyesmiben, hogy hagytam, sőt akartam volna, hogy akár fiatal, akár idősebb embertársammal összevezéreljen a sors. Most feladatom van, és bármilyen furcsa, izgatott örömmel készülök arra, hogy - minden valószínűség szerint - valakit kikísérjek a földi életből. Az, hogy ez az elkerülhetetlen távozás milyen lesz (majdnem azt mondtam: szép lesz-e), rajtam múlik.

Az elhanyagolt őszi parkon való átkelés tökéletes előképét adta annak, ami az épületben várt. Rögtön a portás: látszott rajta, olyan alkoholista, hogy faggyúmirigyekben már a homlokán jön ki a mája. Kérdeztem, ismeri-e Feinroth Mátyásnét. Kislámpa fénye mellett ücsörgött, keresztrejtvényt fejtett. A szemüvege fölött pislantott rám, mintha nagyon nem helyénvalóan viselkednék. A ceruzája összerágcsált, radíros végével mutatott a második üvegajtó mögé, ott bent, ott kezdődik az a birodalom, ahová én igyekezem.

Az ügyeletes nővér bősz klumpakopogással viharzott valahová, ismételt érdeklődésemre annyit vetett hátra:

- Kilences.

Ó igen, megint itt kezdem pályafutásomat, akár csak tizennégy évesen az intézetben, a kilences hálóban, úgy látszik, ez a jó, vagyis inkább hozzám méltó terep. A kilences háló, ahová azért küldtek, akkor is, most is, hogy ne legyen semmi baj.

Velem.

Holott ez a kilences - mindig ide lyukadok ki - nem az élet, hanem a halál terme.

Nyolc ágy, a négy sarokba kettesével L-alakban bepaszírozva. Az ajtóban megállva villámgyorsan körbejárattam a szememet a párnákról tiszteletemre kissé megemelkedő arcokon: azonnal tudnom kell, melyikük az enyém, a Feinroth néni. Aki először megszólít.

Egy-két másodperc múlva visszahanyatlanak az ágyra. A tőlem legtávolabbi sarokból érkezik egy reszelős, vaskos hang.

- Csakhogy.

Végigoldalazok az ágyak elé-mellé húzott kopott éjjeliszekrények között. Sehol egy kinti üdítős üveg, dobozos gyümölcslé, csak az intézeti tea, üvegkancsóban.

- Feinroth Mátyásné? - ezt tudom kinyögni, ilyen hivatalosan. Ezerszer rosszabb, mint Kölcseyből felelni a szúrós szemű érettségibiztos apáca előtt. Isten, áldd meg a… na, kit?

- Szép kis szeretetszolgálat - csupán ennyit morog, és a fal felé fordul, majdnem teljesen a fejére húzza a paplant.

Negyed órát állok ott, nem történik semmi. Azaz: szuszogást, nyögést, vinnyogást hallok innen-onnan, néha sodronyrecsegést. Ismerős. A kilences hálók ilyenek.

Amikor a sötét, kusza parkon vágok át, visszafelé, a buszmegállóhoz, alig-alig tudom visszagyömöszölni a torkomba a sírást. Nem akarom, hogy ez a nap is ugyanúgy végződjék, mint a tizennégy évvel ezelőtti, abban a másik teremben. A sírás egy fikarcnyit sem segít. Nem helyettesítheti és siettetheti a dolgokat.

Ilonka néni - már tudtam, hogy így hívják - az ágy szélén ült, a lábán kockás posztómamusz.

- Mégiscsak van benned tapintat. Tíz emberből kilenc elkezdett volna rázni, locsogott volna összevissza, kiabált is volna. Ismerem a fajtájukat.

Megint hallgattunk egy sort, azt füleltem, hogy a vadgesztenyefa ága szabályosan veri az ablaktáblán a Beethoven Ötödik szimfóniájának elejét. Ilonka néni a lábfején hintáztatta a mamuszát.

- És te? - nézett rám hirtelen. - Azért megmukkanhatsz ám. Tőlem ne várd, hogy órákon át panaszkodjak. Majd szépen mesélsz nekem.

Mindezt lassan, mégis úgy tetszett, kurtán, utasításszerűen mondja. Megrettentem.

- Mit mesélhetnék?

- Az életedet. Hány éves vagy?

- Harminc… egy.

- Na, látod. Pontosan harmincegy év kell hozzá, hogy elmeséld. Annyi meg úgyse lesz. Nekem, legalábbis.

Szóba sem jött, hogy vitatkozzam vele. Mintha ugyan sose vitáztam, üvöltöttem volna rekedtre magam nálam pontosan egy generációval idősebb asszonyokkal. De aztán többé nem nógatott, maradtam néma, s mivel azt hittem, ha rá se nézek, az olyan, mintha ott se lennék, az ágy vaslábát tanulmányoztam, mit látok bele a fehér festék kopásaiba. Azzal mentegettem magam, hogy Attila bácsi megmondta: nem szabad, hogy ez a történet rólam szóljon. Én csak vigaszt nyújtok. Elképzelhető, hogy létezik élő ember, akit az vigasztalna, amit jobb híján „életemként" kell emlegessek? Bizonyos voltam benne, Ilonka néni sorsa az enyémhez képest mégiscsak… de hát milyenebb? Megmondta: nem fog felőle panaszkodni. Talán egyszerűen végtelenül elege lett belőle. Valami mást akar hallani végre. Ahogy jóformán parancsba adta: meséljek neki. Ráadásul szépen. Ha egyszer erre szegődtem. Elvégre, nyugtattam meg magamat, miközben a busz párás ablakára kis foltot maszatoltam, szépen mesélni nem csúnya dolog. Még ha az én életemről van is szó.

Néztem, amint azt a negyedgerezdnyi körtebefőttet a kiskanállal nyisziteli az ölében tartott kistányéron.

- Azt akarod mondani, ahányszor apád félrelépett, te azt otthon, ki tudja miféle ösztönnel, megérezted, rosszul lettél és hánytál?

Csak bólintottam.

Ilonka néni elárulta, mindig is ebben lelte volna örömét, hogy mint egy nyomozó, kérdezgeti az embereket. Azt kezdtük játszani, hogy szép módszeresen kivallat engem, s én, ha nem is bűnösként vagy gyanúsítottként, de legalábbis tanúként köteles vagyok felelni a kérdéseire. Nagyon is jól tudom, a katolikusok gyónásában is az a trükk (bár lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb kifejezés rá), hogy mindazt, ami az ember lelkét nyomja, könnyebb elbeszélni egy ismeretlennek, mint annak, akire valóban tartozna. Ha úgy veszem, még egy bűn, további menekülés, a megmenekülés illúziójával.

Ilonka néni végtelen lassúsággal nyomta bele a kiskanalat a körtébe.

- Anyád mit szólt?

- Rettentően bosszantotta az egész. Apuka sehol, mert, ugye, épp eltévelyedett, és akkor ott ez a nyápic lány, aki telerókázza a lakást. Nem csoda, ha mindenkiből elege lett.

- Végül rajtad állt bosszút?

Megdöbbentem. Ez a néni itt, két körtefalat szopogatása közben azonnal rájött az igazságra, amin én évekig gyötrődtem.

Furán meresztette rám a szemét. Nem tudtam volna megmondani, milyen színű.

- Egyszer csak minden kiderült. Anyuka a maga kényszeres precizitásával évtizedek óta rótta a naplóit. Apukára az ilyesmi egyáltalában nem volt jellemző, de rosszul értelmezett büszkeségtől vezérelve, ami inkább titkos kérkedés lehetett, feljegyzéseket készített egy bordó zsebnaptárba a kihágásairól.

- Anyád megtalálta.

- Több mint két év után. És volt energiája arra is, hogy apuka noteszét napról napra összevesse a saját naplójával. Ellenőrizni akarta, milyen körülmények között lett megcsalva, mit tett akkor a családi béke és boldogság érdekében, amikor apuka mindennek az aláaknázásán dolgozott. Így tűnt fel neki, hogy én éppenséggel mindig a légyottok napján lettem rosszul és rondítottam össze a lakást.

- Számon kérte rajtad apád csúfságait - nyugtázta Ilonka néni, mint aki már hallott erről harangozni. Felnéztem, láttam, beszívott szájjal, mohón néz rám.

- Nem egy az egyben - folytattam kissé zavartan. - Csak sejtem, hogy tudhatta, hiszen magam csak jóval később jöttem rá minderre, amikor merő véletlenségből én is ráakadtam a bordó noteszra, amit anyuka egyébként úgy őrzött magánál, mint a legféltettebb kincsét. Az viszont feltűnt, hogy anyuka, azok után, hogy apuka bűne napvilágra került, elkezdett kérdezgetni: mi a csoda, elmúltak a rosszulléteim, sosincsen hányingerem? És nem volt. A lelepleződés után egyetlenegyszer sem hánytam. Anyuka ezért aztán cinkostársként kezelt, mint aki apukával egy követ fújt. A hányásban nem a tudat alatti borzadályt látta, hanem úgy érezte: együtt disznólkodtunk. Ezért büntetett engem is, és küldött el a nevelőintézetbe, több mint kétszáz kilométer messzeségbe. Hogy végképp egyedül lehessen.

- Egyedül - mondta Ilonka néni is révetegen, nem is vette észre, hogy a kiskanál kicsúszik a kezéből, s tompán koppan a linóleumpadlón. Nehogy a kistányér is így járjon, elkaptam tőle, és az éjjeliszekrényre raktam. Nem kérdezett egyebet, gyorsan visszabújt a paplan alá.

Lelkiismeret-furdalást éreztem a buszon hazafelé, hiszen vigaszt kellene nyújtanom, és akármennyire is az ő kérése szerint zajlanak látogatásaim, ma látnom kellett, hogy jócskán felzaklattam. Lehet, hogy vele is történt valami hasonló árulás?

Annak az egynek örülhetek, hogy engem ma már egyáltalán nem visel meg ez a kitárulkozás. Mintha az a lány, akiről mesélek, valóban csak egy mesefigura lenne. Az ég is nyugtázta a mai napot, amint egy téli regéhez illik, amikor leszálltam a buszról, a villanylámpák magasából elkezdett szállingózni a hó.

Mindenki a vacka legmélyén kuporgott, egy-egy felmeredő, őszes hajcsomó látszott csak ki az ágyneműk közül. Az éjjel meghalt az Éva néni.

Ahogy kihúztam az ágy alól a hokedlimet, a fal mellől, a dunyha mélyéről hallottam Ilonka néni hangját.

- Anyád neked sem bocsátott meg soha?

- Azt hiszem, nem. Nem tud, hiába akarna - mondtam, de miután ezt túl tragikusnak éreztem, mentésére gyorsan hozzátettem: - Lehet, hogy egy rossz érzést nem is lehet megbocsátani. Meg aztán kinek is?

- Így akar meghalni?

Elképedtem. Anyuka és a halál? Meg hogy „akar"? Nem is tudtam mit válaszolni. Ez viszont a játékunk szempontjából szabályszegés volt. Köteles lettem volna felelni.

Ilonka néni félrehajtotta a paplant és felém fordult a faltól.

- Nem sumákolunk. Mikor találkozol újból anyáddal?

Nyeltem egyet.

- Karácsonykor meg szoktam látogatni.

- Helyes. Akkor az idei ajándék az lesz, hogy kibékültök - jelentette ki parancsolóan.

Ahogy a párnába belenyomódott a feje, és az egyik csücsök furán meredt a bal füle mellett, most kísértetiesen hasonlított az iskolaigazgató kedvesnővérre. Aki egyszer a szemembe mondta: annyit nem érek, mint a körme feketéje. Akkor - sokadszorra - az volt a kérdés, hogy miért nem gyónok én soha. És újból fertelmesen vétkeztem, amikor megint csak azt feleltem szerényen lesütött szemmel, hogy nincsenek bűneim.

Ilonka nénit mintha megnyugtatta volna, hogy nem ellenkeztem a bejelentése ellen. Hogy aludt-e, nem tudom. Kétségtelen, kicsit ijesztőek az öregasszo-nyok csukott szemmel, felfelé meredő orral, s ahogy a koponyacsontjukra ráfeszül és felfénylik a bőrük.

Kész istenkísértés ebben a nagy hóban a hátsó kapu felől átvágni a parkon. Az őszről ottmaradt ágak-bogak a hó alatt sorozatos csapdát rejtenek, kétszer is hasra vágódtam, amíg a kapuig elbotorkáltam. Kedvenc portásom őrhelyén ült, nem is emelte el a szájához tapasztott kólásflakont, amiből színtelen folyadékot csurgatott magába, úgy intett, akárcsak az első alkalommal, hogy mehetek.

A kórterembe benyitva eddig soha nem érzett, nehéz szag csapott meg, az a nagyon sűrű emberszag, ami már ijesztő, rossz, ha ez tölti ki a tüdőmet, köhögnöm, majdnem öklendeznem kell tőle, mint valaha régen.

Mindkét ablakot gyorsan kinyitottam, tűnjön el minél hamarabb ez a hamis, fullasztó meleg. Legyen inkább füst- és hószagú hideg, ami ugyan nem való egy szobába, de hirtelenjében akár orvosság is lehet. Néztem a körben álló ágyakat, csak a nagy kupacok látszottak a félhomályban, egy nyikordulás, egy pisszenés se hallatszott, mintha a beáramló jeges levegőtől egyszeriben a parkhoz hasonló hómezővé változott volna át a szoba.

Azt kívántam, hogy végre történjen valami.

Nem csodálkoztam, hogy elsőként Ilonka néni felől érkezett némi köhécselés. Viszont amint a rossz fényben az arca megjelent az ágynemű ráncai között, az egymásra vetülő árnyékok egyvelegében ő is csak árnyéka volt önmagának.

- Azt hittem, hazamégy az ünnepekre - mormogta, már-már ingerülten, amiért itt lát.

- Holnap indulok - rebegtem gyorsan.

- Holnap, mindig csak holnap - mintha bokszolt volna egyet a paplan alatt. - Nem lesz ám mindig egy újabb holnap.

Erre mit felelhettem volna?

Ő meg ismét köhögött.

Most hirtelen éreztem, hogy tényleg hideg van. Becsuktam az ablakokat. Amikor az utolsó kilincset is ráfordítottam, és visszafordultam, láttam, hogy teljesen sötét van a szobában. És újból csönd. Odalopóztam Ilonka néni ágyához, de mielőtt megnyikkanhattam volna, szokásos paplanmélyi hangján azt mondta:

- Nehogy boldog karácsonyt akarj kívánni. Itt! És nekem! Inkább igyekezz haza. Tudod, mit ígértél, fiam…

Borzongás futott végig a hátamon, s csak amikor betettem magam mögött a terem ajtaját, akkor jutott az eszembe, hogy én nem ígértem semmit, csupán némán, vagy az is lehet, gyáván nyugtáztam egy idegen öregasszony - most megint így jutott eszembe: Feinroth Mátyásné - nyakamba sózott ukázát, hogy szegüljek ellen a sorsnak. Mikor már annyiszor megtettem!

Távolról fapapucsok kopogását lehetett hallani. Visszafelé, csak azért is, a sötét mezővé vált hóban caplattam a megállóig, éreztem, amint rövid csizmámba felülről bepotyog a hó.

- Uram, hadd feledkezzek el végre a saját lelkemről - mondta egy hang bennem, még a kapu előtt. Megálltam, füleltem, de képtelen voltam eldönteni, mi légyen ez: magam imádkoznék, mint ahogy nem szoktam, vagy valaki, valahol messze rebegi ezt a fohászt, és én vagyok az a kiválasztott, akinek a fülében visszhangot vernek a szavai.

Anyuka viselkedésével teljesen meghökkentett. Mindent egybevetve úgy kell fogalmaznom: örült nekem. Legalábbis így éreztem, s nincs mit titkolnom azon, hogy ez az öröm nekem is örömet okozott.

És annyiban hagytam, hogy minden olyan, amilyen. Egy lakás. Egy asszony, aki történetesen az anyukám. Rettenetesen sokat tudunk egymásról, túl sokat is, de semmiképpen sem mindent.

Nem baj.

Alig-alig szóltunk egymáshoz, a közelségünk elegendőnek bizonyult ehhez a furcsa, magától támadt békességhez. Nem hangzottak el a korábbi évek pattogós kérdései, és a hitvány válaszok után alig leplezetten gúnyolódó megjegyzések arra vonatkozólag, hogy például mi lesz belőlem. Mintha anyuka hirtelen belenyugodott, sőt örült volna annak, hogy ez lett belőlem, teszem azt, vörösre festetett sünihajam van, amit ő most látott először, de még véletlenül sem tette szóvá.

Vajon mi történt vele?

Amióta egyedül van, nem állít fát, csak egy fenyőkoszorút erősít fel az ötkarú csillárra, arra lógatunk fel néhány díszt, arany girlandot. Ez is olyan magától értetődően, nyugodtan történt. Hagyta, hogy behozzam a spejzból a kislétrát, nem tépte ki a kezemből, hogy ezt csak bízzam rá. A rádióból zene szólt, adogatta a kezembe a díszeket és a pántlikás, lakkozott diókat.

Én egy puha sálat ajándékoztam neki, ő egy puha sálat ajándékozott nekem.

Még csak nem is nevettük ki magunkat, mindketten örültünk annak, amit kaptunk. Mindez oly rendjén valónak tűnt.

Megettük a halat, közösen elmosogattuk az edényt, a maradékot alufóliával leborítva kiraktam a kiszélesített ablakpárkányra, hiszen jól tudtam, hogy ilyen hidegben a természetet használja jégszekrényként, a hűtőt hónapokra kihúzza a konnektorból. Ezért máskor pörölni szoktam, nevetséges zsugoriságnak titulálva a viselkedését, amit most felettébb józan gondolatnak találtam.

Visszaültünk a szobába, a rádió mellé olvasgatni. Titokban vártam, ennyi karácsonyi csodára jön-e még valami egyéb, esetleg mégis egy-két szó arról, hogy ami történt, miért úgy történt. Hogy… mi lehet most apukával? Hogy néz ki? Megkopaszodott? Biztosan ősz már. Megvan-e még a bajusza?

Néztem anyukát, és egyszeriben azt láttam: milyen szép asszony. Így, öregen. Haja lesimítva, festetlenül, szürkén. Az arca is sima, talán az orra és az alsó ajka ereszkedett meg valamelyest. Csak annyira, hogy ilyen szép legyen.

Ezt a szép nőt dobta el magától az én csalfa apám. És vele együtt engem is. Most biztosan éreztem, hogy mi ketten, anya és lánya, nem ezt érdemeltük. Akik így tudunk ülni szenteste, együtt.

Nem érdekelt, mit csinál most apuka, semmit sem tehet fontosabbat, mint ami ebben a szobában történik, akkor se, ha e pillanatban… No, mindegy, butaság.

Csönd volt, és már nem hiányzott a beszéd, mert rá kellett jönnöm, minden szavak nélkül mondatott el.

Második számú szent küldetésemnek is eleget tettem.

Most nem volt tilos, hogy még elalvás előtt is úgy búcsúzzak:

- Boldog karácsonyt.

Anyuka csak bólintott, mint aki ebbe is beleegyezik.

Ám a boldogság mindössze reggelig tarthatott.

Hanyatt fekve, ugyanabban a pózban aludtam végig az éjszakát, mint ahogy lefeküdtem, de abban a pillanatban, amint kinyitottam a szememet - még hét óra sem volt -, végtelen nyugtalanság vett rajtam erőt. Attila bácsi hangját hallottam a fülemben, amint azt mondja, nekem kell tudni, honnan fúj a szentlélek.

Láttam magam előtt a sötét kórtermet, a sarokban L-alakban álló ágyakkal, s egyre inkább láttam a legtávolabbi zugot, ott az én ágyamat.

Ilonka néni ágyát.

Mire anyuka felkelt, már összecsomagolva vártam rá az előszobában.

A szeme ide-oda járt, mintha keresne valami jelet az arcomon, mire ez a nagy ünneprontó sietség, mi dolgom lehet, amikor végre-valahára nem küld, hanem marasztalna, még ha nem mondja is, a tekintetében még ott volt a tegnap este emléke, már-már a könyörgés fénye.

Nyakamba kanyarította a sálat, annál fogva húzott magához és csókolta meg a homlokomat.

A vonat lassan, még azt is mondhatnám: ünnepi lassúsággal vonult a tájban, a fehér mezőket és a fehér égboltot csak a varjak firkálták össze fekete röptükkel és ugrándozásukkal.

A hideg kupéban vettem észre, hogy anyuka nem azt a sálat adta rám, amit ő vett nekem, hanem amit tőlem kapott. Majd jövő karácsonykor visszacserélhetjük a sálainkat. Vagy talán… előbb is lehetne?

A folyosón egy kis műfenyő állt, néhány sápadt gyertyaégő világított rajta. Különben mindenütt olyan sötét volt, mintha a szentséges éj után többé soha nem akarna felkelni a nap.

Beléptem a kilencesbe. Első pillantásommal észleltem, hogy a legtávolabbi sarokban álló ágy üres. Amilyen üres csak lehet egy ágy, annyira üres volt.

Odamentem, és a puszta matrac durva huzatán végighúztam a mutatóujjamat. Aztán óvatosan leültem, a nyakamból levéve magam mellé tettem a sálat, anyukának szánt ajándékomat, legalább valami kicsit takarjon el.

Hallottam, hogy messziről szaporán kopognak felém a fapapucsok.

- Karácsony előtti este egy bácsi jött be hozzá - mesélte az ügyeletes nővér, miközben a gyógyszereket rakosgatta szét a műanyag skatulyákba. - Délután érkezett, és egészen későig maradt. Csodálkoztam is, amikor jöttem villanyt oltani, hogy még itt van. Az ágyon ültek, átölelve egymást. Szinte zavarba jöttem. Kénytelen voltam elküldeni, olyan butaságot mondtam, hogy kérem szépen, záróra van. Mintha valami vendéglátó egység lennénk. Akkor felállt és szó nélkül kiment, még boldog ünnepeket sem kívánt. Az Ilonka néni meg bebújt a paplana alá, és a fal felé fordult. Reggel már hiába ébresztgettük.

- És a bácsi? - kérdeztem didergő hangon.

- Mit akar vele?

- Hogy nézett ki?

- Sehogy. Mint egy öreg papa. Csoszogva ment.

- Bajuszos volt?

Az ügyeletes nővérke felkapta a fejét a tablettaosztályozásból.

- És ha az volt? A fene se nézte.

Lassan ballagtam le a linóleumos lépcsőn, majd toltam ki magam előtt az Anna Kórház női elfekvőjének kapuját. A portásfülke üres volt, nem volt kitől elköszönni. Odakint megint esett a hó, hogy újból megpróbáljon minden földi nyomot betakarni.