Egy régi mottó:

Anekdot. Egy afféle irodalmi konferencián a nekem rendelt tolmács nagyon tudott spanyolul, ami jó volt, mert ott spanyolul beszéltek, de az irodalomról halvány dunsztja se, akárha nekem a
tehéntermesztésről beszélnének. Az előadó épp vidám dolgokat mondhatott, mert körülöttem
dőltek a nevetéstől. Mit mond?, kérdem. Várjon, figyelek, majd később. Megint hallom, hogy Kafka és bruhaha. Mit mond? Majd később.

Ez így ment végig. Wittgenstein, Camus – és a felszabadult, orgiaszerű vihogások. Taps, szünet, várakozón a tolmácsra néztem, fiatal egyetemista lány volt, aki szigorúan, mintegy
megrovóan azt mondta: Igen. Azt hiszem, az irodalomról beszélt.

Magnifizenz.

Magnifizenz és hosszas hallgatás.

Régóta,

ha nem is kora gyermekkorom óta várok erre a pillanatra

(hosszas hallgatás, mely alatt elmondom, mi a helyzet: az a helyzet, hogy meghívtak 2011 őszére a kölni egyetemre, úgynevezett literátornak; hogy ez mi is, az kiderül majd a szövegből; ennek
keretében kellett egy előadást tartanom, ez vagy majdnem ez következik alant,

hogy végre így kezdjek egy szöveget:

Magnifizenz.

bár egy kicsit szerencsétlenkedhetnénk a magnifikusszal.)

Magam elé képzelem, hogy állok egy egyetem aulájában,

csönd van, figyelnek, talán Kölnben vagyunk,

és akkor!

váratlanul, előkészítetlenül, föltartóztathatatlanul

kitör belőlem egy magnifizenz.

Felkiáltójellel természetesen!

Mintha egy apró tavaszi virág bukna hirtelen elő a földből,

vagy ahogy apám fogalmazta

egy jó szándékú, ám giccses dolgozatában, melyet helyettem írt meg

még a régi, gimnáziumi időkben,

„a hóvirágok hófehér fejecskéjükkel dárdaként döfték át a korhadó avar páncélját”.

Az nem volna igaz, hogy nem tudtam írni,

hogy akkor, régen nem tudtam írni,

tudtam, hogyne tudtam volna,

akkor még mindent tudtam,

ezt mutatták a fényes bizonyítványaim,

még tornából is jó jegyeim voltak,

csak éppen váratlanul az írás okozott problémát,

az írás legfontosabb, esszenciális tulajdonsága a problematikussága volt.

Maradt.

Magnifizenz,

és legszívesebben itt abba is hagynám,

ha ott állnék a kölni egyetem díszes aulájában,

ennél ünnepélyesebb már nem tudok lenni, talán a

„Goethe”

kezdőszóval jutnék magasabbra, de azt meg nehéz folytatni.

Esetleg alacsonyabbra kéne törekedni. Vagy előre.

Ám előbb még hátra.

Amikor tavasszal,

amikor tavasszal Nádas Péter,

amikor tavasszal a barátom, Nádas Péter –

Állj. Álljunk meg.

Meg kell állnunk itt, mert vagy komolyan veszem a

„barát”

szót, és akkor itt most azonnal kisiklik ez a beszéd,

amely még nem is tudja magáról, hogy micsoda,

vagy

csupán formálisan, jelzésszerűen használom az említett szót,

lám, már most is milyen ijedten kerülöm,

és akkor ugyan ügethet a szöveg tovább,

szövegem göthös lova ügethet vígan tova,

ám vinné magával nehéz teherként a kételyt és kérdést

– mint mételyt –,

hogy mért,

mért volt fontos Nádas Péter barátságát, barát voltát idekeverni,

amire természetesen tudnék válaszolni, de most nem válaszolok,

inkább szokásom szerint visszatérnék a főmondathoz,

mert szokásom szerint eltértem onnét,

bár szövegem göthös lova, amely nem a spanyol lovasiskola szabadságot adó kötöttségében

parádézik

– a lovaglóművészet a ló önkéntes közreműködése nélkül elképzelhetetlen,
a belovagló köteles újra

meg újra kapcsolatát lovával fölülvizsgálni és adott estben magába szállni;

a hiba első körben a

lovasnál, nem a lónál keresendő; megemlítendő még, hogy
a gyönyörű andalúz lovak mozgása

jobban érvényesül az esti fényben, valamint hogy

a történelem viharai el szokták söpörni a lovast, lovat, de még az épületeket is, sajnos –,

akkor már legyen inkább Rosinante, annak volna, ha közhelyesen is,

irodalomtörténeti húzása,

bár szövegem göthös Rosinantéja inkább

ide-oda csapongó pille vagy követhetetlen hegyi patak vagy tántorgó részeg,

szóval

Nádas Péter újabban az esszéit versbeszédként írja,

ami remek ötlet,

ami számára remek ötlet,

ami a barátom számára remek ötlet,

mert

pusztán a forma által olyan gazdagodás érhető el, ami sehogy másképp,

se gondolkodással, se elhatározással, se vággyal, se akarattal, csak a forma által,

nála konkrétan a szövegre való reflektáltság jelenik meg, valamint ettől nem függetlenül

a humor,

vagy inkább valami nehezen megnevezhető a humor és irónia közt,

amikor tehát tavasszal beszédet tartott az egyik budapesti művészeti akadémián,

azt nagy lelkesedéssel hallgattam, és mondtam is neki utána, hogy

milyen jó forma ez,

és hogy lelkesültségem túlhabzását csitítsam, mert a lelkesültségem szeret túlhabzani,

hozzáfűztem, hogy ezt majd még én is használni fogom,

ezt,

amit most is használok, ezt a, mondjuk így, költői tördelését a soroknak,

bólintott,

mintha tudna valamit, in concreto mindent,

nem, ez csak apró gonoszkodás a részemről, úgy láttam, inkább örült,

ebből az örömből játszott,

azt játszotta, hogy kioktatóan odabökte: úgyse tudod.

Hát persze hogy nem!, kurjantottam fölszabadultan,

kurjantotta az engem játszó (jó) színész, hát persze hogy nem,

hisz éppen ezért lehetséges a dolog!

Én,

ez az „én” itt, a kéziratban külön sorban áll, egyedül,

amit hangsúlyozással igyekszem, igyekeztem imént kifejezni,

és ezt a tördelést nevezem nádasi versformának,

miközben az „én” így, külön sorban azonnal Gombrowicz-idézet lesz,

emlékezhetünk, ahogy a naplói kezdődnek,

hétfő: én, kedd: én, szerda: én, és tán még a csütörtök is az volt,

én,

nos, én szoktam azt mondani, hogy az író végül is fundamentalista, hogy az „egy” embere,

hogy nincsen választása, mert per definitionem a nyelv embere,

egyetlen nyelvé, az anyanyelvé,

illetve azé a nyelvé, amelyen ír.

Hisz nem is biztos, hogy van anyja.

Nem váltogathatja a nyelveket kedve szerint, akkor sem, ha egy másik nyelv az adott helyen

jobban működne,

ellenkezőleg,

az írói munka pontosan ezeken a helyeken kezdődik,

éppen ott, ahol valamiképpen megtorpan a nyelv,

ahol nincs bejáratott megoldása.

Ach, be vagyunk zárva egyetlen nyelv börtönének végtelenségébe és végességébe.

Ha,

ez külön sor volt,

ez is,

ha föltételezzük, hogy létezik az Úr, és úgy föltételezzük vagy egyszerűen úgy létezik, hogy

beszél is, vagy, nehéz kimondani, ír,

magyarul ez például szójáték, der Herr schreibt, ez így hangzik: Úr ír,

egy kolléga, egy, reméljük, tehetséges kolléga,

agnus Dei, qui tollis peccata mundi, dona nobis pacem,

de nem is ezen a nyegle úton mennék tovább,

szóval ír, olvas, beszél az Úr,

de

vajon milyen nyelven?

Nevetséges volna azt föltételezni, hogy például németül beszél,

mert mért pont németül beszélne,

akkor már logikusabb azt hinni, hogy magyarul,

(és akkor a következőket, lassan úgy mondhatni, szokásomhoz híven, magyarul mondtam,

mert ugyanis, ha az Úr magyarul beszélne, azt a kutya se értené,

és vajon nem ez-e a tapasztalatunk

az Úrral kapcsolatosan, az nevezetesen, hogy vagy nem hallunk semmit, a csillagok némák,

ahogy a költő mondja, vagy hallunk ugyan valamit, mint most önök,

de érteni nem értjük, zavartan

hallgatjuk, ezt a zavart paradigmatikus szépséggel hozná a magyar.

Most kicsit hallgatok, hogy

megemésszék, amit mondtam.

(csönd)

Vagyis azt mondtam az előbb az én anyámnak a nyelvén, hogy

(és elmondtam ugyanazt rendben németül)

(csönd)

Nem,

mégsem valószínű, hogy magyarul beszélne.

Érthetően beszél, csak nem értjük.

Itt emlékeztetnék, már nem először, arra, hogy maga az Úr volt az,

aki összezavarta a nyelvünket,

vajon nem kéne tehát ezért örömmel fogadnunk ezt a

posztbábeli nyelvi káoszt,

a párbeszédre vonatkozó, újra meg újra megmutatkozó tehetetlenségünket?

Az egy-nyelvű ember talán túlontúl megértené egymást,

mindenesetre úgy tűnik, szükségszerűen

égig érő tornyot

akar építeni, és ezt valamely oknál fogva opponálja az Úr.

Az Úr nem Bábel nyelvén beszél, hanem egyszerre mindegyiken.

Mintha a Finnegans Wake is ilyesmivel próbálkozna?

(Meglehet, ez Bábel nyelve, ez a minden, ez az „egyszerre mindegyiken”.)

Első nekifutásban tehát ide akartam kilyukadni, oda, hogy az említett

egyet és sokat

kell összeegyeztetni,

az írói nyelvi fundamentalizmus egyét és a világirodalom sokját.

Rögvest kérdezzük meg bátortalanul, lehetséges, hogy Goethe a világirodalom fogalmát

magára szabta,

így azután rajtunk, egyszerű halandókon, lötyög?

Talán Heinétől származik, de mindenképpen olyan, mintha tőle való volna

a következő bon-mot:

a rossz írók, azt írják, amit elvárnak tőlük,

mi, rendes, vulgo jó írók, írunk, amit tudunk,

és Herr Goethe az, aki azt ír, amit akar.

Eddig azt hittem, hogy a világirodalom a világ irodalma.

De most, hogy a kölni egyetem rákényszerít, hogy – új sor –

átgondoljam az életem,

és ennek jegyében mindenféle okos szövegeket kaptam kézbe, azt kell látnom,

hogy a világirodalom goethei konceptusa

„a feltételezésekkel szemben, nem a nemzetközi remekművek

kánonját kívánja megteremteni”,

hanem inkább annak végiggondolása, hogy

„hol, hogyan próbáljuk az idegen kultúrákat megérteni”.

Goethe azt mondja,

nem egymás műveinek, hogy azt ne mondja(m) termékeinek megismerése a cél,

hanem...

hanem „hogy ezek az élénk, figyelmes, törekvő literátorok

megismerjék egymást,

és vonzalmaik és a közösségi szellem következtében késztetve érezzék magukat

társadalmi szinten

cselekedni, hatni”.

Kitérésként,

Hát ez egyáltalán nem tetszik nekem, egyre kevésbé. A fent idézetet Dieter Lampingnál olvastam, aki ezt túlzásnak tartja, és úgy véli, világirodalmon Goethe mégiscsak szövegeket értett, szövegeket „melyek által a szerzők társalognak, diskurálnak, tanácskoznak vagy melyek épp ezekből a tanácskozásokból keletkeznek”. Az első lehetőséget irodalmi szempontból érdektelennek tartom, a második már érdekesebb, de nem sokkal, és ritka, mint a fehér holló.

Ipari méreteket öltött a fesztivál-, event-, konferencia-kultúra, ezekre sok-sok pénzt lehet mozgósítani, sokkal könnyebben, mint egy verskötet megjelentetésére. Csak egy kicsit voltam most demagóg.

Indulatomban közben elhagytam a nádasi versformát, egyszerűen megfeledkeztem róla. Mindegy, most már késő.

Reflexből, előtanulmányok nélkül azt mondanám (mondtam volna), a literátor feladata: megismertetni, megszerettetni valami messzit, távolit, ismeretlent, vagy közelit újra ismertetni, fölfedezni, egyáltalán mozgásban tartani.

Ezt tette a tavalyi literátor, ahogy ránézett a kolumbiai mester regényére avval az ő osztrák, német, európai, kehlmanni pillantásával; nem azt mondom, hogy sokat tanultam belőle, nem is azt, hogy új megvilágításba helyezte volna a Száz év magányt, ennél való-szerűtlenebbet állítok, egyszerűen szólva a legfontosabbat: kedvem támadt újraolvasni a regényt.

Ám a goethei ős-szövegek, úgy tűnik, nem ezt a feladatot jelölik ki. Hanem hogy mi, írók értsünk meg valami újat a másikunk által, és használjuk azt. Ahogy Goethe erről beszél, a világirodalomról és a literátorról, abban legfőképp, és ez nem igazán nagy meglepetés, mindenesetre nem raritás, az önzése nyilvánul meg. Csakhogy Goethe önzése is goethei. A goethei ego világszerű, így azután meg kell gondolnunk, mi mit jelent. Egyszerűbb és helyénvalóbb zavarba jönnünk, mint az egészet a kritikai horizontra tuszkolni. Értsük meg és használjuk, eddig volna az önzés – ám ha Goethe megértett valamit, az azonnal túllépett a személyesség ingerlő kisszerűségén.

Hogy fest tehát ez a kozmikus önzőség? Szóval nem behozni, még csak nem is kivinni, nix Import-Export-Kultur-GmbH, hanem nekünk odamenni: tanulni – formát, reflexet. Világgá ment csacsi és bari. Johann és Wolfgang. Lásd Nyugat-keleti díván.

Ezt értem. De mindez kevésbé a beszélgetésekből veszi erejét, inkább a szövegekből. Az olvasásból.

Mutatom, mire gondolok. Függetlenül attól, hogy mire jutottam literátor-ügyben, bárhogy van is, bármi következzék is Goethe megjegyzéseiből, a szerződésem szerint afféle székfoglaló előadást kell tartanom „egy világirodalmi rangú szerzőről”. (Persze, ha a világirodalomnak nincs szerzője, vagyis egy bár rangos, de üres halmazzal van dolgunk, az tág teret adna az előadónak, de ezt igazán csak zárójelben említem.) Mert amúgy én az volnék, aki, idézem, „a sajátból, otthonról el is megy az idegenbe, és nem csupán onnét ide áthoz”.

Egy kölni tekintet fényében (illetve súlya alatt) az én sajátom is idegen, idegenből megyek idegenbe, és ez olykor még akkor is igaz, ha otthon maradok. Növeljük tovább a bizonytalanságot, már csak azért is, mert engem főként maga a bizonytalanság érdekel. Mert kiről is fogok beszélni (vagy már rejtetten beszéltem is)?

Az alcím szerint Danilo Kišről. Vagy mégis Kosztolányi Dezsőről? Akkor most kiről? Kišről vagy Kosztolányiról vagy Kišről és Kosztolányiról, és amikor ezt így mondom, hogy Kišről vagy Kosztolányiról vagy Kišről és Kosztolányiról, akkor már egy Thomas Bernhard-szerkezetet használok A mészégetőből, ez van a fülemben, ezért használom ezt, megismertem, megszerettem, megtanultam, magamtól, egyedül nem biztos, hogy kitaláltam volna –

– – – hogy ennek az országnak az egész népe a hazugságba menekült, aki igazat mond, máris büntethető és máris nevetséges, a tömegek vagy a bíróságok döntik el, kit kell megbüntetni vagy nevetségessé tenni, vagy megbüntetni és nevetségessé tenni, ha nem lehet megbüntetni azt, aki igazat mond, akkor nevetségessé kell tenni, ha nem lehet nevetségessé tenni, akkor tenni kell róla, hogy büntethető legyen, nevetségessé vagy büntethetővé teszik ebben az országban azt, aki megmondja az igazságot, mivel azonban a legkevesebben akarják magukat nevetségessé vagy büntethetővé vagy nevetségessé és büntethetővé tenni – – –

.

– szívesen és sokszor idézem ezt az örökké aktuálisnak tetsző passzust, nemzetkritikában, nemzetfanyalgásban nincs jobb Bernhardnál; úgy működik ez, mutatis mutandis, mint a néma filmek üldözési jeleneteiben olykor, hogy az üldöző autó kereke beragad a villamossínbe, és így az üldöző a sínnel együtt elkanyarodik, míg az üldözött boldogan egyenest el; én is folyton elkanyarodom, kitérőkbe bonyolódom, most például komoly erőfeszítéseket teszek, hogy ne említsem újból szegény Pliniust, és ez majdnem sikerült is.

Akkor tehát ő, Bernhard az én literátorom? Személyesen alig ismertem, egyszer találkoztam vele, pontosabb azt mondani, hogy egy térben voltam vele, még a régi, Jochen Jung-féle Residenz Verlag jóvoltából (ez olyan típusú jelző, mint a Mozgó Világ régi-je), meglepődtem, hogy milyen kedves társalkodónak mutatkozott, a könyveiből igazán hiányzik minden kedvesség, illetve nem hiányzik, csak nincs bennük, bár azt hiszem, hosszú távon személyesen is áspiskígyó-alkat volt, langue d’aspic…

Literátor és anekdota úgy andalognak kézen fogva, mint Goethe és Schiller?

A Kišsel való találkozást már többször elmeséltem, megírtam, ez ellene szólna, hogy most is megtegyem, viszont a goethei Weltliteratur-Imperatívusz, ez a kommunikációs izé vajon nem szükségszerűen redundáns? Beszélgettek már olyan valakivel, aki szigorúan kerüli a redundanciát? Olyan valakivel, aki kizárólag fontos, jelentős, egzisztenciális kérdésekről hajlandó beszélni, pontosabban eszmét cserélni? Én ismerek egyet, nem mondom meg a nevét, jelentős művész, önök is ismerik – de egy vacsora vele, afféle baráti beszélgetésben, az a rémálom maga. Kizárólag olyan mondatok nyerik el tetszését, melynek létezése szükségszerű. Amikor tehát arra kérem, tolja felém a sótartót, érzem, evvel az egész európai kultúrát, le egészen a zsidó-hellén gyökerekig – elárultam, és én magam nyakig a partikularitás szóra sem érdemes banalitásában. A sót azért odatolja, szeret.

A Danilóval való találkozásom része egy regénynek is (részévé tettem; a megformálás kegyelme!, még lesz róla szó), igaz ott (egy regényben) már nehezebb megmondani, ki is az „én”, de most nem bonyolódnék bele az Ich-Erzähler „Madame Bovary c’est moi”-típusú kalandjaiba.

A regénycímben szereplő Hahn-Hahnról írja a szintén áspis nyelvű Heine, miszerint a nőírók olyanok volnának, hogy egyik szemük a papírra, a másik mindig egy férfira függesztve – kivéve Hahn-Hahn grófnőt, aki félszemű. Nekem a regényhez a másik szem kellett, a nem-létező, az immaginárius szem az immaginárius tekintettel – ez lett, remélem, ez lett a regény tekintete is. (A Jelenkor-olvasót megkíméljük az újraközléstől, és a Hahn-Hahnba irányítjuk, úgymond.)

Az ez évi literátor egy úgynevezett kis országból jött, kis ország kis nyelvvel. A kis nyelv természetesen nem kisebb, mint a nagy nyelv, csak kevesebben beszélik. Ebből az is következik, hogy kevesebben olvassák, és ebből a kevésből is lényeges dolgok következnek (egészen az írói bankszámláig bezáróan); mindez azonban bagatell részletkérdés, ahhoz képest, hogy mit jelent ez a kicsiség a, mondjuk így, világérzékelést illetően.

A kis ország és kis nyelv embere, ha kimozdul ebből a kicsiből, mindegy milyen irányban, legkésőbb 300 kilométer múlva idegenben van. Kiszáll a vonatból, köszön, jó napot kívánok, guten Tag, és egy kukkot sem ért a válaszból. Elvileg tanulhatott volna nyelveket, de az nem magától értődő, anyjának nyelve se nem szláv, se nem indogermán, hanem valami finnugor, de Finnország messzi van, és ha közelebb volna, akkor sem javulna a helyzet.

Mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a világ többé-kevésbé idegen. Ez helyes és közhelyes következtetés, ám erre a nagy nyelvek birtoklói nehezebben jönnek rá – a közép-európai irodalmaknak ez az egyik kulturális hozzájárulása a nagy egészhez.

Mellesleg említem, hogy ez a forrása a provincializmusnak is. Melynek gyökere nem a műveletlenség vagy a tudatlanság stb., hanem a félelem, félelem attól, amit nem ismerünk, és ez a terület egyre nő, félelem az idegentől, akit nem ismerünk, nem tudjuk, mit akar, mit eszik és mikor térdel le, min nevet és min sír. (De azért nagy megértés-vágyunkban, tolerancia-gyakorlataink közepette ne felejtsük el, miként írja le Kiš a provincializmust: félanalfabéta butaság, begyöpösödés, a gyűlöletnek és nacionalizmusnak tápot adó agyi és lelki zárlat, újgazdag kivagyiság, banalitás, gonoszság.) A nagy nemzetek sem mentesek a provincializmus kisszerűségétől, csak ez megint nehezebben fölismerhető, mert nagy és gazdag a provincia.

Szóval hogy ki mit tesz az egészhez, ki mire érzékeny. Én, Goethe literátorjával ellentétben mindig a könyveknél kötök ki – a nagy könyvek kivétel nélkül olyat mutatnak, amit nélkülük nem is vennénk észre, nem is látnánk.

Ennek kapcsán a nekem szintén literátorként működő Kertész Imre jut eszembe: van egy szenvedés, egy kiszolgáltatottság a világban, amit kizárólag őáltala láthatunk. Az egyik legnagyobb vagy inkább legszebb irodalmi élményemet köszönhetem neki, annak példaszerű megélését, hogy mire is jó az irodalom. Ha nem olvastam volna a Jegyzőkönyv című írását, észre sem vettem volna, hogy történt velem valami ott a vonaton a kilencvenes évek elején, amikor Bécsbe tartva a magyar vámos barátságtalan kérdésekkel vegzált. Talán csak vállat vontam volna, fátyol reá. A Kertész vagy a Kertész írásának a pillantása révén lett nekem is tekintetem, az ő érzékenysége teremtette meg az enyémet, s láthattam így rá a saját kiszolgáltatottságomra, felelőtlenségemre (lásd vállvonás), sőt, talán szenvedésemre, melyet amúgy észre sem vettem volna. Ebből az élményből és, nem túlzás, megrendültségből született aztán a közös könyvünk, az Egy történet (két történet).

Az alcím szerint Danilo Kišről beszélek, a szöveg egy belső utalása szerint Kišről vagy Kosztolányiról vagy Kišről és Kosztolányiról – konkrétan pedig Kertészről. Talán a K betű (K, mint Koethe) a nagy összekötő.

Ha a már említett „kis nyelvi”-vonat dél felé halad, akkor egy pillanat alatt Danilo Kiš földjén járunk, amely egyszerre Kosztolányié is (és persze hangsúlyozottan egyikőjüké sem), mindketten Szabadkán születtek, amelyet Suboticának is hívnak, most Szerbiához tartozik, előtte hosszasan Jugoszlávia volt, annak előtte még hosszasabban Magyarország – úgyhogy még az sem biztos, hogy ama vonatból kilépve nem értjük, mit beszélnek, és hogy csakis idegenséggel találkozunk. Ezen a vidéken még a bizonytalanság sem biztos.

A közös születési hely véletlene még nem verne hidat a két szerző közé. Hacsak – alig fölülmúlható szerénységgel – én magam nem válok híddá. Gyönyörű hídfajtákat ismerek, ezeket hallva az ember azonnal híd szeretne lenni; hogy csupán a legfontosabb függőhidakat említsem: egyszerű, külön lehorgonyzott, önmagában lehorgonyzott, azután a kábelhíd, a ferde kábeles hárfahíd, a ferde csillagkábeles, a ferde legyező alakú és az egypilonos ferde hárfakábeles. (Lásd néma filmes autókanyarodás plusz az Egy nő.)

Hogy szerénységem citromjából az utolsó kesernyés csöppet is kifacsarjam: Kiš és Kosztolányi művészete úgy működött esetemben, mint a perzsa Hafiz költészete a Nyugat-keleti díván esetében.

Kiš – hogy az alkalomhoz dörgölődző fogalmazással éljek – önmagában hordozta a literátorságot: az említett Szabadkán vagy Suboticán születvén, határ menti volt mindenestül: egyik lába kívül, a másik belül, és olykor fordítva, a kívül került belülre, a belül kívülre, nyelv, származás történelem kettőssége, olykor hármassága, gazdagsága és üressége természetes napi tapasztalata. Így ír: „Az író sorsában semmi nem véletlen, még az sem, hogy hol született.” (Amihez azt tenném hozzá, hogy ehhez csak olykor az okot kell fölcserélni az okozattal.) Az itteni tapasztalat tehát azt mondja: nemcsak a világ idegen, te is idegen vagy: mindenhol. Kelet-Európában bárkiből idegen lehet egy pillanat alatt. Metaforikusan: mindenki potenciális zsidó. Kiš Magyarországon zsidó volt, Montenegróban magyar, Párizsban talán szerb, olyan jugoszlávszerűség. (Ő egyébként szerette annak mondani magát, jugoszlávnak. Ez se politikai, hanem költői elképzelés.)

A születés kegyelme még nem elegendő a literátorsághoz, kell, Kiš szavával, a megformálás kegyelme. (Ismételjük:) Czes³aw Mi³osz valami olyasmit mondott a nyugati és a keleti értelmiségi közti különbségről, így olvasom Gombrowicz Naplóiban, hogy az előbbit úgy igazán nem rúgták seggbe, ellentétben utóbbival. Ezen aforizma értelmében az volna az ütőkártyánk (ebben a rejtett viadalban, amit a Nyugattal folytatunk, elismertetni akarván sajátos értékeinket, erőinket, másságunkat), hogy élvén egy brutalizált kultúrában, közelebb állnánk, úgymond, az élethez. És hogy persze Mi³osz maga is jól ismeri ezen igazság határait – meg hát szomorú is volna, ha presztízsünk kizárólag e vert testrészen nyugodnék. Mert egy vert testrész az nem normális állapotban lévő testrész, és a filozófiát, irodalmat és művészetet mégiscsak olyanoknak kéne művelniök, kiknek nem ütötték ki a fogait, nem verték össze vagy szét az arcát, és az állkapcsuk sincs kificamodva. És hogy a test meg a lélek. Mert megesik, hogy testi kényelmetességek a lélek határozottságát növelik, és csöndes függönyök mögött, az (állam)polgár puha szobácskájában oly elszántság, szigorúság születik, melyről azok, akik benzines flaskát hajigálnak tankokra, nem is álmodtak volna. Így ez a mi brutalizált kultúránk csak akkor tudna hasznos lenni, haszonra szert tenni, hogyha megértenénk, ha fölfognánk, hogyha valami földolgozottá válnék, megmunkálttá, a valódi kultúra egy új formájává lenne, erőink átgondolt és szervezett bevetésévé, egyetemes szellemmé. A kérdés: hogy képesek vagyunk-e, vagy képes-e irodalmunk akár csak részben is e programot beteljesíteni.

Mindezeket az ő kis szobájában írja Gombrowicz, és zárnia is kell e helyt sorait, mert a Pensio Las delicias-ban vacsora vár rá. Élj boldogan egyelőre, Naplóm, lelkem hű ebe – ám ne vonyíts! – urad bár távoz, jő ismét… Amiből kitetszik, hogy ez a Gombrowicz nevű igen okos férfiú volt.

Ha most egyetlenegy szerző egyetlenegy könyvéről beszélnék (amire már minden esélyemet eljátszottam), akkor az A holtak enciklopédiája volna Kištől. Kiš szívesen idézte Nabokov egy mondatát, amely akár könyvének a mottója is lehetne: „Sohasem értettem meg, mire jó könyveket kigondolni, amelyek ilyen vagy olyan módon nem történtek meg a valóságban.” Azt hiszem, Kiš művészetének dilemmája ama klasszikus: etikának és esztétikának az egysége, illetve felbomlása. Velem is, nemde, életről és formáról beszélgetett ott Portugáliában (ahonnan Esti Kornél, Kosztolányi hőse érkezik majd az én könyvembe, hogy portugálul beszéljen, „a virágok nyelvén”).

Kiš radikális, de nem szeret bele a saját radikalizmusába, körültekintően radikális – és ez alig ellentmondás. (Ami a logika terepén körülbelül annyira volna értelmes, mintha azt mondanók, valaki alig terhes. Éppenhogy. Egy hajszálnyit. Csöppnyit.) Radics Viktória írja szép Kiš pályarajzában: Kiš az irodalmi konvencióktól való eltávolodást nagyon is üdvözli, és megérti, hogy a modern irodalomból kiveszett a fabula maskarádéja, eltűntek belőle a hagyományos értelemben vett hősök meg az ún. lélektani realizmus – megérti egészen addig a pontig, amíg csak a dolog héja marad meg. Itt megtorpan. A lázadás túl jól sikerült: a forma végleg leválasztatott az (emberi) tartalomról. (...) Nem érdemesebb-e elfogadni a konvenciók kockázatát, mint rideg, érthetetlen és üres magaslatokba emelkedni?

„Tisztelem a szellem minden kalandját, írja Kiš, az értelem és a szív mindenféle lázadását, és őszinte tiszteletet érzek az iránt, aki megvetéssel illette A bárónő öt órakor kilovagolt frázisát, ám ugyanakkor mély meggyőződésem, hogy e frázisban több művészet és élet lakozik, mint ama homok érthetetlen percegésében, amelybe nem süpped emberi talp. (...) Odaadó híve vagyok a konvenciók elleni lázadásnak, ám a dadogás határán megtorpanok, még akkor is, ha regényemet ezzel a mondattal kell kezdenem: »Reggel emberi lábnyomokra bukkantam a homokban.«”

Idézetről idézetre haladunk, ezt se tekinthetjük véletlennek.

Nem hiszem, hogy belemagyarázás volna azt állítani, Kiš fenti dilemmája az enyém is. Ez a kettősség mutatkozik meg a Bevezetés a szépirodalomba alapdátumává tett június 16-ban. Mert az, ugye, egyfelől a Bloomsday, a nap, amikor Joyce regénye és kis túlzással azóta minden regény játszódik, másfelől Nagy Imre kivégzésének napja. Ilyen a magyar intertextualitás, finom európai összefüggések, durva lokális leszámolások. Szó és vér összetartoznak, mintha nálam is összetartoznának, megjegyezve, hogy ez utóbbi is szó.

A holtak enciklopédiája sokat tud erről az összetartozásról.

Literátori munkaköri kötelességemnek megfelelően szívesen anekdotáznék még Kišről, de nincs erre idő. Egy kicsi azért legyen. (Ott volt, itt nincs. Elmeséltem találkozásomat Kiš esterházys írásával, a Mily dicső a hazáért halni cíművel.)

Nem hiszem, hogy túlzás, ebből a rövid novellából nőtt ki azután a Harmonia caelestis 800 oldala. Ezt jó lett volna megmutatni neki, azt hiszem, örült is volna, kevés nagyvonalúbb embert ismertem nála, de nem lehetett, mert meghalt. Egoistán, hangoskodva úgy mondanám, amikor meghalt, kezdtem el írni a Harmóniát. Így megy az irodalom: apáról apára. Az is fontos volt, ahogy láthattam, miként csinál egy eltűnt apából létezőt. Az apák mindig eltűnt apák, akkor is, ha vannak. Az eltűnt apa nyomában, hát persze, előbb-utóbb Proustba botlunk. Vagy: Cherchez le papa. A hiányzó apa kiváló regényhős-lehetőség: a nincs mint a van lehetősége. Ez az én regényemben így foglaltatik össze: „Mi a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.”

A semmi mint a megszépítés lehetősége. A megszépített apa, a megszépített anya, a megszépített én, a megszépített világ: megszépítés nélkül nem maradna semmi. A valami igazabb, mint a semmi.

Most már nem fogok Kosztolányiról beszélni, pedig nagyon is érdekemben állna. Talán Nádasról kellett volna kevesebbet... Kosztolányi Hafiz-szerepe, literátorsága, nekem való literátorsága még tisztábban látható.

Pontatlanul, de sokat ígérően úgy mondanám, hogy továbbírtam Esti Kornél történetét, s noha tudván tudom – negyven év munka és, most Kölnben így fogalmazok, két óra beszélgetés Danilo Kišsel megtanította –, hogy a formáról való döntéseknek komoly következményei vannak, mégis meglepett, hogy egyedül az a tény, hogy a szövegben nem egy tetszőleges név (vagy egy tetszőleges én) szerepel, hanem Esti Kornél neve – az láthatóan másfelé kanyarította a szöveget, hogy azt ne mondjam, a cselekményt. Csak lestem a kezem, hogy hová vezeti Kosztolányi.

Azt hiszem, sikerült addig-addig ügyeskednem, míg két szék közt a pad alá kerültem, egyfelől nem elemeztem, de azért mondtam e tárgyban is valamiket, másfelől nem képviseltem szigorúan a goethei kommunikációs koncepciót (emlékszünk, Kehlmannal kéne most egy bécsi kiskocsmában söröznöm), de azért fecsegéssel és anekdotákkal jeleztem, hogy mintha megértettem volna, miről van szó. Inkább azt akartam megmutatni, hogyan működik konkrétan a literátor, a literátorság (akár önmagunk literátoraként).

Tudhattam volna, hogy így lesz, mert mindig így van: a tárgyról való beszéd része magának a tárgynak (ezt Kelet-Európában már Heisenberg előtt észrevették), hogy blöffszerűen használjam matematikai tanulmányaim szókészletét: könnyű Moebius-szalagok úszkálnak szigorú Klein-kancsókban. Akkor tehát ez volna a „két szék közt”-literátorfelfogás, a Moebius-Klein-verzió.

Magnifizenz,

említettem az elején, hogy itt kellene

befejezni.

De ami az elején egy megszólítás, magnifizenz,

tisztelet, forma, ígéret, remény,

az itt a végén immár csupán

üres szó

lenne,

kopogó idézet, akarnok szimmetria,

magnifizenz.

(csönd)

Igen,

olyan, mintha már a végére értem volna.

De még nem, föl kell oldjam, röviden, durván és kiszámíthatóan a címben jelzett

meglepetést.

Leveszem tehát az álarcom,

az utolsót is, amely az úgynevezett igazi arcom,

és kimondom, amit már több oldalról sejteni lehetett, én nem vagyok literátor,

nem literátor vagyok,

hanem,

ahogy talán már sejtik is,

textor!

Textor, mindenestül, mindig,

még az életem helyett is;

és nemcsak anyai ágon.

(Merthogy Goethe mamája, Catharina Elisabeth Goethe, gúnyneve Frau Aja: született Textor.)

Az utolsó szó azonban legyen Danilo Kišé,

bár a szó olyan, mintha Kosztolányi Dezsőé volna,

de Kiš kontextusában (emlékszünk: szó és vér)

meglepőbb, élesebb, elgondolkodtatóbb:

nežnije, nežnije, nežnije,

gyöngédebben, gyöngédebben, gyöngédebben.