Varga Mátyás költészetéről szólva elsőként azt az intenzitásbeli váltást érdemes kiemelni, amely a költő pályáján az utóbbi években megfigyelhető. Az 1995-ben megjelent első, Barlangrajz című kötetet az 1998-ban Nantes-ban kiadott kétnyelvű verseskönyv követte, majd 2006-ban a leghosszabb út, 2009-ben a hallásgyakorlatok, s legutóbb, a 2011-es könyvhétre látott napvilágot a parsifal, parsifal. Már az utóbbi három kötet címadásának tipográfiája is azt sugallja, hogy az utóbbi öt év lírája valamilyen módon egységet alkot. Persze többről, sőt másról van szó, mint a verstermés ugrásszerű gyarapodásáról, hisz Varga Mátyás költészetét az utóbbi években sem a szövegek bőséges áradása jellemzi. Vékony, félszáz költeményt sem tartalmazó verseskönyvei sokkal inkább a költői útkeresésnek a mai magyar líra kontextusában egyedülálló, bár nem kapcsolat nélküli állomásait jelölik. Annak idején kétkedve olvastam Krusovszky Dénes értékelését: „A hallásgyakorlatok lírája – írja a fiatalabb pályatárs – kísérleti líra, és éppen kísérlet-jellegénél fogva egyszeri és megismételhetetlen, így Varga Mátyás költői pályáján is az eddigi eredmények betetőzésének, végpontjának tekinthető.”1 S noha ma sem gondolom, hogy a hallásgyakorlatok az addigi életmű betetőzése lenne, a 2011-es kötet, be kell látnom, igazolja Krusovszky állítását, a hallásgyakorlatok azonban csak abban az értelemben tekinthető végpontnak, amennyiben a rá jellemző minimalista költészet abban a formában valóban folytathatatlan.

A parsifal, parsifalban Varga Mátyás kétségkívül olyan új líranyelvet alakított ki, amely produktívan összefoglalja az előző öt év költői kísérleteinek újraírható eredményeit, versformájával a Barlangrajz darabjait is megidézi, s a Parsifal-mondakör több évszázados szöveghagyományának feldolgozásával új keretet ad legújabb költői kísérletének. „A költői pálya markáns, radikális alakulása”2 ellenére, mely a legújabb kötet után is jellemzője maradt Varga Mátyás költészetének, megőrizte azt a látás- és írásmódot, amely a leghosszabb út metapoétikai önreflexióiban még esetenként a versek explicit tárgya volt: „csak nézem, ahogy most mindent kisbetűvel írok.” (így látni. mégsem) Illetve: „pengével a szavakról. a fölöslegest próbálod szüntelen. az elhagyhatót.” (csak annyi biztos) Már ez a 2006-os kötet töredékes mondataival, elhallgatásaival a hiánynak, az olvasó által újraalkotható vagy csak megsejthető hiányzónak a szövegbe írásával olyan versnyelvet hozott létre, melyet más-más módon, de a következő kötetek is folytatnak. Ennek a költői redukciónak egyik lehetséges megvalósulási módját adták például a hallásgyakorlatok számozott, többszólamú szövegei az „utcáról felszedett”3 mondatokkal, s a költői szerepnek leginkább a neoavantgárd felől megérthető destrukciójával. A hallásgyakorlatok ebből fakadóan ellenáll a líraolvasás hagyományos mechanizmusainak is, amennyiben olyan olvasói aktivitásra számít, amely a különböző szólamokat elkülöníti egymástól (ehhez ad ugyan némi segítséget a szöveg tipográfiája), s a pontosan jelölt kontextus hiányában a szövegben elszórt nyomok alapján kísérletet tesz a beszélők azonosítására.

A parsifal, parsifal is fokozottan igényli ezt az aktív olvasói figyelmet, a (többszöri újra)olvasás azonban a nyomkeresésnek egy másfajta metódusát teszi szükségessé. Már a címadás is sejteti, hogy a kötet olyan műveltséganyagot hoz mozgásba, mely a kelta mondavilágig, de legalábbis a középkori lovagregényekig, Chrétien de Troyes Perceval ou le Conte du Graal-jáig, s Wolfram von Eschenbach Parzivalján keresztül Wagner operájáig nyúlik vissza. A kötet végén a Jegyzetekben megtaláljuk Parsifal történetének „lehetséges összefoglalásá”-t, mely a kötet tagolásának megfelelően négy részre bontva ismerteti a középkori mondát, a versek újraolvasása során újabb és újabb kapcsolódási pontokat (neveket, helyszíneket, egyéb közös motívumokat) találunk a középkori lovagregény és a Varga Mátyás-versek között. Vagy éppen ellenkezőleg: újabb és újabb szövegrészletek bizonytalanítanak el a két (három, négy) szövegkorpusz együttolvashatóságát illetően. Hisz nem csak arról van szó, hogy sok esetben mai világunk részletei (szituációk, tárgyak, események) villannak fel az egyes versekben, de a versvilág is oly módon hermetikus, hogy nemcsak a tradícióhoz való viszonya, de saját kontextusa, s a kötet többi verséhez való kapcsolódása sem rekonstruálható egyértelműen. Ez a kettőség vagy (más nézőpontból) nyitottság azonban része a szövegek működésmódjának.

A Parsifal-történet összefoglalása ugyanis tagadhatatlanul a kötet egészét átfogó narratív sémát hoz létre, s a négy ciklusba rendezett versek sora bizonyos fokig követi is ezt a nagyszerkezetet. Az első rész versbeszélője például több darabban is gyermekkori történetet idéz meg, Parsifal gyermekkorának helyszíne, az erdő, Gaste Forest is többféleképpen, esetenként név szerint megidéződik. A versekben elbeszélt történetek vagy történetfoszlányok jellemző helyszíne az erdő, de nem nehéz beazonosítani a lovagokkal való találkozás és az otthonról való távozás eseményeit sem. A kötet további ciklusai is megőrzik a középkori történetre való utalásnak ezt a módszerét, az olvasásban előrehaladva azonban mintha inkább távolodnánk a Parsifal-mondától, vagy legalábbis egyre nehezebben találhatók meg azok a közös motívumok, melyek a négy ciklus verseit a függelékként közölt történethez kapcsolják. A negyedik ciklus utolsó versének címe például nem véletlenül a lovag feleségének, Blanchefleur-nek a neve, hiszen az eredeti történet szerint Parsifal hosszú évek bolyongása után nemcsak Monsalvat várába jut vissza, hanem feleségéhez is. A kötet végén olvasható összefoglalás erről viszont nem szól, s nem ez az egyetlen elhallgatott, de a versekben mégis megjelenő kulcsmotívum. Kundri a bélflóra című versben például mint idegbeteg nő jelenik meg, ennek értelme viszont csak akkor lesz világos, ha tudjuk, hogy – például Eschenbachnál – a két világ, Monsalvat lovagjainak vára és Klingsor palotája között az őrülettel rokon révült állapota biztosít a nő számára átjárást. Ezek az elhallgatások azonban (vélhetően) nem a költő figyelmetlenségét mutatják, sokkal inkább a többször átírt Parsifal-monda és a Varga Mátyás-szövegek közötti divergencia-konvergencia játék tudatosan alkalmazott részét képezik. Azaz, véleményem szerint, a Jegyzetek összefoglalása a kötet szövegvilágának szerves részét képezi. Ugyanúgy a forrásszövegekből újraalkotott szövegrész, mint a kötet versei, szerkezete is a kötet felépítését tükrözi, még ha funkcionálisan és formáját tekintve el is különül a versektől.

Közel sem arról van tehát szó, hogy – miként a Revizor kritikusa feltételezi – Varga Mátyás azzal, hogy a Jegyzetekben összefoglalta a Parsifal-történetet, „az olvasó számára kötelezővé teszi a mitológiai gondolkodást, és ezzel elvágja a kötet másként való megértésének minden egyéb lehetőségét.”4 Az ugyan tagadhatatlan, hogy a költő ezzel a gesztussal (is) gondolkodásra késztet, de ennek célja nem a lezárás, az értelmezés lehetőségeinek korlátozása, sokkal inkább a kreatív együtt- és újraalkotás ösztönzése, nem utolsósorban pedig az olvasó műveltségének aktivizálása, esetenként provokációja. Az a nyitott szemantikai struktúra, amelyet a ciklusokba rendezett versek, a kötet végén összefoglalt Parsifal-történet és – ez megint nem mellékes – a kötetben olvasható mottók képeznek, leginkább a két, önmagában is összetett, „szövevényes” szövegvilág, a Parsifal-monda és a kötet végkifejlete, s azok együttolvashatósága szempontjából lényeges. A különböző szövegváltozatok mindegyikében Parsifal hosszú évek vándorlása, s hitének elhagyása után megtér. Varga Mátyás összefoglalása szerint egy remetének meggyónja bűneit, és húsvét ünnepén megáldozik. Más változatok szerint miután visszaszerezte Klingsortól a szent lándzsát (mely hajdan Krisztus mellkasát döfte át, s mellyel utóbb Klingsor ejtett nem gyógyuló sebet a Halászkirály testén), majd részvétével és helyes kérdésével megváltotta szenvedésétől Amfortast, ő lesz Monsalvat új uralkodója. Parsifal útja tehát végső soron Gaste Forestből való távozásától a történet végén az Üdvösség Hegyére való eljutásáig egyfajta fejlődéstörténet, amely során a hős balga ifjúból Monsalvat királyává válik. S a kötet Edmond Jabès-tól vett mottója („L’herbe foulée / sauve la face.”) is azt sejteti, hogy az újraírt Parsifal-történet megtartja az eredeti történet(ek) üdvözüléstörténeti ívét. Kérdés azonban, hogy a kötet versei valóban megengedik-e ezt az optimista olvasatot? Másként megfogalmazva a kérdést: csak annyiról lenne szó, hogy Varga Mátyás ugyanazt a történetet mondja újra, amelyet Chrétien de Troyes, Eschenbach vagy Wagner, s pusztán a mai kortárs művészet íratlan normáinak vagy a (poszt)modern korszak töredezett világképének megfelelően más, korszerű formába önti a történetet?

Ha a Parsifal-mondát mint kötelezően működő sémát vagy mitológiai gondolkodásmódot tekintjük, akkor a verseknek is szükségszerűen követnie kell Parsifal felemelkedésének útját. Az azonban már első olvasásra is nyilvánvaló, hogy a Varga Mátyás-kötet versei nemcsak hogy nem követik a folyamatos történetmondást, de – csakúgy, mint a
korábbi kötetek – kifejezetten a töredezettséget, az elhallgatások révén beszédessé váló hiányt teszik meg alapvető olvasási tapasztalattá. A versekben megjelenített történetek talán csak annyiban emelkednek ki a hétköznapi banalitások sorából, amennyiben legtöbbször a mindennapi létezés egy határhelyzetét, jellemzően az emberi szenvedést beszélik el. Ez pedig azzal együtt, hogy szövegszerű kapcsolatot teremt a Parsifal-történet egyik kulcsmotívumával, Amfortas szenvedésével, egyben hétköznapiságánál fogva ellentétet is képez a krisztusi szenvedéssel még közvetlen, „tárgyi” kapcsolatban álló mondavilág szakrális emelkedettségével. A szöveghagyománytól való eltávolodásnak ezzel a nyilvánvaló mozzanatával szemben viszont Varga Mátyás versei is megőrzik a kapcsolatot az emberi szenvedés isteni őstípusának tekinthető krisztusi passióval, hiszen mindjárt az első vers címével (másodszor esik el) a nagypénteki események jellegzetes momentumát idézi meg, s az áldozás című vers Eucharisztia-motívuma a miseliturgiára történő utaláson keresztül szintén ezt az üdvtörténeti eseményt evokálja.

Az a költői gesztus, hogy Varga Mátyás a kötet függelékében próbálja irányítani (vagy segíteni) a versek befogadását, emlékeztet arra, ahogy Borbély Szilárd a Halotti Pompa szekvenciái után közölte a szülei elleni rablótámadásról szóló újságcikkeket. Noha a két költészet karakterében lényegesen különbözik egymástól, ebben a megoldásban legalább két rokon poétikai mozzanat figyelhető meg. Az egyik a versbeszélő személyes jelenlétének korlátozása, aminek tétje Borbély Halotti Pompájában a személyes tragédia elbeszélhetősége. Varga Mátyás parsifal, parsifaljában mindez a hallásgyakorlatok radikális poétikai megoldása után mintha a hagyományos(abb) költői nyelvhez vagy szereplírához való visszalépésként valósulna meg, viszont itt sem azonosítható egyértelműen a versbeszélő(k) kiléte, vagy pontosabban: alaposabb (esetleg a szerző műhelyébe betekintő) olvasat tudná kimutatni, hogy ki az, aki az egyes darabokban megszólal. A legtöbb esetben szintén nehezen eldönthető kérdés, hogy a versek egyes szólamai hozzárendelhetők-e a Parsifal-történet egy-egy szereplőjéhez. S ha már szólamokról beszélünk, s a kötet egyik fontos forrásszövege Wagner operája: a versek lehetséges intonációja vajon összefüggésbe hozható-e az opera különböző hangfekvésben megszólaló karaktereivel?

A másik rokon vonás Borbély Szilárd és Varga Mátyás kötetének poétikai kísérlete között, hogy mindkét költő középkori szövegekhez nyúl vissza, Borbély Szilárd a középkori szekvenciákhoz és a barokk misztikus költészethez, Varga Mátyás pedig az ismert lovagregényhez. S a visszanyúlásnak ebben a gesztusában mindkét szerző esetében ott van a modernség előtti világ- és szubjektumfelfogásnak, illetve ezek eminens megmutatkozási módjának, a középkori keresztény testtapasztalatnak a megidézése. A Halotti Pompa esetében – miként az a szerző nyilatkozatából tudható – a középkori és barokk szövegek evokációja többek között a modernség korában elveszett Testről való tudás közvetítésére szolgált.5 Varga Mátyás parsifal, parsifaljának költői szemléletmódjára annak a viszonynak a megjelenítése lesz jellemző, mely a forrásszöveg(ek) és a versek kettősségére, s a mögöttük lévő világszemléletek szembesítésére épít. Ez a kettősség a kötet több szintjén is tetten érhető. Már maga a címadás is beszédes ebből a szempontból. Parsifal nevének megkettőzése leginkább talán a megszólítás nyelvi alakzataként azonosítható. A versek sokszor aposztrofikus hangja is az elbeszélt történetek maiságából a régiség felé fordulásként, illetve a mondai alakok, helyszínek, események történetbe hívásaként funkcionál. A középkori történetből a Varga Mátyás-versek megértése szempontjából így főként azok az elemek emelhetők ki, melyek a kettőséget jelenítik meg, például a jó és a gonosz mitikus ellentétpárját megjelenítő Amfortas birodalma és Klingsor kertje, illetve Kundri, akinek átjárása van e két világ között. Ebben az összefüggésben építhetők be a kötet nagyszerkezetébe azok a versek is (például ikrek), melyek egyébként nem mutatnak kapcsolódást a mondavilághoz. A középkori történethez való közeledés és távolodás játékáról van tehát szó ebben az esetben is, s mintha a versek egyes részletei nem is egy meghatározott vagy fiktív személyhez szólnának, hanem a kötet intertextuális terébe vont szöveghagyományt szólítanák meg, vagy a hozzá fűződő viszonyra reflektálnának. A prológus egy részlete akár arra a távolságra is vonatkoztatható, mely a mai versbeszélőt elválasztja a középkori szövegek hajdani megszólaltatóitól: „- megtévesztő volna, ha közös / emlékeink lennének.” Éppígy a Parsifal-történet interpretációja s a történethez való viszonyulás metaforikus megjelenítései is lehetnek azok a versrészletek, melyek az idegenség és a másikhoz fűződő kapcsolat (részvét) témáját szólaltatják meg: „most már mind- / kettőjüket gyanakodva / figyelték. egyszeriben / köze lett hozzá.” (vízjel) Vagy egy másik részlet, mely akár a szövegek közötti párbeszéd megjelenítése is lehetne: „- tükörképem vagy // - felelte -, de csak rövid / ideig, mert ha befedjük / egymás árnyékát, úgy lé- / pünk át, mint egy ajtón.” (napéj)