Egressy Zoltán 1991-ben Csókkor című verseskötetével debütált, azután 2009-ig leginkább színdarabjai révén volt jelen a magyar irodalmi életben. Portugál című drámáját nemcsak a Katona József Színházban játsszák 1998 óta folyamatosan nagy sikerrel, hanem a mű nyomtatott változatát – a szerző más színdarabjával együtt – több kiadó is (Neoprológus, 2000; Ant-ko, 2005) közzétette. Egressy két évvel ezelőtt jelentkezett először kispróza-gyűjteménnyel, amely Most érsz mellé címmel látott napvilágot a Kalligram Kiadónál, idén pedig megjelent első regénye, a Szaggatott vonal is, amely a figyelemfelkeltő aparegény alcímet kapta. Figyelemfelkeltő, mert az utóbbi években az úgynevezett aparegényekkel kapcsolatos olvasói tapasztalatok igencsak szerteágazóvá váltak. Esterházy Péter az apát illetően például egyenesen az európai kultúra főműfajáról beszél: „Az aparegény ugyanis nem műfaj, ellenben az apa az műfaj. Az európai kultúrában az apa egy főműfaj. Minden az apáról szól, ez egy apakultúra, és az apa nagyon erős tabu alatt áll, az apa érinthetetlen.” (http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/51/esterhazy.html) Az apa érinthetetlenségének, illetve az érinthetetlenségből fakadó folytonos leszámolási kísérletnek a megjelenítése a legtöbb apatörténetet radikálissá teszi.

Egressynél azonban nem egészen erről van szó. Nem lehet ugyanis azt mondani, hogy a Szaggatott vonal – akár témáját, akár poétikáját tekintve – radikális volna. A regény tétje nem az apával való szakítás, hanem a vele való megbékélés, a félresiklott apa-fiú kapcsolat megértése és elfogadása, amit a mű hagyományos regénypoétikai eszközökkel jelenít meg. Egressy prózája nem igazán feszeget esztétikai konvenciókat, és nem okoz váratlan meglepetéseket sem, inkább egységesnek és homogénnek lehet mondani. Az új regény narrációja és hangneme erősen emlékeztet a szerző korábbi novelláinak narrációjára és hangnemére: az alapvető beszédhelyzet az egyes szám első személyű, a főszereplő egyszersmind az elsődleges elbeszélő. A Szaggatott vonalban, akárcsak a Most érsz mellé írásaiban, a befelé figyelő, megfontoltan és lassan építkező belső monológok dominálnak, miközben a színdarabokból ismert pergő drámai dialógusoknak, amelyekkel Egressy a legfinomabb árnyalatokat és karaktervonásokat is képes megjeleníteni, a regényében és az elbeszéléseiben alig van nyomuk.

A monológ marad az uralkodó beszédmód akkor is, amikor a regény narrációja valamilyen oknál fogva megtörik. Elbeszéléstechnikailag hasonlít a novellákhoz a regény csattanószerű zárlata is, de konkrét egyezés figyelhető meg a szereplőválasztásban is. A Szaggatott vonal főhőse Vertesz Antal motoros futár, annak a Vertesz Abának a fia, aki a Záróvonal című Egressy-novellának a főszereplője, és aki mellékszereplőként felbukkan a Permet című írásban is. Ebben a két elbeszélésben azonban nincs szó arról, hogy a Budapest utcáin hajnalonként magányosan kóborló Vertesz Aba ékszerésznek fia is volna. A regény és a novella címe viszont eleve szembeállítja egymással a két karaktert. Az apa és fia között feszülő konfliktust jellemzi az útjelző vonalak ellentétes szimbolikája. Az apa éjszakánként mindig a záróvonalon gyalogol át az Erzsébet-hídon a Tabánba, ami a közlekedési szabályok értelmében egyértelműen kihágásnak számít, miközben a motorral közlekedő fiú terrénuma az átjárhatóságot biztosító szaggatott vonal (a KRESZ-ből ismert terelővonal), amely teret hagy az ingázásnak, az eldöntetlenségnek, és úgy teszi lehetővé a különböző „forgalmi sávok” közötti átjárást, hogy közben nem következik be szabálysértés.

A történet egy nyári délután, Vertesz Antal harmincadik születésnapján kezdődik. Annak, hogy a főhős éppen ezen a napon harminc éves, szimbolikus jelentősége van: nem egyszerű évfordulóról van szó, hanem egy kritikus életpillanatról, amely Verteszt számvetésre készteti. Mindaz, ami délutántól másnap hajnalig történik vele, egyfajta pesti Télemakhiaként értelmezhető, vagyis Egressy története az ősi toposzt, az elveszett apa (Odüsszeusz) utáni bolyongást eleveníti föl. A keresés egyszerre konkrét és virtuális: Vertesz az éjszaka folyamán valóban keresztül-kasul szeli Budapest utcáit, míg végül az apja útvonalán haladva az apai „birodalomban”, a Tabánban köt ki; a kutatás ugyanakkor a Vertesz tudatalattijában zajló belső monológokban is tükröződik. A regény első jeleneteinek helyszíne egy pesti kocsma, ahol a fiatal férfi a következő fuvarjára várakozik, és azt fontolgatja, hogy gyúrni indul egy fitneszszalonba. A kocsmában a szokásos törzsközönség között hamarosan feltűnik egy vonzó szőke nő, és ettől kezdve Vertesz Antal délutánja is újabb fordulatot vesz. Mint kiderül, a következő küldeményt (egy vibrátort) épp ennek a nőnek a megbízásából kell eljuttatnia Budapest egyik külső kerületébe, ahol a kézbesítést követően a szőke nő barátnője, a „tapsicipős” Tímea nemcsak egy italra invitálja meg a futárt, hanem közösen ki is próbálják a barátnő küldeményét. A szenvedélyes együttlét után Vertesz továbbmotorozik a temetőbe, ahol éjfélig az apja szétszórt hamvai mellett iszogatja a Tímeától lopott whiskyt, majd félig-meddig kijózanodva a sírkövek között bukdácsol. A temetőből végül az arab temetőőr kalauzolja ki, a bejáratnál pedig már várja őt Tímea, akinek a társaságában sikerül bejutniuk a Vidámparkba, majd közösen visszamotoroznak a kocsmába, ahol ismerősökkel – Vertesz gyerekkori barátjával, Molekulával, és Tímea barátnőjével – futnak össze. A kis társaság azonban hamarosan a kórházi ügyeleten köt ki, ahonnan Vertesz a kocsmában megismert halőrrel halorzók nyomába indul. Hajnalban viszont már ismét Budapest utcáin látjuk őt viszont a motorjával; ekkor indul el apja éjszakai útvonalán az Erzsébet hídon át a Tabánba, majd a visszaúton, amikor döntenie kellene, hogy a híd utáni elágazásnál hazafelé forduljon-e, vagy a régi szerelme lakása felé, furcsa körülmények között feltehetően életét veszti. A szövegből nem igazán derül ki, hogy a regény végén baleset vagy öngyilkosság történik-e, mindenesetre az utolsó fejezet abban a pillanatban ér véget, amikor Vertesz valahol a híd közepe táján előre látja a halálát követő pillanatokat és a rá várakozó angyalokat, de maga a zuhanás ténylegesen még nem következett be.

A regény jelen idejű síkjába szervesen belesimul egy retrospektív narratíva is, amely többrétegű, vagyis a narráció a jelen- és múltbeli jelenetek ritmikus váltásaiból, egymásba mosódásaiból épül fel. A halott apához intézett monológ így csak részben szól a Vertesz születésnapján történt eseményekről, ugyanilyen fontos benne a múlt emlékeinek felidézése, az apa hiányának kimondása, valamint a főhős régi szerelmeinek története. Vertesz Aba és Vertesz Antal kapcsolata alapvetően a hiányra épül, mivel Vertesz Aba a fia születése után elhagyta a családját, és ezt követően évente kétszer látogatta meg a gyerekét. Vertesz Antalban éppen a felidézhető emlékek hiánya miatt ébred fel a vágy az apával való konfliktus tisztázására. Frusztráló számára például az az érzés, hogy sosem tudott megfelelni az apai elvárásoknak, és ezért magát tartja felelősnek a közönyéért. „Kevés vagyok, ezt éreztetted, nem tudok az apád helyébe lépni, megrogytál a halálával, én meg mit akarok tőled? Sokszor nekigyürkőztem, igyekeztelek felmenteni, mert hát lehet, hogy csak annyi történt, te nem apának születtél, hanem gyereknek, nem tudtál felnőni apának, akkor viszont nem tehetsz róla, hogy paraszt módon viselkedsz, minek kapaszkodom beléd […]” (76.) A narráció hangsúlyosan az én-te dialogikus viszonyra épül, de miközben az egyes szám első személyű narrátort kezdettől fogva azonosítani lehet, addig a monológ egyes szám második személyű megszólítottjának kiléte viszonylag sokáig bizonytalan. Csak a második fejezet közepe felé, amikor elhangzik az apa szó („[…] te a múlt vagy, a múltam, és az is maradsz mindig, mert az akarsz lenni, apa.” [14. kiemelés tőlem, L.E.]), válik teljesen egyértelművé, hogy Vertesz végig a halott apjához fog beszélni. A regény így formailag ugyan monológ, de az erőteljes megszólítottság következtében mintha egy megkezdett dialógus is volna, amelynek az elbeszélő elképzelése szerint a regény befejező képsorai után kellene elkezdődnie.

Vertesz Antal hangja a monológ egyirányú természetéből fakadóan uralja az elbeszélést, amely így viszonylag gyakran tűnik nárcisztikusnak: az olvasó a regény egészében az ő tudatába lát bele, ahol többször szembesül frusztrált panaszáradattal. Erre a narrátor maga is reagál, kijelentve, hogy a folytonos önsajnálatról le kellene már szoknia. „Az az egyetlen probléma, hogy olyan, csak magát sajnáló lény vagyok, akit mindössze az érdekel, ki ébred fel majd a halála pillanatában.” (93.) Vagy egy másik jelenetben: „A legjobb lenne egy darabig üresnek maradni, ahogy az utca teszi, miután elzúgott a paraszt motoros, ezt kell gyakorolnom, az üresedést, meg az önsajnálat – ha mégis az lenne – tudatos beszüntetését, csírájában akarok elfojtani mindent, ami rossz, nem akarom gyűjteni az érzéseket, elég lenne csak lenni.” (12.) Vagy megint máskor: „Bárcsak olyan lenne az igazi személyiségem, mint amilyennek látszik, arra vágyom, nem szenvelgésre, legszívesebben kiműteném magamból az önsajnáló, merengő részeimet.” (146.) Olykor roppant igaznak tűnik Verteszre is az, amit a regény vége felé az elbeszélő a hirtelen haragú Molekuláról mond: „[…] legalább ismeri magát, bár tetszelegnie nem kéne azért […].” (245.) Vertesz reflektált és érzékeny személyisége nem tűnik egyértelműen pozitívnak, inkább ambivalensnek mondható. A macsó és a feminin vonások egyszerre keverednek benne: fitneszteremben gyúr, ahol a körülötte izzadó nők fenekét mustrálja, előfordul, hogy gyümölcsnapot tart, fél a sötétben és a szellemektől, mániákusan hisz az angyalokban, ugyanakkor megvetően beszél az ezotériáról, amelyben azonban láthatóan ő maga is járatos. Inkább félműveltnek tűnik, tudására viszont roppant büszke, és többször sértetten utal arra, hogy ismeretei ellenére a külvilág számára ő csak egy egyszerű postai alkalmazott. Kapcsolataiban kerüli a kötődést, ahogy Tímeáról is hamar elfeledkezik, és valószínűleg jobban hasonlít az apjára, mint azt magának bevallja.

Olykor előfordul kilépés az egyközpontú elbeszélői nézőpontból, ami viszont nem eredményez lényegesen eltérő elbeszélői hangnemet vagy stílusváltást. Vertesz monológja ugyanis egy-egy fejezet erejéig időről időre megszakad, hogy szóhoz jusson a cselekmény néhány karakteresebb szereplője, akik szintén egyes szám első személyben adnak elő egy fejezetnyi monológot a saját életükről. A közbeékelt történetek nem függőbeszédszerűen kapcsolódnak a szövegbe, hanem a nézőpontváltás szövegképileg van jelezve: a főelbeszélésből kilépő részek kurziváltan vannak szedve. Hogy az egyes mellékszálaknak kik az elbeszélői, többnyire csak a következő fejezetekből derül ki, mivel az elbeszélői hangnem kevés kivételtől eltekintve (ilyen például az arab temetőőr monológja) nem elég jellegzetes ahhoz, hogy támpontot adjon ehhez. Előfordul, hogy a vizuálisan jelzett narrációváltás felesleges és indokolatlan is. Például a negyvenedik fejezetben maga Vertesz folytatja tovább megkezdett belső monológját, a szöveg azonban kurziválva van. Emiatt az olvasónak az a benyomása támad, mintha valaki más venné át a szót, amiről szó sincs, ahogy ez a következő fejezetből ki is derül. Minthogy a különböző narrációs szintek stílusjegyeiben alig van eltérés, a negyvenedik fejezet akár önironikusan is értelmezhető, hiszen egyrészt relativizálja a korábbi elbeszélőváltásokat, másrészt rámutat arra, hogy a kurzivált fejezetekben elbeszéléstechnikailag ugyanaz történik, mint a főelbeszélésben, vagyis a regény egyetlen elbeszélője tulajdonképpen mindvégig Vertesz Antal. A narráció egyközpontúsága a cselekmény szintjén allegorikusan is visszatükröződik egy álomjelenetben. Éjszakai bolyongása közben Vertesz elalszik a halőr autójában, és egy vonatútról álmodik, amely során kirabolják, majd ellenőrzi őt egy kalauz. Az álomleírásból egyértelmű, hogy az álom minden szereplője – az utas, a kalauz és a tolvaj is – egyetlen személy: maga Vertesz.

És bár végig ő tekinthető a regény főelbeszélőjének, kívülről nézve mégis inkább mint voyeur van jelen; szinte alig szólal meg, többnyire csak keresi a szavakat, ha más szereplőkkel kerül kapcsolatba, és képtelen a saját elvárásainak megfelelő frappáns válaszokat adni a kiélezett szituációkban. A nőkkel, akikkel a délután és az éjszaka folyamán dolga akad, kizárólag a „testbeszéd” nyelvén érintkezik, vagy egyszerűen csak bámulja őket, és látszólag alig reagál arra, ami körülötte történik. A többi szereplő monológját végighallgatja ugyan, de nem kommentálja, mintha azok az ő elbeszélésétől független szövegbetétek volnának, ő maga pedig csak passzív befogadója volna a véletlenül elcsípett élettörténet-fragmentumoknak. Ezek a látszólag különálló elbeszélések ugyanakkor részévé válnak az apjához intézett monológjának, amelynek tartománya így kényszeresen szétfeszített, hiszen tetemes része egyáltalán nem apa és fia kapcsolatáról szól. A Tímeával való első együttlétének leírásakor Vertesz például kiszól az apjához, mintha az maga is mindent láthatna, ami vele történik. „[…] nem fogom részletezni neked, ne félj, nem mintha biztos lennék abban, hogy nem látod, ha akarod, ez a gondolat sok mindentől visszatartott korábban, főleg ezen a téren.” (70.) A szeretkezés leírásának érdekessége, hogy a jelen megélése tulajdonképpen egy időben zajlik a történtekre vonatkozó reflexióval és a történteknek az apával való megosztásával. A halott apa tehát a fia minden pillanatának és mozdulatának tanúja, sőt részese.

Egressy tagadhatatlanul ügyesen épít fel jeleneteket, és a szereplői is finom vonásokkal vannak megrajzolva, ugyanakkor a szituációknak nem mindig van meg a helyük és nem elég súlyosak, ezért olykor szervetlennek vagy éppen felszínesnek tűnnek. A tizenegyedik fejezet például egy McDonald’sban játszódik, ahol egymástól teljesen függetlenül három ponton is kialakul egy-egy feszült miniszituáció: a magázó és tegező formulákat felváltva használó kiszolgálólány, a félbolond módjára bambuló öregember és a hamburgerfaló, rasszista vendég a nőjével egyszerre teremtik meg a hely atmoszféráját. A jelenetek jól komponáltsága és a figurák találó megformálása ellenére azonban a fejezet nem tesz erősebb benyomást az olvasóra. Hasonlóan problematikus a regény több fejezeten átívelő temetőjelenete, amely szintén egy archaikus toposzt – az alvilágjárást – parafrazeál. Miután Vertesz kézbesítette Tímeának a barátnője által küldött csomagot, a temetőbe indul, és felkeresi azt a helyet, ahol apja hamvait szétszórták. Az antik toposz szerint a leglehetetlenebb erőpróba az alvilágba való lejutás, ahova élő ember csak mágikus szertartások segítségével juthat el, és ahonnan racionális körülmények között nincs visszatérés. A Szaggatott vonal temetőjelenetének mintául szolgáló Neküiát nem annyira az Odüsszeiában, mint inkább az Aeneisben kell keresni, amelyben Aeneas azért keresi fel a holtak birodalmát, hogy megtudakolja apja szellemétől a jövőjét és a küldetését. Egressy többszörösen rájátszik erre a toposzra, különösen amikor Vertesz pokoljárástól való félelmeiről beszél: „Féltem teljesen a pokolra menni, mindig ez volt, nem mertem soha belemerülni a teljes elveszésbe, pedig az kell néha, hogy rendesen kitisztulj, kitisztulsz, amikor feljössz onnan, fel lehet jönni, ha nem gyáva az ember lemenni.” (90.) A szellemek módjára felbukkanó sírkövek és kőszobrok, amelyek az elbeszélőben permanens félelmet váltanak ki, itt is kiválóan megteremtik a sejtelmes és homályos légkört, ugyanakkor az egész epizód önmagába zárt és szervetlen marad, nincs következménnyel a cselekmény egészére.

Különösen jól sikerült részekkel találkozhatunk viszont azoknál a beékelődő epizodikus szakaszoknál, amelyekben az anekdotikus-novellisztikus szövegalkotás válik meghatározóvá. Ilyen például a huszonharmadik fejezetben az Alzheimer-kóros Erzsi néni története, akinél Tímea hosszú időn keresztül lakott albérletben, és aki rendre elfelejtkezett az albérlőlányról, ami nemcsak számtalan humoros történetnek a forrása, hanem a szenilis asszonyról meséltek hitelessé és plasztikussá teszik Tímea alakját is. Hasonlóan emlékezetes az a történet, amelyet az elbeszélő egyik szerelmének nagyapjáról olvashatunk. A nyolcvanhat éves Vilmos nagypapa, miután összehívja családját, bejelenti, hogy szerelméhez, Jánoshoz költözik, akivel váratlanul annyira egymásba szerettek, hogy nem tudnak tovább egymás nélkül élni. Az összeköltözést követően a nagypapa hamarosan meghal, a kezdetben megdöbbent család pedig Vilmos halálának évfordulóján minden évben rituálisan összegyűlik, és közösen elszívnak az emlékére egy-egy cigarettát. A regény sok hasonló, apró betéttörténete nem kapcsolódik közvetlenül a főelbeszéléshez, ugyanakkor dinamikussá teszik az olykor monotonná és statikussá váló narrációt.

A regény legproblematikusabb szakasza a lezárás, amelynek patetikussága és kuszasága egyaránt zavarba ejtő. Nemcsak az különös, hogy Vertesz a történet végén váratlanul felmenti az apját, hanem az a nagyvonalú gesztus is, amellyel megbékélésének hangot ad: „[…] számonkérni vagy megbocsátani, mindkettő felesleges, a tisztesség miatt kéne lezárni a dolgainkat, nincs többről szó, nem fájsz már, ez mindenképpen megnyugtató, és harag is egyre kevesebb van bennem, talán mert fáradok, meg azért, […] mert lehet, hogy én téged megszerettelek, mióta beszélek hozzád, mint egy hülye, talán csak ez hiányzott, nem akarok semmit, nem tartozunk egymásnak, csak kíváncsi vagyok rád, ennyi, és a végén majd, amikor találkozunk, a legvégén, azt hiszem, akkor majd megölellek téged.” (260–261) A regény utolsó néhány oldala azon túl, hogy nem következik az előzményekből, olyannyira elliptikusan szerkesztett, hogy jóformán követhetetlen, ami a főhőssel történik. Ugyanakkor, amint Vertesz elindul az apja útvonalán a Tabánba, és megpróbálja rekonstruálni annak éjszakai koreográfiáját, a tragikus befejezés már sejthető. Az utolsó fejezetekben ugyanis a Záróvonal motívumai és szimbólumai – a piros Nissan mint a tragédia előhírnöke (252.), a két világ közötti átjárást jelképező híd és a kitartóan szakadó eső/hó – újból előkerülnek. Az ötvenedik fejezetben viszont Vertesz tettei követhetetlenné válnak, és bár a jelenet helyszíne egészen kis területre – az Erzsébet híd közepe és a Ferenciek tere előtti útszakaszra – szűkül le, a térviszonyok és a történések összemosottá és látomásszerűvé válnak.

Az utolsó oldalak lázas víziójának leírásából az olvasható ki, hogy Vertesz lezuhan, de feltehetően nem egy baleset következtében a motorjáról, ahogy az olvasó várná, hanem egy olyan pontról, ahonnan nézve a híd egy alsóbb pontnak tűnik: „[…] amikor majd leérek a földre, el kell másznom a Duna felé, a korlátig nem lesz nagy a távolság, attól függ persze, hova érkezem, a vízbe képtelenség, nem tudom úgy kormányozni magam, nem akarok lebénulni, […] mellesleg kíváncsi vagyok, hogy néznek ki, nyújtják majd a kezüket felém, érdekes lesz, többes számban gondolkodom róluk, úgy képzelem, több lesz belőlük, nem csak egy, még nem látom őket, pedig biztos készülődnek, itt vannak körülöttem, vagy lenn a hídon várnak, vagy velem zuhannak […].” (270. kiemelés tőlem, L.E.) Ha a monológnak ezt a kusza utolsó szakaszát megpróbáljuk követni, akkor valószínűsíthető, hogy Vertesz nem megy túl motorjával a hídon, ahol döntenie kellene, merre kanyarodjon, hanem a döntéshelyzetet felfüggesztve megáll, felmászik a híd tetejére, és onnan leveti magát a mélybe, pontosabban a híd járdarészére, ahonnan a terve szerint az esést követően a korlátokon keresztül be kellene másznia a Dunába, hogy elsodródjon a Fekete-tengerig. A döntéspillanat kimerevítésének ilyen formája egészen képtelen és abszurd ötletnek tűnne, ha egyértelmű volna, hogy a leírtak „valóban”, vagy csak a futár gondolataiban történnek-e meg. Igazából nem a szöveg homályossága és elliptikussága, vagy az asszociációk forgatagszerűsége hat zavaróan, hanem a lezárás koncepciótlansága és következetlenségei. Az utolsó oldalakkal kapcsolatban ugyanis azt lehet mondani, hogy a szöveg zárlatának lendülete és ritmusa fontosabbá válik a narráció logikájánál és hitelességénél.

A Szaggatott vonalnak, ennek a vérbeli budapesti regénynek, mint látjuk, vannak gyenge pontjai, de számos olyan részlettel is rendelkezik, amely arra utal, hogy Egressy új könyve akár egy ígéretes prózaírói munkásság kezdetének is tekinthető.