1

Erdman a vasútállomás előtt felnézett az egyik ház sötét homlokzatára. Magasan fent két ablak világított. Mintha a virrasztó város nézett volna rá. Lucskos latyakban gázolt az üres utcán. Amikor a világító szemű ház sarkához ért, emberalak imbolygott elő a sötétből. Az utca teljesen üres volt, a jelenés váratlanul toppant elébe. Valamelyik kapualjból vagy oszlop mögül, ha ugyan nem a föld alól lépett elő. A háttérben sötétek voltak a homlokzatok, és a hajnali sötétben először alig lehetett kivenni az alakot.

– Krisztus feltámadott – kiáltotta a férfi. – Valóban feltámadott!

Imbolygott és hajlongott, hadonászó keze láthatatlan képeket rajzolt a levegőbe. Erdman egy pillanatra talán megijedt a viseltes ruhájú, szakállas alaktól, talán nem volt egészen világos a számára, hogy mit jelentenek a szavai, mi ez az imbolygás és hadonászás. Első pillanatra azt sem tudta eldönteni, részeggel áll-e szemben, veszedelmes emberrel vagy csak egy bolonddal akadt össze. Megpróbált kitérni, de a görnyedt alak hirtelen mozdulattal elállta az útját. Erdmannak még fülében zúgott a vonat zakatolása, szemében ott villództak a sínek menti magányos állomások fényei, most pedig beléje vágott az utca üres csöndje, a sötét reggel az ismeretlen házak málló homlokzatai, majd hirtelen ez a torz arc, az útjából nem tágító tántorgó alak.

Letette a bőröndjét, a hó és az emberi lábnyomok piszkos, kásás latyakjába. Hallotta a csöndet, és várta, mikor szólal meg újra az emberi hang az előtte tátongó száj vörös üregéből. Erdman fáradt volt, és egy pillanatra az utca mintha kicsúszott volna lába alól. A hosszú vonatozásnak tudta be a szokatlan érzést, kezével mégis nekitámaszkodott a falnak. A másik meghajolt, kinyújtotta a nyakát, s az arcát felfelé fordította. Aztán kiegyenesedett, és közeledni kezdett Erdman felé. Az érezte arcán a másik meleg leheletét, és a legszívesebben odébbállt volna. Hogy megfordul és elmegy onnan. De nem fordult meg. A bőröndöt sem vette fel és a reggeli látomást sem lökte félre. Mert ebben a pillanatban megpillantotta annak teljesen nyugodt, apró pupilláit. Teljes nyugalomban e bozontos és eltorzult arc közepén, a megállás nélkül hánykolódó test közepén. Olyan volt a férfi tekintete, hogy nem tudta róla levenni a szemét, beesett volt és mély, mint valami mély szakadék bejárata, mintha feneketlen sötétség lett volna mögötte. Ő csak állt, és nézte a szemet és az arcot, amit agyonbarázdált mindaz, amit az ember magában hordott, ugyanakkor látta, hogy ez egy csöndes, nagyon csöndes szempár. Nem részeg vagy őrült ember szeme. Félelemmel teli szempár volt. De nem akármitől, valami egyszerű és bizonyosan elkövetkező dologtól való félelemmel. Ez Fegyatyin tekintete volt. Pontosan így kellett történnie, Fegyatyin arcát és csöndes szemét, apró pupilláját és mögötte a mély, sötét szakadékot kellett látnia azon a reggelen, a málló homlokzatokkal a háttérben, a piszkos utcán, a földtől az égig csöndes reggelen. És megrándult, látva a sötétvörös foltokat a férfi kabátján, azt gondolva, hogy az ott talán vér. Az utca ismét kifutott a lába alól, és Erdman erősebben kapaszkodott a falba. Talán akkor jutott az eszébe, hogy távoznia kellene ebből a városból, sarkon fordulni és elmenni oda, ahonnan jött. Nem fordult sarkon, és nem ment el. De hát ki az, aki egy homályos sejtelem miatt elhagyja azt a várost, ahol valamit meg akar tudni és meg akar ismerni, ki állítja meg a lépteit egy akármilyen sejtelem miatt? A sejtelem arra való, hogy még bizonyosabban vezessen oda, ami kikerülhetetlen. Ezért a hajnali látomás a fekete pupillájával és kabátján a sötétvörös foltokkal számára nem több enyhén zavaros tekintetű részeg és zilált embernél. Azért Erdman megtorpant, és ott állt az utcán akkor is, amikor a szüntelenül hajlongó Fegyatyin már eltűnt a sötét homlokzatú házak között, amikor egyszerűen beleveszett azokba a homlokzatokba a feltámadásnak e hajnali hírnöke és agitátora. Egyedült állt Erdman a Sándor király úton a fal mellett, és nem tudott betelni ennek a reggelnek a hatalmas és dübörgő csöndjével, a csönddel, amely ott reszketett Mitteleuropa felett, visszaverődött a prágai utcák falairól, és odalent némán úszott és harapdálta Duino partjait. A ferences templom felé pillantott, várva, mikor szólal meg odafönt valamelyik harang.

Ez történt ezerkilencszázharmincnyolc január elsejének kora hajnalán.

 

2

Most este van és lent megszólalt a zene. Mintha a föld alól jönnének, kúsznának föl ezek a hangok. Érzem a melódiák körvonalait, de nem igazán tudom összekötni őket. Szorongásos ez a szoba meg ez a napközben annyira üres és csendes város. Csak pár órája jelent meg némi élet az utcákon, a szállodai lépcsőkön, folyosókon is hangok vágtattak ide-oda, és csapódtak a szobám ajtajához. Este van, és az emberek felébrednek. Olyan nap ez, amikor minden a feje tetejére áll. A kalauz az állomáson a reggeli sötétségben csipás volt, talán részeg is. Eldarált egy egész litániát, és egy nőt visszarántott a vonatra. Egy nőt, aki a kijárat felé lódult. Ahogy kiértem, a nő nem volt sehol, és nem volt ott senki sem. Az állomás előtt szép sorban álltak a konflisok. Föltettem a bőröndömet az elsőre, és visszamentem a peronra. Hallottam, ahogy a távolban elpöfög a vonatom. Bekopogtam néhány ajtón. Semmi. Sehol egy fiákeres, sehol egy konflis, sehol egy autóbusz, csak az üresség. A piszkos hókupacok az üres utcán, az öreg házak málló homlokzata, az utcai lámpák pislákoló fénye. Ez volna az a világos és levegős város, amit a szüleim még egyszer látni akartak? Ez a sötétség, ezek a lámpások, ezek a hókupacok, ez a málló vakolat alól kikandikáló tégla? Az emlékezés az öregek nyájas szövetségese, szépet fest és szépet hazudik nekik. És az egyik ablakból arra hátul énekszó, gramofon vagy rádió hangja, rikoltó női kacaj. Aztán csend. Meg az a furcsa ember. A kásás latyak az utcákon. Kurta, nyugtalan álom ebben a szobában, ami a tartózkodási helyem lesz. Tíz körül megpróbáltam megreggelizni. Rendetlenség, foltos abroszok, felborogatott székek, ételmaradék és egy viharos éjszaka egyéb nyomai az asztalokon és a padlón, szalagok, konfetti, egy állkapocs – egy malacfej maradványa, rettenetes bűz. Most este van, az idegen hotelszobában az ismerős szorongás, lent a mind hangosabb zene.

Délelőtt lent jártam a folyónál. A vize fekete. A partjai sötétek voltak, magányos fák ágai, a hó lehullott róluk, hirtelen enyhülés olvasztotta le. Madarak, vadkacsák. Az egyik part magas, a másik alacsony. A folyó két partján terül el a város, hátrébb a házak ritkábban állnak, kisebbek, kertek, szántóföldek jönnek. Egyszerre mintha eszembe jutott volna, hogy emlékszem a házak közé bekúszó földekre, a düledező kerítésekre. Nem igaz, hogy nem hiszek a zsenge gyermekkori emlékezetben, ezt a képet bizonyára valahol útközben szedtem fel, egy este, apám szavaiból, miközben ő a levest szürcsölte. Lent a folyónál semmi nem volt abból a frissességből, aminek pedig lennie kellett volna. A legkisebb szellő sem akarta szétlökni a súlyos, kissé meleg téli légtömegeket. A városból, mindkét partról áramlottak az utcák között megenyhülő légtömegek, és befeküdtek a víz felett szétfoszló ködök közé, tehát semmi kellem és könnyedség nem volt ebben a napban. A madarak közül, melyeket kacsáknak gondoltam, az egyik felröpült és leírt egy kört a víz felett. Sirály volt, folyami sirály. Felemelkedett és nyugodtan elhúzott a túloldali fekete part kulisszái előtt. Azért mentem le a folyóra, hogy kiűzzem fülemből a szilveszter éjszakai vonat kattogását, a távoli lámpák és állomások fényeit a szememből, hogy a folyóvíz kihajtsa fejemből ezt a zavart. De ott sem volt jobb, az ég a földhöz nyomult, s alatta a lassan köröző sirály. Alig bírja, alig győzi röpülését. Csak valami értelmetlen fizikai törvény tartja a levegőben, pedig a sirályt is lefelé vonzza valami ebbe a fekete vízbe, hisz látni, hogy amikor alant röpül a víz színe felett, az magához akarja rántani a sirályt. És a madár köröz egyre és egyre az emlékezetemben, a lentről, feltartóztathatatlanul és szünet nélkül a falakon és a folyosókon és a csukott ajtókon keresztül a szobámba szüremlő keringő ritmusában. És csendes, szokatlanul csendes volt odalent a folyópart, hihetetlen béke ezen a téli napon kelettől nyugatig. Megint Prága jutott az eszembe, a múlt ősz egy hajnalán tántorogtam elő egy sörözőből, mentem az üres városon át. Arra gondoltam, hogy ott is ilyen nyugalom van, csak egyvalaki siet a szűk, kanyargós utcán. És észak és dél, ahová csak elhatol a tekintet vagy a gondolat, mindenütt a végtelenül békés közép-európai táj az ünnepnapon, a folyóival és partjaival, hegy-völgyes vidékeivel, csúcsaival és tavaival, közepes méretű városaival. Mindenütt ilyen az újév első napja.

Utánam kiáltottak valamit, ahogy felmentem a szobámba. Meddig maradok, vagy valami hasonlót. Ha én azt tudnám, ha legalább tudnám. Feldúlt ágy, a bőrönd a helyén. Ezek a hotelszobák, ezek a mintás falak, ezek az ismerős szállodai szagok, a régi, a tegnapi takarítás szaga. Fehér lepedő és mosdó a sarokban, sötétbarna szekrény és az elromlott ablakkilincs. Odalent a zene, megint keringő, a vendégek zsongása. Odahúz valami hozzájuk, akárkik legyenek is.

 

3

A vörös hajú recepciós már nem kérdezősködik, meddig szándékozom maradni, nem is igyekszik beszédbe elegyedni velem. Megadtam neki a legszükségesebb felvilágosítást, hogy legyen mit jelentenie, ahogyan a világ összes recepciósai szokták. Most nyugtom van tőle, sőt nyájasan előre köszön. Tegnap reggel felébresztett az utcai lárma, ma már nem zavar. Milyen könnyen megszokja az ember az új helyet, mint jószág az istállót. A reggelit mindkét alkalommal elhagytam. Járkáltam a főutcán föl és alá. Januári utca, komoly ábrázatok, munka, vége a mulatozásnak, szürke arcok, még mindig a piszkos, kásás hó. Délután olvasgattam, aztán csak heverésztem az ágyon, és a mennyezeten kirajzolódó figurákat bámultam. Ismeretlen arcok tömege az utcáról, szemek, orrok, szájak, kezek és lábak kavalkádja hullámzott végig a mennyezeten, amikor kis időre elaludtam. Álmomból vagy révületemből felébredve megpróbáltam kinyitni az ablakot. Elromlott a kilincs. Ki sem szellőztethetek. Minden mozdulatlan és fülledt, nincs kedvem tovább várni.

Valóban, félreértés történt. Nem tudom elhinni, hogy Jaroslav késik valami miatt. Mindig pontos volt. És olyan átkozottul sürgős volt neki, hogy mindent félbe kellett hagynom, és vonaton tölthettem a szilveszter éjszakát. Most pedig már harmadik napja vesztegetem itt az időmet.

A postáskisasszonynak pirospozsgás volt az arca és szokatlanul fehérek a fogai. Hanem amikor felállt, hogy leadja a táviratot, észrevettem, hogy erősen sántít. Jaroslavot értesítettem, hogy hetedikéig várok rá, aztán véglegesen viszszautazom. Ha a távirat oda is ér, ő talán már úton van. Valami módon én is oka vagyok a helyzetnek. Csak úgy odavetettem neki: Marburg a/D. Rendben, felelte Jaroslav, elsején kezdünk, Trieszten keresztül fogok érkezni. Aztán Zágráb, és irány a dél-kelet. A hónap végére kialakítjuk a képviseletek hálózatát. Jó, a hónap vége még odébb van, és Jaroslav még ezen a héten megérkezik. Csak az a baj, hogy én zártam be magam ebbe a provinciális egérfogóba. Mondhattam volna Triesztet, hiszen a vonat Triesztbe megy, és most ott sétálgathatnék a tengerparton, vagy ehetném a spagettit valamelyik forró és nyüzsgő tengerparti kocsmában. Én meg azt mondtam, Marburg a/D, a várost egyébként Maribor-nak hívják, csak azért mondtam ezt, mivel odafent a mi meleg konyhánkban egyre csak az egyik templomban őrzött golyóról beszéltek, arról, hogyan totyogtam itt valamikor egy bizonyos kertben és tapostam össze a virágokat, és hogy itt ettünk egy bizonyos lóbabot. De most már sehol sincs az a kert és az a ház, csak sár és piszkos hókupacok a házak előtt és szürke arcok és a hotelszoba, és Jaroslav sincs sehol. Emlékszem a golyóra a templomban, ennek meg kell lennie valahol. Moziba mentem, hogy kissé kikapcsolódjak. Harc a gyermekért, tartalmas film, ezt írták róla. A moziban olajos padló volt, és a mellettem ülő férfi egész idő alatt járta, járta a táncot a bakancsában. Rá-ránéztem, de nem nyughatott. A csodás szépségű Lil Dagover zökkentette ki a kerékvágásból, azért járta a táncot az olajos padlón. Észrevettem néhány fiatal hölgyet, és akaratlanul is eszembe jutott Lenka. Bizonyosan azt gondolja, hogy Jaroslavval már valahol messze délen járunk, nyakig az üzleti ügyekben. Ha tudta volna, hogy egy moziban ülök, és mellettem valaki bakancsban veri a ritmust az olajos padlón, mert Lil Dagover láttán nem nyughatik. Újságot vettem, s olvasom, hogy Moszkvában valami készül, megint Trockijjal kapcsolatban, valami csoportját leplezték le. Újra a külvárost jártam, és kerestem azt a házat. Beljebb lehetett az úttól, mélyen a kertben, szőlőlugasnak kellett lennie előtte. Nem találtam rá. Minden kétségbeejtően egyforma és mindenütt kutyák vicsorognak az emberre. Végtére is mit érdekel engem az a lószemű bab, mi dolgom vele? Anynyi hasznom van belőle, hogy sáros lett a cipőm és a nadrágom is. És hogy egyedül én vagyok az oka mindennek, amiért ebbe a városba tettem a találkozót. Az ebédnél odaült hozzám egy férfi. Vastag lánc függött a mellényén. Hivalkodva és kérkedőn. Mégis beszélgettem vele, mit tehettem volna, nem mászkálhatok örökké a külvárosi latyakban vagy fekhetem folyton a szobámban.
A férfi szerfölött kíváncsi volt. Szárazon és általánosságban válaszolgattam. Hamarosan otthagytam. Nem állhatom az embereket, nem állhatom az egyedüllétet. Valami tényleg nincs rendben velem. Talán túl sokat dolgoztam az utóbbi időkben, talán képtelen vagyok elviselni a szabad időt. Hiszen ez itt most szabad idő, dologtalanság, erre találták ki a vasárnapot. Nem a pihenésre, hanem arra, hogy az ember a tudatára ébredjen, tulajdonképpen mennyire nincs mit csinálnia ezen a világon, ha csak nem a pénzt hajszolja, a kenyeret vagy az átkozott lóbabot, az ültetett egy asztalhoz ezzel a Pešiècsel, vagy hogy is hívják ezt a vastag láncot viselő kivagyi alakot. Végül mégis találtam valami érdekeset. Egészen a lap alján egy antropológiai szenzációt Párizsban. Egy állati szőrrel borított fiatal nőt. Már a harmadik majomasszonyt fedezte fel ez a tudós. A nevét elfelejtettem. A nő arcát szeplők borítják, jobboldalt szőrcsomó ágaskodik ki az arcából. Párizs intellektuális körei nagy érdeklődést tanúsítanak a dolog iránt. Antropológia alacsony szinten, ahogyan azt az újság elképzeli, a tény azonban biztosan nem kitaláció. Valóban érdekes lehetne a dolog, ha a firkászok több adattal szolgálnának; hol találták a nőt, milyenek az értelmi és a fizikai képességei, civilizációs szintje és így tovább. Ezeket viszont csak az érdekli, hogy egy szőrcsomó áll ki a jobb orcáján. Délután megint aludtam egyet, este az étteremben üldögéltem, ittam egy kis bort, és zenét hallgattam. A szobában meg egy újabb olyan este, amikor az ember nem tudja, hova legyen. A délutáni szundikálás miatt egész éjszaka nem tudtam aludni.

Hajnali kettő körül az órámra néztem, és egy ideig fogalmam sem volt, hol vagyok. Aztán hirtelen belépett Jaroslav, borostás volt, hosszú szőrzet borította az arcát, még a homlokát is, mint azt a borneói személyt, és ennek az arcnak a közepén tátongott a száj vörös ürege, a fekete szeme. Föl s alá járkált a szobában és odahajolt fölém. Kerestetnek, mondta, nem tudni, mi sül ki a dologból. Válaszolni próbáltam neki, meg akartam kérdezni, hogy Triesztben folyik-e a vizsgálat, de egy szót sem tudtam kipréselni. A hónap végére, mondta, a hónap végére elvégezzük. Aztán észrevettem, hogy mögötte a fal tele van laboratóriumi csövekkel, a számomra ismerős készülékekkel. Kinyitotta vörös száját, nyögött valamit, végül azt mondta, magad is láthatod, magad is láthatod, hogy valóban vizsgálat folyik ellened. Újra az órámra néztem, valóban két óra volt, valóban a hotelszobában voltam, és a sarokban a földön valóban ott nyöszörgött Jaroslav. Azt gondoltam, álmodom, és hogy ezek az álmok nem egyebet jelentenek, mint hogy Jaroslavval baj történt, hogy a nővérével is történni fog valami, hogy mindannyiunk fölött valami szerencsétlenség függ, és én is fogoly vagyok, és nem mehetek többé sehová. De az értelem dolgozott tovább. Mintha álmodnék, mégis egészen pontosan láttam a karórámat az éjjeli szekrényen, hajnali kettőt mutat – de mit keres itt Jaroslav ezzel a szőrmók arccal? Intellektuális körökben, mondta Jaroslav, nagy érdeklődést tanúsítanak az esetünk iránt. Az esetünk iránt? Gondoltam magamban. Irántad is, mondta, irántad is nagy érdeklődést tanúsítanak. Ne állj fel, akartam mondani, ne dőlj neki a falnak, de Jaroslav felállt, és a falnak dőlt, mire a kémcsövek és a tekervényesen kanyargó többi csövecske megcsörrent, összetörtek ripityára, és Jaroslav hirtelen csupa vér lett.

Amikor villanyt gyújtottam, láttam, hogy az órámat szorongatom a kezemben, és az hajnali hármat mutat. Tehát éjjel kettőkor álmodtam. De hogy a fenébe álmodhattam, ha egyszer az órát néztem. Csupa víz voltam, és fogalmam sem volt, mi történik velem.

A szép sánta postáskisasszonynál leadtam a második táviratot. Most már nyilvánvaló volt, hogy összezavarodik minden. A kereskedelmi képviselővel ültem az ebédnél. A zágrábi Pešiècsel, aki motorkerékpárokat árul, pompásan megy az üzlet, nyilván ezért visel olyan vastag láncot, a pompásan virágzó üzlet miatt, ezt mindenkinek látnia kell. Az itteni németeken keresztül hozza be a gépeket, és liferálja délre. Liferálja, így mondta. Szórakozni szeretett volna, velem azonban nem sokra ment. A recepción egy csehbe botlottam, ez is beszédes volt, és vele is beszéltem. Most már mindenkivel szóba álltam, aki csak akarta, igazi szállodai pletykafészek lett belőlem. Jól tudom, miért. Ki akartam kapcsolódni, kezdett felőrölni ez a bizonytalanság. Tényleg nem tudtam, mihez kezdjek. Ha elutazom, és Jaroslav idejön, ő fog várni, és akkor mikor kezdünk hozzá a munkához? Ha maradok… beszédbe elegyedtem tehát a csehvel. Felderült, amikor elmondtam, hogy a J. Štastny & Co. J.-cégnél dolgozom, a J. Jaroslavot jelenti, magyaráztam. Németországban? Németországban, igen. Viszont Bécsben, J. Štastny bécsi, bécsi cseh. Ittuk a kávénkat, ő a politikáról beszélt, én az antropológiáról. Őt nem érdekelte az antropológia, engem meg az ő politikai spekulációi. Be is mutatta, mármint az antropológus a majomasszonyt, egy élettel teli fiatal nőt – de mihez kezd vele a demonstráció után? Kalitkába zárja? Voltaire-t olvastat vele? Nem érdekelte. Egy részeg olyan vadul lehurrogott, hogy azt sem tudtam, hová legyek. Körülöttem tántorgott és ordított egyre, csöppet sem értettem, mit akar. Összekevert valakivel, vagy részeg fejében valami teljesen összezavarodott. Egy pillanatra azt hittem, meg akar ütni. Ugyanolyan oktalan, tehát érthető lett volna, ha megüt, mint amilyen lehetetlen és oktalan volt az üvöltözése. A cseh a pincér segítségével kitessékelte a részeget. Talán velem van valami baj, annyira kihívóan viselkedem, magam sem tudom, hogyan, de kiváltom a többiek dühét éjjel-nappal és a hajnali órán is.

Ez a cseh mindennek ellenére megnyugtatóan hat rám. Képes odafigyelni az emberre, habár a témáim nem érdeklik, továbbá egyenletes, szelíd hangon beszél. Este megkerestem és megittunk egy palack jóféle bort. Ondrának hívják, mérnök, textilipari gépekre szakosodott. Ezeket jött tanulmányozni egy itteni textilmágnáshoz, a nevét elfelejtettem. Ondra valami morvaországi falucskából származik, egyébként Brnóban él. Brno fekete és piszkos város, a házakról mállik a vakolat, akárcsak az itteniekről. Az ő emlékeiben valóban fekete az a város, viszont tele van szép lányokkal, legalább ennyi. Akárcsak itt ez a város az anyám emlékeiben, akinek összetapostam a virágait, és apám emlékeiben, aki szerette az itteni lóbabot. Az ő faluja tavasszal nagyon szép, minden csupa zöld és csupa virág, nyáron illatoznak a földek. Sohasem fogja megszokni az életet ezekben a csupa egyforma közép-európai K. u. K. városokban, mind egyformák. Habár egész életét ezekben fogja leélni. Abban a morva faluban minden egészen más. De mi haszna, ha ott nem lehet textilipari gépekkel foglalkozni. Különös, én egész életemben városban éltem. Nem tudom elképzelni, hogy az egyik faluban szebben virítanának a virágok és a földek jobban illatoznának, mint másutt. Nem arról van szó, hogy jobban, mondta Ondra, hanem hogy szebben. Ezt sem tudom elképzelni. Ellenkezőleg, én úgy találom, hogy faluhelyen gyakori a trágyaszag, és ősszel az ember elmerül a sárban, és a házak valahogy mindig dohszagúak.

 

4

Először a folyóparton sétáltam, aztán sötét csehókba tévedtem a város felé kapaszkodó nyirkos, szűk utcákban. Váratlanul megpillantottam egy ismerősnek tetsző arcot. A gyűrött kabátú, kócos szakállú, vörös orrú öregember, erekkel behálózott arcával, fekete, lázasan lobogó szemével. Hadonászott és motyogott magában. Amikor közelebb ért, ki lehetett venni, hogy oroszul beszél, hadarva, nyeldekelve, ám nem lehetett érteni a szavait. Ekkor eszembe jutott: napokkal ezelőtt találkoztam az öreggel, az első napon Krisztus feltámadásával köszöntött a Sándor király úton, a pravoszláv húsvéti köszöntést mondta azon a magányos és sötét órán. Szakadt csizmájában és vékony kabátjában egy pillanatra megállt a kocsmaajtóban, mormogott még valamit, és eltűnt odabent. Értelmetlen és arrogáns kíváncsisággal követtem. Beléptem az ivóba, ahol olyan sötét volt, hogy először semmit sem tudtam kivenni odabent. A lepusztult és szellőzetlen pálinkamérésben orromat facsarta a szesz és a férfiizzadság bűze. Az egyik asztalnál négy férfi ült füstbe burkolózva, és hangosan verték a blattot. Az öreg túloldalt ült le a sarokban, magában motyogva és az asztalon matatva. A kocsmáros leplezetlen kíváncsisággal, kissé együgyűnek tűnve – tátva maradt szájával legalábbis – bámulta az ajtóban megjelenő jövevényt. A jövevény pedig megállapította, hogy ilyen lepusztult kocsmát még életében nem látott. Ismertem a prágai meg a német sörözőket, egy-egy külvárosi odúba is betévedtem időnként, de egyik sem volt ennyire sötét fényes nappal, és sehol sem volt ilyen pálinkabűz, a rossz, ördög tudja, miből főzött pálinka bűze. Mégis pálinkát rendeltem, és kortyolgatás közben úrrá lettem rosszullétemen meg gyomorgörcseimen, és a bűzhödt italt elutasító egész szervezetemen, és sikerült megtudnom a kocsmárostól, hogy az öreg valóban orosz, a városi szegényház lakója, folyton erre kószál, és az orosz emigránsok gondoskodnak róla. A neve Fegyatyin, és az itt élő oroszok különös embernek tartják. Ő, a kocsmáros viszont úgy véli, hogy a vén orosz csak egy pálinkáshordó. Most a kocsmáros akart kérdezősködni, én azonban szó nélkül fizettem, felálltam és távoztam.

 

5

Ondrának, a szebben, nem pedig jobban illatozó morva faluból származó cseh gépésznek elmondtam, mit láttam odalent. Ondra gondterhelten csóválta a fejét. Itt élő kollégái első nap figyelmeztették, hogy semmi keresnivalója odalent, ha nem akarja, hogy megszabadítsák pénztárcájától, órájától vagy kalapjától. A legjobb esetben valami nélkül, és könnyen lehet, hogy egy életre nyomot hagyó késszúrással tér vissza onnan.

– Ami pedig azt a ti oroszotokat illeti – mondta Ondra –, hogy is hívják?

– Fegyatyin.

– Fegyatyin, igen. Ami ezt a Fegyatyint illeti, egyszerű a dolog. Ő Isten embere. Oroszországban a bolsevik fordulat előtt ezer-tízezer számra hemzsegtek az ilyenek, minden falura jutott legalább egy. Mennek ide-oda ezek az Isten emberei, és szünet nélkül hirdetik Krisztus feltámadását. Senki sem nyúl hozzájuk, mert Isten emberei, és amikor transzba esnek – általában nyavalyatörősek –, apokaliptikus látomásokat vagy mit élnek át. Muzsikok ezek, de a forradalom előtti években a felsőbb rétegeket is magával ragadta ez az orosz őrület. Hiszen ismeri Raszputyin történetét.

– Ismerem.

– Na, látja, Raszputyin is ezek közül való volt. Azután is termett ott Isten embere, hogy minden tébolyban és vérben úszott abban a sötét Oroszországban.

A jelenlegi eseményekre is megvolt Ondra magyarázata. Vallási eredetű a dolog, hiszen Sztálin is a papneveldéből jött; régi vallási szekták mozgalma ez, különös társulásban az egyenlőségről vallott bizonyos nyugati, úgymint német és zsidó felfogásokkal. De engem csak Fegyatyin érdekelt. Minden alkalommal beleborzongtam, amikor eszembe jutott, hogyan állt elém az utcán ez az ember azon a reggelen.

– Ezek az Isten emberei időnként valóságos tömeghisztériákat produkáltak – folytatta Ondra. – Önsanyargatásokat meg orgiákat rendeztek, aztán meztelen futást tüskén, bokron át, és minden ördögöt. És ez az ő kereszténységük, uramisten. Nem – rázta a fejét Ondra kétségbeesetten –, ezt mi, közép-európaiak el sem tudjuk képzelni. Még a Krisztusuk is egészen más. Egy sötét Krisztus. Nem kell szó szerint venni, én így látom.

Kissé meglepett, hogy a morva gépészmérnök, aki itt a gépeket vizsgálgatja, és folyton a falucskájára gondol, ilyesmiről gondolkodik.

– Hogyne – válaszolta –, nálunk rengetegen vannak.

– Isten emberei?

– Oroszok, illetve biztosan akad köztük néhány Isten embere is. Képzelheti, hogy a bolsevik forradalom után micsoda tömegek zúdultak Európára a sztyeppékről meg a széles folyóikon túlról. Isztambulban a hajók majd elsülylyedtek a menekülő uraktól, pópáktól, muzsikoktól és fehérgárdista katonáktól. Egész Európa tele van a pravoszláviájukkal meg a füstölőikkel.

Ondra nagyon színesen és érdekesen mesélt, de túl általánosságban, és túlságosan személytelenül. Rendben, mindent lehet így magyarázni, de engem az érdekel, mi történik egy ilyen Isten emberével, milyenek a látomásai. Annyi tudós kínlódik a telepátiával, a szuggesztióval meg hasonlókkal, megszállottan keresik a médiumnak való személyeket, de az még egyiknek sem jutott eszébe, hogy egy ilyen Fegyatyint vegyenek nagyító alá. Elementáris ember. Nem sokra megyünk a híres Eva C.-vel, bár kétségkívül ő az eddig ismert legjobb médium, aki egész életét szalonokban tölti. A lehetőségeken túllépő elképzeléseivel. Tulajdon önképének kiáradása nem mozdul semerre, legfeljebb erotikus fantáziálásokig, férfi nemi szervekig. Fegyatyin egészen más világ. Nem vonom kétségbe, mert azon a reggelen valami megérintett, nem tudom. Ésszel föl nem foghatom, valami megfoghatatlan. És ahogy most járja ezt a várost, ami merőben más, mint az ő Volga-vidéke, vagy hova is való – tudja-e vajon, hogy minden megváltozott? Mégis úgy viselkedik, a karjaival, a testével, a szemével, mint aki semmin sem képes változtatni. Lehet persze bizarr szemszögből szemlélni a dolgokat, mint a kocsmáros: különc bolond ugyan, valójában közönséges nyáladzó, részeg bolond. Ha a kocsmároshoz hasonlóan józan paraszti ésszel próbálom megfejteni ezt a jelenést, nem megy ki a fejemből, miért várt rám újév hajnalán, miért ordította újév napján, hogy Krisztus feltámadott. Ráadásul náluk másképp sorakoznak a naptárban a napok. Nyugtalaníthatta valami, az általános mulatozás, a kivilágított ablakok, a részegek az utcán. Hogy miért kellett vele találkoznom, sohasem fogom megérteni.

 

 

6

Minden jel szerint megelégeltem szobám magányát. Korábban úgy éreztem, hogy nem bírom ki abban a hotelszobában, Jaroslavra várva, most meg egyszerre túlzás ez a nagy társas élet. Megérkezik az ember egy idegen városba, és nem a helybelieket ismeri meg, hanem csupa külföldit. A folyosón találkozunk, az ebédnél vagy a vacsoránál, végül az utcán is üdvözöljük egymást. Legvégül, vagyis este együtt iddogálunk. Az Emeršiè-kocsmában, a Sándor király úton. Pešiè a vastag láncával, Ondra meg én. Ondra megint a morva falujáról beszél meg az ottani borokról, Pešiè pedig hangos lett és kötözködik. A szerb katonatisztet provokálta, aki nyugodtan vacsorázott a szomszéd asztalnál, és keze fejével törölgette a bajuszát.

– Úgy viselkedik – mondta Pešiè nagyon hangosan, mindenképpen olyan hangosan, hogy a tisztnek hallania kellett –, mintha ezek mindenütt otthon lennének, mintha mindenütt ők volnának az urak, mintha az egész ország az ő lovas kaszárnyájuk volna. – Az igazat megvallva, a szerb katonatiszt legalábbis ezen az estén nem így viselkedett. Így Pešiè viselkedett.

– Büdös lovas kaszárnya – tette hozzá Pešiè. – A szomszéd asztalnál ülő katonatiszt állkapcsa gyorsabban őrölte az ételt, és remegni kezdett a bajusza. Egyszerre nem láttam világosan, mit keresek itt. Itt ez a katonatiszt, teljes lovassági önérzetével, most remegőre fogva, Pešiè meg a vastag láncával. Felkeltem, és szó nélkül távoztam. Ondra utánam kiáltott valamit. Sem árulónak, sem gyávának nem éreztem magam. Egyszerűen semmi közöm hozzájuk. Ez az a világ, ahová sohasem fogok belépni.

Így gondoltam. De ezen az éjszakán végleg beléptem, noha megfogadtam, hogy sohasem teszem meg ezt a lépést.

A szép fogú ismerős kisasszony a postán közölte, hogy nincs levelem. Legyek azonban nyugodt, ha megjön a távirat, haladéktalanul elhozzák a szállodába. Tehát semmi. Tehát még egy éjszaka ebben a városban, amely nem állhat engem, és amelyet én is egyre kelletlenebbül utasítok el.

Amint visszaértem a szállodába, a recepción üzenet fogadott, hogy valaki vár az étteremben. Gyorsabban kezdett verni a szívem. Jaroslav? Lehetetlen.

Persze, hogy lehetetlen volt. Ondra ült ott. Bemutatott egy vörös hajú úrnak, textiles kollégája, Franjo Samsa mérnök, textiles főfelügyelő a Hutter-gyárban, mindezt egy lélegzetre.

 

7

A város nem börtön és nem tébolyda, a város az utazók nagy részének pihenő útközben. Senki sem tudja azonban, melyik lesz az utolsó állomása. A város oda van helyezve, félúton Bécs és Trieszt közé, és utcáival és házaival, szalonjaival és csehóival, szállodáival és templomaival, börtöneivel és kórházaival, tébolydáival és hullaházaival várja lakóit és az idegeneket, a jövevényeket és az utazókat. Bárki kiszállhat a vonatból, amikor csak kedve tartja. Az 1860. évben Iván Szergejevics Akszakov költő száll le a vonatról. Poggyászát a vasútállomáson hagyja, és kézipoggyászával a Hotel Stadt Wienbe megy. Járási székhely, jegyzi fel naplójába, kövezet szinte sehol, idétlen, különös formák, hegyek övezik, sok zöld, nyárfák, kertek, beépítetlen telkek. Teljes rendetlenség. Főként pedig csend és unalom. Akszakov számára a város és a Trieszt felé elnyúló egész tartomány afféle terra incognita, melyet a kutató nagy érdeklődéssel fedez fel. A terra incognita a világ végén terül el, és szláv hazafiak népesítik be. Akszakov a szobájában írja a tudósítást erről a különös tartományról, a lassan csonkig égő gyertya világánál, a messzi Moszkvába, amely a világ közepe. Szlovén tudósokkal kellett fényes nappal sok palack bort elfogyasztania. A tudós férfiak valamennyien katolikus papok, ennek ellenére, írja Akszakov, a mi szláv szívünk dobog bennük.

Brünnből érkezik 1938-ban a zágrábi születésű Franc Greguriè és Edita Lieber, egy gazdag brnói nagyiparos leánya. Ezt a várost választják szerelmi búvóhelyül. Ámde pár nap múlva megérkezik maga Lieber úr is. Heves vita zajlik a rendőrségen, mivel Edita és Franc össze akarnak házasodni, az apa viszont követeli, hogy Franc előbb térjen át a zsidó vallásra, ha meg akarja hódítani a leány szívét. A szerelmesek állítják, hogy nem élhetnek egymás nélkül, mégis egymás nélkül kell élniük, mert Editát atyja hazaviszi, Francot pedig egy ideig feltartóztatja és kissé kikérdezi a rendőrség. A város így egyesek számára a szenzációs szerelmi románc szomorú végállomása, mint azt a helyi lap hírül adja a szenzációk krónikájában. Megint más a helyzet Peter Galowitz osztrák állampolgárral, 47, gépész – ez a Vár büfében minden ésszerű ok nélkül hirtelen összeesik, és többé soha föl nem kel. Mert halott, és senki sem tudja, miért kellett éppen itt holtan összeesnie. Más a helyzet Stolz bécsi karmesterrel, hiszen megérkezése feledhetetlen volt. Ahogy leszállt a vonatról, meglátta ezeket a rút homlokzatokat, esztétikai érzéke ezt képtelen volt elviselni, ezért rövid szolgálat után megszökött a városból. Más eset Elizabeta Obolenska hercegnőé: leszállván a vonatról csapdába esett, és képtelen elhagyni a várost immár húsz éve. A bolsevikok elől menekült, ebben a városban dolgozott, a szláv világ peremén, mint honfitársa, Akszakov fogalmazott, húsz éven keresztül volt könyvtáros, aztán újra menekülőre fogta, együtt a németekkel, ezerkilencszáznegyvenötben.

1938 januárjában 1417 külföldi éjszakázott a városban, 239 osztrák, 31 cseh, 113 német, 4 román, 6 lengyel. 1938. január elsején egyetlenegy ember szállt le a vonatról, egy osztrák állampolgár, aki a Sándor király utcán álló szállodába tartott.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

 

----

Drago Janèar 1948-ban született Mariborban. Ljubljanában él, a Slovenska matica kiadói szerkesztője. 1974-ben „ellenséges kultúra terjesztése“ vádjával bebörtönözték. 1987-91 között a Szlovén Pen Club elnöke volt. Regényt, esszét, drámát, forgatókönyvet ír. Műveit szinte valamennyi európai nyelvre lefordították. 1993-ban Herder-díjat kapott, 1994-ben elnyerte a legjobb európai kispróza díjat, 2007-ben esszéiért Jean Amery-díjjal, 2011-ben életművéért az ACEL európai irodalmi díjjal tüntették ki. Magyarul 1981 óta nyolc kötete olvasható.