Régi falusi temető, elmosódó, olvashatatlan feliratú, megdőlt és széttört sírkövek a hegy tetején; kevéssel pirkadat előtt. Filip, aki a véletlenek különös összjátéka folytán került oda, elmosolyodott, és már szellemeskedni akart a társaság előtt, mintha automatikusan kapcsolt volna be a védekező mechanizmusa, mert túl szentimentálisnak találta a látványtól rátörő érzést; de amikor érezte, hogy valami különös bűvölet szippantja magába, a gúnyt inkább megtartotta magának. Mégis be kellett ismernie, hogy neki is idegeire ment a pasztellkék színekben pompázó éjszaka; annyira nem volt összhangban vele, aki az utóbbi évben minden és mindenki, de leginkább önmaga iránt csak iróniával viseltetett. A jelenet igazából nem maradt el attól, amit Peter ígért nekik, mikor a koncert után hezitáltak, hazatérjenek-e, vagy még elmenjenek valahová. Sőt.

A régi falusi temető nem volt nagy, rég nem használták. A falusiak halottaikat évek óta a korszerűen kialakított lenti sírkertbe temették a faluban, a hegyen elhantoltakra pedig valószínűleg nem túl gyakran emlékeztek. Többnyire nem is volt már hova letenni a koszorúikat és meggyújtani a gyertyát. Pár sírkő állt csak ellen az időnek, csorbán meredt az éjszakába és hívott az elfeledett elődökhöz, akik a tisztítótűzben már bizonyosan rég megfeledkeztek fejfájukról. Pár síremlék összetörve feküdt a földön, többségük pedig már régen szétporladt. Az egyedüli, amin nem fogott az idő, egy az eldugott helyhez képest szokatlanul pazar családi kripta volt.

A hegy tetején álló kápolna borzongató magánya, a távolság sejtelmes jelenléte a családi sírbolt rácsai mögött fekvő csontokban és a ködök bűvöletes kavargása a hajnalban, amely már felvonta függönyét, titokzatos hangsúlyt adott a jelenetnek, mintha a régi időkből merülne fel az egész. Egyre fogytak Filip racionális válaszai. Szinte már nem is firtatta, mi az isten csudájának hagyja magát örökké elsodorni mindenféle érzelmekbe és mesés bűvöletekbe. Igen. Lelkeink titokzatos belső világhoz kötődnek, valójában ebben s ebből vagyunk, ebben létezünk erősebben, ebben és ebből járjuk végig az életet, amely azzal a bizonyos sorsdöntő lépéssel örökre ottmarad a túloldalon, hiszen a valóság tereibe vetett minden tekintet csak a leírhatatlan iszonyat pillanata lehet.

Olyan társaságba csöppent a régi falusi temetőben, amely mintha egy gótikus regényből lépett volna elő: a nála csak pár évvel fiatalabb Peter, helyi underground guru meg ifjúkori ismerőse és hozzá Péter bandája, húszas éveik elején járó taknyosok alkották a csapatot. Urban, a hosszú fekete hajú, szúrós szemű, fekete bőrszerkós sovány colos a masszív láncaival egy kiskorúakból álló black metal banda vezére, ők melegítik be a közönséget a garázslegendák fellépése előtt az európai turnékon. Lea, az éjszaka királynője és Jasmina, egy asztrális tekintetű angyali szőke, mindketten a jellegzetes gótikus feketében; e kombinációtól Filip minden rájuk vetett futó pillantásra bezsongott, pláne megtetézve a sírkövekkel meg a ködökkel. Tekintetével végigtapogatta a két lány testét, majd szemét hirtelen a földre sütötte. Nem találta helyénvalónak, hogy mohó tekintettel nyíltan bámulja őket. Valahogy uralkodni kellett idétlen szenvedélyein és vágyain. Átfutott rajta, hogy életében először jött össze ilyen társasággal. Ez nem az ő világa. Tulajdonképpen, mosolyodott el, már csak a fabalta hiányzik, és jöhet a végső ütközet a mennyei zsarnok ellen a pokol megalázott fejedelmének jogaiért. Azon is csodálkozott, hogy Urban a bandabéli társaival és a garázslegendákkal lezavart after party helyett inkább ezt a kiruccanást választotta, s ennek oka lehetett.

Filip mélyen beszívta a levegőt, eltávolodott a társaságtól, és végigsétált a temetőn. Beszívta az érzelmek varázslatos atmoszféráját, és eltelt a mesés bűvölet édességével. Megállt a hegy legmagasabb pontján, a temető mögött, széttárta a karját, és végignézett a vidéken. De nem kiáltott fel, annyi férfiasság nem volt benne, hogy hangot adott volna érzésének, pedig valóban varázslatos volt odafönt. Az ormon szétszórt falu éppen ébredezett a hideg májusi pirkadatban. A házakban felgyújtották az első lámpákat. Messziről mintha farkasok üvöltöttek volna újra meg újra. Az éjszaka mélyéből ködökkel átszőtt pasztellkék színekben bomlott ki a felhős ég. A levegő fanyar volt és tiszta. A ködöt mélyen tüdőre szívta, az kellemesen belehasított a légcsövébe, és édes íz tolult a szájába. Ismerős illatot árasztott az egész táj, amely felett még mindig a telihold pompás kelyhe uralkodott. Mézeskalácsillat, jött rá végül, a búcsúi sátrak illata, a gyermekkor illata. Semmi kétség, gondolta, van valami a világban, ami hatalmasabb nálunk, a világ, amerre a szemünk ellát, annyira a miénk, hogy mindig újra elbűvöl, ugyanakkor annyira idegen, hogy elragadtatásunkban mindig van bizonyos édes iszonyat is. Amikor tekintetével végigpásztázta a vidéket, mintha nem is ő járkált volna a ködben, hanem a távolságok tapogatták volna végig hideg ujjaikkal. Mintha az elődök árnyai járták volna át a túlvilágra vezető titokzatos útjuk során. Igen. Mintha egyre jobban alácsúszott volna önmaga mélységeibe.

Filip nem maradhatott örökké érzelmei és mesés elragadtatottsága régióiban. Megtenni még azt az apró, de jelentőségteljes lépést a túlvilágra és megérinteni a túlvilágot. Mint még senki széles e világon. Mintha maga a pokol fejedelme korholta és figyelmeztette volna, hogy csak ez az egyetlenegy világ az övé a tulajdon talpa alatt.

Hang ébresztette álmatag bűvöletéből, valójában nem volt messze a pokol fejedelme hangjától; vagy legalábbis, mintha az ő szolgálatában állt volna. A pirkadat megszentelt csendjét ugyanis hirtelen kiáltás töltötte be. Filip elfordította tekintetét a tájról, amely meg se rezzent a harsány hangra. Közömbösen terült el körös-körül, mint azelőtt. Filip a kiáltás irányába pillantott és a kápolna tetején megpillantotta Urbant. A gerendázat peremén állva egyensúlyozott, és széttárt karral ordított valamit a varázslatos pirkadatba, bizonyára egyik szerzeménye szövegét.

On horses of nights and on carriages of mockery we will come

to avenge in blood and fire for millenium of abuse,

the mighty ruler of hell will ride between the goat’s horns

and in his sign and on fiery crosses

bodies of rulers of the eternal city will be crucified again. /…/

Filip visszament a társasághoz. Urban a kápolnatetőn éppen befejezte az ordibálást. Peter a hajnali kinyilatkoztatás egész ideje alatt nyugtalanul toporgott a kápolna mellett és izgatottan ismételgette: Ne ordíts, kopj le onnan Ne ordíts, kopj le onnan Ne ordíts már kopj le onnan. Peter elég sok élettapasztalattal rendelkezett – vagy éppen csak nem bízott túlságosan a világban és az emberekben –, amennyire lehetett, óvatos, illetve tartózkodó volt a hatalom meg az éber állampolgárok iránt, és nem akarta, hogy Urban tombolása megzavarja a jámbor falusiakat, vagy rájuk szabadítsa a harcias faluőrséget. Urbannak azonban nem lehetett a lelkére hatni. Hiába volt minden szó. A kápolna tetején egyszerűen elordította, ami elordítani valója volt, majd mintha mi sem történt volna, lejött, akkor aztán Peter nekirontott és ráüvöltött, mint egy kutyára. Mi a fenét képzel, azt akarja, hogy megint balhé legyen miatta, és jegyezze meg jól, ha most a nyakukra hozza a rendőrséget, azok találnak valamit a kocsiban. De Urban oda se neki. Falra hányt borsó volt minden szó.

Csak annyit vetett oda: – A faszom tele van! – Sértett hallgatásba burkolód-zott, sarkon fordult és elindult lefelé a gerincen.

Filip oldalról figyelte a felhajtást. Fogalma sem volt, mitévő legyen, de őszintén szólva, túl sokat nem tehetett volna. Újra meg újra kérdőn Leára nézett, de ő sem tudott semmi okosat mondani, míg végre – mikor már a szenvedélyek lecsillapodtak, és Urban már határozottan útnak indult lefelé a gerincen – megnyugtatóan elmosolyodott:

– Ugyan már. Urban időnként kicsit furcsán viselkedik. Majd lenyugszik és visszajön.

Peter a hegy tetején járkált, a temető szélén; ott, ahol Urban kinyilatkoztatása előtt Filip adta át magát az érzelmeknek és a mesés elragadtatottságnak. Tekintetével mintha Urban távozását követte volna a gerincen lefelé, valójában azonban azt ellenőrizte, nem ébresztették-e fel a falut, nem közelednek-e holmi harcias faluőrségek, vagy isten őrizz, maga a hatóság. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mert sehol nem mozdult senki. Az éjszaka a pirkadat küszöbén olyan békés és csendes volt, mint az előbb. Senkit sem ébresztettek fel tehát, vagy senkit sem zaklattak fel annyira, hogy ezt nyilvánvalóan ki is mutatta volna. Filip odaült Jasminához, aki az egész balhé alatt az egyik sírkőnek dőlve üldögélt, és láthatóan semmi közösséget nem akart vállalni az őrültködéssel. Filip és Jasmina rágyújtott egy spanglira. Peter jelentőségteljesen megnézte Filipet és Leát.

– Megnézzük a kriptát? – fordult Lea Filiphez.

Peter hegyezte a fülét, és nem tűnt elégedettnek. Filip pedig rábólintott és követte Leát. Peter felállt, mint akinek hirtelen sürgős dolga akadt, utánuk ment, ők megálltak, de meggondolta magát, és visszaült Jasminához, Lea és Filip pedig lassú léptekkel elindult a kripta felé.

*

Urban leloholt a falu közepéig. A leereszkedés a hegy lábáig, a gyaloglás a völgyben sokkal tovább tartott, mint gondolta a hegy tetején, a régi falusi temető sírkövei között, és volt valami kellemetlenül borzongató a magányos éjszakai sétában.

Mintha átadva magát az éjszakai magánynak, énje legmélyéből értette volna meg a messzi ősöket, a rettenthetetlen férfiakat a félelmetes husángjaikkal, akik – rémekkel a szemükben, kiszolgáltatva a természet kényének-kedvének, könyörtelen hús-vér ellenségeiknek és halál utáni megrablóiknak – szemébe néztek az éjszakának és minden fában, minden sziklarepedésben, minden légörvényben rettenetes földalatti istenségek árnyait látták. Az ember elvégre nem éjszakai lény. A nevezd meg, rendeld alá a dolgokat és uralkodj felettük gőgje után a természet csak annyira idegenedett el tőlünk, hogy a városon vagy falun kívül az éjszakai magányban szinte idegen bolygón érezzük magunkat.

Urban megkönnyebbült, amikor beért a faluba. A házfalak között nagyobb biztonságban érezte magát. Amíg leért a völgybe, többször eszébe jutott, hogy talán mégis vissza kellene fordulnia, visszamennie, de ha egyszer eljött dühében, akkor végig akarta járni az útját. Nem mintha olyan nagy haraggal indult volna el, hogy a sértődés visszatartotta a lépteit. Megint inkább a maga feje után ment, mint amikor elkapta valami és nekiindult, hogy csak akkor térjen vissza, amikor feldolgozta a mérgét. Ilyenkor felkereste a legeldugottabb zugokat vagy veszélyes helyekre mászott föl, ahonnan tényleg könnyen köthetett volna ki a kórházban. Az előbb egyszerűen bele kellett kiabálnia az éjszakába, most pedig egyedül kellett maradnia; és nem is gondolni arra, hogy milyen pocsékul sikerül a koncertjük.

Már rég elfelejtette, hogy Peter akkora katasztrófának érezte a kápolna tetejétől elordított verssorokat. De nem lepődött meg. Peter szerinte túl komolyan vette a mágikus balhékat és nem miatta volt annyira paranoiás az utóbbi időkben, hogy szétrobbant, ha fekete macska fújt rá az úton. De ez nem az ő problémája volt, ezért nem akart túl sokat foglalkozni vele. Főként nem abban a pillanatban, amikor már a falu közepén járt.

Letért egy mellékutcába és hirtelen a templomkertben találta magát. Megrázkódott és megállt. Majdnem nekiment ugyanis egy öregembernek, aki csak szusszanásnyira állt félre és motyogott maga elé, túl halkan ahhoz, hogy meg lehetett volna érteni. Megállt és nem tudta, mitévő legyen, de nem kellett semmit tennie, mert az öreg láthatóan nem ismerte meg. Az öreg számára Urban bizonyára csak árnyék volt, vagy nem vette észre vagy nem tartotta figyelemre méltónak, főként pedig abban a pillanatban volt fontosabb dolga, mint az éjszakai csavargók.

Urban még nem tért magához a váratlan találkozástól, amikor az öreg egyszerre hirtelen lehajolt, fölkapott pár kisebb követ, megintcsak hirtelen felállt, hirtelen fölemelte a fejét, hirtelen fölemelte a kezét, majd a templomtoronynak hajított egy követ. Urban félreugrott és ösztönösen sarkon fordult, hogy elszaladjon, amilyen gyorsan csak lehet, hiszen ezen az órán valóban nem lehet tudni, mi jöhet még, és az öreg a templom előtt valóban különös volt, de a jelenet – az ismeretlen öregember, aki köveket dobál a templomtorony ablakába és isten tudja, kivel vitázik odafönt – túlságosan vonzó volt ahhoz, hogy csak úgy otthagyja. Odament, megállt az öreg mellett és megszólította:

– Mi van, papa, mit őrültködik?

Az öreg mintha még mindig nem vette volna észre, vagy egyszerűen nem akart törődni vele. Csak hajigálta a köveket egymás után a toronyablakba, összeszedte a közelében leesetteket, és újra elhajította. Urban csak ekkor értette meg, mi szögezte a hajnal küszöbén a furcsa jelenethez. Az öreg vandál stratégiája. Eddig ugyanis még egyetlen egy ablakot sem tört be, pedig nem félméteres biztonsági üvegeket célzott, hogy buldózerrel lehetett volna csak széttörni őket. És már régóta dobálta. A kövek csak csengve megsúrolták az üveget, visszapattantak és lehulltak a földre. Az öreg tele erőből dobált, a mérgét adta bele, amit valahonnan fentről merített a toronyból, ugyanakkor óvatosan is, hogy ne okozzon kárt.

Elegáns vandalizmus, gondolta Urban s visszagondolt, hogyan döntögette a szemeteseket a cimboráival egy hetyke éjszakán óvatosan és ügyelve, nehogy kárt okozzanak, vagyis inkább leborították a földre a kukákat. Elegáns vandalizmus; az egyedüli módszer, hogy az ember megőrizze a méltóságát, ugyanakkor a dühét is kiadhassa. A düh általában ugyanis arra száll, aki felkavarja, az elegáns vandalizmussal viszont fügét mutathatsz a világnak, megmondhatod a magadét, de meg is őrzöd magad.

Az öregember az elegáns vandalizmus rituáléja közben egész idő alatt az égre függesztette a tekintetét, és nem szűnt meg vitatkozni valakivel odafönt a toronyban vagy a torony fölött; és bár inkább motyogta, mint mondta a panaszait, Urban próbálta megérteni a szavait, habár nem tudta, kinek szánta és mire vonatkoztak.

Az öreg a fönt a toronyban vagy a fölötte lévő valakivel közölte, hogy elég volt, ez így nem mehet tovább, hogy az adott szó szent, a szerződés nemkülönben, és nem tud tovább ott a réten csak fölnézni és úgy tenni, mintha pár órája nem beszélgettek volna el, mint férfi a férfival és nem állapodtak volna meg, és ha János bácsi állja a szavát, és nem szegi meg a szerződéseket, akkor az övé sem lehet csak pusztába kiáltott szó, hiába ő az egész világ ura; de ha nem létezik, ha odafönt senki sem hallgatja meg, akkor idelent se tegyen úgy, mintha rajta állna minden, odafönt pedig meg se mukkan, lépjen oda szépen atyja urához és magyarázza el neki, miféle jog regnál idelent és miféle becstelenségben kell élni; és ha atyja esetleg úgy döntene, és ő ebben semmit sem tudna tenni, akkor őneki is tudnia kell, mi az igazság és mi a tisztelet, és ha szegény juhainak a legelőjét megrontották, akkor neki odafönt tartania kellene a szavát, akárhány misét is mondattak érte.

– Ez az János bácsi! – mosolyogott Urban, és amikor az öreg vitája a fennenvalóval, isten tudja kivel a toronyban vagy a torony felett éppen érdekelni kezdte, és már azon töprengett, hogyan szakíthatná ki az öreget a megszállottságából, s bírhatná szóra, árnyék suhant el a templom mellett. Gondolta, talán a plébános vagy valaki más egyházi ember töpreng a sarok mögött, hogyan lehetne eltessékelni az éjszakai csendháborítót, és mivel sem a falusi csetepatékba, sem a templomiakba nem akart belekeveredni, Urban a legrövidebb úton kisurrant a templomkertből.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

----

Robert Titan Felix (1972) költő, író, esszéíró. Öt verseskötete (Carpe diem!, Magnifikat, Benedictus, Knjiga o razbitem èasu [Könyv a szétvert időről], Pekel spomladi [Pokol tavasszal]), négy regénye jelent meg (Portal, Kri na dlaneh, [Vér a tenyéren], Sanja in samostan [Álom és kolostor], Pontifikat [Pontifikátus]). Kétszer jelölték a legjobb szlovén regényt jutalmazó Kresnik-díjra. Szerkeszti a Dialogi című folyóiratot, a maribori Litera Könyvkiadónál a Piramida (modern szlovén próza) sorozatát. Műfordító. Írásait német, horvát és magyar nyelvre fordították.