Panoptikum

 

Membrán a sötétben,

szétmorzsolódsz és átperegsz rajta.

Nagy hóbagoly bámul mereven a túloldalon:

ez nem civil pillantás,

ez az éj urának panoptikus tekintete –

benne te vagy a fejezeteid pontos mínusza

jegyzetekkel és zárójelekkel együtt.

 

Az idő, a bagolytürelem vonzó időtlensége fertőz.

Semmi emberi nincs ebben a pillanatban,

sem állati, növényi, semmi organikus –

ismeretlenül veti az éjszakába önnön szervetlen létét,

hatalmas erejét. Orrcimpáid mozgatod:

valahol úgy illatozik az ibolya, hogy véred belesajdul.

 

Egymagad állsz, behintve fenyőtűvel, vörösfenyő arája,

ágaira odaszáll megpihenni a bagolyfióka:

ő is örökölte tőled génjeivel az összes tudást.

A bagoly karma szikeként hasít az idő szövetébe,

a vér patakja átdob az éjszaka membránján, már tudod,

jön az idő, mikor maszkot ölt minden titkunk.

 

 

Punctum temporis

 

És ha csak helyettesítesz valakit,

akit erővel térítettek le az útjáról;

és ha valami beszél a hallgatásában,

de nem hallod, mert füled mellett

két darázs járja násztáncát?

 

Az időlegesség talán a pillanatba vezet,

a pillanat meg a villanásnyi időbe és így tovább,

egyetlen punctum temporis bárhol, bármikor,

talán pillanatról pillanatra élsz

és szétszóródhatsz gyöngysor gyanánt

mindenestül emlékeid apró gyöngyeibe?

 

Előtted sok ezer évvel itt volt ez a tó

és ez a kék lepke, szinte anyagtalan;

és talán valaki, helyettes – azt gondoltad, te

őhelyette – és ivott a rejtélyes

emlékek tavából.

 

 

Feltámadás

 

Megint megbolydult a véred

fehér vertcsipkét borít szemedre.

A hús felpuhult és felnyílt.

 

Elhagytad fegyelmezett arcodat.

Kitépted a gazt hajadból, hónod alól,

lábad közül, benőtt szíved is, kitisztítottad.

 

Megint csak sejtés vagy koordináták nélkül,

csak ez a könnyed csontváz

és ének a húsban és tánc az ízületekben.

 

Melyik testedet testesíted meg,

félelmet és reszketést? Melyik kitömött szíved

buzdítod bolygó remegésre?

 

A világ vadulszép, a világ furcsánőrült, a világ a tiéd lesz.

Férfi csak egy van, mindig új, de mindig ő.

Illatozol és illatozik úgy, hogy fáj. Vadászni indulsz.

 

 

Örökzöld

 

Az, ahogy a borostyán kúszik

törzseden és ágaidon.

Ezt akartad érezni – nő és növény

szuverén harmóniáját,

a lehetetlen ősi együttélését.

Bele volt írva az ereidbe.

Kislány voltál, ki borostyánra vár.

Majd fiatal lány és most te…

Susog a szaténkombiné,

eleven kapcsok kulcsolódnak össze.

És milyen szép, ha

az örökzöld

befonja

görcsös

léted is.

 

Ludak

 

Először a széleken jelent meg,

aztán szétömlött az egész felületen,

talán oda is átszivárgott,

ahová mindazt tetted,

amit sosem értettél.

Talán húsodba tetoválódott,

és valaki láthatja

(ezért simogat mindig ugyanott).

 

Attól fogva kissé magányosabb vagy,

kisebb kiterjedésű –

hideg éjszakák hívnak sétára,

szemgolyódon jégvirágok sarjadnak.

Vadludak repülnek éjszaka a város felett,

hatalmas szépség és nem létező erő illatával –

tudatod tektonikája enged a lét rétegeinek

s egy pillanatra e rétegeken keresztül belátni

az izzás közepébe.

 

Egy pillanatra; aztán a ludak elrepülnek.

GÁLLOS ORSOLYA fordításai

 

----

Petra Kolmanèiè (1974) költő, kiadói szerkesztő, a maribori szlovén könyvnapok koordinátora, a Rockerek verset énekelnek projekt irodalmi válogatója (2001-2010). A maribori Ifjúsági Kulturális Központ munkatársa. Kötetei: Luknja (Lyuk, 1994), Šus v glavo (Fejlövés, 1996), Slina (Nyál, 1998), Uvod v poželenje (Bevezetés a vágyba, 2004). Mariborban él és dolgozik.