Janez Miklavèiè csak valamivel nyolc után ébredt. Hol volt már az idő, amikor minden nap ötkor kelt, hogy le ne késse a gyárban a váltást! A korán kelés szokása megmaradt pár évvel a nyugdíjazása után is, majd lassan, de kitartóan alábbhagyott. A hosszú szundikálás régebben gyűlölt szokása most az egyik legkedvesebb időtöltése lett.

Végül nagy nehezen mégis fölkelt, és lassan felöltözött. Teljesen el volt gémberedve, csak dél felé fog úgy-ahogy kilazulni. A csontjai azonban fájni fognak egész nap, nincs mit tenni. A legrosszabb a háta, de a lába sem engedelmeskedik már. Türelmesen begombolta az ingjét, sokáig tartott, a gombok végül szerencsésen beletaláltak a lyukakba. Elvánszorgott, szó szerint elvánszorgott a konyháig, teát főzött, evett egy szelet rozskenyeret, bevette a reggeli gyógyszerét. Két fehéret, három pirosat, négy kéket, egy zöldet és két sárgát. Meg néhány kicsi narancssárgát, ezeket szükség szerint kellett bevennie, így aztán minden reggel számolatlanul bekap egy marékkal megelőzésképpen.

Kis idő múlva leheletnyit engedett fejében a szorítás, fülzúgása csaknem elviselhető, szinte halkul. Óvatos, rövid léptekkel eltipeg a nappaliba és leül az elnyűtt fotelba. Zsebéből előhúzza fekete keretes szemüvegét. Bekapcsolja a televíziót. Könyvet vesz az ölébe, ezt olvassa az utóbbi néhány hónapban. Naponta csak öt vagy hat oldalt képes elolvasni, rakoncátlankodik a látása, a szavak ködbe vesznek, a betűk ugrálnak ide-oda, a sorok meg le-föl. Közben megpihen, és nézi vagy hallgatja a televíziót. Sok mindent nem ért, és amit ért, az megdöbbenti. A világ többet változott az élete során, mint várta. Jobb lett? Rosszabb? Ki tudja! Ő persze jobban szerette azokat az időket, amikor ízületeit nem kínozta a fájdalom, amikor még bozont borította a fejét és a dákója sem csak vizelésre szolgált.

Az öregség egyetlen jó tulajdonsága, hogy lassan lopakodik elő. Így az embernek van ideje fokozatosan felkészülni test és lélek romlására.

Kilencszáztízben született, annak az első világháborúnak az előestéjén, amely apját és első hazáját elvette tőle, majd ajándékozott neki egy másik hazát. Ezt haladéktalanul követte egy harmadik haza (amely a létezésének közepe táján átnevezte magát), aztán pár évre benyomult egy negyedik, ez ellen maga is bátran harcolt, amint azt a rézmedál is tanúsítja az éjjeliszekrény fiókjában. Ötödik hazája (közben egyszer ez is megváltoztatta a nevét) volt még a legtartósabb. Ebben alapított családot és szolgálta meg a nyugdíját. Utolsó hazája már magatehetetlen öregként találta, s erről nem sikerült véleményt formálnia. Nyolcvankilenc év és hat ország; némelyiket magának sikerült kiválasztania, többnyire azonban azok választották őt. Hát aztán. Ha valamit megtanult az életben, hát azt, hogy sohasem szabad túlságosan ragaszkodni sem emberekhez, sem tárgyakhoz, legkevésbé pedig országokhoz és azok rendszeréhez.

Ásított és nyújtózott egyet. Nem volt oka panaszra: élete fáradságos volt, de lehetett volna nehezebb is; sok balszerencse érte, de lehetett volna több is. Már a kilencedik kereszt nehezedik a vállára, az egészsége valóban rosszalkodik kissé, de az élet még mindig édes. Megtanulta élvezni a megmaradt dolgokat, amelyeket azelőtt észre sem vett, vagy magától értetődőnek és banálisnak érzett. Élvezte a puha takaró melegét a térdén, a hársfatea kortyait, a kibámulást az ablakon és az újságok lapozgatását. Élvezte a sekély, öreges lélegzetet, még a fájdalmait is élvezte, hiszen tudta, hogy ezek egy múlékony fényűzés alkotórészei.

A csengő éles hangja vágta el gondolatai fonalát. A közeli kocsmából minden nap egy bizonyos órában hozzák az ebédet. Szerény nyugdíjából méltóképpen sikerült berendeznie az életét. Fényűzésről persze szó sem volt, meleg ételre, gyógyszerre meg a csekkek kifizetésére azonban éppen futotta.

A mai ebéd leves, rizses csirke és saláta. (Meg persze az előírt gyógyszeradag, amit étkezés előtt, alatt vagy után kell bevennie.) Az adagok bőségesek, egy öregember anyagcseréje szempontjából túlságosan is, ezért minden nap félreteszi a maradékot vacsorára. Igen, ez nem is rossz, ez a házhozszállítás. Maga nem volna képes minden nap ebédet főzni; és ha képes volna, sem lenne kedve hozzá. Egy emberre főzni nem túl vidám dolog.

Ebéd után szundikált egy kicsit, aztán útnak indult; felvette szürke kabátját, kalapot nyomott a fejébe és sportpapucsba bújt – különös kombináció, de annyira bizonytalan volt a járása, hogy nem merte felvenni ormótlan cipőjét. Mielőtt elhagyta a lakást, néhányszor ellenőrizte, hogy kikapcsolta-e a lámpát, a tűzhelyet és az összes elektromos készüléket. A kikapcsolás alkalmával is figyelt és óvatos volt, a kulcsot kétszer fordította el a zárban, aztán ki is próbálta, hogy valóban zárva van-e az ajtó. Még elég éles volt az esze, hogy ne bízzon gyengülő emlékezetében.

Az úton lassú, rövid léptekkel haladt. Ötven-hatvan méterenként megállt egy pillanatra és levegőt vett. Tudatában volt testi és lelki korlátainak, ezért semmit sem akart feleslegesen kockáztatni. A lassú tempó ugyanakkor lehetővé tette a környezet megfigyelését; öreg, homályos szeme mohón itta a téglafalak, a kék ég és a zöld park színeit.

A temető öt percre volt; ő kis híján fél óra alatt tette meg ezt az utat.

A ciprusok alatt leült a kis padra a csinosan elrendezett sír előtt, levette a kalapját és mélyet sóhajtott. Már tizenkét éve nincs mellette az asszony. Amikor eltávozott, azt hitte, hamarosan megint találkoznak. Istennek azonban mások voltak a tervei…

Megboldogult feleségét igazán és őszintén szerette. Olyan szerelem volt ez, amely párját ritkítja a mai világban. Lassacskán pergett a kettejük élete, mint a termékeny síkságon kanyargó patak. A fiatalok ezt egyhangúnak és unalmasnak tartanák. De mit tudnak ők a béke és a nyugalom értékéről? Rohannak napról napra, házasodnak és elválnak, ahogy eszükbe jut, és örökké sietnek, sietnek valahová… maguk sem tudják, hová. Javakat és élményeket gyűjteni, csak ez jár a fejükben. Attól félnek, hogy lemaradnak valamiről. És e félelem miatt mindent, de mindent elveszítenek.

Verával más volt. Persze az idők is mások voltak. Őnáluk tudni lehetett, ki kicsoda, hogy s mint állnak a dolgok. A veszekedést és a nézeteltérést szinte nem ismerték. Szerették egymást, nagyon szerették egymást, azután is, hogy az évek múltán lelohadt a szenvedély tüze, csak itt-ott csapott fel a láng a parázs alól… Tulajdonképpen sohasem tudta elképzelni, hogy más nővel éljen. Vera volt mindörökre az ő egyetlen igaz szerelme. Ez persze nem jelenti, hogy a többiek nem érdekelték. Hiszen férfi volt, és ha az alkalom úgy hozta, szívesen megmarkolta más nők fenekét, mellét is. Ám efféléket nem művelt túl gyakran, és egész idő alatt a tudatában volt, hogy este hazatér hozzá, odaadó társához.

Amikor Vera tizenkét évvel ezelőtt meghalt, az első időkben teljesen elveszettnek érezte magát. Egyszerűen nem tudta, hogyan tovább. A magányból az emlékekbe menekült, lapozgatta a régi albumokat, minden nap felkereste az aszszony sírját. Még most sem tudja, hogyan volt képes túlélni az első hónapokat. Aztán a dolgok valahogy maguktól elrendeződtek. Mert akkor már közel járt a nyolcvanhoz, racionális emberként gondja volt mindenre. Kifizette kevés tartozásukat, és úgy rendezte be az életét, hogy nyugdíjából külső segítség nélkül elboldoguljon haláláig. Amire nem volt szüksége, azt eladogatta, és a pénzből a temető legszebb síremlékét állíttatta a feleségének. A nagy sírkövet két, ember nagyságú fehér angyal tartotta, a legkitűnőbb márványból készült sírkőre csak a személyes adatokat vésette fel:

Vera Miklavèiè, született Pliberšek, 1919 – 1987; alája pedig a magáét is: Janez Miklavèiè, 1910 – 19 .

Nem tudta elviselni annak gondolatát, hogy Vera neve az övé nélkül álljon magányosan a hideg kövön. Legalább így közel akart lenni hozzá. A felirattól balra egyszerű aranykereszt volt a kőre rögzítve, jobbra pedig csinos keretben az esküvői képük. Ez nemcsak a megboldogult síremléke volt, hanem a szerelmük emlékműve is, emlékmű és fogadalom, hogy újra egyesülnek majd a másvilágon.

Ha az idő és az egészsége engedte, délután kint üldögélt a temetőben. A veszteség felett érzett szomorúság lassan átengedte helyét a boldog napok emlékének, s ezeket olyan intenzitással élte meg, hogy tulajdonképpen többé nem érezte magát magányosnak.

Tekintetével végigsimította a sírkő sima felületét, s úgy érezte, látja Verát, amint a tűzhely mellett állva főzőkanalával a lábasokban kavargat, nehogy odaégjen valami. Igen, ha valóban figyelmesen szívta be a levegőt, a ciprusok és a leégett gyertyák illata mellett felismerte Vera gulyásának aromáját is. Az illúziótól elbűvölten bámulta a kőlapot, amelynek fehérjén sorra kirajzolódtak közös életük leghétköznapibb jelenetei. Aztán a képek hirtelen elhalványultak, és újra a felirat aranybetűi meredtek rá.

Valami sokáig nem hagyta nyugton. Amikor ezt a méregdrága síremléket megcsináltatta, arra számított, hogy hamarosan ő is odakerül. Elmúlt egy, két év, elmúlt egy egész évtized, de még mindig ő nehezedett a földre és nem a föld őreá. Egy ideje komolyan meggyengült egészsége is úgy-ahogy helyrejött. Emiatt voltaképp nem panaszkodhatott. Hány kilencvenéves képes még az önálló életre és az öngondoskodásra? Kellemes, nyugodt életre rendezkedett be, s az át volt szőve a mindennapi csekélységek élvezetével és az emlékek közti barangolással, vagyis nem nagyon sietett a másvilágra.

Aztán egy napon a temetőben járva a sírkő fehérjén észrevette a saját neve mellett a két szerencsétlen évszámot: 1910 – 19 . Mi az ördögnek sietett annyira a felirattal? Hogy a maga nevét is odaírta, jó oka volt rá. A születési évszámmal nem volt semmi baj. De miért sietett annyira a halálozási dátumának a bevésésével?! Persze, akkor azt gondolta, hogy csak pár hónapja van hátra. Semmiképp sem számított rá, hogy megéri az ezredfordulót. Ekkor már 1999-et írtak és félelmetes gyorsasággal közeledett a sorsfordító január elseje, ami után az évkezdő dátum többé nem egyessel és kilencessel fog kezdődni, hanem kettessel és nullával. A felséges síremléket, az ő legmélyebb érzéseinek a jelképét ettől a naptól kezdve hiba ékteleníti majd.

Van, aki házat épít, mások fát ültetnek, megint mások könyvet írnak. Ő síremléket állított. Korábban nem volt sem ideje, sem pénze, hogy az utókor számára alkosson valamit. Egész életét szerényen és észrevétlenül élte végig. Ezért ez a síremlék nemcsak a felesége iránti szerelem utolsó tanúsága, hanem az ő létének is egyetlen bizonysága. Gyerekei és unokái szinte már elfelejtették. Egyedül a fehér táblát tartó két angyalszobor mutatta fel legalább a temető látogatói számára a kétségbevonhatatlan tényt, hogy egykor e földön élt isten szolgája, Janez Miklavèiè és neje, Vera, akinek a mellékelt dupla aranykeretes fényképből is kitűnik megindító földi szépsége. És ezért, ezért kellett a síremléknek teljesen hibátlannak lennie.

Főként az volt a baj, hogy a számok vésve voltak. Ha a márványra vannak illesztve, akkor ki lehetett volna cserélni anélkül, hogy megrongálnák a síremléket. Most csak gipsszel vagy valamilyen más anyaggal lehetett volna kitölteni a vésetet és beleírni az új évszámot. A kőfaragó mester bizonygatta, hogy szinte észre sem lehet majd venni. De ez a szinte Janezt nem elégítette ki. Ha az ember egyetlenegyszer engedi meg életében a fényűzést és azt is csak a halálában, akkor azt úgy kell megvalósítani, ahogy dukál. Egyedül a márványlap kicserélése lett volna kielégítő megoldás. Erre azonban nem futotta. Nyugdíja éppen hogy fedezte folyó kiadásait; megtakarításra nem is gondolhatott. Amit eladhatott, mint említettük, azon már évekkel ezelőtt túladott, ebből csináltatta a síremléket és fizette ki előre a saját temetési költségeit. Akkor vonalat húzott az egész alá, és megfontoltan elrendezte, hogy se éltében, se holtában ne legyen senki terhére. Esze ágában sem volt, hogy most a gyerekeit zaklassa kérésével; különben sem értenék, elég evilági gondjuk van.

A helyzet kilátástalan volt. A december már a második felében járt, egyre fogyott az idő, megoldás pedig sehol. Állt a sír mellett, az arany betűket bámulta és várta, hogy valami ötlet hull alá az égből. De nem hullott. Csak a kérlelhetetlen téli kékség borult föléje felhő nélkül. A délutánok mind hidegebbek lettek. Az idei hó ugyan még váratott magára, de esténként már hó szaga volt a levegőnek. Két-három nap, és a jeges fehérség bizonyosan ölelésébe vonja az országot.

Csak amikor a hideg áthatolt vastagon bélelt kabátja páncélján, hogy remegni kezdett, indult haza lassan gondolataiba merülve. Néha vegyes érzelmekkel felpillantott a decemberi napba. Habár életének hossza gondot okozott neki, szeme mégsem tudott betelni az égbolton mindennapi útját járó izzó golyóbis látványával. Mélyen a lelkében érezte, hogy legalább három, sőt talán négy évre való nyugodt életre van még ereje…

Hazatérve gyorsan főzött magának egy csésze teát. Túl sokáig álldogált a hidegben; az a csontjáig hatolt és most sehogy sem tudott felmelegedni. Végül elszánta magát, bement a fürdőszobába, és kinyitotta a meleg vizes csapot. Lassan és pedánsan levetkőzött, ruháit gondosan egymásra helyezte. A kád közben egyre telt. Óvatosan, nagyon óvatosan ereszkedett a vízbe. A forróság hamar átjárta a testét és kezdte kellemesen szurkálni átfagyott tagjait. Testében szétáradt a jó érzés, kezével enyhén megpaskolta a vizet, hogy az kicsapott a kád szélén.

Lehunyta a szemét és megpillantotta Verát menyasszonyi ruhában, ahogy rámosolyog, kinyújtja a karját és magához hívja…

Hirtelen felállt, fogta a borotvát, amely már több napja oda volt készítve a polcra és határozott mozdulattal felvágta csuklóján az ereket. Aztán visszamerült a meleg vízbe, és megint lehunyta a szemét.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

----

Tomo Podstenšek 1981-ben született Slovenj Gradecban. Iskoláit, a jogi egyetemet Mariborban végezte. 2005 óta alternatív színházakban játszik és rendez. Prózát ír, kezdetben meséket, humoreszkeket írt, ezeket a szlovén tv és rádió mutatta be. A Veèer című maribori napilapban megjelent tárcáiból született Dvigalo (Felvonó, 2011) című regénye.