A lányomnak születésnapja volt. Egy halom rajzot és édességet hozott haza az óvó nénitől. A gyerekek beírtak az emlékkönyvébe, amit már napok óta magával hurcolt mindenhova és úgy dajkálta, mint a legkedvesebb babáját. Elalvás előtt, mint minden születésnapon, elővettük a fiókból az én gyerekkori fényképalbumomat. Ráhelyezte az ujjacskáját és felsikoltott annál a képnél, amelyen az ötéves születésnapi tortámmal vagyok lefényképezve. Minden alkalommal ez a fénykép vonzza a leginkább, habár zavartnak és nevetségesnek látszom rajta. Borzas hajjal, foghíjasan vihogok, és valahová a földre bandzsítok.

– Idén kapok biciklit, mami? – ugrott aztán az ölembe, és meghúzta az orromat.

– Még meggondolom – mondtam csendesen. – Szerintem még kicsi vagy hozzá.

– Kicsi, amikor holnap már öt leszek! Az oviban már majdnem mindenkinek van biciklije –, bizonygatta nagyra tárt szemmel.

– Megkapod, egyszer majd kapsz egy bicajt – mondtam még halkabban.

– Egyszer, egyszer! – húzta el a szót mérgesen. – Nekem most kell a bicikli, nagyon szeretném – sóhajtotta, mintha tudná, hogy idén sem lesz kerékpárja.

Aztán minestra volt vacsorára, megfürödtünk és eljött az alvás ideje. Honnan vegyek pénzt kerékpárra, kérdeztem magamban, miközben a kicsi álomba merült. A gyár bezárása utáni utolsó fizetésre még egy vagy két hónapot kell várnom, pontosan annyi ideig tart ki a mamától maradt tartalékunk. A studenci textilgyárban ledolgozott évek alatt pont annyit takarított meg, amiből mi ketten két hónapig nyugodtan megélhettünk. Nem rakott többet félre, nem akarta megvonni a számtól a falatot. Azt akarta, hogy én jól éljek, és a pénzt kiegészítette apám is, aki egy száz kilométerrel távolabbi városban kapott munkát. Hét közben munkásszálláson lakott, mert a napi ingázás nehéz lett volna. Péntekenként jött haza, és rendszeresek voltak a szombati séták a városban és a vasárnapi kirándulások a hegyekbe vagy valamelyik tóhoz. A Fiat 101 egész hátsó ülése az enyém volt, hibátlanul és simán ment a kocsi, több volt, mint tágas. Valahányszor apa éles kanyarhoz ért, hangosan és hosszan dudált, hogy az ellenkező irányból esetleg érkező többi kocsi meghallja. Megvolt mindenünk, amihez akkor hozzá lehetett férni, mivel kevés volt mindenből.

Nem sokkal azután, hogy munkába álltam a textilgyárban, megalakult az új ország és lett mindjárt mindenből rengeteg. Minél jobban csökkentették a fizetéseket, annál többféle ízlést és célt kielégítő termék kínálta magát az újonnan épített üzletekben. A lányommal gyakran elmegyünk a legnagyobb plázába, és nézegetjük a tömérdek holmit, amire tulajdonképpen nem volna szükségünk, ha nem kínálkoznának olyan meggyőzően. Kivéve ezt a kerékpárt, persze. Boldogan vennék neki biciklit és felültetném rá! Néha úgy teszek, mintha közvetlenül a megvétel előtt állnánk, a kicsi fölülhet valamelyikre és körbekerekezhet az üzletben. Közben kurjongat és lelkesen néz rám, az eladónő pedig gyorsan és folyékonyan gurgulázza éppen ennek a kerékpárnak az előnyeit, és melegen ajánlja éppen most, mivel akció van, éppen most, amikor valóban annyira olcsó, igen éppen most és valóban kár volna, ha futni hagynám ezt az alkalmat. És ott vannak a vég nélküli nyereményjátékok, sorsolások és lehetőségek. Automatikusan sorra próbálom mindet, felírom az adataimat a cédulákra, és beledobom a dobozokba, meg sem nézem, mit sorsolnak. Amikor még tanultam, semmit sem mondtak nekünk ezekről a dobozokról, a fogyasztói reflexről és az eladás serkentéséről. Mi inkább a társult munkaszervezet egyes munkaegységeire osztódó egyes eladási alapszervezetekről tanultunk, és hogy ezek hogyan egyesülnek szocialista társult munkaszervezetekké. Aztán az egyik bulin megesett, ami megesett, teherbe estem és hazamentem. A lányom születése után nem sokkal magam is elmentem abba a gyárba, abba a részlegbe, ahol a mama is dolgozott és munkatársak lettünk. Igazán szépen ment minden és a tanulás sem hiányzott többé. Elég neked a munka, mondogatta a mama, később még mindig kezdhetsz valamit, most foglalkozz a munkáddal meg a gyerekkel, aztán majd lesz valahogy. És lett is.

Nem egészen három év múlva megtudtuk, hogy a mi textilünkre nincs szükség sehol a világon, válságmenedzserek meg tanácsadók jöttek és megállapították, hogy a gyárat be kell zárni, a munkásnőket pedig el kell bocsátani. Mama még időben nyugdíjba ment, fél évvel a változások előtt még úgy volt, mintha soha semmi nem változna, és mi még többet és még jobban fogunk termelni. Mama még nagyon fiatal volt harmincöt év szolgálati idő után, szinte ugyanaz az arc, mint akkor, amikor lefotóztak az ötödik születésnapomon. Csak visszeres lett a lába, de azt el tudta takarni a szoknyájával. Mi, nők éveken át tudjuk hordani ugyanazt a szoknyát, és az én mamám nagyon sokáig hordta azt, a gyárban szőtt anyagból varrottat. Azon a pénteken, amikor először vette fel ezt a szoknyát, apát vártuk, hogy elmenjünk születésnapi fényképezkedésre, mama tortát sütött, odaállította az asztalra, aztán legalább egy órát bámultuk még az ebéd után. Aztán apa telefonált és közölte, hogy nem tud jönni, mert előző nap javítás volt, és legalább két napot bent kell tölteniük, hogy meglegyen a norma. Esett az eső, télies volt minden. Kint nem volt senki és semmi, csak a földre zuhogó vízből volt rengeteg. Mama felöltöztetett és Meljéből gyalog bementünk a városba a fényképészhez. Az egyik kezében az esernyő volt, a másikban a torta, én meg igyekeztem lépést tartani vele. A városban nagy volt a nyüzsgés, mintha mindenki a fényképészhez sietett volna. Az ernyők egymáshoz ütköztek, és mama azt mondta, hányni tudna a sok esernyőtől. Én újra meg újra elvesztem a sok esernyő között és mamának többször meg kellett állnia, hogy megint a miénk alá bújhassak. Persze csupa víz lettem az esernyők közötti szüntelen helyezkedéstől és összeütközéstől, mégis olyan jókedvűen érkeztünk a fényképészhez, mintha odakint napsugaras szép idő lett volna. A fényképész elővett egy törölközőt és először is megtörölte a hajamat, ami ettől jó borzas lett. Próbáltam belenézni egyenesen az objektívbe, de az erős lámpák annyira zavartak, hogy egész idő alatt a földre kellett sandítanom, miközben a fejem továbbra is a fényképész felé fordítottam. Aztán fogtuk a tortát meg az esernyőt és visszagyalogoltunk Meljébe. A visszafelé vezető út rövidebb volt, mint mindig, ha visszamész valahonnan. Nincs több várakozás, csak mész vissza és szinte sose száll meg ugyanaz a gondolat, mint mikor elindultál. Odahaza hűtőbe tettük a tortát, és csak másnap vettük elő, amikor megjött apa. Aztán fürödtünk a Pristanban, vasárnap pedig már kisütött annyira a nap, hogy sétálhattunk egyet a városban. Ebben a három napban mama ugyanazt a szoknyát viselte, mint utolsó munkanapján a nyugdíjazás előtt. A gyár nemcsak textilt állított elő, hanem hajszálra egyforma sorsokat is, egyforma szoknyákat és kabátkákat, és ezek hordozták nap nap után azokat a sorsokat. Akkor még érvényben volt az észrevétlen rend, amely mindenkit megajándékozott a valódi béke és biztonság érzésével, békében dolgoztak az emberek és mindig a megfelelő mennyiségben, mert sok volt a munkásnő és a munkát szépen el tudták osztani közöttük.

Az utóbbi hónapokban azonban annyi munkásnőt küldtek el, hogy aki bent maradt, annak három helyett kellett dolgoznia. Csak néztük egymást a szövőgépeken keresztül. Pelenkát hordtunk, mert nem járhattunk már ki csak úgy a vécére. Ha valamelyikre rájött, hát a pelenkába kellett csinálnia. Mindegyiknek látszott az arcán, mikor vizel, és kínosan éreztük magunkat, amikor így néztünk át a szövőszékeken keresztül, mintha tudnánk, hogy azokba a pelenkákba nemcsak a mi vizeletünk folyik el, hanem az életünk is. Csak álltunk ott és vizeltünk, mint valami lovak. Itt-ott némelyik a földet nézte, félve, hogy a pisi kifolyik a már teljesen átázott pelenkából és sárgán szétcsorog az üzemcsarnokban. De sose fordult elő. A pelenka kitartott mind a nyolc órán keresztül, és minden nap hazavittük, kimostuk és frisset hoztunk a munkába. Én ugyanazt a pelenkát használtam, amibe a mamát csavartam, amikor már a végét járta nagyon súlyos betegségének és ugyanabba a pelenkába, amibe aztán még egy éven át csavartam a lányomat, és közben előjöttek azok a képek, amikor a mamát pelenkáztam. A pelenka mindig jól jön, mondogatta a kolléganőm, mikor a lányom már rég elhagyta, és én el akartam vinni a karitászba. Jól jött, felfogta, felszívta és megtartotta a vizeletemet, ami kijött belőlem a szövőszékek mellett, és muris volt, amikor a lányom reggelente elnézte, hogyan pelenkázom be magam.

Vicces, hogy milyen komolyan és odaadással csináltuk a műszakokat azon az utolsó héten, mindegyikünk már zsebében a munkaviszonyt megszüntető határozattal. A határozat erre és erre a napra volt keltezve és mi tudtuk, hogy el fog jönni ez és ez a nap, mégis lelkesek voltunk. Szorgosan pecsételtük a kártyánkat érkezéskor és távozáskor, a műszak végén minden nap gondosan felsepertük és kitakarítottuk a csarnokot, mintha lett volna még bármi értelme. A napok látszatra ugyanolyan egyformán teltek, mint korábban. Lányommal délutánonként eljártunk a bevásárlóközpontba, és nézegettük az új tavaszi meg nyári kollekciókat, noha a kicsi folyton a kerékpárokhoz akart menni. Tréfából ráadtam egy kerékpáros pólót meg egy sisakot, aztán a kislány elkerekezett a nagy sportüzlet végéig meg vissza, és közben úgy ordított, mintha körhintán ülne. Aztán végigpróbáltam az összes windstopper kabátot, mert az első pillanattól nagyon tetszettek. Fogalmam sem volt, hogy ilyen kabát is van a világon. – Akár meztelen is lehetne alatta – mondta az eladónő –, csak melltartót vegyen és ebben a kabátban kiállhat a bórába is, nem fogja megérezni. Persze érezni fogja, hogy fúj a szél, de képzelje azt, hogy egy vastag üvegnek támad a szél és ön csöppet sem érzi. Én is vettem egyet, most akciós, szinte ingyen van, és annyira tartós, hogy ha megveszi, jó vásárt csinál. – Meggondolom – mondtam minden levetett darab után, a lányom meg dühöngött, miért kell mindig ennyit gondolkodnom. A kóstolásoknál viszont egy percig sem gondolkodtam, mentünk egyik standtól a másikig, és kóstoltuk a számtalan újfajta falatkát a különböző színű krémekkel, ittuk a természetes italokat és a kávékat és új meg új szalvétákkal töröltük meg a szánkat. Órákat töltöttünk ott és elvettük, amit kínáltak. Voltak reggelek és esték, odakint minden felébredt, én mentem a munkába, aztán majd ki a kislányért. Szinte mind szénanáthásak voltunk a gyárban a virágportól, mint minden évben. Jött az első virágzás, mindent valami rózsás fehér kedvesség lengett be és eljött ez a nap is.

Pont ezen a napon volt a lányom születésnapja, ötéves lett.

– Mami, kapok bicajt?! – kérdezte még lehunyt szemmel.

– Majd meglátjuk, meg kell gondolnom – mondtam szárazon, és feladtam rá az óvodai ruháját.

– Mami, nekem tényleg kell! Hát látod, hogy mindig másoktól kell elkérnem egy körre. Tudod, hogy már az idegeimre megy! – sziszegte.

– Tudom – feleltem, és sietve föltettem a tejet a tűzhelyre.

Ezen a napon kicsit előbb kísértem el az óvodába, aztán a Dráva mellett a studenci hídon át mentem a textilgyárba. Megálltam egy pillanatra, mielőtt felmentem a hídra. A Dráván csillogó nap eszembe juttatta, hogyan fizetett be apa egy hajóútra az első fizetéséért, egészen a Koblar-öbölig és vissza. Mindenáron látni akartam a halakat, de a Dráva annyira csillogott, hogy nem láttam semmit, mert teljesen elvakított. Egy munkatársa volt vele harmonikával, tutajos gulyást ettünk, és bort ittunk meg bodzaszörpöt. Apám egész nap ünnepelt, odahaza szinte ünnepséget tartottunk, és emlékszem, hogy mama elalvás előtt azt mondta nekem, hogy most emberek vagyunk. Tudom, hogy emberek vagyunk, feleltem, mire ő azt mondta, hogy most olyan emberek vagyunk, akik bárkinek a szemébe nézhetnek. Én meg egész éjszaka azt álmodtam, hogy megyek egyik embertől a másikig, és a szemükbe akarok nézni, de sehogy sem tudok, mert a szemük annyira csillog, hogy mindig el kell fordítanom a szemem.

Még éppen időben tudtam lepecsételni a kártyámat. Jó érzés fogott el, mert nem késtem. Az öltözőben a lányok már a csikkjeiket nyomkodták, és indultak dolgozni, mintha mi sem történt volna. Fölvettem a köpenyemet, és rajta kaptam magamat, hogy már az idegeimre megy a látszat fenntartása, habár ebben magam is közreműködtem a kártyám lepecsételésével. Belefeledkeztem a rubinpiros anyagba, amely órákon keresztül jött le a gépről, s amit hatalmas lapokra rakodtunk. De minek és miért? – futott át rajtam, mihez kezdenek vele – hé, mihez kezdenek ezzel? – ordítottam át a szövőgépen Stanának, de ő csak a fejét rázta. Megpróbáltam elkapni egy másik kolleganő pillantását, de mindegyik a szövőgépét bámulta megszállottan. Semmi, csak szőttünk, sebesen hurkoltunk, ahogy az öltözőben mondogattuk mindig. – Hajaj, a lányomnak ma van a születésnapja – mondtam – bicikli, hol szerezzek neki egy biciklit? – Ha ebből az anyagból, amire már senkinek sincs szüksége, biciklit lehetne csinálni a kislányodnak –, mondta Stana és újra a szövőgépre meresztette a szemét. Jaj, már megint kell, gondoltam, de miért mindig fél órával a műszak vége előtt, a fene egye meg, mit tegyek, huuuh, hagyom, hadd folyjon, ha muszáj. És már folyt is, már csurgott odalent, amikor hirtelen felriasztott a főnökasszony hangja, hogy sürgős telefonhívásom van. Felrohantam a lépcsőn, gondolván, hogy a kicsivel van valami baj, de a vonal túlsó végén a sportbolt eladónőjének a hangja lepett meg:

– Igen, asszonyom, ön az, már tudom, hiszen már szinte összebarátkoztunk – csacsogta. Ön is bedobta a nevét és a telefonszámát a nyereménysorsolás dobozába. Az ön nevét húztuk ki, és ön kapja meg a kétszázharminckét résztvevő közül teljesen ingyen az új windstopper kabátot! Gratulálok, asszonyom, jöjjön el érte, ha lesz ideje!

– Jaj, kérem, a lányomnak… A lányomnak ma van a születésnapja, nem lehetne, nem lehetne… – meg kellett állnom, mert elöntöttek a könnyek. – Kérem, asszonyom, szépen kérem – zokogtam a telefonba –, nem kaphatnék a kabát helyett a lányomnak egy kerékpárt? Egy nagyon olcsót, a legolcsóbbat. Kérem, aszszonyom, nagyon kérem – nem tudtam abbahagyni.

– Hm? Egy kerékpárt? Biztos benne, hogy nem a windstoppert akarja? Ugyanis 300 német márkát ér, 200-ért el tudja adni, ha tudni akarja az igazat… Nem? Nem érdekli? Rendben van, tehát egy kerékpárt, asszonyom, szerintem megoldható, ugyanezen az áron. Jöjjön csak, igen, lehet még ma, és az isten szerelmére, ne sírjon már a telefonba, a kutyafáját!

– Stanaaaa! – ordítottam a lépcsőn, visszafelé futva a szövőgépek közé – Stana, kaptam egy kerékpárt, engem húztak ki, ma meg fogom kapni! – ordítottam és a nyakába ugrottam. Aztán átöleltem, és annyira sírtam, hogy csak úgy rázkódtam belé, és Stana kissé összezavarodott.

– Minek sírsz, aranyom? – zokogta ő is. – Örülj neki, kaptál egy biciklit, tudod, hogy fog örülni a kislány, jaj, be kell pisilni! Be kell pisilni tőle, csajok, őt húzták ki! – ordította Stana, lekapta a bugyiját meg a pelenkáját és csak úgy, álltában, terpeszben odahugyozott a földre. Mind nevetésben törtünk ki, és még néhány csaj megcsinálta, jött a főnökasszony és mérgesen kiabált valamit, csak Tilèka hallgatott. Egyszerre mind őt néztük, és elborzadtunk az arcára kiülő grimasz láttán.

– Tilèka, mi bajod? – kérdezte Stana. – Jól vagy?

– Te-piszkos-kurva-nem-fogsz-idepisálni-a-mi-gyárunk-padlójára! – Tilèka külön hangsúlyozott minden szót, aztán Stanára ugrott és leterítette a földre. Pár másodpercig tartó hajtépés után Stanának sikerült kiszabadulnia és felállnia, Tilèka viszont a földön maradt, remegés jött rá, kimeresztette a szemét és a szája habzani kezdett.

– A picsába, rohama van vagy mi? – mondta Stana, rávetette magát, és próbálta lecsillapítani.

– Tilèka, nyugodj meg, ez már úgyis az utolsó nap, kirúgtak bennünket, Tilèka. Nem érted, hogy a gyár nem a miénk – mondogatta neki, de Tilèka egyre jobban remegett, kicsavarodott a karja és a lábai fel-felemelkedtek a levegőbe. Felbőgött a sziréna, megjöttek a mentők, és a még mindig remegő Tilèkát berakták a kocsiba.

Egy darabig álltunk a csarnok előtt, és néztünk utánuk, míg csak el nem tűntek a sarkon, azután bementünk. Szó nélkül bementünk az öltözőbe, átöltöztünk, és hazamentünk. Én voltam az utolsó, ezért leoltottam a villanyt.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása

----

Orlando Uršiè 1971-ben, Jesenicében született, közgazdasági végzettséget szerzett. Két regényt és kispróza kötetet jelentetett meg. Rövidtörténetei szlovén folyóiratokban jelennek meg. 1999-ben forgatókönyvével második díjat nyert a szlovén televízó pályázatán, az utóbbi években recenziókat és publicisztikát is ír.