Miközben válogattam a maribori alkotók munkáit az Önök folyóiratába, egy alkalommal szünetet tartottam, és átugrottam kávéra a közeli kávézóba, amely a színes helyi kínálatban éppen elég falusias ahhoz, hogy számomra, mint nem városi jövevény számára, olyan legyen, mintha pont rám szabták volna. A sarokban egy tévén a maribori és ljubljanai klub közötti focimeccs volt látható, amelyet épp akkor játszottak a helyi stadionban, és amelyet pont megfelelő időben kezdtem el nézni. A pályára ugyanis éppen berontott egy fáklyás szurkoló, és a másik klub szurkolóit cseszegette. A biztonságiak persze egy pillanat alatt legyűrték, de a közönség addigra már le is reagálta: székeket és egyéb, kéznél lévő tárgyakat hajigált be a pályára. A maribori és ljubljanai szurkolók harca tehát ezen a mérkőzésen sem maradt el. Jövevényként soha nem értettem meg teljesen a két legnagyobb szlovén város, Maribor és Ljubljana közötti versengést és viszályt, noha most nem tűnik nehéznek elmagyarázni. A két város éppen eléggé egyforma ahhoz, hogy pályázhasson az elsőbbségre, és Ljubljana éppen annyival nagyobb, és fővárosként éppen annyival jobb helyzetben van, hogy meg tudja nyerni ezt a versenyt. Mintha Maribor úgy érezné magát Ljubljanával szemben, hogy becsapták. A többi szlovén város egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy ebben a versenyben részt vehessen. Maribor hát a kisebb, nem elkényeztetett testvér frusztrációjára ítéltetett? Mennyire tud ez hatni, és milyen mértékben az irodalmi alkotásokra, például egy bevezetőre, mint amilyen ez itt – ezt próbálom meg a továbbiakban taglalni.

Tíz-egynéhány éve érkeztem Mariborba. A városban fejlett kulturális infrastruktúra fogadott. Elég sok rendezvény volt, két sikeres kiadó működött – az egyetemi éveim alatt volt mit tennem, és volt hova járnom. Ezen a téren valóban nincs mit fölróni Maribornak. Kulturális ajánlatokból, amelyeket most megkoronáz az EKF-projekt, néha még sok is volt, a város nem is tudta mind megemészteni, és most is kérdés, mennyire lesz vevő az EKF-projekt eseményeire. Hány rendezvényen lesz igazi, népes közönség, és mennyit néz meg csak egy maroknyi ember. Ebben Maribor nyilván számít a máshonnan érkezőkre is. Az EKF-projekt önmagában Maribor számára egyszerűen túl sok.

Létezik aztán egy másik Maribor is. A korábbi rendszer idején Maribor ipari város volt, és amikor a rendszerváltás és az önálló állam megalakulása után, ami egyben a volt jugoszláv piac elvesztését is jelentette, a gyárak sorban tönkrementek, Maribornak ez a másik fele nyomorba süllyedt (amiből mára sikerült valahogy kimásznia). Azokban a világokban, amelyekben én mozogtam, ezt a másik Maribort nem lehetett észlelni, hacsak a boltok pénztárainál nem, ahol időnként látni lehetett embereket, akiknek dönteniük kellett a sör és a cigi között, mert mindkettőre egyszerűen nem volt pénzük; ez a másik Maribor csak mostanában kezd megjelenni az irodalomban.

Milyen tehát ebben a kontextusban a maribori irodalmi termés képe? Nyilván nagyon sokszínű. Egy ilyen rövid összeállításban nem lehet bemutatni mindenkit, akit jó lenne, csak azok kerültek be, akik a teljes szlovén térséget szemlélve fölhívták magukra a figyelmet. A válogatás főként a fiatalabb nemzedék képviselőire fókuszált, akik a legközelebb vannak a kortárs szlovén irodalom aktuális történéseihez. Ha közelebbről megvizsgáljuk a maribori irodalmi közeget, szembetűnővé válik, hogy túlteng a költészet, költőből hihetlenül sok van, ráadásul egymáshoz sem hasonlítanak annyira, amennyire gondolnánk, hanem éppenséggel számos különböző ars poeticát azonosíthatunk. Vannak, akik modernista és posztmodern elemeket emelnek be költészetükbe, mások megpróbálnak közelíteni a kortárs szlovén költészet aktuális irányaihoz, amelyek a poétikai térbe sok elbeszélő elemet hoznak be és témájuknak elsősorban a kortárs mindennapok minimalizmusát választják. A maribori irodalmi élet prózaírói legitim résztvevői a kortárs szlovén próza fő áramának, amelyet Alojzija Zupan Sosiè tanulmányozott, és amelyet transzrealizmusnak nevezett el – ami talán a legjobban a hagyományos regény módosított változatában érhető tetten. Ezt a fajta prózát a személyes témák érdeklik, az egyén konfliktusai a társadalomban, az utóbbi időben pedig megszaporodtak a szociális témájú írások is, amelyek elsősorban ezzel a „másik“ Mariborral foglalkoznak.

Fejezzük be ott, ahol elkezdtük. Bizton állíthatjuk, hogy Mariborban meglepően sok jó alkotó dolgozik, noha Maribornak nincs, és soha nem is volt önfenntartó irodalmi közege, hanem az itt alkotóknak máshol kellett bizonyítaniuk. A két kiadó és a folyóirat ellenére, amely utóbbi teret biztosít az irodalomnak és az irodalmi reflexióknak is, az igazi siker csak akkor következik be, ha valamire rábólintanak a fővárosban is, hiszen ott osztják ki a jelentős szlovén irodalmi díjakat, és ott jelenik meg a legtöbb, saját kritikai apparátussal rendelkező irodalmi folyóirat is. Ez a tény Maribor életében bizonyos mértékben frusztrációként jelenik meg, másrészt viszont a végső összecsapásra motivál. Végtére is a harc mozgatja a világot, nemdebár?

RAJSLI EMESE fordítása

----

Robert Titan Felix (1972) költő, író, esszéíró. Öt verseskötete (Carpe diem!, Magnifikat, Benedictus, Knjiga o razbitem èasu [Könyv a szétvert időről], Pekel spomladi [Pokol tavasszal]), négy regénye jelent meg (Portal, Kri na dlaneh, [Vér a tenyéren], Sanja in samostan [Álom és kolostor], Pontifikat [Pontifikátus]). Kétszer jelölték a legjobb szlovén regényt jutalmazó Kresnik-díjra. Szerkeszti a Dialogi című folyóiratot, a maribori Litera Könyvkiadónál a Piramida (modern szlovén próza) sorozatát. Műfordító. Írásait német, horvát és magyar nyelvre fordították.