Ez egy ház, ezek emeletek. Csepeg az eső, a falhoz tapadva zöld ruhás nők dohányoznak. A klumpájuk orra vizes. Fölnézek. Esőfoltos a beton. Minden hetedik ablak előtt franciaerkély. A túloldalon igazi balkonok, tudom.

Az ajtó önmagát húzza be. Zöld nyomtatott betűk kérik, hogy ne erőltessük az ajtózáró könyököt. Kedves Lakók, hidraulikus. Lakó vagyok – pedig nem sokon múlott az egész. Azt mondják, ne menjek napra. Hát most nem süt. Fűtik a lépcsőházat, itt a postaládák melegek. A falon parafa hirdetőtábla színes fejű rajzszegekkel. Az egyik tejüveg mögött kulcsmásoló műhely, a másik mögött varroda. Ha becsukódik az ajtó, hallani a varrógépeket. Kár, hogy a köszörű most nem dolgozik. A postaládára ki kell írni a nevemet. Egyelőre csak letépem az előző lakóét. Ha az ő ötszótagú német neve kifért, akkor az enyém is ki fog. Egyszótagú testrész h-val írva – a nagyszülők ötlete a plusz betű. Nagyon rég volt, hogy a nevemmel ugratott volna bárki is: a beszerzésről egy alak, a testvérem meg egy ellenőr. Nem ebben a sorrendben. Ha úgy vesszük, szerencsés vagyok. Ismertem egy embert, akinek nemi szerv volt a családneve, azon a h se segítene. Szerencsém van, csak napra nem mehetek.

Már a liftben előveszem a kulcsom, nézegetem. Nincs annyi zár az ajtón, amennyi kulcsot kaptam. Eggyel több a szükségesnél. A hatodik emelet után fémes, sikító zörej. Ne szépítsük, megijedek. És rándul egyet a lift. A vészjelző gomb piros, a gondnok feliratú sárga. De nincs semmi baj, megy a lift tovább. Minden házban akadnak furcsa hangok, majd megszokom, mint a régi házban a kattogást. A nyolcadik emeleten három egyforma ajtó, meg két üres virágállvány. Az egyik ajtó mögött kutya ugat. A hosszú nevű férfi után itt maradt néhány leszakadt levél, göcsös léggyökér. Összeszedem és a tenyerembe zárom a szemetet. Terveim vannak; azt mondják, közel a virágpiac. Attól, hogy nem mehetek napra, még nem áll meg az élet. Találtak valamit, épp mikor elegem lett. Amióta csak az eszemet tudom, két dologra készülök. Bármi történik is, az nem akaratom ellenére fog történni. Megkeresem azt a virágpiacot, ha eláll az eső. Nyitom az ajtót. Jó jelnek veszem, hogy a zárba illő kulcsot már másodikra eltalálom. Töpörtyűíze van a számnak. Mától itt lakom.

Ha a bordó függönyt átsüti a nap, minden tárgy lekvárban úszik. Szeretem, ha valami két célra használható. Olyan sötétítőfüggönyt vettem, ami alkalmas ágytakarónak. Kezemben bögrével megállok a balkon résnyire nyitott ajtajában, megszagolom a levegőt. Az erkély miatt tetszett meg a lakás. Ha azt mondom, balkon, a testvéremre gondolok, ha azt mondom, erkély, senkire. Tavaszodik. Korán van, de gyerekek viháncolnak odalenn. A nevetésükből tudom, hogy hétvége van. Jellegtelenek a napok, mióta betegállományban vagyok. A balkonon fehér műanyag szék, amit még azelőtt vettem, hogy találtak volna valamit. Pillangó a neve – mert mint egy pihenő lepke, olyan, ha összecsukom. Nem jó ez így, erre gondolok: hogy egy tárgyat a használaton kívüli alakjáról nevezzenek el.

Ma sétálni fogok. Lemegyek a földszintre, meg vissza, az is valami. Engem megöl a tétlenség, mondta egy munkatársam az utolsó napon. Tévedett, de én is. Kaptam tőlük lengyel bonbont meg francia kölnit. Azt hittem, nem fog menni ez a hosszú szünet. Pedig már azon is órákig merengek, hogy milyen ízű a szám. Megmondták előre, hogy bizonyos gyógyszereknek töpörtyűíze lesz – majdnem mindent megmondtak előre. Mintha idegen tollakkal ékeskednék, úgy örültem, mikor a műveltségemet dicsérte egy adjunktus. Rögtön másnap túlfűtött álmom volt vele: úgy viselkedtem, mint egy fruska, de jólesett.

Fölkapom a kardigánt, amin két, szövettel bevont gomb van. Ezeket tekergettem, amíg az eredményre vártam. Most már tudom, melyik kulcs melyik zárba való. Csak az ötödik kulcshoz nem tartozik ajtó, majdnem, mint az operában. Nincs senki, aki előtt hetvenkedhetnék, a korlátba kapaszkodom. Nyolc emelet. Szinte botorkálok. Öt emelettel lejjebb megpihenek. Itt mindhárom ajtó másmilyen: az egyik zöld, a másik barna, a harmadikon meg öntapadós famintázat. Néhol légbuborékos. Pedig a közgyűlés megszavazta, hogy az ajtóknak egyformáknak kell lenniük. A második emeleti lépcsőfordulóban ki kell kerülnöm egy korláthoz zárt babakocsit. Biciklilánccal kötötték oda. A tulajdonosait nem ismerem. Ha a lakásban ülök, ez a ház teli van zajjal, de ha a folyosón járok, üres.

A földszinten még most is fűtenek, a postaládám szokás szerint langymeleg. Fölírtam rá azt a testrészt h-val, aztán leragasztottam celluxszal. Ritkán van benne levél, többnyire a házbizalmi üzen. Betörések voltak, meg hogy a szél megint befújta az avart. Most nemcsak a varrógépek hangját hallani, hanem a köszörűét is. A többieknek hétköznap van, április. Az acélszálas tejüveg ajtó mögött dolgozik a kulcsmásoló. Gondolok egyet, és benyitok. A kulcsos ember indigólila köpenyt visel, és dús, bizalomgerjesztő bajusza van. A köszörűgép fölé hajol, és a zaj miatt nem vesz észre. A kulcsmásoldának két bejárata van, a másik ajtó az utcára nyílik, ki a napsütésbe. A járdán a varrónők ácsorognak. Zavar, hogy idelátnak. Nekem is ilyen lenne a tekintetem, ha ott állnék zöld köpenyben, klumpában, és a cigimet szívnám. Akkor hát a szövetgombok.

Mikor a kulcsos észrevesz, leállítja a gépet, és a homlokára tolja a szemüvegét. A homlokráncai nagyra nőnek: olyanok, mint a makaróni. Odaadom neki a kulcstartómat, és találomra az egyik kulcsra bökök. Határozott hangon azt mondom, hogy ebből kérnék két másolatot. Míg a férfi dolgozik, átfutom az árjegyzéket. Egy váratlan fordulat megér nyolcszáz forintot. Még sosem csináltam ilyet. Kész. Tetszik, hogy a kulcsos ember lefújdogálja a kulcsokat, mielőtt a pultra tenné. Barna por csillog a körmén.

A hőmérő 22 fokot mutat, tiszta az ég. Már úgy ismerem a lépcsőházat, mint a tenyeremet. Nem szeretném elhagyni magam, de küzdeni sem akarok. Két homlokegyenest ellenkező lehetőségnek mindig is azonos esélyt adtam. Visszaszaladok az ernyőért, amit a kulcsmásoló adott. A férfi hangsúlyozta, hogy kölcsön, de ha visszaviszem, tiltakozik. Értem én: talán csak lekötelezni nem akar. Beszélgetünk néha, amíg nincs ügyfele. Két darab indigólila köpenye van, felváltva hordja. Egyszer ráismert az ötödik kulcsra; arra, amelyik fölösleges. Régen a biciklitárolóé volt, mondja. Jó a kulcsmemóriája. Eggyel kevesebb rejtély. Meséltem neki a liftről, hátha a zörejeket is megmagyarázza. De mindent ő se tudhat. Mikor bemutatkoztam, tapintatosan elfordítottam a tekintetem. Grimaszoljon a nevemre, ha akar. Aztán mikor a pult alól elővette a kék ernyőt, a homlokomra csaptam: hogy ez nekem miért nem jutott eszembe. Talán nem sejti a kulcsos, miért ilyen sok a ráérő időm. Csak annyit árultam el, hogy nem mehetek napra. El is mondtam, meg nem is. Erre adta az ernyőt.

Még sosem merészkedtem a játszótérig. A balkonról szokásom nézni, hogyan sokasodnak, hogyan fogyatkoznak a gyerekek. Sokasodnak, fogyatkoznak. Olyanok, mint a halak, csak épp hangosak. Gócpont képződik valahol, ami aztán hirtelen megszűnik. Mintha morzsa esett volna a vízbe: köré gyűlnek, megkóstolják, aztán szétrebbennek, mert mérgezett. A képződés lassú, a megszűnés gyors. Ha nem nézem őket, olyankor zavaróbb a lárma. Amikor bámészkodom, nem nyitom ki a pillangószéket, csak a virágládákra támaszkodom. A balkonról jól látni mindent. Ezúttal én magam botorkálok a játszótérre, mert semmiképp nem szeretném elhagyni magam. Vagy ha mégis elhagyom, akkor legalább ne lássanak.

A postaláda ebben a hónapban már hűvösebb, mint a levegő – végre nem fűtenek. Miután belesek a résen, kiveszek egy levelet. Nem szeretem hiába kinyitni a ládát, nem szeretem hiába beletenni a kezem. Van egy fémpánt az egyik oldalon, ami tízből nyolcszor megsebzi a kezem. Apróságok is képesek elrontani a napomat. Szinte rosszabb, ha megkarcol egy fémpánt, mint hogy találtak valamit. Szürke boríték. Nem a levelet nézem, hanem a postaládán a nevemet. Valaki áthúzta tollal a h-t, és a nevem újra testrésszé változott. Körülnézek. Megnyálazom az ujjam, és megpróbálom letörölni a rézsútos vonalat. Nem megy. Valaki fekete alkoholos filccel a kezében keresi, miből űzhetne gúnyt. Megyek.

Jó ez az esernyő. Ha rátámaszkodom, bot. Ha kinyitom, napernyő. Az utcai ajtó előtt odabiccentek a kulcsos embernek, aki most már akkor is észrevesz, ha épp zajong a köszörű. Egyszerűen csak megérzi, ha ott állok a pultnál. Vagy az utcai ajtó előtt. Néha az az érzésem, hogy bármi ugyan nem történhet meg, de a két véglet bármikor. Azt is el tudom képzelni, hogy kétoldalas leveleket írjak neki töltőtollal, de azt is, hogy övé az alkoholos filc.

A játszótéren két pad üres, öt pedig foglalt. Átmeneti kabátok, szatyrok, levetett mellénykék púpozódnak rajtuk. A testvérem mindig kijavított: ugye tudod, hogy minden kabát átmeneti? Nevettünk. Némelyik ruhahalom tetején rikító színű uzsonnás dobozok. Belefér a kerek zsemle, de bele a szögletes toastkenyér: pont, ahogy én szeretem. Arra a padra ülök, amit süt a nap, hiszen van fedezékem. Letekerem a tépőzárat. Megnyomom az ernyő nyelén a billenő nyelvet, és szinte magával ránt a levegőbe, ahogy kicsomagolja magát. Nem mehetek napra, most mégis itt ülök, ez aztán az esemény. Csodálkozna az adjunktus, ha tudná. A kulcsos ernyőjavítást is vállal. Mesélte a múltkor, hogy ezt a kéket ottfelejtette egy ügyfele. Több mint fél éve nem jön érte. Az is lehet, hogy meghalt vagy elutazott, futott ki a számom. Csak nehogy azt higgye, célozgatok. Nem kenyerem. Szóval a kulcsos kölcsönbe adta az ernyőt, vissza mégsem kéri. Már a dús, barna bajszán láttam, hogy tapintatos, kifinomult ember, amilyen kevés van – hisz én sem vagyok az. És bármennyi barna por szállong is abban a kicsi műhelyben, az indigólila köpeny mindenkor tiszta és ránctalan. Ha csak lelassítok a járdán, már észrevesz a kulcsos.

Egy darabig a játszótéri mászókákat nézem. A mókuskerék vázán sárga szalag rezeg a gyenge szélben. A forgódob néhány léce hiányzik, talán ezért van elzárva a forgalomtól. A tárgyak körvonala éles, mint mikor kamaszkoromban szemüveget kaptam. A szalag sárgája, a házfal betonszemcséi, a műanyagdömper kerekén a recék mind azt kérik, hogy tapintsam meg őket, harapjak beléjük. Persze csak átvitt értelemben. Előveszem a levelet. Már a boríték színéről tudom, hogy a házbizalmi írta. Az ujjammal szakítom föl, mint a zacskós levest. Már nem szeretek főzni. Közgyűlés lesz. Jóleső gyanakvással végigolvasom a napirendi pontokat, hiszen ügyfél meg lakó vagyok. Bárhogy is folytatódjék a történetem, tartozom valahova. Mióta az eszemet tudom, egyidejűleg két dologra készülök. Fogok én még a pillangószékben ülni ernyő nélkül – ez az egyik. A napon. A postaládák fölötti parafa hirdetőtáblára tudnivalókat és gyászjelentéseket szokás kiszögezni – ez a másik. Mikor középiskolába jártam, az is benne volt a pakliban, hogy megbukom, de az is, hogy kitűnő leszek. Tisztességgel fölkészültem mindkettőre.

Különös színe van a levélpapírnak a kék ernyő alatt. Egyik kezemmel a levelet tartom, másikkal az ernyőt. Arról van szó, hogy szükséges-e átnevezni a házbizalmit. Elavult szó, olvasom. Vegyük észre: máshol már másképp hívják a házbizalmikat. Aztán meg nem halogatható tovább a gyerekkocsi-tároló ügye sem. Egyre több a kisgyerekes család, nincs hol tárolniuk a babakocsikat. Végül pedig ott vannak a varroda dolgozói, álló nap az utcán eregetik a füstöt. Az első emeletiek panaszt tettek, mert kénytelenek csukva tartani az ablakot. Csukva tartani? Mintha bizony magától ki akarnának nyílni azok az ablakok. Nem látja senki, hogy mosolygok. Ezek a varrónők, a klumpájukkal, a füstölgő ujjkö-zükkel…. Majd kikérem a kulcsos véleményét, gondolom. Azt is megmondták előre, hogy apró dolgoktól lesznek szépek a napjaim. Megtanulom becsülni a kicsit. A kaputelefon például a Tavaszi szél vizet árasztot énekli, ha saját magamhoz fölcsöngetek.

Hetente kétszer lejárok. A lépcsőt használom, nem a liftet. Most már a hetediken, a negyediken és az elsőn is korláthoz láncolt babakocsikat kerülgetek. Egyszer majdnem elestem. Olyan meleg van odakinn, hogy jólesik megérinteni a hűvös postaládát. A kulcsos hozott egy harapófogót, és visszahajlította a fémpántot. Azt mondja, létezik olyan anyag, amire nem lehet írni se tollal, se ceruzával. Valaki újra és újra áthúzza egy rézsútos vonallal a nevem. Azt mondta a kulcsos, nem áll jót magáért, ha fülön csípi az illetőt. Szóval nem ő a tettes – vagy nagyon jól játszik.

Forró a pad, mikor leülök. Nyitom az ernyőt. Az anyukák elhallgatnak. Megbillentem az ernyőt, hogy lássák, nekem is van szemem. Érkezésem előtt egymás ruháját nézegették, meg lélektani kérdésekről beszélgettek. Túl vagyok ezeken a dolgokon, csak sugdolózzanak. Kényszerítem magam, hogy a gyerekeikre figyeljek. Ha értem, min kapnak hajba, a hangjuk sem annyira bántó. Innen lentről nézve a gyerekek már nem lassan alakuló, hirtelen felbomló halrajok. De azért a morzsa lehet mérgezett. Ha eltrappolnak a padom előtt, lábukkal fölverik a port.

Van nálam könyv, de a játszótéren sosem olvasok. Könyökömet a pad oldalsó betonpárkányára támasztom, így órákon át sem fárad el a kezem. A házbizalmi leveleit olvasgatom – a házbizalmit persze már nem házbizalminak hívják. Egy fehér zoknis gyerek játékbabakocsit tologat föl-alá. A haja frissen nyírott, a frizurája kicsinyített, fényes felnőttfrizura. Szemmagassága alacsonyabban van, mint az ernyőm impregnált cérnával varrott szegélye. A kulcsos az oka, hogy sajátomnak érzek valamit, amit csupán kölcsönkaptam, és azt mondom, ernyőm, ernyő helyett. A fehér zoknis gyerek lelassít előttem. Benéz az ernyő alá. Tudom, egy nap majd összeszedi a bátorságát, és fölteszi a kérdését. Sejtem, hogy melyik nő az anyja. Ők lakhatnak a harmadikon, ismerem a babakocsijukat. Öt kerekű, rugós, bevásárló rekesszel a merevítők között. Egy vagyonba kerülhetett. Tudom, mit fog kérdezni a felnőttfrizurás, fehér zoknis gyerek, amikor eljön a napja: miért ernyő alatt ülök. És azt is sejtem, hogy az anyja majd idesiet, hogy hamisan mosolyogva ugyanazt a mondatot két különböző szórenddel ismételje meg: Ne zavard a nénit. A nénit ne zavard, gyere. Én bármire fölkészültem, de azért mindenre nem.

Gyengéd ember a kulcsos. A fotel karfájára ültet, és miután csöndben, határozott mozdulatokkal kielégít, végigsimítja a hajam. Jobban esik, mint mikor a műveltségemet adjunktus dicsérte. Még mindig nem tudom, tudja-e, miért vagyok folyton itthon, miért van ennyi időm. Ritkán csókol meg, de utána szívesen megkérdezném tőle, a töpörtyűízt érezte-e. A bajszát simogatva meséli, hogy gyanakszik valakire. Már sejti, ki húzza át tollal a h betűt. Finom ember a kulcsos: amíg nem biztos benne, nem mond nevet. Én bezzeg mindennek elmondtam a játszótéri anyukákat. Csak nézett rám a kulcsos, mintha féltene. Elszégyelltem magam.

Legfeljebb egy-két órát vagyunk együtt. A kávét a kulcsos egy cukorral issza – hiába kínálom, mást nem fogad el. Pedig hozattam whiskyt, az íróasztalfiókban pedig ott a bontatlan lengyel bonbon. A kulcsos száján látom, hogy gondterhelt mostanában. Mosolyogni próbál, de csak az egyik oldalon sikerül. Azt mondja, általános vélekedés, hogy nincs szükség kulcsmásolóra. Én nem hallottam ilyet. Kik beszélik? Mikor kimondom, jövök rá, hogy hiszen nem is beszélek itt senkivel. Egyedül a boltos nagyfiát ismerem: adok neki egy ötszázast, és elcipeli a liftig a két rekesz ásványvizet. A kisboltos nagyfia, mondom neki – erre ő udvariasan nevet. Sokan vannak, akik a kisgyerekes családokkal szimpatizálnak, pedig nincsen gyerekük. Nyomot kell hagynunk a világban. Azt szeretnék, ha a kulcsmásoló műhely helyén babakocsi-tároló nyílna. Hát ezért ferde mostanában a kulcsos szája. Elővesz egy szavazóívet. A gyerekek félnek a köszörű hangjától, írják rajta. Én a gyereksírástól félek, viccel a kulcsos. Engem meg se kérdeztek a dologról: a nevem mellett mondatvégi pontok tíz centis sorozata. Oda kell írnom a véleményemet. Az erkélyre sosem megyünk ki együtt. A balkonra sem.

Azon a napon, amikor a kontrollra indulok, a fülem mögé permetezek a francia kölniből. A lépcsőházban szándékosan nem nézek se jobbra, se balra. Ha meglátnám az összefirkált postaládát, ösztönösen rossz jelnek venném. Ha meg nem lenne áthúzva a h, jónak. Ezt sem akarom. A varrónők már tapossák a gépet. Úgy látszik, hatott a figyelmeztetés, üres az utca. Fölnézek az első emeleti ablakokra: csukva vannak. Pedig senki nem eregeti a füstöt. Nem nézek be a kulcsmásoló ajtaján. Tudom, hogy észrevesz a kulcsos, bármit csinál. Már az öltözetemen is látszik, hogy a városban van dolgom. Viszem a kék ernyőt: ha nem lesz ülőhelyem a buszon, még jól jöhet a kapaszkodáshoz. Szalmakalapban, összecsukott ernyővel meg sem ismernek a játszótéri anyukák. Ha láthatnak, nem vesznek észre, így van ez. Füllentésen kaptam magam. Mintha a pillanatnyi alakításomon múlna, hogy milyenek lesznek az eredmények, izgulok. Bármire fölkészültem, de azért mindenre nem. Mégsem mindegy, hogy mehetek-e napra. Fölszállok a buszra. Van ülőhelyem.

A kulcsos ért a gyerekekhez. Nem játssza túl a szerepét. A srác egyik lábáról a másikra áll. Nem mer a kulcsosra nézni, és attól félek, bőgni kezd. Idén kezdte az iskolát. Megörülhetett, mikor az ötszótagos német név a postaládáról lekerült. Lopott egy filcet a szüleitől, és áthúzta a h-t. Végre egy szó, amit ismer a sok Panyedelnyik és Vilcherres között. Az ötödiken lakik. A kulcsos most homlokára tolt szemüveggel nézi a fiút. Ahogy előregörnyed, indigókék köpenye hátul csőrszerűen kipúposodik. Fogalmunk sincs, hogyan lehet megbüntetni egy gyereket, aki nem pimaszkodik. Add ide a filcet, mondja a kulcsos. A fiú odaadja. Aztán végképp nincs mit csinálni. Eltelik tíz perc, talán több is. A fiú a földet nézi, az olajfoltos linóleumot. Az olajfoltok még abból az időből valók, mikor a műhelyben biciklik álltak. A gombokat csavargatom a kardigánomon, és legszívesebben szólnék a kulcsosnak, hogy hagyjuk a fenébe. Nem olyan nagy ügy ez az egész. Nem ismerem a keresztnevét. Kulcsos, hagyjuk a fenébe – ezt mégsem mondhatom. Arra gondolok, talán jó apa lenne.

Az ácsorgásnak az vet véget, hogy nyílik az utcai ajtó. Az egyik varrónő az. Zöld formaruhája zsebéből kulcsot vesz elő, és anélkül, hogy bármit mondana, a pultra teszi. Az ujjaival mutatja, hogy kettőt kér. Aki néma, az udvariasságot úgy fejezi ki, hogy lassabban pislog az átlagosnál. A kulcsos az orrára ejti a szemüveget, és elengedi a fiút. Ne is lássalak, kiabálja utána. Beindítja a köszörűt.
A varrónő a pultra támaszkodik. Kibújik a klumpából, és meztelen talpával a lábszárát simogatja. Nem tudom, siket-e. Talán nem tudja, hogy serreg a borostája. Megvárom, hogy a kulcsos férfi lefújdogálja a rézport, aztán elköszönök.

Elsétálok a játszótérre. Foglalt a padom, úgyhogy a homokozó közelébe ülök. Megerősödtem, már nem rángat az ernyő, mikor kinyitom. A mókuskereket fölszámolták. A homokozót átépítették sündisznó alakúra. Ami odaföntről halraj egy sün körül, az lentről gyerekek csoportja homokozóban. Az anyukák sajnálkoznak, hogy vége a nyárnak. Túl hosszúak a mondataik. Most már nyíltan méregetnek. Foszladozik az ernyőm szegélye. A fehér zoknis lány ezúttal piros zoknit visel. Úgy érzem, ma fogja föltenni a kérdését. Állok elébe – de addig is lefoglalom magam a házbizalmi levelével. A kulcsmásoló bérleti szerződését nem hosszabbítja meg a ház, olvasom. A műhelyét nézték ki babakocsi-tárolónak. Hát a kulcsosnak lett igaza. Nézem a papírt: ott a neve, a kulcsos neve. Mi tagadás, furcsa látvány egy ilyen névsor. Mintha összekevernénk homokot, kavicsot meg rizst. Ha most mindannyian beszorulnánk a liftbe, kiéleződnének a viszonyok. Összemelegednénk vagy egymásnak esnénk, mint a vadak. Úgy értem, összemelegednénk, mint a vadak.

Tévedtem. A piros zoknis lány nem ma teszi fel a kérdését. Csak játszik, és a dömpert temeti be homokkal. De az anyja a padom felé siet. Lehajol a dömperhez, mert kiesett az egyik kereke. Sokba kerülhetett, hogy kopottnak látsszon a szemüvegkerete. Mikor fölegyenesedik, arra kér, hogy ne jöjjek többet a térre. Ez egy játszótér, sóhajtja. Aztán lehajol egy levél alakú homokozó edényért, mintha fontosabb lenne a mondanivalójánál, hogy rend legyen. Ha nedves homokkal töltik meg, aztán egyetlen határozott mozdulattal az aszfaltra borítják, levél alakú lesz a homok. Kevés gyerek képes efféle határozott mozdulatokra. Viszont a mondanivaló nem kiönthető: benne marad az anyában, akárhányszor ismétli is el. Gyerek nélkül tilos a belépés, a belépés gyerek nélkül tilos. És a táblára mutat. Újra és újra. Igen, ott van, eddig észre sem vettem. Összecsukom az ernyőt, és fölállok. Honnan tudtam, hogy két különböző szórendben ismétel el mindent egy ilyen anyuka? A lépcsőt választom, nem a liftet. Ennek a családnak borítja öntapadós tapéta az ajtaját. Mentemben megnyomogatom az egyik légbuborékot. Kezdem a lakókat megismerni, pedig a lift ritkán romlik el.

Esik. A varroda ablakán lenyitották a felső tejüveget. Három kéz lóg ki rajta, az ujjak közt cigivel. Az arcok, a szájak láthatatlanok. A kaputelefon újabban a Für Elise-t játssza, nem a Tavaszi szelet. Erről is szavazás volt. Tudom, hogy az öntapadós ajtó mögötti család a Badineriet akarta, a kulcsos mesélte. Sietnem kell, hogy ne csukódjon a sarkamra az ajtó, mivel fölmondta a szolgálatot a hidraulikus könyök. Túlerőltette valaki. Ha a kapu túllendül, és nyitva marad, a szél befújja rajta az avart. Mennyi bosszúság, mennyi öröm. A köszörű napok óta néma, és lakat lóg az ajtópánton. A kulcsos új helyet keres. Megengedte, hogy hozzak neki hirdetési újságokat. Két utcával följebb találtunk néhány kiadó műhelyt. Mikor végeztem az oldallal, megkérdeztem, lapozhatok-e. A kulcsos Pesterzsébeten lakik, de ragaszkodik a telephez. Annyi ember lakik itt, mondja, mint az ókori Avirumban. A kulcsos hajnalban kel, hogy nyitásra ideérjen, és csak este nyolcra jut haza. Kérdeztem, miért nem nyit később, hisz nincsen főnöke. Azt mondta, nem lehet. Dolgozni kell. Ha fölcsönget hozzám, még később ér haza. Sosem marad hosszan, nyíltan kérni pedig nem merem. Talán gyereke van, felesége: a nevéhez illene.

A borítékon nincs feladó, innen tudom, ki küldte. Csak a lakásban állok neki felbontani. Ollót hozok, és a rövidebb oldalán nyitom meg a fehér téglalapot. Sosem bontottam még ki így levelet. A levél alján az adjunktus fénymásolt neve. Tudok úgy olvasni, hogy a szavak összefolynak, de értem a mondatot. Nem érzek örömet. Hiszen erre készültem – erre is. A kulcsos elmegy a házból, és két utcával följebbről már nem fog meglátogatni sosem. S ez most fontosabb, mint hogy napra mehetek, ha akarom. Meg ha a nap is úgy akarja. Mert egy hete, mint a párkányomnak, olyan az ég színe.

Kinyitom az íróasztalfiókot, és előveszem a lengyel bonbont. Félbeharapom az egyik szemet. Épp akkor találtak valamit, mikor elegem lett az egészből. Az egészből, de nem teljesen. Mindenkinek így meséltem, hogy ne kérdezzenek tovább. A kulcsos az egyetlen, akit nem kellett leszerelni. Diszkrét ember, még a filctollas srácot sem árulta be. Amikor a testvéremről meséltem neki, kitaláltam néhány történetet. Ez egy ház, lakókkal, anyukákkal. Minden kabát átmeneti. A bonbon belsejében rumban áztatott szilva ül. A fogamba ragad.

Kilépek a balkonra. Odébb tolom az ásványvizes rekeszeket, és kinyitom a fehér napozószéket. Eltart tíz percig is, míg a háttámlát sikerül leválasztanom az ülőlapról. A fal mellé húzhatnám a széket, de nem érdekel az eső. Leülök, lábamat az üres virágládának támasztom. A tér most csendes, a hinta lánca nedvesen csillog. Hátrahajtom a fejem, csukott szemmel nézek az égre. Nem szeretném várni a kulcsost, mégis várom. Ha meglátogat, whiskyt öntök a kávéjába. A virágpiacra még mindig nem jutottam el – elkísérhet. Amit érzek, öröm: mivelhogy kényelmes a szék. Jól tartja a derekat.