Lengyel Péternek

– Tudod, hogy nem járok koncertre. Vagy lehet, hogy nem tudod. Hát akkor most tudod; nem járok és kész.

– Katica, ne izélj – ezt se hallotta negyven éve, Katica, ne izélj, gyere le a térre, Katica ne izélj, gyere szánkózni, gyere móba, gyere táncolni – de ő soha nem ment, nem mehetett, neki gyakorolni kellett, napi négy-öt órákat iskola után, adóznia kellett a tehetségének, ahogy Mimi néni mondta a zongoraórák végeztével, és ő adózott, keményen adózott, mint ahogy a tanárnője is, avval, hogy ingyen tanította ezt a ritka tehetséget, akinek nem tudták volna otthonról kifizetni az óráit, ha ugyan a kitartóan részeg, szerencsétlen apja egyáltalán akarta volna. – Minek az, abból nem lehet sört venni, attól nem lesz elviselhetőbb ez a kurva ország. – De ebben tévedett a Fater, mert ez, a zene, volt az egyetlen, amitől, ha csak pillanatokra is, de elviselhetőbb lett.

– Ez nem olyan – hajtogatta Marcsi – ez nem koncert. Illetve nem olyan koncert, ez más, meglátod. El kell jönnöd. Muszáj.

Muszáj – amióta innen eljött, semmit sem volt muszáj. Se gondolni, se csinálni. Nem kellett zongorázni vagy magas pártfunkcionáriusok számára ünnepi koncertet adni, nem kellett szavakat, mondatokat mondani, értelmüket valami központban határozták meg, nem kellett a mindennapok darócába beleszőtt és onnan a bőrük alá beszivárgó hazugságokat, mint a kullancsot, elviselni, nem kellett hosszú órákat várni, amíg az, akit várt, el tudott jönni, el tudott otthonról szabadulni, nem kellett annak belépésekor az előszoba falához préselődni, nem kellett hagyni, hogy szétrántsák a blúzát és türelmetlenül szétfeszítsék a combját, nem kellett vakon keresni egymás száját, nem kellett hagyni, hogy beleereszkedjenek és érezni, ahogy betöltik az űrt, amit magában hordott napok óta, nem kellett a még rendes diófából készült előszoba-parkettára zuhanva arra gondolni, ha ugyan gondolat volt és nem inkább egy kémiai úton eljuttatott, kódolt üzenet, hogy enélkül szűnjön meg minden más, ami van, ez mind nem volt muszáj, és néhány évre rá, amikor a férfi, aki csak a koncertszínpadokon volt teljesen az övé, karrierje csúcsán, feleségével kart karba öltve, a megnyitott határsávot átlépve elhagyta őt és az országot, nem volt muszáj felgyógyulnia, amiért a villamosvezetőnek túl jók voltak a reflexei, és éppen csak annyira csapta el az altatóktól nappal is kábultan mászkáló fiatal nőt, hogy képes volt a saját lábán elhagyni a kórházat és beülni a taxiba, amit Marcsi rendelt, és hazamenni hozzá a Bolgárkertész utcába, a macskája, a növényei és a nővére kis lakását egyenletesen beterítő könyvelői papírjai közé, nem kellett élni tovább avval a tudattal, hogy nem lehet többé gyereke, mert ő ugyan nem, de a vasdarabtól, ami a méhébe fúródott, a magzat igen, az meghalt, nem kellett élnie tovább egy városban, amely már csak egy szikkadt, üres héj volt, mert ahogy két évre rá ő is elhagyta, 1958 tavaszán, mintha az agyában, mintha az egész testét behálózó, információhordozó molekulákban is leereszkedett volna egy vasfüggyöny, és attól kezdve végre megszűnt számára létezni mindaz, ami addig muszáj volt, és amire addig úgy gondolt, hogy az élete.

Hirtelen semmit sem volt muszáj, ám egyre csak azon járt az esze, amitől megszabadult. Később, egy reggel, arra ébredt, hogy már nem emlékszik semmire. Hogy a tenger zúgása, a lakása alatti téren nyüzsgő halpiac zsivaja, az idegen, puha nyelv selymes magánhangzói, a parton futballozók és röplabdázók kiáltásai és az akkor születőben lévő bossa nova bánatos hangjegyei végre minden mást kitakartak, elnyomtak. Aztán eltelt negyven év.

Elhagytam tízmilliós országomat. Láttam a Földet. Éltem az évtizedeken át. Az arcomat négyszögletesre öntötte ki az idő. De nem tudok emlékezni. Behelyettesítette a kölcsönkapott lakásban talált könyv talált mondatait. A szerzőt nem ismerte, már az ő ideje után jöhetett. Próbálgatta milyen, ha magára vonatkoztatja a mondatokat; kölcsönlakásban kölcsönmondatok. Kimondta hangosan, hogy hallja, hamisan csengenek-e. Eljátszott a személyes névmásokkal, az egyes számmal. Régen szerette az ilyen mondatokat, hogy élt évtizedeken át. Meg hogy telt-múlt az idő. Regények sűrű, pépes masszája dagad bennük, amiben jó eltűnni, elmerülni. Most mégis kétségbeejtette, ha ilyesmit olvasott. Az egész kölcsönkapott élete volt egy-egy ilyen mondatba gyömöszölve. Ahogy kimondta, hallotta, hogy a bennük sorakozó szavak, mint az ő elmúlt negyven éve, csak az idő múlásáról szólnak, semmi egyébről. Minden újabb mondatra megrándult az arca, és egy pillanatra összehúzta a jobb szemét. Negyven éve rángott az arca, s noha már minden más felett úrrá tudott lenni, ez az egy makacs kis arcizom nem hagyta magát. Minden kis tikk emlékeztette arra, aki miatt, negyven éve, elhagyta tízmilliós országát. Aki miatt látta a Földet. Aki miatt élt az évtizedeken át, a déli félteke idegen csillagképei alatt. Crux, Vela, Pyxis, Hydra, Serpens, Canis Maior, Orion, Tucana, Indus. Aki miatt arcát négyszögletesre öntötte ki az idő. Aki miatt nem tudott, nem akart emlékezni.

Visszamész, érted? Visszamész, és megnézed, ott vagy-e még, vagy sikerült-e végre áthurcolkodnod. Lassú vagy, fájdalmasan lassú. Mennyi idő kell még? Annyi nincs. Nem alkudozunk. Visszamész, és ha kell, beleverem az orrodat a múltidőbe. A látvány nem minden, a látvány hazudik. Úgy csinál, mintha a hely ugyanaz a hely lenne. Mintha a helyen minden a helyén lenne, ha kicsit kopottasan is. Körülnézel, megvan a Duna-parti sétány, megvan a rakodópart, megvan az oroszlános híd, megvan a naplemente, minden megvan. Ugyan már, ne legyél dodó. A dolgokat elsősorban szagolni kell. Érezni kell a rothadó idő szagát. Érezni kell a kukákból kiömlő és a várost beterítő múlt szemetének jellegzetes rothadásszagát, a naftalinból, szekrények mélyéről előszedett, áporodott díszmagyarok szagát, az antikváriumokban őrzőtt könyvek, albumok, térképek és képeslapok ódon papírszagát, a családi iratok, a levelezések, életrajzok, anyakönyvi kivonatok, halotti igazolványok és fényképalbumok, a kézzel írt receptek émelyítő, édeskés szagát. Ha mélyet szippantasz a novemberi köd szmoggal terhes levegőjéből, érezheted a kóbor macskák vizeletének aszfaltba ivódott szagát, a város úttestjeit hajdan borító, télen csúszós, sárga keramitkocka szagát, az egykocsis villamosok bőrfogantyúinak szagát, meg az összezsúfolt télikabátok hótól, esőtől, ködtől nedves kipárolgásának szagát, a városra lehulló első hó meg a fafűtés szagát, a Duna felől fújó dunaszag szagát, a Római part csónakházainak nedves faszagát, az iskolai menzák súlyos főzelékszagát, munkába menő férfiak arcvizének hajnalszagát, az újságok vigasztalanul ismétlődő híreinek romlott halra emlékeztető szagát, az üres üzletpultok és a pult alól kiadott, nemlétező áruk boldogságszagát, a kasszírnők magas kontyának vattapamacsos, tömött szagát, a Hunyadi keserűvíz és a törökfürdők víizének kénes szagát, a kötelező szavak, kifejezések kínos szellentésszagát, továbbá, megfelelő szélirány esetében, érezheted a szekrényekben elhagyottan lógó, kiszolgált lódenkabátok szagát, a börtönökből szabadultak első, mélyen letüdőzött cigarettaslukkjának szagát, és meleg, nyári éjszakákon, a margitszigeti Nagyszálló ablakain kiáramló, titkos együttlétek pállott, ragacsos, romszagát is elkaphatod. Csak oda kell figyelni. Figyelj. Először csak halványan, nyomokban, aztán egyre erőteljesebben érzed az impulzusokat. Nem mindig abból az irányból jönnek majd, ahonnan várod. Legyél nyitott. Nincs más megoldás, végig kell csinálni.

A kölcsönkapott, rokoni lakás nem ott volt, ahol felnőttek. Itt nem volt Sörgyár, voltak viszont divatos kávéházak, vendéglők, egymás mellett, végtelen sorban, fogalma sem volt, melyik mit tudna nyújtani, mi alapján válasszon, a színek, a bútorok formája és a teraszokon üldögélő emberek mind idegenek voltak, nem is annyira személy, mint inkább típus szerint. Az Avenida Atlântica teraszain üldögélők saját élőhelyeit már egy szempillantással fel tudta mérni; itt, ezekét már nem. A Százados úti ivókban, csehókban, kocsmákban talán még kiismerte volna magát. Takarodj haza anyádhoz, ne üzengessen. Csillagvizsgáló, így hívta a környék apja kedvenc kocsmáját, amiért a műszak után lerészegedők rendre kint álldogáltak az ajtó előtt, sörösüvegeik alját az ég felé fordítva, mint egy távcsövet. Jó lesz, meglátod, mondta a nővére, akivel iskolai szünetben együtt jártak nyári munkára a gyárba, együtt mosták a sörösüvegeket, azt a régi fajtát, amelynek sima, porcelánkapcsos dugóját annyira szerette pattintgatni, a lakás itt van a város szívében, innen mindenhova könnyen eljutsz, nem akartam, hogy annyit kelljen villamosoznod, buszoznod. Meg aztán, Imi kivándorlása óta úgyis itt hever parlagon, kiadatlanul, nem volt még lelkierőm kiüríteni. Igen, gondolta erre ő, de innen meg a temető van kényelmetlenül messze, ahol a család többi része tartózkodik. A Fater, akit rendes melós létére, az ő disszidálása miatt leültettek, és aki néhány hónap után a börtönben felakasztotta magát, és anyja, aki két évvel később, rákban utánahalt. Na innen meg oda kell majd sokat villamosozni, buszozni, ha éppen egy kis diskurálásra támadna kedve. Ugyan kivel és miről. Még a nővére férjének temetésére sem jött haza, azt hazudta, nincs pénze. Ha az élők kedvéért nem ment, gondolta akkor, egy halott, ráadásul egy számára ismeretlen halott kedvéért ugyan miért utazna. Halottnak itt volt ő, egy trópusi városban, ahol nem tudták, ki az a Karády, akire, mint még otthon mondták, anynyira hasonlított, és ahol ő sem tudta, hogy hívták az utcákat azelőtt. Ha ugyan nem mindet ugyanúgy hívták kezdettől fogva, mint most.

Abban a fénytől, párától derengő városban minden egy folyamatos jelenben zajlott, amelybe egyszercsak ő is belefolyt, mint a favelák dombjairól lezúduló esővíz a tenger vízébe. Hiszen éppen ez volt benne a jó, ez a folyamatosan hullámzó, szűnni nem akaró jelen, ami minden mást kitörölt, elmosott. Homokba rajzolt betűk, hullám, aztán semmi. Újra és újra. De egy napon, miután lehúzta az akadozó fémredőnyt, és bezárta a Praça Osório egyik sarkán meghúzódó kis hangszerboltot, hazafelé utazva a Santa Teresa negyed egyik múlt századból ittmaradt, rozoga villamosán, amikor szokása szerint kinyújtotta a karját, hogy a villamos ablakából megérintse a szűk, kanyargós utca málladozó házfalait, hirtelen úgy érezte, hogy a saját életét érinti, ami ugyanilyen névtelen, szűk utcák szűk és málladozó falai között zajlik. Hogy nincs belőle kilátás, nincs távlat, amihez minden mást mérhetne. Hogy vissza kell szereznie a múltját, vagy legalább a múltja egy darabját. S most itt állt egy Liszt Ferenc téri lakás könyvespolca előtt, és meg kellett tudnia, hogy lehetséges volna-e, hogy az életét, mint ennek a találomra leemelt könyv egyik mellékszereplője, tényleg csak lépésenként éli, lépésről lépésre, óráról órára. „Él, és minden huszonnégy órája csak huszonnégy óra, nem más”, olvasta elegáns, sokdioptriás szemüvegén át. Ennek kellett a végére járnia. Hogy ez lehetséges-e. Negyven év elteltével csak azt nem tudta elképzelni, hogyan fogjon hozzá.

Ha már a szagok megvannak, akkor kezdhetsz el nézelődni. Akár tudunk róla, akár nem, mindnyájunknak van kitüntetett érzékszerve, ami köré az életünk szerveződik, vagy amit éppenséggel elnyomunk magunkban. Tudd meg, melyik az, szabadítsd fel, hagyd lélegezni, hagyd, hogy vigyen, amerre akar, és ott tegyen le, ahol akar. Addig is, amíg ezen dolgozol, nézzél be a városban még meghagyott macskakövek gazzal felvert rései közé, a házfalak hűvöse mögé, a néptáncosok réteges rokolyája alá, a május elsejei felvonulók jelszavai és formaruhája alá, a munka érdemrend aranyfokozata kiegészítve a babérral alá, kukkants be az üresen tátongó bombatölcsérekbe, a még feltáratlan tömegsírokba és a hamvasztókemencék mélyére, kicsit kotorássz, hátha parázslik még ott valami, aztán az úttörővasút, a zsuzsivonat vagy a szárszói gyors kattogó kerekei alá, a Krupszkája örs büszkén lobogó zászlaja alá, a búr-a-búr-a-búrkalap és a söprik már a pápai utcát alá, az Operaház büfésnőjének látszólag ok nélkül remegő fityulája alá, a Váci úti varrólányok hetykén felvett, tollas kalapja alá, az egyedülálló szövetkezeti könyvelőasszonyok ráncosodó melle alá, a világvevő rádió suttyomban forgatott keresőgombja alá, az országhatár mocsaras szakaszainak flórája és faunája alá, egészen mélyen, nagy levegőt venni, csak a túloldalon felbukkanni, és aztán ott is benézni a túloldal alá, le, egészen a magmáig, hogy ott mi van, ha van ott egyáltalán valami.

A lakással persze valójában más volt a gondja. Túl közel volt a városi zenedéhez, amelynek magas, számára kínosan ismerős, nyáron tárt szárnyú ablakaiból – hajlított rézkilincseinek hűvösét egyszerre ott érezte a markában – olyan folyamatosan ömlött ki a zene, mintha legalábbis, akár az olaszoknál a száradó ágyneműt, itt a hangjegyek szárára aggatnák a hét egymást követő napjait. Mintha a zene valamiféle alapvető, háztartási eszköz lenne, ami nélkül a város működésképtelenné válik. S e feltételezésében nem is tévedett nagyot. A csak néhány háznyira lévő kölcsönlakás negyedik emeleti ablakain át is beúszott, belengett egy-egy hangfoszlány, és ezt már tényleg nehezen viselte. Az elmúlt években mindent megtett, hogy minél távolabb kerüljön a zene, a komolyzene élvezetétől – számára tényleg csak a komolyzene volt komoly –, a gyakorlatával pedig azon a napon hagyott fel, amikor Marcsi kitámogatta az Üllői úti klinikáról, be a taxiba és a hónapokig tartó lábadozásba. A másfajta zenék, melyek új hazáját átitatták, valahogy nem zavarták, átmentek rajta, mint egy könnyű hasmenés, szinte meg se hallotta őket. Mivel azonban máshoz nem értett (a kalapszalonnal, egy másik városban, befuccsolt), az egyetlen kapcsolat, amelyet mégis el tudott fogadni, az az üzleti kapcsolat volt. A zenét csak eladni, kiárusítani volt hajlandó, mint ahogy érzése szerint a zene is eladta, elárulta őt. Kéjjel figyelte, ahogy vevői fokozatosan beleszerelmesednek egy-egy hozzájuk nem illő hangszerbe, majd végül, megadva magukat kibomló szenvedélyüknek, megveszik. Többnyire előre látta kapcsolatuk végkifejletét, ahogy fokozatosan meggyűlölik a hangszert, amely fölött nem voltak képesek úrrá lenni. Zongorája azóta nem volt, hogy egy angliai koncertturné után nem tért vissza többé a Nagydiófa utcában hagyott Bechsteinjéhez, sőt egyáltalán nem tért vissza, se a Nagydiófa utcába, se az országba. Koncerten pedig azóta nem volt.

Nézelődni viszonylag könnyű, de aztán ízlelni, tapintani kell. Az már bajosabb. Be kell nyúlni a presszóslányok munka utáni, fáradt hónalja alá, a temetők rothadó virágkoszorúi és a kiszolgált vonatok koszlott, zsíros ülései alá, aztán meg kell fogni az Isten lábát, vagy ha az nem megy, akkor, ahogy a Fater mondaná, valami ahhoz hasonlót; ki kell tapogatni a házfalakon tátongó golyónyomok szűkszavú braille-üzeneteit, az iskolai nádpálcák ütötte bőrfelületek ruha alatt rejtegetett, vöröslő dudorait, a kegyelmi kérvények kéklő-barnálló tintapacáit, be kell nyúlni nagyanyák tintaceruzaszagos fiókjai mélyére, utcalányok és kifutófiúk savanykás szagú hónapos szobáinak pállott dunyhái alá, ízlelgetni kell az elharapott vallomásokat, a féken tartott indulatokat, a megcsonkított szövegekből a hiányzó szavakat, a koszlott, városi Dunából kifogott, olajosízű halakat, a május elsejei törökmézet, a kürtőskalácsot és a szolgálati úton lévő hallgatag apák külföldi dugipiáit.

Aztán már csak hallgatni, hallgatózni kell.

Rosenstein, az est házigazdája, a sztárkarrierjét évtizedekkel korábban, nem egészen önként feladó, öregedő zongoraművész elégedetten nézett végig a nappalijában szorongó, nagyjából ötvenfőnyi közönségen. A lakáskoncertekre egyszer egy hónapban kerített sort, az időpont, ami mindig változó volt, szájról szájra terjedt az izgatott városban, a vendégek pedig érkezési sorrendben foglalhatták el helyüket. Akik már nem fértek be, azok kint álldogáltak a gangon és a lépcsőházban, remélve, hátha onnan is elcsíphetnek egy-egy hangfoszlányt. Volt az egésznek valami nem hivatalos, rebellis hangulata, valami, ami megmagyarázhatatlanul, a mindenkori, fennálló rendszert kérdőjelezte meg. S akik ott lehettek, úgy érezték, mintha valami titkos beavatási szertartáson vennének részt, amelyről távozva nem ildomos beszélni. Úgy voltak vele, hogy aki tudja, tudja, a többiek meg magukra vessenek. Rosenstein maga soha nem lépett fel, ez nála elvi kérdés volt. Mindig meghívott vendégei voltak, akiket az éppen műsorra tűzött zeneszerzőről tartott rövid, brilliáns bevezetője után, csak ott, a helyszínen jelentett be a türelmetlenül fészkelődő közönségnek. A Bartókról mondott rövid, szenvedélyes szövege után, melyben túlfűtött, szándékosan provokatív szavakkal Bartók erotikájáról beszélt, Rosenstein nyájasan köszöntötte az egybegyűlteket, mint egy kiátkozott, karizmatikus pap a mellette makacsul kitartó gyülekezetét. Ma este különleges élményben lesz részük, mondta. Régi, kedves barátom, Inkey Aladár zongoraművész teljes sötétségben, csupán egy biciklis fejlámpa fényénél fogja Önöknek eljátszani Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabját, zongoraátiratban.

Halk, várakozásteljes moraj futott végig a szobán. Tudta, hogy nem kellett volna eljönnie. Hagyta, hogy Marcsi a Liszt Ferenc térről átvonszolja a közeli Kertész utcába, csak itt van a szomszédban, mondta, meglátod, nem fogod megbánni. A háború óta érintetlenül hagyott, századfordulós bérpalota kopott, rozsdás kapuja előtt azonban már legszívesebben visszafordult volna. Dehogy megy ő koncertre, még akkor se, ha nem olyan. S a legkevésbé itt, ebben a városban. Csak az hiányzik, hogy ismerőssel találkozzon. De Marcsi emlékeztette: negyven év után senki se fogja felismerni, arcát négyszögletesre öntötte ki az idő, már teljesen ősz a haja, és a trópusokon felvett, élénken sminkelt maszkja megteszi a magáét. Aztán meg, ide amúgy sem a rendes koncertközönség jár, hanem ki tudja, mifélék. Ő például még soha nem botlott ismerősbe, igaz, még csak kétszer volt, mert nagyon nehéz elcsípni az időpontokat, de most, kivételesen, az egyik ügyfelétől hallotta. Nem szabad kihagyni, garantáltan megéri. Ezt az egyet tegye meg neki. Negyven év után ez az első kérése hozzá. Erre már tényleg nem tudott mit mondani. Nem tehette meg, hogy visszautasítsa nővére kérését.

A zongorista neve – csakúgy, mint Rosensteiné – szerencsére nem mondott neki semmit, de a zenemű címére megmerevedett. Ez volt az utolsó, közös koncertjük utolsó darabja. Az Akadémia meleg, intim fényei, az aranyozott, allegorikus figurák, a lakkozott ülések tompa csillogása, a fülledt parfüm- és arcvízillat. Tudta, hogy a férfi el fog menni. Hogy nélküle fog elmenni. Tudta, hogy ez az utolsó koncertjük. Valahogy végigjátszotta a hangjegyeket, mint egy alvajáró, mint egy földönkívüli. A férfi puha, enyhén izzadt karmesteri keze a kezében, ahogy előrevezeti meghajolni. A borotvált tarkója, a hátrafésült, pomádézott, sötét haja, a húsos fülcimpája. Aztán, a bevett altatókkal két napot végigaludt. Mire felébredt, mint egy szerepet tévesztett Csipkerózsika, a férfi és madárcsontú felesége már elutaztak. Nincs az az isten, hogy én ezt végighallgassam, gondolta, de ahogy körülnézett, látta, hogy a zsúfolt szoba közepéről képtelenség lenne megkísérelni a távozást. Ráadásul ebben a pillanatban lekapcsolták a villanyokat, és aztán a sötétben ülve várták, hogy elkezdődjön az előadás. Néhány perc elteltével, egy vékony alak, mint egy jelenés, a fejére erősített biciklilámpa imbolygó fényénél, belépett a szobába, és leült a zongorához. Nehéz mutatvány lesz, mondta még a kopasz, pocakos Rosenstein elégedetten, mint egy kivénhedt cirkuszigazgató, aki háló nélküli salto mortalét jelent be. Nehéz darab, nehéz körülmények közt. Aztán visszahúzódott a sötétbe. S hiába hogy elhagyta tízmilliós országát, hogy megélt hatvanvalahány évet, hogy látta a Földet, most nem volt mit tenni, hátát az összecsukható szék támlájának vetette, és mint akit épp megerőszakolni készülnek, felkészült a legrosszabbra.

Inkey Aladár a zongora billentyűi fölé hajolt, és belekezdett a csakugyan, közismerten nehéz darabba. Lendülete azonban csak az első néhány taktusig vitte, ekkor megtorpant, leállt. A közönség feszülten várakozott a sötétben. Elnézést, mondta Inkey, újrakezdem. Újra belevágott, szerencsésen túljutott azon a ponton, ahol az előbb elakadt, néhány taktussal később azonban megint leállt. Inkey megtörölte most már erősen gyöngyöző homlokát, s a biciklilámpa fénye alatt úgy nézett ki, mint egy segítséget remélő hajótörött. Nem értem, mondta Inkey halkan, szinte csak maga elé. Otthon háromszor is eljátszottam hibátlanul; nem értem, mi van itt. S mint aki hirtelen megérez valamit, kibámult a szoba sötétjébe. Kérem, bocsássanak meg, mondta remegő hangon, teszek még egy próbát. Katica, mit csinálsz, maradj nyugton, sziszegte Marcsi, de ő úgy érezte, hogy a szerencsétlen alak meg a maga kedvéért, azért, hogy valahogy túléljék a mai estét, ki kell jutnia ebből a szobából. Aztán erőtlenül visszahuppanva belátta, hogy erre nincs módja, nem mozdulhat. Ő tudta, miért nem sikerül a zongoristának végigjátszania a darabot, s hogy ezen csak ő segíthetne azzal, ha elhagyja a helyiséget. De azt is tudta, hogy a tömegen kívül, amelyen mindenkit felállítva keresztül kellett volna furakodni, ezt már csak azért sem teheti meg, mert félreérthető lenne. Azt hihetnék, hogy felháborodásában távozik, hogy végtelen
kifinomultságában nem képes egy ilyen balekot tovább hallgatni, s hogy végsősoron egy szívtelen, kegyetlen dög. Ez utóbbi nem állt volna messze az igazságtól; negyven évébe tellett, hogy igaz legyen. De egy kollégával, ráadásul abból a néhány taktusból is hallhatóan tehetséges kollégával szemben ezt nem tehette meg. Habár, gondolta hirtelen, ha valóban miatta nem tudja végigjátszani, ha megérezte a sötétben felé áradó negatív energiát, akkor talán azt is megérezné, hogy nem ellene, hanem érte, a kedvéért távozik.

Mindegy volt már, mert Inkey újra nekiveselkedett, és érezni lehetett a szobában a szinte elviselhetetlenné fokozódott feszültséget, azt, ahogy a jelenlévők egy emberként szorítottak azért, hogy sikerüljön végigjátszania a Bartók-darabot. De harmadszorra is belesült. Arcát remegő kezébe temette, és néhány másodpercig mozdulatlanul ült, mint egy megvilágított archeológiai lelet. Aztán kirohant a szobából, és hallani lehetett az előszobaajtó csapódását. Ő pedig úgy érezte, menten elnyeli a föld. Nincs az a pap, akinek el tudná magyarázni, meg tudná gyónni a bűnét, ha ugyan valaha is járt volna templomba. Hogyan tudta volna meggyónni, hogy a puszta jelenlétével, a merő létezésével vétett, és ugyan miként kaphatott volna ez alól feloldozást. Hogyan tudta volna bárkinek is elmagyarázni, hogy ő maga ez a fejlámpás zongorista, aki hiába pásztázza a sötétséget, újra és újra csak elvéti a dallamot. Hogy hiába jött ide negyven év után, hiába is akarna, igyekezne, ő már nem tud, tényleg nem tud emlékezni.

Dermedtségéből csak akkor ocsúdott fel, amikor Marcsi oldalba bökte, mert az ajtó környékén egyszerre kisebb mozgolódás támadt, léptek hallatszottak, majd a zongora mellől Rosenstein, méreteihez képest meglepően vékony, reszelős hangját hallották. A barátom nevében is elnézést kérek Önöktől, mondta. Mindenkivel előfordulhat ilyesmi, tette még hozzá azok nagyvonalúságával, akikkel ilyesmi még sohasem fordult elő. De kérem, ne menjenek el, szeretném Önöket valamivel kárpótolni, ha megengedik. Ha már ilyen kedvesen idefáradtak. Ekkor minden további teketória nélkül leült a zongorához, és elkezdte játszani Bach Prelúdium és fúgáját. Az ideges, feszült mozgolódás hirtelen abbamaradt, s Rosenstein évtizedek óta nem hallott, melankolikus, mégis izzó játéka úgy terítette be a kopott, belvárosi szobát, mint télen a város mocskát a frissen lehullott hó. Néhány perc elteltével, a félhomályban lopva oldalra sandított, hogy lássa, nővére is hallja-e, amit ő, s ekkor észrevette, hogy a jobb szeme alatt Marcsi arca megrándul, éppen ott és éppen úgy, ahogy az övé szokott. S talán nem is annyira a zene váratlanul rárontó, hullámzó gyönyöre, mint inkább ez az apró, ismerős rángás késztette arra, hogy egy rég elfelejtett mozdulattal hirtelen átkarolja nővére nyakát, s a fülébe súgva hajtogassa, Marcsi, édes Marcsikám. Semmi baj, suttogta a nővére, a karját paskolgatva. Semmi baj.